Magyar Narancs, 2022/50-51. szám, 2022. december 14.
ÁCS PÁL
Anton Pavlovics Csehov: A szerelemről és más történetek
Jó ember maga, Anton Pavlovics” – fordult Tolsztoj Csehovhoz, és hozzátette: „De a darabjai mégiscsak rosszak! Ha egy részeg felcser fekszik a díványon, és odakint esik az eső, ez magánál már dráma, Sztanyiszlavszkij szerint meg hangulat.”
Ebben a csipkelődésben persze kimondatlanul benne volt az is, hogy Tolsztoj szerint, szemben a színdarabokkal, a Csehov-novellákban azért van valami. Mindenképp ezekre kellett gondolnia az idős mesternek, hiszen regényeket, verseket és feljelentéseket – saját bevallása szerint – Csehov nem írt. Arról viszont a Jasznaja Poljana-i próféta ritkán és csak nagy általánosságban beszélt, hogy mi az, amit Csehov prózájában szeretett.
Az sem tudható, hogy a tengernyi Csehov-novella közül miért éppen az a tizenhét elbeszélés ragadta meg most Morcsányi Gézát annyira, hogy Szőllősy Klára, Lányi Sarolta és mások klasszikus átültetései után újra lefordítsa, és kötetbe rendezze őket. Esztétikai vonatkozásban Morcsányi, akárcsak Tolsztoj, bizonytalanságban hagyja az olvasót – és ez rendben is van. A Ványa bácsiból tudjuk, hogy „mégis jobb a bizonytalanság, így mégis van valami remény…”
Az abszolút szabadság
Csehov vérbeli liberálisként mindig megadja az olvasónak az értelmezés szabadságát. Nem téved, aki azt mondja: nála soha nem történik semmi, az emberek csak ülnek, diskurálnak, teáznak, s közben szép csendben elmúlik az élet. De még inkább igaza van annak, aki úgy érzi, hogy leheletfinom szuggesztiók révén mégiscsak létrejön valamiféle konkrét, csehovi jelentés, ami a novellákban olykor megfoghatóbbnak, határozottabbnak tűnik, mint a drámákban. Tolsztoj így folytatta: „Tudja, Shakespeare-t sem szenvedhetem, de a maga darabjai még rosszabbak. Shakespeare mégiscsak galléron ragadja az embert, és egy bizonyos cél felé vezeti, nem engedi, hogy kitérőt tegyen. De hova jut az ember a maga hőseivel? A díványtól, amelyen heverésznek, a kamráig és vissza?” Ebben – leszámítva, hogy mégiscsak Shakespeare-hez mérte Csehovot Tolsztoj – az a lehetőség is ott rejlik, hogy a novellák viszont igenis „galléron ragadják” az olvasót, és viszik valami felé.
És ez így is van. Csakhogy ez a csehovi célzatosság sosem didaktikus, és sosem egyértelmű. Egyúttal mindig roppant egyszerűnek látszik: „Hosszú az élet, lesz benne még jó is, rossz is, minden lesz” – ahogy az egyik elbeszélés mellékalakja mondja. Csehov prózájának szereplői nem az író aktuális nézeteit közvetítik, még akkor sem, ha egyik-másik figura úgy beszél, ahogy alkalomadtán maga Csehov is szokott. Az alakok hangvételének tónusa hol gúnyos, hol patetikus, hol kiábrándult, hol bizakodó, de ezen szólamok egyike sem a szerző saját hangja. Csehovnál elképzelhetetlen egy olyan alak, mint az Anna Karenina Levinje, aki nyilvánvalóan Tolsztoj eszméinek hordozója. Csehovnál minden attól függ, hogy ki, mikor, hol és miért mondja azt, amit mond. Az, hogy „boldogság nincs, ne is legyen”, vagy az, hogy „az ember még mindig a legvérszomjasabb és legtisztátalanabb ragadozó” – nem az író saját véleményét tükrözi.
Kapkodjuk a fejünket, hány meg hány alakot ölt itt az ember, lett légyen „felesleges ember”, „kisember”, „tokban élő ember”, sőt, a nagybetűs Ember. „Anthróposz” – emeli föl ujját és szemöldökét a teljesen életidegen, tokban élő görögtanár. Az orosz emberről van szó mindig: a maga javíthatatlanul romlott nagyvilágában (a társadalomban, Oroszországban), kilátástalanul kicsinyes kisvilágában (szűkebb környezetében) és önnön boldogtalan sorsában. „Miért csinálják az emberek pont nem azt, amit kéne?” – teszi fel magának a kérdést a halál kapujában a Rothschild hegedűje című novella koporsókészítője. De ezek sem Csehov szavai. Ő nem mondja meg – miként Csernisevszkij –, hogy „mi a teendő”, mit kell csinálni. „Számomra a szentek szentje az abszolút szabadság: szabadság az erővel és a hazugsággal szemben” – ez volt Csehov alapelve.
