Szellemi frontszolgálat

„Állítólag a Birodalmat, Németországot becsméreltem azzal, hogy ellenük fordultam” – mondta az antifasiszta Thomas Mann a nácikról, miután 1933-ban száműzetésbe kényszerült. „Oly hihetetlenül vakmerők – folytatta –, hogy összetévesztik magukat Németországgal.”

Európa, vigyázz! című, 1938-as könyvecskéjében az író – egy másik, egy eljövendő, szabad Németország már emigrációban élő szószólójaként – keményen elítélte a nemzetiszocialisták rémtetteit, szembeszállt a hitleri propaganda hazug reklámfogásaival, sürgetve a nyugati demokrácia szellemi és erkölcsi megújítását.

Arról nem beszélt a német írófejedelem, hogy ahhoz, hogy hitelesen felvehesse a harcot a hitleristákkal, előbb önmagával, énjének sötétebbik felével kellett szembefordulnia. Az Egy apolitikus ember elmélkedései című, két évtizeddel korábbi, az I. világháború alatt írt polemikus esszékötetében ugyanis még szélsőségesen jobboldali, antidemokratikus nézeteket vallott. A könyv nálunk csak nagy késéssel, 2000-ben jelent meg Györffy Miklós fordításában. A terjengős Be­trachtungen (csak így, németül szokás a művet emlegetni) jóformán ismeretlen az olvasók körében, pusztán a szakemberek forgatják. Miként a könyv új, New York-i, angol nyelvű kiadásának előszavában olvassuk, ez Thomas Mann legelutasítottabb alkotása. Igazán csak azok számára érdekes, akik erkölcsi-politikai következtetéseket kívánnak levonni az író későbbi, gyökeres átváltozásából.

Tanulságos kézbe venni a könyvet most, a konzervatív forradalom legújabb diadalakor. Meghökkenve tapasztalhatjuk, hogy ez az ideológia az elmúlt száz év során szinte alig változott. Thomas Mannt a háborút viselő Németország iránti elfogult kötelességtudat, a félreértelmezett hazaszeretet tette átmenetileg reakcióssá (jobb szót erre nemigen találni). Az I. világháború kitörése előtt – A Budden­brook ház, a Tonio Kröger és a Halál Velencében sikeres szerzőjeként – még mérsékelt liberális nézeteket vallott. „Úristen, tagja voltam még egy társaságnak is, amely a német–francia megértést szolgálta” – gúnyolódott később ekkori önmagán. 1914-ben aztán gyors irányváltással önként jelentkezett szellemi frontszolgálatra. Fegyvert, hála egyik olvasójának, egy körorvosnak, aki felmentést adott neki a katonáskodás alól, nem kellett fognia.

Patrióták a liberálisok ellen

A nemzetvédelem harcias hangja már egy 1914-es cikkében (Gondolatok háború idején) megcsendül: „Ha azt halljuk, hogy »német nép«, ez nem pusztán a nemzeti karaktert jelenti, ezek a szavak alapvetően mások, jobbak, magasabbak, tisztábbak, igen, szentebbek, mint az »angol nép« vagy »francia nép« kifejezések szavai. A Volk egy igazán szent szó.” Később, a Betrachtungenben az író komplett eszmerendszerré fejleszti ezt az ellentétet, egy összetett, egyszersmind univerzális ellenségkép megalkotására törekedve. Az ősi francia–német viszályt történetfilozófiai kontextusban értelmezi az író. Meggyőződése, hogy a háború nemcsak hatalomért és területért, hanem gondolatokért is folyik. A franciák és a teljes „Nyugat” – véli Thomas Mann – a felvilágosodás, az emberi jogok, a haladás, a civilizáció, a liberalizmus, a demokrácia hamisnak és meghaladottnak hitt eszméit akarják győzelemre vinni a háborúval. Az ellenség legfőbb célja elfranciásítani Németországot. Ők azért küzdenek, hogy Németország „idegen értelem és szellem szerint legyen nemzet”. A nyugati nihilisták és filantrópok „pacifista-humanitárius fütykösükkel” beterelnék a németeket az „európai egység” borzalmas juhaklába: „annyi bizonyos, hogy ha a nemzeti demokráciák egyesülnének egy európai, egy világdemokráciává, a német jellegből nem maradna semmi”. A 18. századi, felvilágosult, nyugatos gondolatokat, a „modern eszméket” „mély undorral” utasítja el a szerző, sokszor hivatkozva az ultrakonzervatívnak beállított, félreértett, valójában nagyon is modernista Nietzschére.

