Hunn, új legenda?

A tárlat fő kérdése nem az, hogy milyenek voltak ténylegesen a hunok. Inkább az 1500 éve folyamatosan létező, izgalmas, zavarba ejtő és örökké változó Attila-legenda kusza szövevénye bontakozik ki előttünk.

Zrínyi Miklós, a költő, a 17. században két, egymásnak szögesen ellentmondó epigrammát írt Attiláról, a világhódító hun nagykirályról. Az egyik vers Attilája gonosz, a másiké jó. Az egyikben véres kezű zsarnoknak, borzalmas „Isten haragjának” nevezi Zrínyi a rettegett hunt, a másikban viszont „magyarnak legelső királyaként”, honalapítóként, „magyarnak példájaként” emlegeti, nyíltan hirdetve a hunok és magyarok rokonságát. Ezt az ősrégi, máig feloldatlan – mert feloldhatatlan – ellentmondást helyezi fókuszba a Magyar Nemzeti Múzeum újonnan megnyílt Attila-kiállítása. Varga Benedek (az intézmény egykori igazgatója) régóta érlelődő főkurátori koncepciója nyíltan el kíván szakadni az 5. századi, hun kori történeti valóságtól.

Arany János szobra a múzeumkertben úgy tesz, mintha észre sem venné a jobbja felől felvert Attila-jurtát. Szerencséje van Aranynak, neki nem kell felmásznia a múzeum díszlépcsőjén, így nem is látja a kinti szerény jurta díszesebb párját, „Attila sátrát”, amelyet a múzeum Pollack Mihály tervezte klasszicista kupolatermében állított fel a Kurultaj. Mi viszont hátrahőkölünk a látványtól, kis híján feldöntve a Magyar–Turán Alapítvány „hiteles” hun lovas vitézt formázó színes plasztikfiguráját a terem bejáratánál. Ám egy hun nyíl másfelé terel minket: megmutatja, hogy a valódi kiállítás nem itt kezdődik, sőt a hagyományőrző hun installáció nem is tartozik szorosan a tárlathoz, az nem is itt van, hanem a jurtával átellenben. Ott egy újabb, immár virtuális jurtába jutunk, ami igazából egy vetítővászon. A hun lópaták dübörgésével kísért látványos oktatófilm után kezdődik a voltaképpeni kiállítás.

Ami – azonnal érezni – teljesen más, mint amit az eddig megszemlélt három jurta láttán joggal várhatnánk: nem a bugaci Kurultaj – Magyar Törzsi Gyűlés kihelyezett tagozata, nem egy végtelenített „Ősök Napja” rendezvény ez, hanem történeti tárlat. Úgy tudni, hogy a „nemzeti kormány” pénzeszsákjai csak­is azon az áron nyíltak meg a múzeumi kurátorok (neves művészettörténészek és muzeológusok) számára, hogyha beengedik a turáni szellemet is a múzeumba – noha némiképp elkülönítve a kiállítás törzsanyagától.

Talán igen, talán nem

A tényektől persze csak akkor tudunk elszakadni, ha ismerjük azokat. A tárlat első része azzal az egyesek számára talán kiábrándító körülménnyel szembesíti az érdeklődőt, hogy egyetlen olyan tárgy sem maradt ránk, amely hitelesen Attilához köthető. Attila természetesen létező személy volt, Priszkosz rétor kelet-római diplomata és történetíró személyesen látogatott el udvarába. Ami keveset tudunk a hun királyról – például a nagykirály híres lakomájának leírását –, azt főként az ő töredékesen ránk maradt elbeszéléséből és néhány más ókori forrásból tudjuk. Biztos, hogy saját kezével ölte meg testvérét, Bledát (Budát), rettegésben tartotta egész Európát, végül egy csodaszép nővel, Ildikóval töltött boros éjszaka után beállt súlyos orrvérzés okozta halálát, és birodalma hamarosan szétesett. Ezzel együtt a történelmi Attila alakját csakis a hanyatló Római Birodalom világában tudjuk megbízhatóan elképzelni. Ennek a késő antik világnak volt ő hol együttműködő partnere, hol félelmetes ellensége. Az antikvitás történelmi és kulturális viszonyrendszerében élő-mozgó – kétségkívül barbár – Attiláról a kiállításnak nincs lényeges mondanivalója, a kurátorok közt egyetlen ókorkutató sincs.

