Az angol Messiás

„Ez a legegyértelműbb támogatás, amit az angol kultúra valaha is a zsidó népnek nyújtott” – írta 1877-ben Kaufmann Dávid, a budapesti rabbiképző intézet tanára Eliot egy évvel korábban megjelent zsidó tárgyú regényéről.

A George Eliot álnév mögött Mary Anne Evans, a szabad szellemű angol írónő rejtőzik, aki elszántan küzdött a nők, a kisebbségek és az elnyomott népek jogaiért. Magyarra nem fordították le a Daniel Derondát, ezért a hazai nagyközönség jószerével csak a BBC 2002-es, érzelmes televíziós sorozatából tudhatott a mű létezéséről.

Kaufmann Dávid lelkesedése érthető: az Eliot-regény zsidó hőse ugyanis azt a célt tűzte maga elé, hogy „visszaállítja népe politikai létét, és újra nemzetté teszi őket”, olyanokká, amilyenek az angolok, amiért, ahogy Kaufmann fogalmazott, „örök tisztelet és megbecsülés illeti meg a zsidók Valhallájában”. Egymást követték a könyv többnyire zsidó hátterű német, francia, orosz, holland, jiddis és héber fordításai. George Eliot csaknem ezeroldalas nagyregényét sokan ma is a Herzl Tivadar kezdeményezte politikai cionizmus előfutáraként tartják számon.

A regényre tehát vagy cionista tézisregényként, vagy (a BBC-sorozat nyomán) könnyfakasztó szerelmi történetként szokás hivatkozni. Valójában sem ez, sem az. A mű tükör, amelyet George Eliot az önnön tökéletességébe belekábult viktoriánus Anglia elé tart. Maga az írónő is a high societyhez tartozott, a Daniel Deronda tehát önarckép, illetve társadalomkritika.

Az ígéret földje

A könyv fejlődésregény, és igazi hőse egy kifogástalan neveltetésű, ám nehéz anyagi helyzetben lévő, gyönyörű angol úrilány, Gwendolen. A szépreményű ifjú hölgy elmés társalgó, több nyelven olvas-beszél, fejből idézi Goethét németül, és tűrhetően énekel. Keserű illúzióvesztések sorát éli meg, így jut el önmaga és a világ hiteles megismeréséhez.

Családja fokozatosan szegényedik el, Gwendolen mégis szabad és biztonságos életre vágyik, ezért pénzkereső foglalkozás után néz. Úgy véli, hivatásos énekesnőként el tudná tartani magát és szeretteit. Kiábrándító kudarcként éli meg, amikor a regény egyik mellékszereplője, a (részben) Liszt Ferenc karaktervonásait hordozó ünnepelt muzsikus, a zsidó származású Herr Klesmer elmagyarázza neki, hogy nem kimagaslóan tehetséges. Nevelőnő még lehetne, de ehhez túlontúl büszke. Ráébred, hogy csak egyetlen járható út marad számára: jól férjhez menni, csak így támogathatja özvegy édesanyját és húgait. Egy pompázatos íjászversenyen megismerkedik egy tehetős, idősebb férfival, aki csakhamar megkéri a kezét. Ám kiderül, vőlegénye szeretőt tart: egy özvegyasszonyt, akitől gyerekei is születtek. Gwendolen külföldre bujdosik, itt értesül arról, hogy családja végképp tönkrement.

Mégiscsak rászánja hát magát a házasságra, abban a reményben, hogy ha boldogság nem is, de tisztes jómód és nyugodt élet vár rá. Bízik abban, hogy férje gentlemanként fog viselkedni, és ha ő szemet huny a férfi viselt dolgai fölött, akkor viszonzásképp az némi szabadságot enged majd neki. Ebben is csalódnia kell. A férj szeretője folyamatosan zsarolja, fenyegeti Gwendolent, felemlegeti a neki tett házassági ígéretet, hivatkozik gyermekeire és a nekik járó örökségre. A nők egymást okolják szenvedéseikért, pedig valójában a férfi tartja természetesnek a szerelmi háromszög fenntartását. George Eliot remekül megválasztott eszközökkel érzékelteti Gwendolen mozgásterének fokozatos beszűkülését. A férfi rendszeresen megalázza, miközben a kettejük közötti választékos és művelt társalgás soha nem lépi át az angol jómodor határait. A férj lelkileg töri meg és roppantja össze feleségét, leglátványosabban azzal, hogy kötelezi annak a családi gyémánt nyakéknek a viselésére, amelyet korábban, házasságuk előtt, a férj szeretője hordott. Jelképes, gyűlöletes tárgy ez, a szerető átkozza meg, amikor át kell adnia az ifjú feleségnek. Mindez rávilágít arra, hogy a férfi világában nagyjából egyforma szerepe van egy elegáns kastélynak, egy értékes gyémánt nyakláncnak, egy szép lónak vagy egy csinos asszonynak.

