Zsidó magyarok, magyar zsidók

„Nem tudom elképzelni…, hogy bennünket ki lehessen iktatni a magyar életből” – írta 1939-ben Kner Imre, a valaha élt egyik legnagyszerűbb magyar tipográfus.

Ami ekkor még Kner számára elképzelhetetlen volt, az pár év múltán valósággá vált: ő maga Mauthausenben vesztette életét, anyját, nagyanyját és unokaöccsét Auschwitzban ölték meg, testvérének nyoma veszett a Don-kanyarban, fia az átélt borzalmak hatására 1945-ben öngyilkos lett, lánya élőhalottként tért meg a haláltáborból. Az egész életstratégiáját a beilleszkedésre építő, magyarságára büszke gyomai nyomdászcsalád szinte teljesen elpusztult a vészkorszak során.

Erdész Ádám levéltáros és nyomdászattörténész Kner Izidor gyermekeinek és unokáinak magánlevelezéséből állított össze gazdag, impozáns és gondos kiadványt.

A magyar iparművészet egyedülálló dokumentuma ez a könyv, egyszersmind a Tények és tanúk sorozat kiemelkedő darabja. Az 1938 és 1949 között írt levelekből ugyanis a magyarországi zsidó polgárság holokauszt előtti és utáni lelki válságának páratlanul izgalmas története bontakozik ki. A régi könyvkötő famíliából való Kner Izidor – Kner Imre apja – 1882-ben alapította meg a nevét viselő, ma is működő nyomdát. Az ő apja még „zsargonnal”, vagyis jiddissel kevert magyar nyelvet beszélt, Izidor viszont sikeres vállalkozóként, mint a kiváló szakmai minőségéről, gyorsaságáról és megbízhatóságáról híres Békés megyei nyomda vezetője, a „magyar élet” egyik országszerte ismert és szeretett alakjává vált. A Kner-cég által kiadott, bravúros kicsinyítéssel készült „nagy mintatárak” alapján a Trianon előtti Magyarország minden részéből rendeltek nyomtatványokat. A „magyar életbe” való beágyazottságnak sokáig ez volt a rendíthetetlennek hitt üzleti alapja. A köztudatban szép könyveiről elhíresült Kner-cég emberöltőkön át ebből a nyomda­ipari tevékenységből élt, a könyvpiacon nem váltak komoly szereplővé. A Knerek kreatív iparművészek voltak, akik mindent tudtak, ami a papírral, a betűvel, a nyomdászattal, a könyvtervezéssel és -kötészettel kapcsolatos.

Mi magyarok vagyunk

Az asszimiláns Knerek mindennapjai sokban hasonlítottak a vidéki magyar úriemberek életformájához. Zsidó szokásoknak szinte nyomát sem leljük a levelezésükben. Az 1935-ben elhunyt Kner Izidor özvegyéről elmondják, hogy „most készül a disznóölésre, ami nála bizonyos kéjes örömmel jár”. (A „Kedves Anyának” nevezett idős hölgy az auschwitzi gázkamrában végezte.) A gyomai disznókóstolónak, sonka-kolbásznak a család pesti tagjai is örültek. Az Auschwitzból visszatérő Kner Zsuzsa disznózsíron és szalonnán igyekezett felhizlalni magát. A munkaszolgálatosként odaveszett Kner Endre egy átlagos magyar dzsentri életét élte Gyomán: a cégvezetés mellett gazdálkodott, és legfőbb szórakozása a vadászgatás volt. Az I. világháborút végigküzdő, két vitézségi éremmel leszerelt volt katonatisztet csak per „Bandi” emlegette az úri társaság. A karácsony volt a Knerek legszebb ünnepe, az unokákról megjegyzik, hogy hiszik a Jézuskát, és az ostrom után jót derülnek azon, amikor valaki Joint-csomagból való kóser konzervet visz nekik.

Zsidó műveltséggel a Knerek egyáltalán nem rendelkeztek. Kner Imre egyik legszebb könyvét, az 1936-ban kiadott Haggádát liberális, asszimiláns zsidók rendelték meg nála, ám Kner még ennek a könyvnek a magyaros-erdélyies-népies szellemével sem tudott azonosulni, egyszerű üzleti vállalkozásként tekintett a munkára. Saját nevét el is hagyta az impresszumból. Miként Komoróczy Géza a műről szóló tanulmányában kiemeli, Kner „nem ért a judaisztikához, nincs felkészültsége önálló szövegkiadásra…, nem is érdekli a széder-est”.