A tényeket a népvándorlás kori régészet által feltárt igen látványos hun kori emlékek: ékszerek, használati tárgyak, fegyverek képviselik. Nem véletlenül beszélünk hun kori és nem hun tárgyakról. Ez a finom distinkció lényeges. Még a legjellegzetesebbnek tudott „hun” tárgyak, az öntött rézüstök sem tekinthetők problémamentesen hunnak a leg­újabb régészeti kutatások fényében. A soknemzetiségű, etnikai értelemben hihetetlenül tarka képet mutató Hun Birodalom eleve kevert kultúrájú népei szemlátomást könnyen átvették az ázsiai eredetű hun szokásokat (akár a nomád áldozati rítusokat is), és a hunok közt is gyorsan terjedtek az európai divatok. Római előkelők is viseltek sztyeppei, nomád eredetű díszfegyvereket, és a hunok germán alattvalói is hódoltak a „hun” koponyatorzítás barbár divatjának. Ilyenformán a sokfelé fellelhető, torzított koponyájú csontvázak vagy a hunok földi maradványai, vagy nem. Ahogy a hun nyelvről sem tudunk semmit, úgy egyetlen kétségbevonhatatlanul hun tárgyat sem tudunk megnevezni. Az óriási kiterjedésű eurázsiai sztyeppe – amelynek legnyugatibb része a magyar Alföld – csodásan gazdag és érdekes nomád tárgyi kultúrákat szült. Az Üzbegisztánból érkezett, különlegesen szép orlati csontlemezek bekarcolt csataképein talán hunokat látunk, talán nem.

Kossuth Lajos atillája

Ebből a bizonytalan 5. századi valóságból egy – leginkább az Orion űrhajó díszleteire emlékeztető – fénykapun (más kreatív értelmezés szerint szülőcsatornán) át érkezünk a képzelet birodalmába, ahol elénk tárul 1500 év Attila-legendarendszere a maga kibogozhatatlan összevisszaságában. Rendszert visz a rendszertelenségbe a Zrínyi Miklós epigrammáiban megjelenített fekete-fehér ellentét. Nyugaton Attilát faunképű, ördögfejű, kutyafülű szörnyetegként ábrázolták. A keresztények úgy vélték, hogy Isten bünteti őket Attilával a bűneik miatt, ezért mondták, hogy Attila „Isten ostora”, ezért ábrázolták a képzőművészetben Attila hunjait az Apokalipszis lovasai­ként. Ez a nyugatias, keresztény Attila-hagyomány fokozatosan bővült, gazdagodott. Szent Orsolya vértanúsága, a burgundok kiirtása, Itália felégetése, a pogány törökkel azonosított Attila gúnyképei mind-mind változatos vizuális és irodalmi ábrázolások sorozatának adtak lehetőséget. A negatív Attila-kép variációi élnek tovább az I. világháború propagandaplakátjain, a különféle filmadaptációkban, sőt drMáriás anarchista Attilájában is.