Gwendolen egyetlen reménye a reménytelenségben egy rejtélyes, keleties szépségű fiatalember, a könyv címadó hőse, Daniel Deronda. George Eliot nem csekély írói bravúrral voltaképp két regényt dolgozott egybe: Gwendolen és Daniel történetét. A két sors kulcsfontosságú pontokon érintkezik egymással: párhuzamok és ellentétek révén értelmezik is egymást. A boldogtalan Gwendolen egyre bizalmasabb beszélgetéseket folytat az ifjúval, aki megérti őt, és szép szavakkal, okos gondolatokkal enyhíti bánatát. Érezhető, hogy a nő szépsége és vonzó egyénisége hatással van Danielre. A kettejük között szövődő érzelmi szálak szerfelett finomak és szofisztikáltak, ám még ez is kiváltja a férj egyre inkább haragba hajló féltékenységét.

Az ifjú Deronda egy dúsgazdag helybéli birtokos nevelt fia, a szóbeszéd szerint házasságon kívül született gyermek. Éli a jómódú angol fiatalemberek szokásos életét: Eton, Cambridge, utazások a kontinensen. Egyszer, amikor a Temzén csónakázik, egy fiatal lányra lesz figyelmes, aki éppen a vízbe akarja ölni magát. Daniel kimenti a fuldokolót, és biztonságba helyezi egyetemista, festő barátja családjánál. A lány neve Mirah, Angliában született zsidó családban, ő a könyv negyedik főhőse.

Mirah apja, egy léha vándorhegedűs, gyermekként elszakította őt anyjától és testvérétől, énekesnőnek nevelte, és körbehordozta a világon. Ám a lány kissé erőtlen orgánuma miatt az operaszínpadon nem érvényesülhetett, ezért az apa eladta őt egy gazdag grófnak. Mirah azonban megszökött, visszatért Londonba, de a családját nem sikerült megtalálnia a nagyváros rengetegében, ezért kétségbeesésében a vízbe akarta fojtani magát. A befogadó angol család és Deronda támogatásával Mirah visszanyeri életkedvét, és alig leplezett vonzalom ébred benne megmentője iránt. Herr Klesmer meghallgatja a lány éneklését, ingyen vállalja Mirah tanítását, munkát is szerez neki: bevezeti őt az előkelő angol szalonokba, ahol a lány dalesteket ad, egyszersmind megtapasztalja a finom úri társaság szalon-antiszemitizmusát is. A Gwendolen és Mirah közti epikus ellentét nyilvánvaló: az angol hölgy sikertelen a zenében, és eladja magát egy férfinak, míg a zsidó lány ragyogó tehetség, és a szégyen helyett hajlandó akár a halált választani. A két nő között valós ellentét is keletkezik: féltékenyek egymásra. Gwendolen hitelt ad a hamis pletykának, miszerint Mirah Deronda szeretője.

Deronda Mirah iránti részvétét egyre több érzelem szövi át. A fiatalember elhatározza, hogy felkutatja Mirah elveszettnek hitt londoni családját. A főváros zsidónegyedében rábukkan Mirah bátyjára, egy lángoló tekintetű, halálos beteg zsidó hazafira, aki misztikus-romantikus álmokat sző a zsidó nép politikai jövőjéről. Deronda mind nagyobb érdeklődést mutat a héber nyelv, a zsidó történelem és kultúra iránt. A prófétalelkű zsidó tanító kinyilatkoztatja, hogy immár nyugodtan hal meg, mert rátalált népe megmentőjére, Danielre, aki beteljesíti azt a küldetést, amit ő elkezdett. Daniel lesz az, mondja, aki otthont, hazát ad Izrael népének: „Akkor majd fajtánknak lesz szíve és agya, a meggyalázott zsidónak ugyanúgy lesz védelme, mint az angolnak vagy az amerikainak. A világ nyerni fog, ha Izrael nyer.”

Nem a cionizmusról szól

George Eliot a regényhez elmélyült judaisztikai tanulmányokat folytatott, héberleckéket is vett. Ebben segítségére volt a British Library orientalista könyvtárosa, a zseniális, ám nagybeteg Emanuel Deutsch, akiről az írónő Mirah bátyjának karakterét mintázta. Deutsch nézetei és írásai is visszaköszönnek a regényben. A jeles zsidó Kelet-kutató a vallások egyenlőségét és egységét hirdette, a judaizmus mellett nagy hangsúlyt helyezve a mohamedanizmusra is. Különös érzékenységgel ábrázolta Deutsch Mohamed próféta alakját, Eliot pedig ezeket az iszlám prófétájának tulajdonított karaktervonásokat Deronda jellemrajzának kidolgozásakor következetesen érvényesítette. Így festett a cionizmus a 19. században.