Noha a zsidótörvények a Knerekre is vonatkoztak, „Bandi” vitézségi érmeinek hála a nyomda elkerülte, hogy „zsidó cégként” tartsák számon, és továbbra is részt vehetett a közszállításban. Ez a körülmény a növekvő antiszemitizmus dacára továbbtáplálta a Knerek hazafias érzéseit. A levelezés egyes passzusai nemcsak irredentának tűnnek, hanem egyértelműen azok. Kner Imrét behívták munkaszolgálatra (amit levelezésében „rendkívüli elfoglaltságnak” nevez), ám eközben őszintén lelkesedett az ország nagyobbodásáért. Felidézi, hogy már apja, Izidor is „törhetetlenül hitt az ország határainak helyreállításában”. Kner Endrét is büszkeséggel tölti el, hogy „Erdély északi részét visszakaptuk”, a „trianoni tízmillión aluli országból ma már 15 milliós Magyarország lett”, csak azt fájlalja, hogy Aradot nem „kaptuk vissza”. A család magyar érzelmeit persze a forgalom jótékony növekedése is fűtötte: a Felvidék, Észak-Erdély és a Délvidék „visszajötte” révén a cég ismét a Trianon előtti fényben tündöklött: a „csonka országban” 1800 községből kaptak megrendelést, az országnagyobbodás után ez a szám 2800-ra ugrott.

A Kner család magyarság iránti elkötelezettségét nevezhetjük tudatos sorsválasztásnak. Kner Imre fiához intézett parainézise a legtökéletesebb kifejezése ennek: „Mindig gondolj arra, hogy mi magyarok vagyunk, magyarnak nevelt bennünket már dédapád, nagyapád és szüleid is, és minden jogunk, okunk megvan arra, hogy jó magyarnak érezzük magunkat. Senkinek az az emberi, erkölcsi joga nem lehet meg, hogy ezt a magyarságot kétségbe vonja, elvonja tőlünk. De éppen mivel zsidók vagyunk, és mert mások ezt kétségbe vonják, be kell bizonyítanunk, hogy értékes és jó magyarok vagyunk…”

Mi zsidók vagyunk

A Knerek asszimilációs törekvéseire Magyarország csattanós, könyörtelen választ adott. („Hogy ki a zsidó, én mondom meg” – így a Karl Lueger egykori bécsi polgármestertől származó szállóige.) Zsidónak minősültek, és a holokauszt brutálisan „kiiktatta” őket nemcsak a „magyar életből”, hanem többüket magából az életből is. Hogy közülük ki mennyire érezte, vagy akarta érezni a végveszélyt 1944 előtt, az nem egészen világos. A legtöbben elhessegették a rémképeket. „Hát, majd megússzuk ezt is, csak más baj ne legyen” – írja Kner Imre 1939-ben, máshol pedig így szól: „szegény jó Nagyapánk mindig azt mondotta – zsargonban (jiddisül), itt magyarul írom le –, Isten őrizze az embert attól, hogy annyit kelljen kibírnia, amennyit kibír”. Lehetetlenség leírni azt, amit a Kner család gyomai és pesti tagjai átéltek – már aki túlélte az üldözést, a deportálást, a szelektálást, a haláltábort, a munkaszolgálatot, az ostromot, a bujkálást, a Dunába lövést. „Regényt lehetne írni, de… ma minden harmadik ember tud ilyen regényt mesélni magáról” – írja Kner Imre fia.

A testi gyötrelmekhez szörnyű lelki megrázkódtatások járultak: „élünk, mint a strucc”, „kívülről majdnem úgy nézünk ki az idegenek számára, mintha élnénk” – mondták. Kner Imre Auschwitzból hazatérő lányának önmarcangoló levelei döbbenetes olvasmányok: „És most itt vagyok, és kívánom, bár döglöttem volna meg kint valahol. Igazán nem lett volna nehéz… Egyelőre teljesen fásult és érzéketlen vagyok.” Ugyanerről beszél Kner Imre lánytestvére is: „Megöregedtem testileg és lelkileg, és úgy érzem, nem volt miért végigcsinálni ezt a sok borzalmat. Olyan sivár és örömtelen az élet, mint még soha.” Haiman György, Kner Izidor unokája – az egyik legnagyobb magyar könyvművész (Amerikában Gutenberggel említik egy sorban) így fakadt ki: „Nem hittem soha, hogy 31 éves korában ilyen öreg lehet az ember.” A nyilas uralom alatt könyvkötő műhelyében bujkáló Kner Erzsébet szívbe markoló szavai pedig annak bizonyságát adják, hogy az üldöztetések magukat az áldozatokat is bemocskolták: „Úgy érzem, fertőben élek, s kicsit magam is megadom magam neki.” Túlélők után kutatnak: ki „van meg”, ki „nincs meg”. Összeszorított foggal hallgatják a Szálasi-pert a rádióban, noha tudják, hogy „az igazi bűnösök azok voltak, akik odáig engedték a dolgokat, hogy Szálasi arra a helyre kerülhetett, ahová került”. A letargiájuk olykor gyűlöletbe csap át, nemcsak a tettesek iránt, hanem a vészkorszak sunyi haszonélvezői, a zsidó lakásokba „beköltözöttek” ellen, a közönyös, egykori keresztény barátok ellen, de a nácikkal üzletelő, megalkuvó zsidók ellen is.