A jó ember
Csehov elbeszéléseinek egyik alapkaraktere az elszalasztott lehetőségek embere: a nagyra hivatott, ám kivételes adottságaival élni nem tudó liberális értelmiségi. Szárnyaló szellem, mindenkit lenyűgöz kulturáltságával, helyzetértékelése pontos, kritikai érzéke hibátlan, a való életben mégis tehetetlen. A forradalom előtti idők Oroszországának ez a jellegzetes alakja – miként erre Nabokov rámutatott – átvirrasztott éjszakákat tölt egy olyan világ tervezésével, amelynek felépítésére képtelen.
Szélsőségeiben mutatkozik meg ez a típus A fekete szerzetes hősében, egy gyenge idegzetű tudósban, aki mindhalálig ragaszkodik önnön zsenialitásának tévképzetéhez. A hallucinációiban élő agyrém, a titokzatos fekete szerzetes – hasadt énjének romboló megnyilatkozása – fokozatosan meggyőzi őt arról, hogy lángeszével egy magasabb princípiumot szolgál, ezért jogában áll elpusztítani maga körül mindent és mindenkit. Ez a Csehov-novella Tolsztoj egyik kedvence volt. Hasonló úton jár A mezzaninos ház főhőse, egy vidéken időző, illúzióvesztett festő, aki ádáz vitába keveredik egy jótékonykodó úrilánnyal. A művész szerint fölösleges a parasztokat gyógyítani és tanítani, mert ez sem a halálozást, sem a tudatlanságot nem szünteti meg. „Azt a tudományt nem becsülöm, amelyik gyógyít… A tudományok és a művészetek, ha valódiak, akkor nem az időleges, egyéni célokra törnek, hanem arra, ami örök és általános” – förmed rá a festő a nemes lelkű szépségre. Aki csak ennyit válaszol: „Hát csak kell valamit csinálni!”
Tévednénk, ha magát Csehovot is ilyen élhetetlen szenvelgőnek képzelnénk. Ő egyszerre volt író, orvos és filantróp. Egyik hivatását mindig a másik tükrében szemlélte. Idealistaként sem volt gyakorlatlan: kultúrházat, iskolákat, könyvtárat, kórházakat, orvosi folyóiratot alapított, lelkesen védte az erdőt, a természetet. A mindenséget átfogó gondolatok jártak a fejében, de szeretett elbújni falun, miként a több novellájában is szereplő Aljohin. Ez a birtokára visszavonuló, tolsztojánus nézeteket valló nemesember paraszti módon él, „középút nincs”, mondja, és szánt, vet, kaszál, de persze ő sem az író szócsöve.
Csehov nem hasonlítható A 6-os kórterem kiábrándult, kiégett, depressziós vidéki orvosához sem. Ez utóbbi a 19. századi orosz irodalom „felesleges emberének” kései megtestesülése: tépelődő, filozofáló alkat, aki nem tud és nem is akar jót tenni. Csehov egyik felkavaró fő műve ez, Morcsányi novellaválogatásának egyik csúcspontja. Az elbeszélés főhőse a jóra való restsége miatt jut a bolondok kórtermébe – szemben a drámák vergődő szereplőivel, akik ki vannak szolgáltatva a sorsnak. A doktor szörnyűséges bukása ok-okozati láncolat végpontja, végső soron önnön bűneinek büntetése. Ez akár tetszhetett is Tolsztojnak. A halál leírásának patológiailag hibátlan, dermesztő tárgyilagossága viszont aligha. Ez bizony nem Ivan Iljics halála, hiányzik belőle a végső megvilágosodás. „Hogy miben hitt Csehov, annak egyedül Isten a tudója” – mondta Tolsztoj.
Boldogtalanság
Csehov hősei boldogtalanok. A szerelemben különösképpen. Miért van ez így? A drámákban a boldogtalanság mondhatni magától értetődő, természetes létállapot: „Hülyeség az egész. Reménytelen szerelem – ilyen csak a regényekben van. Mese” – így fakad ki Mása a Morcsányi Géza által szintén újrafordított Sirályban. „Csak ne hagyja el magát az ember – folytatja Mása. – Ha meg szerelem ébred a szívében, ki vele a fenébe.” Morcsányi novellaválogatásának laza vezérfonala – miként ezt a címe is jelzi – éppen a sokrétű és igen tágan értelmezett szerelmi tematikából sodródik. Nem a reménytelen szerelemről van tehát szó, hanem arról, ami lehetetlen: ami eleve el van rontva. Ám mégsem olyan könyörtelen elrendeltséggel elvetéltek ezek a kapcsolatok, mint a színművekben. Itt világosan láthatók a boldogtalansághoz vezető utak is. „Minden egyes esetet, ahogy az orvosok mondják, individualizálni kell” – így tartja Csehov.