Attila keresztény (nyugati) interpretációjának talán legismertebb mozzanata a hun nagykirály találkozása Nagy (Szent) Leó pápával. A pápának – az égbolton karddal fenyegető­dző tüneményekként megjelenő Péter és Pál apostolok segítségével – állítólag sikerült eltérítenie Attilát Róma kirablásától. A csekély valóságalappal bíró jelenetet festette meg Raffaello a Vatikán stanzáinak egyikében: Attila fekete lovon ül, a pápa fehéren. Ezt az epizódot dolgozták fel a Magyar Tudományos Akadémia allegorikus címerén, Pallasz Athéné pajzsán is, ahol Attila az áltudományt, Leó pápa pedig valódi tudást jelképezi. A híres Raffaello-festmény frissen restaurált 19. századi másolata – Haan Antal munkája – grandiózus méreteivel rányomja a bélyegét az egész tárlatra. Egyúttal rámutat egy meglepő jelenségre is: a másolatok, kópiák, fakszimilék nagyszámú jelenlétére a tárlókban, és ezekkel szemben a valóban eredeti, kvalitásos műalkotások viszonylag csekély számára. A Bécsben őrzött híres Attila-szablya helyett egy 19. századi másolatot láthatunk, ugyanez mondható el a korábban hamisan Attilának tulajdonított nagyszentmiklósi kincsről is. Ennek a szintén Bécsben lévő, nagy értékű tárgycsoportnak is csak a kópiái vannak kirakva. Mindennek akár szimbolikus jelentése is lehet: Attila körül semmi sem az, aminek látszik. A Zrínyi Miklós által is jellemzett másik, pozitív Attila-kép – jellegzetesen magyar. Már Anonymus szerint is Attila volt az Árpád-dinasztia őse. A hun–magyar rokonság és származástan (minden alapot nélkülöző) eszméjét a Nyugatnak és a kereszténységnek hátat fordító Kun László király krónikása, Kézai Simon dolgozta ki a 13. században. Ide lehetett volna hozni a székesfehérvári múzeum római kőtárából azt a Keveaszóról (téves, de elhíresült olvasattal Keveházáról) való monumentális Jupiter-oltárkövet, amelyet egykor Kézai Simon is láthatott, és amelyet ő a hun vezérek, köztük Attila síremlékének vélt. Zrínyi Miklós is ennek a kőnek a fiktív sírfelirataként alkotta meg fent idézett Attila-epigrammáit. Valóban új, a nyugati interpretációval dacosan szembeszegülő, alternatív, már-már pogány hun történetet teremtett Kézai Simon, Ady Endrével szólva „hunn, új legendá”-t: „S lelkem: példázat, dac-fajok úri daca” – mondja a költő. Évszázadokon át ez a fenyegető, a Nyugatra ellenségként tekintő Attila-kép vált a magyar azonosságtudat egyik meghatározó, ha nem a legfontosabb részévé. Ezt használta fel a „Bécsnek büszke várát” megvívó Hunyadi Mátyás, akit „második Attilaként” ünnepeltek udvari humanistái, ezt az Attilát vallották ősüknek a híres magyar arisztokrata családok, a Nádasdyak, az Esterházy­ak is. Ide kapcsolódnak a múltban hamisan Attilának és a hunoknak tulajdonított, most bemutatott régészeti emlékek, Attila „kincse”, „méregpohara”, „páncélja” stb. Ez az „ős-hős” magyar Attila lett a nemzeti romantika költészetének és festészetének kedvelt alakja, ő látható Lotz Károly freskóján, a Nemzeti Múzeum főlépcsőházában, ő jelenik meg Kós Károlyék és Róth Miksáék igényes szecessziós ábrázolásain, ez él tovább még Kossuth Lajos „atillájában” is.

Képzeletben

Innen fogva azonban a kiállítás – önmagának sokszorosan ellentmondva – részben mégiscsak visszabújik abba a Kurultaj-jurtába, amelyből egyszer már sikerült kikecmeregnie. A Magyar–Turán Alapítvány bugaci szelleme ide is beszivárog valahogyan. A nemzeti romantika büszke Attiláját láthatjuk tovább élni a Trianon után megerősödő, szélsőségesen nacionalista, idegenellenes, sokszor a hungarista mozgalommal is érintkező turanizmusban. Pedig a kettő nagyon nem ugyanaz. A nemzeti romantika magyarsága – Attilával vagy anélkül – „népek hazája”-ként tekintett Európára és a nagyvilágra, és ebben követelt magának méltó helyet. Ezzel szemben a Horthy-korszak turanizmusa (miként annak mai változata is) megvetett mindenkit, aki nem úgy volt magyar, ahogy azt az ő elvakult ideológusaik elképzelték és elképzelik.

Sajnos Arany János Csaba-trilógiája sem emlegethető együtt az 1921-ben keletkezett Székely himnusszal, ahogyan Lotz Károly mellé sem szabadna kirakni az új turanizmust dicsőí­tő, úgymond patrióta szellemben fogant „modern” giccseket – például Kertai Zoltán Barbár harcosát –, ezek szintén helyet kapnak a kiállításon. Nyilván a sokszínűség, a „mindenkinek a magáét” koncepciójának jegyében. Teret adva azoknak is, akik ma is a tovatűnt nemzeti nagyság szimbólumaként tekintenek Attilára. Ám legyen. De nekik is érdemes elgondolkodni Kun Lászlóról, akinek udvarában a hun–magyar azonosságtudatot dédelgető szittya szellemiség megfogant. A zavaros fejű, szerencsétlen sorsú király a maga módján „keleti nyitást” hirdetett egy immár teljességgel kereszténnyé lett Magyarországon. Alighanem egy téveszme megszállottja volt. Minél korlátozottabb volt uralma a valóságban, képzeletben annál inkább vágyódott rendkívüli mértékűvé tenni azt.