Mohács túlélői

Az ötszáz éve, 1526. augusztus 29-én lezajlott török–magyar ütközetben elszenvedett, rendkívül súlyos következményekkel járó vereségre méltán hivatkozunk „mohácsi vészként”.

Meghalt II. Lajos király, elesett a magyar elit színe-java, megsemmisült a magyar sereg, Budát kirabolta a török, megkezdődött a középkori Magyar Királyság felbomlása. Sokan sokféleképpen beszélnek Mohácsról a fél évezredes évforduló kapcsán: „nemzeti tragédia” volt, vagy „csak” politikai és katonai katasztrófa? Mekkora lehetett az oszmán túlerő? Hány keresztény harcos esett el, és mennyi muszlim? Pontosan hol zajlott le az ütközet? (Lásd Barotányi Zoltán B. Szabó Jánossal készített Mohács-interjúját: „A helyzet volt reménytelen”, Magyar Narancs, 2026. június 17. – a szerk.) Kevesebb szó esik a katasztrófa túlélőiről. Hogyan próbálták ők feldolgozni a Mohács okozta traumát? A fennmaradás stratégiái nagyon eltérőek voltak.

Stockholm-szindróma

A csata után az oszmánok sok hadifoglyot kivégeztek, másokat pedig magukkal hurcoltak. Ez utóbbiak közt volt két tizenéves apród, a néhai II. Lajos kíséretének tagjai. Egyiküket – egy bécsi zsidó kereskedő fiát – Seboldnak hívták. A másik fiú – az erdélyi születésű Somlyai Balázs – szintén Bécsben járt iskolába, így lett belőle is a magyar király apródja. Az oszmánok felajánlották nekik, hogy megválthatják magukat a rabságból, ha áttérnek az iszlámra, amit ők meg is tettek. (A vallásváltó renegátokat hívták pribékeknek akkoriban.) Ezzel teljesen feladták korábbi identitásukat, egy csapásra „törökké”, vagyis muzulmánná lettek, és fokozatosan hozzáidomultak fogva tartóikhoz. Ezután a zsidó Sebold a Mahmud névre hallgatott, a magyar Somlyai Balázsból pedig Murád lett. A híres isztambuli szerájiskolában aztán tökéletes és meggyőződéses oszmán hivatalnok-értelmiségivé képezték ki őket. Sokoldalú nyelvtudásuk révén mindketten dragománok, azaz tolmácsok lettek. Ez a foglalkozás az oszmánoknál nem merült ki az egyszerű fordításban. Diplomaták, egyszersmind kémek, sokszor kettős kémek is voltak ők. A zsidó származású Mahmudból főtolmács lett, ami káprázatos karrier: ő volt az oszmán diplomácia irányítója és a hírszerzés kulcsfigurája, török követségek élén eljutott Európa legfontosabb központjaiba, császári, királyi, fejedelmi udvarokban fogadták. Szinte elválaszthatatlan volt tőle a magyar Murád, aki beosztott tolmácsként szintén nagy elismerést vívott ki magának a Portán.

Totális belső átformálódáson mentek át a foglyok, átnevelésük mégsem nevezhető afféle agymosásnak. Régi egyéniségük elevenen ott élt az új mögött, de oly módon, hogy levetett énjüket mindig új személyiségük szolgálatába állították. Mahmud az egyik bécsi követútján meglátogatta a császárvárosban élő anyját, de szent meggyőződéssel szorgalmazta Bécs elfoglalását és bekebelezését az Oszmán Birodalomba. Murád egyszer a Habsburgok fogságába esett. A keresztény papok kitartóan igyekeztek őt visszatéríteni, ám a renegát magyar tántoríthatatlanul megmaradt a muszlim hitben. Később, egy alkalommal, Isztambulban egy Habsburg-követ társaságában ellátogatott a keresztény Galata városrész egyik kocsmájába. A derék exmagyar dragomán – Allah irgalmasságában bízva – nem vetette meg a bort, ezúttal is alaposan felöntött a garatra, és a keresztény követtel fecsegett mindenről, a török háremek rejtelmeiről, fiúszerelemről, körülmetélésről, iszlám teológiáról, ám amikor keresztény vitapartnere Mohamed prófétát becsmérelte, dühösen kardot rántott.

Ez a furcsa pár, Mahmud és Murád, kiemelkedik a 16. század oszmán egyéniségei közül. Irodalmi hagyatékuk is figyelemre méltó. Mahmud művelt, olvasott ember volt, aki kulturális értelemben sohasem szakadt el szülőhazájától, Ausztriától. Még időskorában is rendelt könyveket Bécsből. Főként a történelem érdekelte. Budapesten őrzött értékes török kézirata egy Nagy Sándor-életrajz és a magyar krónikairodalom invenciózus ötvözetét nyújtja, leleményes ötlettel Nagy Sándor fiktív nyugat-európai hadjáratának legendáját elevenítve fel. A Nagy Sándor ókori birodalmát uraló török szultán a kelet-római (bizánci) császár örökösének tudta magát, és igényt formált a Római Birodalom nyugati részére is. A könyvvel Mahmud Bécs mielőbbi elfoglalására biztatta Szulejmán szultánt.

