Magyar Narancs, 2022/35. szám, 2022. augusztus 31.

ÁCS PÁL

Turgenyev és az orosz liberalizmus

A cári Oroszország zsarnokállam volt, a „népek börtöne”. Mégis éltek ott szabadgondolkodók, igaz, sokukat letartóztatták vagy szibériai száműzetésbe vetették. Mások éle­tük nagy részét hazájuktól távol, külföldön töltötték; miként Turgenyev, az orosz nyugatosok vezéralakja is, aki a világirodalom egyik fő művének tartott regényében, az 1862-ben ki­adott Apák és fiúkban az orosz liberalizmus esélyeit latolgatta.

„Sehol sem fut úgy az idő, mint Oroszországban; mondják, csak a börtönben fut gyorsabban” – ironizál a regényben Turgenyev. 1859-ben két orosz egyetemista – Arkagyij Kirszanov és Jevgenyij Bazarov – ellátogat vidéken élő szüleihez. Nyári kalandjaik hatására mindkettőjük sorsa hirtelen fordulatot vesz, majd gyorsan beteljesül: egyikük megtalálja a boldogságot, másikuknak szomorú vég jut. Röviden erről szól a könyv, amelyet Áprily Lajos régies fordítása után most Gy. Horváth László pontosabb és modernebb magyarításában olvashatunk. Méltatlan lenne azt mondani, hogy az Apák és fiúkban nem történik semmi, hiszen megvan benne minden, ami egy orosz regényhez kell: kormányzósági bál, szerelem, halál, sőt még egy bizarr pisztolypárbajra is sor kerül. Mégis az igazán lényeges mozzanatok a cselekmény fő sodrától el-elágazó, lassú mellékágakban vannak. A hősök érzékeny párbeszédekben tárják fel „lelküket, elméjüket és temperamentumukat”, miként ezt Nabokov hangsúlyozza klasszikus regényelemzésében. A vidéki nemesi fészkek miliője, a hangulatos csevegések stílusa kétségkívül Csehovot előlegezi. Jó érzékkel ragadta meg a regény ezen csehovi vonulatát Brian Friel (az „ír Csehov”) színpadi adaptációjának Katona-beli rendezésében Ascher Tamás. Nabokov is azt mondja, hogy ami Turgenyevben a legjobb volt, azt Csehov fejlesztette tovább.

Liberális apák

A regény „drámai” konfliktusa látszólag nemzedéki: apák és fiúk között feszül. Egyértelmű persze, hogy jóval többről folyik a vita: elvekről, értékekről. Régi és új, konzervativizmus és modernitás, múlt és jövő eszmei párharcának lehetünk tanúi – azaz lehetnénk, ha Turgenyev irányzatos regényt írt volna. Ám ezt sikerült elkerülnie. „Általában meg vannak győződve, hogy az író mindig »eszméit fejti ki«, s nem hajlandók elhinni, hogy az író legnagyobb boldogsága az élet realitásának, a valóságnak pontos és színes ábrázolása, még akkor is, ha ez a valóság nem esik egybe egyéni szimpátiáival” – írja. Minden szereplőjét önálló világnézettel ruházta fel. Jellemeit a viták és a hullámzó érzelmek jelentősen meghatározzák. Sem az „apák”, sem a „fiúk” nem alkotnak egy frontot, egymástól is erősen különböznek. Mégis elmondható, hogy az „apák” a 19. század liberális eszméinek egymástól eltérő irányait képviselik.