Emitt sorakoznak a jobb sorsra érdemes orosz férfiak, miként az imént említett Aljohin, a Morcsányi-válogatás címadó novellájának (A szerelemről) hőse, amott gyülekeznek a légies, bájos, életvidám lányok és asszonyok, például A mezzaninos ház Miszjusza, egy Puskin Tatjanájához hasonlatos ártatlanság. Vagy pillantsunk rá A szerelemről és az Egres című elbeszélésekben a „különlegesen finom és lágy” Pelagejára, aki Aljohinnál szolgál, avagy vegyük szemügyre Aljohin szíve választottját, egy gyönyörű fiatalasszonyt, akibe a hős menthetetlenül és fölöslegesen belebolondul. „Nem gondoltam rá, de mintha lelkemre vetült volna könnyed árnyéka” – ragadja meg érzékeny szavakkal Morcsányi a csehovi nőalak ellibbenő sziluettjét. Miért szeret bele Pelageja egy faragatlan tuskóba, egy „rémbe”, és miért történhetett az, hogy Aljohin kecses imádottja egy tökkelütött, unalmasan józan öregember („elmúlt negyvenéves”) felesége lett? Miért neki jutott ez a nő, „miért kellett ilyen borzalmas hibának történnie az életünkben”?
Nabokov azt válaszolja erre, hogy az ok az orosz entellektüel alapvetően tragikus karaktervonásaiban keresendő: a „felesleges ember” ostobán és hiábavalóan összetöri a saját és a mások életét. Lehetséges. De akkor mi a magyarázata annak, hogy szinte mindig mosolyt fakasztanak ezek a rémséges tragédiák? Miért, hogy még a leginkább lehangoló csehovi jelenetekben is tetten érhető az a semmi máshoz nem fogható irónia, amit Morcsányi a rétegnyelvi jellemzés szavaival szellemesen tud visszaadni? (Szőllősy Kláráék fordításai nem koptak meg, de Morcsányi sokkal merészebben használ oldottan szlenges, köznyelvi fordulatokat a csehovi prózanyelv átültetésekor.)
Ez az örökké villódzó, tragikomikus csehovi humor azt az iszapos társadalmi közeget jellemzi a legtalálóbban, amelybe a novellahősök és hősnők mindinkább belesüllyednek, amely menthetetlenül beszippantja, és végül megfojtja őket. Ez a miliő Gogol óta jól ismert az orosz irodalomból. Kirajzolódik benne az egyetemes emberi butaság és képmutatás portrégalériája a maga kicsinyes, tokban élő, féregszerű figuráival, hatalom előtt hajbókoló csinovnyikjaival, üresfejű helyi hatalmasságaival, álművelt kékharisnyáival. Ez a közeg az általános boldogtalanság okozója.
Vagy mégsem? Nézzük például a Jonicsot, az egyik legismertebb Csehov-novellát. A főhős tehetséges, művelt, fiatal orvos, aki egy isten háta mögötti kisvárosban kap állást. Bejáratos lesz az egyetlen hellyel-közzel műveltnek mondható családhoz. Üldögél a szalonban, elereszti a füle mellett az apa idétlen szóvicceit: „jó napot kínálunk”, „meglehetősséges”, „nincs római joga vacsora nélkül távozni” stb. Alig leplezett unalommal hallgatja az anya felolvasását saját „kolosszeális” regényéből. Finom zenei ízléssel azonnal érzékeli a Cicusnak nevezett házikisasszony zongorajátékának középszerű harsányságát. Mégis beleszeret a friss és fiatal teremtésbe, és megkéri a kezét. Cicus kikosarazza, mivel művésznek készül: Moszkvába igyekszik a konzervatóriumba.
A lány elutazik a fővárosba, Jonics pedig elhájasodik, elpuhul, megtollasodik, praxisa egyre bővül, mindenki megbecsüléssel tekint rá, ahogy „pohosan, vörösen ül csengettyűs trojkáján”. Testi átalakulásában érzékelhetően nyomon követhető az a folyamat, amelynek során Jonics fokozatosan belesimul a posványos „közegbe”, azonossá válik vele. Amikor Cicus ráébred, hogy nem zongoraművész, csak egy klimpírozó vidéki kisasszony, immár szívesen hozzámenne Jonicshoz, ám az orvos elhárítja közeledését. Puskin Anyeginjének a visszája.
A Jonicsból kristálytisztán megérthető, hogy az oly nagyra becsült orosz értelmiség maga is az ingoványos társadalmi közeg része. Cicussal folytatott utolsó találkozásakor így beszél Jonics: „Azt kérdi, hogy vagyunk itt? Hát sehogy. Öregszünk, hízunk, tespedünk. Rohannak a napok, múlik az élet egyhangúan, élmények nélkül, gondolatok nélkül.” Ül Jonics, szürcsölgeti a teáját, és unatkozik. „Maga a legjobb ember, akit ismertem életemben” – pillant rá könnyekben úszó szemmel Cicus, ő meg ezt gondolja magában: „Csak jó, hogy nem nősültem meg akkor.” Összeroppanhatna, de ahhoz sincs kedve. Olyan sejtelme van, hogy az, amitől az ember a legjobban fél, voltaképp már réges-rég bekövetkezett. És ő még mindig itt ül, és teát iszik lekvárral, mézzel, pralinéval. Boldogtalan, de valahogy nem bánja ezt. Megtalálta a saját boldogtalanságát, és ezzel elégedett. Tolsztojjal szólva mindenki „a maga módján boldogtalan”.
Fordította és válogatta Morcsányi Géza. Magvető, 2022, 336 oldal, 4499 Ft