A magyar Murád még sokrétűbb író volt. Neki köszönhetjük az oszmán történelem latin nyelvű összefoglalását, Cicero egyik művének török fordítását, valamint egy nagy jelentőségű muszlim vallásos értekezést is. Allahhoz szóló magyar nyelvű himnuszában szintén az iszlám felsőbbségét hirdeti Murád, a protestáns prédikátorok ékes nyelvezetén.

A mohácsi csata idején még Somlyai Balázs névre hallgató Murád ezt a sokat mondó epigrammát írta be magyarul a fent említett keresztény követ emlékkönyvébe: „Sokkal jobb az ellenség az olyan barátnál, aki teveled nem egyet érez.”

Gyásztrauma

Régi szokás szerint a sorsdöntő ütközetekben az uralkodóknak is csatasorba kellett állniuk, képletesen ők maguk vezették hadaikat. Testőreik védték őket, ahogy tudták, de nemegyszer a királyok is életüket vesztették. Ez történt Mohácsnál a Jagelló-házból való II. Lajossal is. Feleségének, Habsburg Máriának a csata előtt rossz előérzete volt. „A szomorú királyné nem akart elválni férjurától, a királytól, hanem el akarta kísérni Csepelig… Ott férjurának, a királynak reggel egy aranyláncocskán függő kis aranyszívet adott, amelynek belsejében szerelmük jeléül benne volt egy-egy fürt mindkettejük hajából. Ezt férjura nyakába akasztotta szerencsehozó búcsúajándékképpen a meztelen bőrére, majd segített neki felvenni az aranyozott páncélt, amelyet a királyné keze által készített vörös és fehér selyemzsinórok díszítettek” – olvassuk egy beszámolóban.

A húszéves királyné mégis özvegyen maradt. Még harminchárom évet élt, de sohasem ment újra férjhez, pedig talán ő – V. Károly császár és I. Ferdinánd király testvére – számított az akkori Európa legelőkelőbb házassági partijának. Mária vigasztalhatatlan volt. Egyre inkább belesüppedt a férje halála feletti gyászba, és idő teltével teljesen úrrá lett rajta ez az érzelem. Az igen jól informált Luther Márton rögtön a mohácsi vész után kiváló érzékkel tapintott rá a fiatal özvegy meghatározó traumájára, és egy Máriának ajánlott vigasztaló könyvecskében arra buzdította „Mohács özvegyét”, hogy „az igazi vőlegénnyel, Jézus Krisztussal vigasztalódjon”. Így is történt. Máig vitatkoznak azon a történészek, hogy Mária valódi meggyőződéssel csatlakozott-e a lutheri reformációhoz, vagy csupán a mélyen megélt gyásztraumából keresett vigaszt a hitben. Az az aranyszív, amelyet a mohácsi csata előtt Mária a férjének adott, a katasztrófát követően valahogy visszakerült hozzá, és örökké a nyakában viselte. Erről nincs ábrázolás, alighanem a Habsburg–Jagelló házassági szerződés keretében 1522-ben kötött dinasztikus frigy szimbolikus kifejezése volt a hitvestársak monogramjával. VIII. Henrik és Aragóniai Katalin hasonló aranyszíve ma is látható a British Museumban, noha a szív felirata – „örökké együtt” – az ő esetükben nem állta ki az idők próbáját.

Beszélik, hogy Habsburg Máriát és testvéreit valamiféle depresszió gyötörte, amit talán spanyol anyjuktól, az „őrültnek” nevezett Johannától örököltek. Bizonyos, hogy „Őrült” Johanna – ki tudja, mit neveztek akkoriban őrületnek? – a hőn szeretett férje, Szép Fülöp halála miatti gyászába betegedett bele. Mária gyásztraumájában talán az anyai mintázat is tetten érhető. Amikor édesanyja, Johanna 1555-ben meghalt, Mária minden hivatalos tisztségétől megvált, és végrendeletet tett. Hamarosan lemondott trónjáról fivére, V. Károly császár is. A két testvér visszavonult Spanyolországba. Pár éven belül mindketten halottak voltak. Testüket befödi a márványsír, az Escorial.