Mindeközben óhatatlanul átalakult a Knerek viszonya saját magyarságukhoz és zsidóságukhoz. A Kner-ősök asszimilációs ethosza a „történtek után” értelmét vesztette. Kner Imre fia, Mihály vonta le a legkeserűbb következtetéseket. Elviselhetetlen volt számára a gondolat, hogy családja gyilkosai közt kell majd élnie. „Én igyekeztem beilleszkedni a magyarságba, és igyekeztem magamnak is úgy feltüntetni a dolgot, hogy ami történt, nem a magyarság bűne volt. Azonban az én esetemben nem válik be az, hogy az idő mindent meggyógyít… És amerre csak fordulok, mindenütt valami olyan határtalan emberi aljasságot találok, hogy azt kell hinnem, nincs kiút…” Egy búcsúlevél szavai ezek. A levélíró főbe lőtte magát, mert úgy látta, hogy az „ember az állatfajok közül a legkevésbé tudta megbecsülni magát a földön”.

Innen mindenki el akar menni

A kötet jelentős részét Kner Izidor két gyerekének, Albertnek és Erzsébetnek Amerikában frissen előkerült levélváltása teszi ki. Kner Albert 1940-ben kivándorolt az Egyesült Államokba, ahol bámulatos karriert futott be mint ördöngös kézügyességű iparművész: nyomdász, grafikus, látványtervező és feltaláló. A modern iparművészeti dizájn legjobbjai közé tartozott. Kartonból készült, zseniálisan praktikus alkotásait, például az üvegek hatos csomagolására szolgáló papírdobozokat világszerte használják ma is. Kner Erzsébet kézműves zsidó ősei mesterségét folytatta Pesten: könyvkötő művészként nagy elismertségre tett szert. 1945-ben, két nappal a harcok megszűnte után Kodály Zoltán is meglátogatta abban a pincében, amely búvóhelyéül szolgált az ostrom alatt, Malinovszkij marsall és Yehudi Menuhin is rendeltek tőle. A két Kner testvér levelezésének tárgya az, hogy miként lehetne Erzsébetet is kihozni Amerikába. Az emigrációra 1949-ben került sor – bonyolult névházassággal, amiért Kner Albert 3000 dollárt fizetett. Kner Erzsébet száz évig élt, és könyv­restaurátorként nagy megbecsülésnek örvendett Chicagóban.

Albert és Erzsébet sorsa jól példázza a vészkorszakban és azután zsidó magyarokból magyar zsidókká váló Knerek életlehetőségeit. A beilleszkedés régi, Kner-féle stratégiája egyelőre teljes kudarcnak tűnt, de az újra zsidóvá válás sem látszott járható útnak: a Kner testvérpár zsidó zsidó sem szeretett volna lenni. A levélírók egyszer sem említik Palesztinát, csak Amerika számít valós lehetőségnek. Roppant izgalmas látni, hogy az amerikás Kner Albert önnön zsidóságának legfőbb értékét gyors alkalmazkodóképességében látta: „A Pestről jött mifajtánk már a hajón is csak angolul beszélt.”

Kner Albert nem ígért boldogságot nőtestvérének, de boldogulást igen. A két kreatív iparművész tudta, hogy a művészet nem létezhet szabadság nélkül. A Knerek voltaképpen önnön művészi törekvéseik ideálisan szabad térségeibe emigráltak, ezt jelentette nekik Amerika. Maguk mögött kívánták hagyni a magyarságot, a zsidóságot, a borzalmak emlékét, hogy megtalálják a kreatív alkotómunkához elengedhetetlen harmóniát, és helyrebillentsék belső egyensúlyukat.

Szerkesztette: Erdész Ádám. Magvető, 2023, 742 oldal, 7999 Ft