A regény végkifejletekor mind Derondát, mind Gwendolent Genovában találjuk. A fiatalembert haldokló édesanyja, egy előkelő hercegnő – akit korábban nem ismert – szólítja oda magához, és közli vele, hogy zsidó. Ő maga egykor ünnepelt primadonna volt. Tudatosan igyekezett levetkezni, maga mögött hagyni zsidóságát. Épp ezért egyik imádójára bízta fiát, Danielt, azzal a kéréssel, hogy angol úriembert neveljen belőle. Ez a regény egyik központi ellentéte. A hercegnő a zsidóságtól való elszakadásban bontakoztatja ki önnön szabadságát. Deronda azonban egyre inkább hallgat a vér szavára: villámcsapásként éri a hír, hogy zsidó, és származásának tudata újfajta, különös büszkeséggel tölti el, és végképp megerősíti abban a felsejlő elhatározásában, hogy a választott nép politikai vezetője lesz. Az egyiptomi Mózessel való párhuzam egyértelmű.

Eközben Gwendolen és férje egy jachtkirándulás során szintén Genovában kötnek ki, ahol összefutnak Derondával. Éles házastársi szóváltás alakul ki. Hogy oldják a feszültséget, csónakázni mennek, de ekkor tragikus baleset történik: a férj váratlanul a vízbe esik. Gwendolen előbb késlekedik a segítségnyújtással, de aztán mégiscsak a tengerbe veti magát és megpróbálja kimenteni férjét. Mindhiába, a férfi a tengerbe vész. Deronda hosszan vigasztalja a lelkiismeret-furdalástól gyötört özvegyet.

Gwendolen szabad lesz, kimondatlan vágyai immár valóra válhatnának, megnyílik számára a lehetőség, hogy hozzámenjen Derondához. Ekkor éri a legnagyobb csalódás: Deronda közli vele, hogy zsidó. A felvilágosult angol hölgy így válaszol: „és mit számít ez”? A férfi viszontválaszában azonban gyengéden, de határozottan leszögezi, hogy rövidesen megnősül, és Mirah lesz a felesége. Nehéz érzelmi dilemma ez számára, mivel a szíve Gwendolenhoz húzza, mégis a zsidó lányt választja. Főként azért, mert immár tudatosan vállalja és gyakorolja zsidóságát, mindenben ellentmondva anyja akaratának. Beteljesíti Mirah bátyjának jóslatát, keletre utazik, és hátralévő életében népe politikai jövőjének megalapozásán fog munkálkodni.

Ennek a jelenetnek katartikus, önmagán messze túlmutató ereje, mondandója van: kiderül, hogy a könyv nem a cionizmusról, hanem a cionizmus elfogadásáról szól egy olyan korban, amelyben – még a liberális Angliában is! – úgy hangzott ez, mintha ma a cigányság kívánna politikai nemzetté válni, és új hazát keresni magának valahol Indiában. George Eliot a Gwendolenhez hasonló, finomlelkű liberálisoknak mutatta meg önnön szabadelvűségük korlátait. Az angol hölgy készséggel hozzámenne egy zsidóhoz, ebben semmi kivetnivalót nem talál. De hogy Daniel egy zsidó lányt válasszon őhelyette, ez nem fér a fejébe.

„Na és ha zsidó, mit tesz az?” „Anglia szabad ország, itt mindenki szabadon élhet, gyakorolhatja a vallását, és kibontakoztathatja a tehetségét. Benjamin Disraeli személyében a regény megjelenése előtt zsidó származású miniszterelnöke is volt Angliának” – így vélekedtek az angolok büszkén eltelve saját szabadelvűségük nagyszerűségétől. De mi történt – mi történik – akkor, ha egy egész jogfosztott nemzet követeli magának ugyanazt a jusst, amit más, boldogabb nemzetek már kivívtak maguknak? Elviseljük ezt? Megértjük ezt? Támogatjuk ezt? „Szeresd felebarátodat, mint önmagadat” – vallják a keresztények. „Szeresd az idegent, mert te is idegen voltál Egyiptomban” – imádkozzák a zsidók. Ám mit szólunk ahhoz, ha felebarátaink és az idegenek is ugyanúgy szeretnének élni, mint mi? Költői kérdés volt ez a viktoriánus Angliában, és az maradt ma is, szinte mindenütt a világon.