Az özvegy számára ez az ékszer leginkább saját boldogtalanságát, az őt ért pótolhatatlan veszteséget, végső soron Mohácsot jelképezte. 1555-ös végrendelete, amelyben az aranyszívről is rendelkezik, a kora újkori érzelemtörténet megrendítő epizódja: „A király, férjem halála óta aranyszívet hordtam magamon, melyet ő is élete végéig viselt volt. Parancsolom, hogy a szív a láncocskával együtt, melyen függ, beolvasztassék s a szegények közt szétosztassék. Két ember társa volt, azok haláláig, kik az életben, szeretetben és hajlamban soha elválasztva nem voltak, ezért semmisüljön az meg és változtassa meg alakját épp úgy, mint az egymást szeretők testei.”

Bezárkózás a kultúrába

A Mohácsnál felsorakozó magyar sereg egyik alvezére, Batthyány Ferenc horvát bán – nem sokkal az ütközet előtt – ezt írta feleségének: „Semmit ne bánkódjál… minden embernek meg kell halni, ha Isten meg akar tartani, megtart, az mit akar, az leszen… kérlek, szerető leányom, hogy megemlékezzél az én adósságomról, ha én nékem holtom történik…, ha élek, és tisztességemre jövök haza, ezt fogadom, hogy ottan egy gyermeket csinálok.” A félelem és a remény őszinte szavai ezek. Minden katona lelkében ott van ez a kettőség. A Batthyány vezette jobbszárny nyitotta meg a csatát. A bán váratlan támadása kezdetben sikeresnek tűnt, a roham áttörte a törökök első vonalát, de hamar megállította és szétzilálta őket a janicsárok puskatüze. Innentől az ütközet sorsa el is dőlt, a magyar sereg futott, amerre látott. Batthyány megmenekült.

Gyereke később sem született a bánnak, hiába fogadkozott, így hozta a sors. Máskülönben igencsak termékenynek bizonyult. Valamiféle különös grafománia kerítette hatalmába. Egyre-másra írta hosszú magyar leveleit feleségének, rokonainak, ismerőseinek, mindenkinek. Különös dolog ez, mivel a magyar nyelvű levelezés Mohács előtt egyáltalán nem volt divatban, legfeljebb a latin levelek végére biggyesztettek oda egy-egy röpke magyar utóiratot. Meglehet – bár efelől teljesen bizonyosak nem lehetünk –, hogy Batthyány Ferenc volt az, aki a mohácsi csatát követően a magyar nyelvű levelezést meghonosította, nemcsak a férfiak, hanem a nők között is. Leveleit irodalmias igénnyel, magas nyelvi színvonalon írta – noha magyar irodalomról ekkor még nem is beszélhetünk. Hamarosan egy kis levélíró-levélolvasó kört varázsolt maga köré. A magyar nyelvű írás-olvasás a következő években egyre megszokottabbá vált, megjelentek az első magyar könyvek, magyar énekmondók (Tinódi és társai) tűntek fel a nemesi udvarokban: elmondható, hogy Mohács után – mintegy a katasztrófa ellenhatásaként – páratlan szellemi pezsgés indult meg az országban. Takáts Sándor történész (Mikszáth Kálmán jó barátja) talán kissé túláradó lelkesedéssel, de a tényeknek megfelelően jellemezte ezt a kulturális felemelkedést: „Nagy idők nagy embereket teremtenek. A mohácsi veszedelem után a politikai és vallási viszonyok átalakulása, a török betelepülése, az országnak részekre való szakadása mind alkalmatos volt arra, hogy nemzeti szerencsétlenségnek, általános hanyatlásnak legyen a forrásává. S vajon csakugyan így történt-e? Nem! Nem hanyatlás, hanem nagy nemzeti visszahatás támad nálunk! A nemzeti nyelv és irodalom virágzásnak indul s hódít mindenfelé. Nemzeti köz-szellem támad…”

Takáts a Mohácsot szerencsésen túlélő Batthyány Ferencnek enyhe túlzással kezdeményező szerepet tulajdonított ebben a megújhodásban. A történész szavaiban egyúttal tetten érhető a Monarchia korának optimizmusa és romantikus Mohács-felfogása is: a hajdan hatalmas ország sorsa a gyászos ütközet után évszázadokra megpecsételődött: válság, reménytelenség és pusztulás várt Magyarországra. De ez nem tartott örökké. A Monarchia prosperáló jelenkora kiköszörülte a csorbát, és az ország ismét felvirágzott – így vélekedtek ekkoriban. Ezen manapság leginkább csak mosolygunk. Mégis lehet benne valami. Egy kiváló 16. századi magyar író frappánsan így fogalmazta meg ezt az érzést: „Ha már a görögökkel együtt a hatalmat országunk nagy része felett elvesztettük (…), legalább nyelvünket, történelmünket és irodalmunkat szenteljük fel a halhatatlanságnak.” A Mohács után kialakuló új magyar értelmiséget tényleg jellemezte valamiféle paradox optimizmus.