Csodavárók

„Merre van a csodák mezeje?” – kérdi üvöltve egy Paparazzo névre hallgató fotóriporter Federico Fellini Az édes élet című, 1960-ban bemutatott filmjében (innen a paparazzo szó eredete). Így kezdődik minden idők talán legismertebb és legtöbbre tartott olasz filmalkotásának híres csodajelenete. Történhetnek-e még csodák egy korrupt, a hagyományos erkölcsi és kulturális értékeket semmibe vevő, a hiénamédia által vezérelt, elbutult világban? – teszik fel a máig érvényes kérdést az elemzők.

1958 júliusában Tazio Secchiaroli, a 20. század egyik legkiválóbb olasz fotográfusa – akiről Fellini Az édes élet Paparazzóját mintázta – arról értesült, hogy egy Rómától nem túl távoli, eldugott faluban két kisgyereknek megjelent a Szűzanya. Persze fake news volt az egész.

A fotós mégis kiszállt a helyszínre, és újrarendezte a hamis csodát: elsőáldozói öltözetbe bújtatva ide-oda forgatta, térdeltette a gyerekeket, akik nem a Mária-jelenés megtapasztalói, hanem egy képileg megkonstruált – ám a szenzációéhes közönség számára nagyon is valószerű – spektákulum beállított fotómodelljei voltak.

Ezt a csalássztorit emelte egyetemes művészi érvényre Fellini Az édes élet csodajelenetének megalkotásakor. A film főhőse, egy újságíró, a cinikus és életunt Marcello (Marcello Mastroianni), Paparazzóval és menyasszonyával egy kabrión érkezik a „csodák mezejére”. A csodalátó kis szemtanúkat a csendőrség elzárva tartja az egyre növekvő, elégedetlenül ricsajozó, mesére, illúzióra éhes tömeg elől. Televíziósok, rádiósok, filmesek és fotósok hada is gyülekezik a Mária-jelenés helyszínén álló csenevész „csodafa” körül. A tér leginkább cirkuszi porondra, vurstlira vagy filmstúdióra hasonlít: traverzek, ívlámpák, közvetítőkocsik és vakuzó fotósok veszik körül. A jelenet mintegy előlegezi Dino Buzzatinak a Mária-jelenésekről szóló ironikus írását (La Madonna appare così – Így jelenik meg a Szűzanya) arról, amikor „a történelem során először rögzítették magnószalagra a Madonna szavait”. Paparazzo átdobja magát a csendőrség kerítésén, és mindenkin átfurakodva behatol a házba, ahol a gyerekek szülei azon a pár lírán veszekednek, amit a sajtósoktól a „szereplésért” kaptak.

A riporter a kellő irányba forgatja, „hitelesen” megrendült pózba rendezi őket.

Egy pap – noha nem zárja ki, hogy az Úr képes csodákat tenni – határozottan tagadja, hogy a Szűzanya megjelent volna a gyerekeknek, akik szerinte kétségkívül hazudnak. „A csodák elmélyült imádságban és csöndességben fogannak, nem ilyen zűrzavarban” – tárja szét a karját indulatosan. Egy őszes hajú hölgy Marcello barátnőjével beszélgetve amellett érvel, hogy egyáltalán nem számít, hogy látták-e a gyerekek a Madonnát vagy sem, a csoda így is, úgy is megtörtént. A tévések buzgón próbálnak. Egy anya keservesen könyörög beteg gyerekéért. Mindenki vágyik valamire: „Add, hogy nyerjek a lottón”, hallatszik egy kiáltás. Marcello menyasszonya a vőlegénye hűségéért imádkozik.

A tömeghisztéria a tetőfokára hág, eközben elered az eső. Elhangzik a Szűzanya üzenete a gyerekek szájából: nem jön ide addig, amíg templomot nem állítanak a jelenés helyén. A nagybácsi boldog – sejthető, hogy anyagilag érdekelt a templomépítésben. Az ereklyékre áhítozó hívek megvadulva darabokra tépik a csodafát, miközben egy gyerek életét veszti a pokoli kavarodásban. A szakadó esőben szétrobbanó ívlámpák és vakuk fényében pillanatok alatt vége szakad a látványosságnak. Az egész jelenet a halott gyermek teste fölött mondott rekviemmel ér véget. Paparazzo keresztet vet, és ugyanezzel a mozdulattal elkattintja a fényképezőgépét, majd csókot lehel a masinára. A hamis, megrendezett csoda tanúságtevői, a „csodalátó gyerekek” egy korrupciós láncolat részesei, amiben nyakig benne vannak a szüleik, a rokonaik, és a sajtó munkatársai is: mindenki szeretne minél több pénzt nyerni a szemfényvesztő látványosságon.