Az egyik „fiú” édesapja, Nyi­kolaj Kirszanov jó szándékú, mindenkit megértő, parasztjait segítő, gazdaságát modernizáló földbirtokos. „A parasztok dolgát elrendeztem… már jóformán az egész kormányzóság vörösnek tart” – mondja magáról. Szabadelvűsége, felvilágosult gondolkodása a magánéletében is megnyilvánul. Özvegy lévén nyílt viszonyt folytat egy nálánál évtizedekkel fiatalabb, egyszerű sorsú leánnyal, aki gyereket is szül neki. A földesúr piperkőc bátyja, Pavel Kirszanov szintén a birtokon él, ő is az „apák” nemzedékéhez tartozik, de öccsétől sokban elütő karakter. A konzervatív angol szabadelvűség híve, egyszersmind lelkes népboldogító és szlavofil: a muzsik romlatlanságában látja Oroszhon felemelkedésének zálogát. „»Elsóztam«, karikatúrává torzítottam” – jellemzi e fontos regényalakját a szerző. A másik „fiú”, Jevgenyij Bazarov apja alacsony származású ember, obsitos katonaorvos, aki nemesasszony feleségének birtokát igazgatja. A három apafigura közül ő a leginkább divatjamúlt, patriarkális jelenség, egyszersmind őszinte, természetes és szeretetre méltó. Ingyen gyógyítja parasztjait, de olykor meg is korbácsoltatja őket. Orvosként színleg felvilágosult nézeteket vall, vallásos hitét ateista fia előtt leplezni igyekszik. A három liberális „apa” tehát egymással alig érintkező szellemvilágban él, műveltségükben és nyelvhasználatukban is határozottan különböznek: Nyikolaj Kirszanov Schubertet játszik, Puskinért lelkesedik, Pavel Kirszanov erősen töri az oroszt, Vaszilij Bazarov pedig kopottas latin műveltségét fitogtatja.

Fontos megértenünk, hogy a regény jelen idejében – bő egy évtizeddel 1848 elzúgott forradalmai után – a liberalizmus minden formája idejétmúltnak látszott. Az „apák” a múltban élnek, és ez a mentalitásuk a „fiúk” szemében „romantikusnak” hat. Miközben Turgenyev pontosan érzékelteti, hogy a három apafigura közül csak Nyikolaj Kirszanov nevezhető valóban romantikusnak, bátyja, Pavel egyáltalán nem az, hanem elegáns, franciásan száraz, sznob embergyűlölő, az öreg Bazarov pedig szinte olyan, mintha még Katalin cárnő klasszicizmusának korában élne. Ám a „fiúk” számára mindez en bloc avítt és nevetséges. „Csodabogarak ezek az öregecske romantikusok”, tartják „apáikról”.

Nihilista fiúk

Nyikolaj Kirszanov földbirtokos fia, Arkagyij magával hozza az apai házba barátját, Jevgenyij Bazarovot, aki orvosnak tanult Péterváron. Arkagyij apja és nagybátyja élénken kérdezősködnek a fiatalemberről, a regény főszereplőjéről: kiféle, miféle? Arkagyij egyetlen szóval jellemzi barátját: nihilista. És „apái” megdöbbenésére önmagát is ebbe a körbe sorolja. Elképzelni is nehéz ma már, micsoda hűhó kerekedett ebből a kifejezésből, amelyet Turgenyev éppen ebben a regényében alkotott meg. Hogy kik azok a nihilisták, és milyen ember Bazarov, arról még ma is vitatkoznak az orosz irodalom kutatói és kedvelői. A nihilistának a semmi a mindene, vagyis nem ismer el semmit, és nem tisztel senkit. Bazarovhoz hasonlítottak mindenkit, aki elutasította a fennálló társadalmi rendet, vagy valami gyökeresen újat akart. „Rombolunk, mert erő vagyunk”, mondták, olyan erő, amely „senkinek sem tartozik elszámolással”. Nihilistáknak számítottak a forradalmi demokraták, a „haladó gondolkodású” értelmiségiek, a szocialisták, a materialisták, az ateisták, az anarchisták, a narodnyikok, a terroristák, a gyújtogatók és még ki tudja, ki más. 1862-ben – a regény megjelenése után – Pétervárott tűzvész tört ki. A gyújtogatással az Apák és fiúkból vett szófordulattal a „nihilistákat” vádolták. Sokak szemében a nihilisták maguk voltak az ördögök, ahogyan Dosztojevszkij hasonló című regényében (Ördögök) jellemzi őket, és ahol egyúttal gonoszan szatirikus képet rajzol (állítólagos) mesterükről, a nyugatos Turgenyevről is. Dosztojevszkij, aki felfogásában egyre inkább hajlott az ekkorra már konzervatívnak számító nacionalizmus és a bigott pravoszlávia felé, hirdette, hogy Turgenyev és az általa (úgymond) dédelgetett bazarovság – vagyis a nemzetközi liberalizmus és a szocializmus összeesküvése – jelenti a legnagyobb fenyegetést Oroszország számára.