Rengeteg régi és új forrásból táplálkozik és roppant nagy műveltséganyagot mozgat a Betrachtungen. A német filozófia sajátos nyelvén beszélő, emelkedett könyvet igényes intellektualizmusa mindenképpen megkülönbözteti a mai szélsőjobbos main­streamtől. Az idegenellenesség pátosza azonban olykor rémisztő mélységekbe taszítja a szerzőt. Franciagyűlöletét még némi zsidózás is színezi, amikor az ellenség háborús rémtetteit ecseteli: „Egy francia tábornok volt az – ráadásul Lévynek hívták –, aki kijelentette, hogy ha hozzáért egy boche-hoz, ehhez képest azt is megtisztulásnak érezte volna, ha egy edény ürülékbe dugja a kezét.” De még a franciák iránt is több megértést és tiszteletet tanúsít Thomas Mann, mint a német demokratákkal szemben. A 20. század eleji ultrakonzervatívok tehát már tökéletesen ismerték a Trump-féle enemy within fogalmát. Az élcek fő célpontja ezúttal az író saját bátyja, a háborút ellenző, meggyőződéses baloldali liberális Heinrich Mann volt. A két testvér közötti polémia Heinrich Mann Émile Zoláról szóló – a német militarizmust keményen bíráló – tanulmánya kapcsán mérgesedett el. A Betrachtungen szerzője számára Heinrich testesítette meg a belső ellenség prototípusát. Voltaképp az egész könyv a testvérével folytatott vita hevében született. Noha pár száz méterre laktak egymástól Münchenben, a háború alatt még egymás köszönését sem fogadták.

Az „antant-radikálisokkal” szemben sorakoznak fel Thomas Mann szerint nemcsak Németország, hanem az egész világmindenség patriótái: „a világ összes konzervatív eleme… titokban vagy nyíltan szimpatizál Németországgal, míg úgy gyűlöl bennünket minden liberális, mint a pestist”. Mindebből egyértelműen következik számára, hogy a patrióta Németország történelmi hivatása a konzervatív nemzeti szellemiség mindenáron való megőrzése. A német eleve konzervatív, hangoztatja egyfajta ultima ratióként az író, kijelentve, hogy a demokrácia Németországban csak a sajtóban létezik. Ennek érdekében meg kell szüntetni, úgymond, mindazokat a honi intézményeket, amelyek útjában állnak e szent konzervatív küldetés megvalósításának. Egyúttal ki kell válogatni, ki kell nevelni egy egészséges nemzeti tudattal bíró új értelmiséget. Innen már csak egy lépés az „uralkodó nép” (Herrenvolk) gondolata. Németország valójában békét akar, hirdeti Thomas Mann, épp ezért kell nyeregben maradnia: mindenkinek el kell fogadni, hogy a német „a legműveltebb, legigazságosabb, a békét leginkább szerető, egyben a leghatalmasabb, a legparancsolóbb” nép; „ezen, a Német Birodalom… hatalmán kell nyugodnia Európa békéjének”.

Zűrzavar és késő bánat

Nos, nem ez a béke következett el. Az antant győzött, Németország elbukott, kikiáltották a weimari köztársaságot, zavaros idők jöttek: válság, infláció, forradalom, jobb- és baloldali merényletek – jól érzékelteti a korszak hangulatát Thomas Mann Zűrzavar és kora bánat című 1925-ös elbeszélése. Amikor 1922-ben antiszemita terroristák megölték a német köztársaság zsidó származású külügyminiszterét, Walther Rathenaut, Thomas Mann nyíltan a demokrácia védelmére kelt. Nézetei tehát lassan – nyolc év elteltével – megváltoztak, ám a Betrachtungen ott maradt neki és nekünk, zavarba ejtő, kínos örökségként. Leginkább, ahogy ilyenkor szokás, hallgattak róla. A szocializmus éveiben kiadni, lefordítani nem lehetett. Ugyanakkor mindenki igyekezett így-úgy mentegetni Mannt. Lukács György az irracionalizmusról szóló monográfiájában, Az ész trónfosztásában csak egy mondatot szán a Be­trachtungennek, abban is a könyvnek az A varázshegy felé mutató pozitív vonatkozásait említi, más magyar szerzők az író benső vívódásaként értékelik a művet. Az NDK irodalmárai azt emelték ki, hogy Thomas Mann nem is „alkotmányos értelemben” bírálta a demokráciát, hanem csupán mint „szellemi formát” utasította el azt. A nyugati Thomas Mann-kutatók is találnak olyasmit a könyvben, ami esetleg igazolhatja az igazolhatatlant. Valamiképp elfogadhatónak tűnik számukra a szerző azon önvallomása, miszerint nem politikai, hanem esztétikai művet alkotott. A könyv egyik alapállítása ugyanis az, hogy politikájuk csak a demokrácia exportját erőltető liberálisoknak van, a nemzeti oldal soha nem politizál, sőt apolitikus. Erre utal a könyv címe is. Az „apolitikus embernek”, úgymond, mindig igaza van, mert ő a művészet, az erkölcs, a tisztesség és a kultúra védelmezője a nihilista radikálisokkal szemben. „A politika az esztéticizmus ellentéte.” Az apolitikus ember egyszersmind antiradikális, és ezt a meggyőződését radikálisan képviseli. Így lesz belőle radikális konzervatív, a konzervatív forradalom szószólója.