Fellini ügyel rá, hogy megszólaltassa a gyanakvás hangjait is. Figyelmet érdemel az a pap, aki Marcellóval, az esemény közönyös, hírhamisító krónikásával beszélgetve hazugsággal vádolja a kis szemtanúkat. A lelkipásztor szájába adott mondatok egyaránt tükrözik a felvilágosult filozófia csodákkal szembeni szkepszisét és a modern katolikus egyház óvatosan tartózkodó álláspontját, vagy akár egy mai értelmiségi hitetlen kételyét. A pap szavai egybecsengenek Joseph Ratzinger (XVI. Benedek pápa) megállapításaival, aki ugyan nem zárta ki az isteni csodák lehetőségét, ám elvetette a szenzációhajhász értelmezéseket. A pap szerint is megtörténhet a csoda, de csak ritkán, ezer évben egyszer. „A csodák elmélyült imádságban és csöndességben fogannak, nem ilyen zűrzavarban – tárja szét a karját indulatosan –, és akivel mégis megesik, az nem üzletel a látomással.” A filmbeli pap magányossága szembeötlő – a tömeg mit sem törődik vele.

„Kétségtelen azonban, hogy a jelenet igazi főszereplője a csőcselékként ábrázolt tömeg” – olvashatjuk a film egyik friss elemzésében. A Mária-énekeket harsogó, fáklyás-gyertyás hívők vonulásával ellentétes kameramozgás felfokozott kavargásérzetet kelt. A tömeg előbb csak várakozik, majd lelkesedik, később követel, végül már tombolva hömpölyög anélkül, hogy saját szándékait igazán értené. Arra vágyik, hogy végre valamilyen – bármilyen – változás történjen. Fellini előszeretettel építette be filmjeibe az olasz népi vallásosság külsőségekben gazdag megnyilvánulásait (különösen az 1957-es Cabiria éjszakáiba). Az édes élet előmunkálatai során haszonnal forgatta a dél-olaszországi mágikus rítusok és népszokások tudományos feldolgozásait. Az édes élet „hamis csodá”-jában megjelenő rajongó csődület viselkedése egyfelől roppantul archaikus, másfelől meglepően modern, jelenkori.

Nyálukat csorgató nyomorékokat, fekvőbetegeket, halálos kórban szenvedőket tolnak oda a „Madonnához”. Pontosan ugyanúgy történik mindez, ahogy kétezer évvel korábban, Bethesda fürdőjénél, ahol Jézus meggyógyította a 38 éve beteg embert. Az Újtestamentum modern kutatói szerint az Evangélium leghitelesebb, leginkább valószerű elemei éppen a csodák. Nem a vízen járásra vagy a titokzatos kenyérszaporításra kell itt gondolnunk, amik nyilvánvalóan teológiai allegóriák, hanem a varázslatos gyógyulásokra és a holtak feltámasztására. Ez utóbbi „csodák” nyilvánvalóan megtörténtek. Mai értelemben nem voltak csodatételek, de Jézus kortársainak szemében igen, akik szabadulni akartak bűneiktől és a betegségektől. Egy új ország eljövetelére vágytak. A csoda vágyaik beteljesülése volt.

A csodavágy atavisztikus hiányérzet, ami a modernitásban is megőrzi archaikus vonásait. Az édes élet szemünk előtt kavargó masszájában összekeveredik minden. A szenzációéhes tömeget csöppet sem zavarja a Madonnát körbefolyó cirkuszi kavalkád profán hétköznapisága, a sajtóhisztéria vásári közönségessége, az egész jelenet lehetetlenül hazug volta. Hiába papolnak nekik a papok bensőséges, meghitt, átélt vallásosságról. Hiányzik nekik valami, nem is igen tudják, hogy mi, de hiszik, mert hinni akarják, hogy valaki, akár a Madonna megadja nekik ezt a valamit.

Ezt a gondolatot fogalmazza meg a filmben az a hölgy, aki beszédbe elegyedik Marcello hívő menyasszonyával. Ez az őszes hajú mellékszereplő nem más, mint Marianna Leibl, neves pszichológus, Carl Gustav Jung tanítványa és Fellini egyik fontos konzulense. A szájába adott szavak a következők: „Nem igazán számít, hogy ez itt a Madonna volt-e vagy sem. Itália az ősi rítusok földje, gazdag természeti és természetfeletti erőforrásokban, és így mindenki érezni véli a hatásukat; ráadásul, aki keresi az istent, az mindig ott találja meg, ahol akarja.” Fellini sokszor hangsúlyozta a hétköznapi ember szoros kötődését az irracionalitás szféráihoz. A babonás tömeg, mert szenved, ezért általában csodára, megváltóra, szabadítóra vágyik. Kiszámíthatatlan és befolyásolható, de csakis rajta múlik a jövő, azoknak a jövője is, akik nem hisznek semmiféle csodában. A rációnak, a szkepszisnek nem sok szerep jut a jövő formálásában. A szeszélyes sokaság izgatottan vágyteli közegében viszont – paradox módon – megtörténhet a csoda még akkor is, ha nyilvánvalóan hamis.