Ilyen szövetkezés azonban sosem létezett. Turgenyev radikális barátai ugyancsak megnehezteltek az íróra Bazarov miatt. Az író hiába bizonygatta, hogy Bazarov „becsületes, igazmondó, demokrata a kiskörme hegyéig”, csak hát, mit lehet tenni, tragikus alak – a fiatalok nem hittek neki. Turgenyev széttárta a karját: „Mi a szándékom Bazarovval: hogy a sárga földig lepocskondiázzam, vagy a mennyekbe menesszem? Magam sem tudom: mert nem tudom, szeretem-e Bazarovot, vagy gyűlölöm. Nesze neked, irányzatosság!”

Bazarov személyisége kétségkívül bonyolult. Noha tényleg akadnak értékes tulajdonságai, mindent egybevetve cinikus, öntelt, arrogáns alak. Nihilizmusa kimerül abban, hogy mindent tagad – beleértve a kultúrát is, Puskint, Raffaellót, Mozartot –, azzal sokkolja beszélgetőtársait, hogy kétségbe vonja a szavak bevett jelentését, mindent átnevez, átértékel – kötekszik. Sokan a várva várt orosz messiást, a nép megmentőjét látták benne, ám inkább a „minden értéket átértékelő” nietzschei Übermensch előképe ő. Rombolni vágyik, építkezni nem akar. „Ami pedig a kort illeti, miért kellene nekem függnöm a kortól? Függjön az tőlem” – fölényeskedik. Az emberi érzelmek állítólag idegenek tőle. Különösen visszataszító az a kegyetlenség, amivel régi vágású apja és babonás gondolkodású, a kétszáz évvel azelőtti orosz világban megrekedt édesanyja bálványozó szeretetét elutasítja.

Az író végül „megöli” Bazarovot. A hős bukását nem az a sebfertőzés okozza, amibe végül belehal. Az már csak következmény. Őt, a szívtelen szoknyavadászt teljesen az ujja köré csavarja, majd hűvösen elutasítja egy szép és gazdag özvegy, Ogyincova, az orosz vidék femme fatale-ja. De nem is a reménytelen szerelem pusztítja el a nihilistát, hanem az, hogy fogcsikorgatva szembe kell néznie saját érzéseivel. Amik igenis léteznek. Ez a csalódás kiöli belőle az erőt és az életkedvet. Ezután már maga keresi a halált, és gyorsan rá is talál.

A mi időnk lejárt

„»Sem apák, sem fiúk« – mondotta nekem egy szellemes hölgy, könyvem elolvasása után. – Ez lenne a regény igazi címe, és maga is nihilista” – idézi Turgenyev. Sok bölcsesség rejlik ebben a franciás poénban, amely kulcsot ad a regény mélyebb megértéséhez. „Apák” és „fiúk” szellemi párbajában az író nem hirdet győztest – miként a regénybeli pisztolypárbajnak sincs erkölcsi nyertese. A beképzelt, nihilista Bazarov pisztolygolyója megsebesíti a gigerli Pavel Kirszanovot, de elégtételt egyikük sem kap. Párharcukban csúcsosodhatna ki a liberálisok és nihilisták vitája, ám látványosan elbeszélnek egymás mellett. Sem meghallani nem képesek egymást, sem megölni. Pavel sebe alig több horzsolásnál, mégis testileg-lelkileg összeomlik. „A napvilágtól fénylő, szép, beesett arc úgy feküdt a fehér párnán, mint egy halott arca… De hiszen halott is volt” – képletesen, miként egész generációja. Bazarov valós halála viszont fenyegetően közeledett.