Sokan hitelt adtak Thomas Mann önfelmentő kijelentésének, miszerint a könyv csak egy bohém entellektüel zabolátlanul csapongó naplója, és állításait némileg ironikusan kell felfogni. Saját Tonio Krögerét idézi egy helyütt az író: „Két világ között állok…, egyikben sem vagyok otthon, épp ezért kissé nehéz a sorsom.” Ez azonban nem több itt, mint szavakkal végrehajtott bűvészmutatvány. Frontszolgálat és bohémség nem férnek össze. Szó sincs kívülállásról: ez a mű az, aminek látszik. Helyesen mutat rá az új amerikai kiadás előszava, hogy a Betrachtungen nem más, mint szélsőjobboldali politikai manifesztum. Fölösleges arról fantáziálni, hogy voltak-e kétségei önmagával szemben Thomas Mann-nak, miközben ezt a könyvet írta, megkérdezni, hogy komolyan gondolta-e, amit írt, feltételezni, hogy hazafiúi buzgalomból erőszakot tett önmagán. Ő írta, átgondolta, vállalta, kiadta.

Ezek helyett a kérdések helyett érdemes inkább eltöprengeni A német köztársaságról szóló – a demokrácia mellett először nyíltan hitet tevő – 1922-es, híres beszédének egyetlen mondatán: „Amikor a szerző belátja, hogy ezek a gondolatok, amelyek eltérnek az Egy apolitikus ember elmélkedéseiben leírtaktól, nos, ezek csak annyit jelentenek, hogy a gondolatok között van ellentmondás, nem pedig a szerzőben. Ő maga ugyanaz maradt.” Ha van ennek a szomorú, elkeserítő történetnek kedvező tanulsága, akkor csakis ez az. A demokrácia megoltalmazásakor mindenképp szükség van azokra a korábbi ellenfelekre is, akik szembe tudnak nézni saját démonaikkal. Erről tanúskodik a háború utáni években elkészült A varázshegy fokozatos koncepcióváltása is. Amikor az író elkezdte a művet, még úgy tervezte, hogy a regény vitáiban a radikális konzervativizmus diadalmaskodik majd a liberalizmus felett. A Rathenau-gyilkosság (1922) után az egész elképzelést felülvizsgálta, átalakította, és a cselekmény végül az antihumánus eszmék bukásával, és a racionális republikanizmus erkölcsi győzelmével ér véget. (A varázshegy éppen száz éve, 1924-ben jelent meg.) Jobboldali bírálói szemére hányták az írónak, hogy előbb kozmopolita Saulusból nacionalista Paulus lett, majd ismét visszaváltozott Saulus­szá. Ez így rosszindulatú torzítás. Thomas Mann nem egyszerűen átállt a „sötét oldalról” a „jó oldalra”. Az sem igaz, hogy örök kívülálló lett volna. Az Európa, vigyázz! című könyvének fényében könnyen belátható, hogy az író igazi létállapota nem a sem ide, sem oda nem tartozás két világ közötti lebegése volt. Thomas Mann leszámolt korábbi, szélsőjobboldali nézeteivel, elhagyta az egyik világot, belépett egy másikba, de úgy, hogy hozta magával a démonait is. Ezek az alvilági szellemek nem szelídültek meg soha. A sötét oldal valamilyen formában mindörökké vele maradt. Ám megküzdött vele, és nem engedte, hogy győzzön. Erről tanúskodnak későbbi nagy művei, például A varázshegy és a Doktor Faustus. Amikor tehát 1922-ben Thomas Mann kiállt a világ elé, és a köztársaság védelmére kelt, akkor egyszersmind figyelemre méltó módon különbséget tett a gondolatok és az ember között. Belátta, hogy az igazság nem lehet kétféle, egyúttal rámutatott, hogy az ember bonyolult lény. Nem megölni, nem elpusztítani akarta magában a régi embert, sőt ki merte jelenteni, hogy a régi ember, aki tévedett, az is ő volt. Ez a felelősségvállalás egyedülálló példája: kimondani, beismerni, hogy a gonosz is én voltam, sőt, most is ugyanaz az ember vagyok, de a gondolataim már nem ugyanazok.