„Barátaim, eddig jutottam”

Sosem fogom elfelejteni azt a jelenetet, amikor 1982-ben, Keszthelyen, a Rimay Jánosról tartott reneszánsz konferencián előállt, hogy megtartsa Rimay neolatin forrásai című előadását. Egy szatyorból előpakolt tucatnyi régi latin könyvet, és a kilógó kutyanyelveknél felütve fordította-értelmezte a szóban forgó forrásműveket, egyre mélyebbre hatolva a régi magyar költő utalásainak labirintusába. Hirtelen félbehagyta az előadást, visszarakta a könyveket a szatyrába, és csak ennyit mondott: „Barátaim, eddig jutottam” – ezzel levonult. Volt ott susmorgás, hogy „ilyen ez a Szörényi: született zseni, de készületlen, és soha nem végez semmivel”. Minket, fiatalabbakat megdöbbentett az incidens. Annyi biztos, hogy készületlenségről szó sem volt, ezt már a szatyor tartalma is kellőképp igazolta. Befejezetlenség? Nos, ezt a szövegét tudtommal tényleg nem írta meg (még!), de azért sikerült kiadnia ezernél is több egyéb írást, köztük több mint ötven könyvet. Mi történt valójában? Mit akart jelenteni ez a különös performansz?

Nehéz kérdés. Úgy vélem, sok egyéb közt azt fejezte ki ezzel Szörényi, amiről amúgy egész munkássága szól. Azt, hogy a dolgok bonyolultak. Minden mindennel összefügg, épp ezért mindig mindennel foglalkozni kell(ene). Lehetséges ez? Az ő esetében talán igen. Ez a minden nem retorikus túlzás, szó szerint lehet venni. Elég pár percig hallgatni őt, kiderül, hogy valóban szinte minden könyvet elolvasott Homérosztól a Harry Potterig. Emlékszem egy régi beszélgetésünkre. Azt fejtegette, hogy kissé elakadt a Zrínyi-kutatásban, mert még csak az alapvető világnyelveken, valamint latinul, görögül és perzsául tud, de a szlavisztikában nem elég erős, márpedig Zrínyivel nem lehet foglalkozni a horvát nyelv jó ismerete nélkül.

Szörényi munkamódszere a következő: kiválaszt egy költőt. Ennek ugyebár vannak forrásai, Rimay esetében ezt már láthattuk. De a forrásoknak is vannak forrásai, és azoknak is megvannak a magukéi. Végtelen hosszú lánc vezet visszafelé az idők feneketlen mélységeibe és a terek beláthatatlan tágasságába. Minden idézet mögött felfedezhető egy másik idézet. A könyvek, vallja Szörényi (is), legritkábban merítik anyagukat az életből, sokkal inkább egy másik könyvből, amely ugyanígy keletkezett, és ez így megy ad infinitum. Ezt a végtelen kutakodást lehetetlen befejezni, ezért a vizsgálat időnként elakad. Ilyenkor Szörényi levonul a pódiumról, „barátaim, eddig jutottam”, mondja, de másnap újra felveszi az elejtett szálat. Ilyen zegzugos irodalmi nyomozásokról számol be szinte valamennyi Szörényi-írás. Ehhez csak tehetség, kiapadhatatlan kíváncsiság és roppant gazdag tudásanyag kell – és persze nem kevés renitens öntörvényűség is.

Az eposzok – Zrínyi és Arany művei – kínálják a legjobb terepet az efféle kutatáshoz. Ez a műfaj az, amely Szörényit a legjobban foglalkoztatja. Amikor egy epikai alkotással bíbelődik, vizsgálódásait – ahogy maga mondja – „a műepika egész történetére kiterjeszti”. Így jut el Zrínyi kapcsán egyfelől a kortárs eposzírókig, másfelől az ókori klasszikusokig, valamint a délszláv orális eposzokig. Ugyanígy követi nyomon egyik újabb könyvében Arany „rejtett imitációit” Ariostóig és a XIX. századi svéd epikus költészetig. Nemcsak hatalmas műveltség, hanem páratlan, már-már eposzírói emlékezőtehetség birtokosa is Szörényi. Sokszor eszembe jut róla Borges novellahőse, Funes, „az emlékező”, aki a reggeli felhők alakját „emlékezetében képes volt összehasonlítani egy csupán egyszer látott bőrkötéses könyv erezetével”. Aki azt hiszi, hogy túlzok, olvassa el Szörényi 1980-as Eizenstein-tanulmányát az Ismétlődés a művészetben című többszerzős tanulmánykötetben, és meggyőződhet róla, hogy az „egész életmű áttekintésére” vállalkozó szerző emlékezetében megőrződött a szovjet filmrendező összes filmkockája, és ezek „bonyolult ismétlődés- és célzásmechanizmusait” képes volt beilleszteni az egyetemes emberi kultúra teljes hagyományrendjébe. Csak így.

Ha nem ismernénk személyesen Szörényit, mindezek alapján életidegen szobatudósnak képzelhetnénk. Nos, éppenséggel nem az. Mindnyájunk kitörölhetetlen emléke a konferenciák búcsúvacsoráin gonosz csasztuskákat fabrikáló-éneklő, s ezeken szinte nyerítve hahotázó Szörényi képe. Mit üzen nekünk ez a kacaj? Azt, hogy a világ kuszán bonyolult dolgai – kellően tág olümposzi perspektívából nézve – mégiscsak egyszerűek. Az egyetemes emberi ostobaság legyőzhetetlen, de röhögni valón banális. Ez a lényege Szörényi talán leghíresebb könyvének, a Delfináriumnak, amely az esztelenül kiherélt, megcsonkított, megcenzúrázott klasszikusokról szól. Az Adyról elterjedt „őrületes baromságok” kapcsán jegyezte meg a Vigiliában: „rájöttem arra: a hülyeség a világ legnagyobb tömege számára eladható, fogyasztható, használható álarca a halálnak és az ördögnek… A hülyeség mindig a legokosabb, mindig kiválasztja, hogy melyik réteget mivel lehet becsapni.” Kevés aktuálisabb és bölcsebb mondatot olvasni mostanság. Ehhez is hozzátehetné Szörényi Laci, a minden dolgok tudója, hogy „barátaim, eddig jutottam”.