Turgenyev abban a történelmi pillanatban állította meg az időt (és ez a „pillanat” ma is tart), amikor a liberalizmus már nem tudott érvényes válaszokat adni Oroszország és a világ legfontosabb kérdéseire, ám amikor a porondra lépő agresszív „illiberális” erők sem kínáltak konstruktív megoldásokat, leginkább csak pusztítottak, és gyártották a demagógiát. Érzékletesen ábrázolja Nabokov a stupid kormánypárti sajtó és a voluntarista forradalmárok harapófogójába szorult nyugatos, liberális irodalom helyzetét. Az „apák”, ezek az öregecske liberálisok valóban szánalomra méltók: „gyengeség, petyhüdtség, korlátoltság” jellemzi őket. Méltán jegyzi meg róluk Bazarov, hogy ők a „tegnap emberei”. És mi erre a liberális válasz? Az egyik „apa”, Nyiko­laj Kirszanov így beszél: „Én mindent elkövettem, hogy ne maradjak le a kortól… olvasok, tanulok, igyekszem igazodni a modern követelmények színvonalához – erre azt mondják, az én időm lejárt. És tudod, bátyám, már magam is kezdem azt hinni, hogy tényleg lejárt.” Nyikolaj Kirszanov pontosan fogalmaz, a nihilistákkal vetve össze önnön szellemi habitusát: „A bátyám azt mondja, nekünk van igazunk – gondolta –, és hiúság ide, hiúság oda, én is azt hiszem, hogy ők messzebb vannak az igazságtól, mint mi: mégis úgy érzem, hogy van bennük valami, ami belőlünk hiányzik, amiben ők fölényben vannak velünk szemben… A fiatalságuk? Nem, nemcsak a fiatalságuk.”

A regény világában sem kínálkozik igazi kiút a liberalizmus számára. Igaz, Bazarov elbukik, Kirszanovék viszont boldogan élnek, amíg meg nem halnak. Csakhogy ez az élet végletesen beszűkült létkör: egy filagória mozgástere. Arkagyij – akit egyébként Turgenyev a „közönséges” jelzővel illet – hátat fordít a bazarovi nihilizmusnak, lemond az elérhetetlennek tűnő Ogyincováról, Bazarov „gyilkosáról” (akibe kezdetben persze ő is szerelmes volt), és megkéri a vagyonos földbirtokosnő elbűvölően egyszerű húgát, a folyamatosan Mozartot játszó Kátyát. Arkagyij tehát megtér az apai ház uralkodó eszményéhez, a romantikához. Kettős esküvőt tartanak a nemesi fészek rózsaligetében: az apa a szeretőjét veszi el. A regény ezzel a groteszkül szentimentális életképpel ér véget. Csehovi irónia. „Nincs ma már igazi szellem!… Hogy ettek azelőtt! Hogy ittak! És milyen elszánt liberálisok voltak a világban!” – írja majd Csehov.

Turgenyev maga is a bőrén érezte önnön nyugatosságának és liberalizmusának idejétmúltságát, népszerűtlenségét, egyszersmind a kultúra, az irodalom fokozatos szerepvesztését. „Új idők virradtak ránk, új emberek kellenek, az irodalmi veteránok – akárcsak a háborúsak – csaknem mindig rokkantak” – mondja rezignáltan. Az írót megkérdezte egy francia folyóirat 1869-ben, hogy mi a kedvenc jelszava? Válasza akkor ez volt: „Laissez faire, laissez passer.” 1880-ban újra feltették neki ugyanezt a kérdést, ő pedig odabiggyesztette. „Jó éjszakát.”