Egy banánköztársaság bukása

Banánköztársaság – ezt a szót jobbára csak átvitt értelemben használjuk az eltorzult gazdasági-társadalmi berendezkedésű, nagyhatalmi érdekek hálójában vergődő országocskákra, alig gondolva azokra a kicsiny közép-amerikai államokra, amelyek tényleg szinte kizárólag a banánexportjukból tartják fenn magukat.

Vargas Llosa új regénye az egyik ilyen igazi banánköztársaság, Guatemala kérészéletű demokratikus kísérletének kegyetlen eltiprásáról szól. A fikció és a valóság határán mozgó, súlyos politikai üzenetet hordozó könyv az 1950-es években játszódik – számos utalással a jelenkor nemzetközi viszonyaira.

A regény mottója Winston Churchilltől való: „Hetvenkilenc éves koromig soha nem hallottam erről a Guatemala nevű nyavalyás helyről.” A magyar olvasó alighanem hasonló előítélettel veszi kézbe a könyvet. Az első benyomás ez: sosem látott, sosem hallott helyszíneken megjegyezhetetlen nevű latin-amerikai politikusok, intrikusok, katonák, kémek és kegyencnők kavarognak áttekinthetetlenül bonyolult viszonyokban. Idővel aztán – ahogy ez a nagy epikus alkotásokban lenni szokott – magunk is egyre biztosabban mozgunk Közép-Amerika távoli térségeiben. A több szálon futó, sokszereplős, időfelbontásos regényfolyam magával ragad.

Politikának álcázott bűnözés

Dióhéjban a lényeg ez: Guatemalát kezdetben az észak-amerikai United Fruit Company irányította. A „Gyümölcsbolt” gúnynevű, hírhedt kereskedelmi társaság egyetlen fillér adót sem fizetett Közép-Amerikában, ahol nemcsak banánt termeltetett, hanem földeket, földbirtokosokat, minisztereket és államelnököket is megvett. A lakosság 70 százaléka nincstelen, írástudatlan, félpogány indián volt. A II. világháború után azonban – amikor az egész világ változóban volt – Guatemala demokratikus érzelmű elnökei úgy képzelték, hogy náluk is elérkezett a modernizáció ideje. Az 1945-ben hatalomra került, zavarosan idealista Juan José Arévalo és utódja, az 1950-ben beiktatott Jacobo Árbenz elnök tétova próbálkozásokat tettek arra, hogy felszámolják a feudalizmust, és hazájukat liberális, kapitalista demokráciává alakítsák át. Árbenz földhöz juttatta a nélkülöző tömegeket, és az is fölmerült benne, hogy a „Gyümölcsbolt” akár némi adót is fizethetne, miként azt az Egyesült Államokban az összes vállalat teszi.

Ezzel egykettőre véget is ért Guatemalában az „amerikai álom”. A jó öreg Monroe-doktrínát követve („Amerika az amerikaiaké”) a hidegháborús hisztériában élő Egyesült Államok kíméletlen sajtópropagandát indított az Árbenz-kormányzat ellen, bizonyítandó, hogy a guatemalai államszervezet immár kommunista berendezkedésű, és mindenhova behatoltak a szovjet ügynökök. (Valójában egyetlen szovjet állampolgár sem volt ott.) Az amerikai diplomácia ultimátumban követelte az elnök lemondását. A guatemalai érsek keresztes háborút hirdetett Árbenzék vélt antikatolicizmusa ellen. A nemzeti érzelmű katonák is szervezkedtek. Létrejött a „Nemzeti Felszabadítás Hadserege”, az érsek pedig az ország legtiszteltebb kegyszobrát, a Fekete Krisztust „kinevezte” a haderő tábornokává, és egyenruhát húzatott rá. A CIA irányításával és fegyvereivel a „felszabadítók” lerohanták az országot. Amerikai pilóták bombázták a fővárost, az inváziós sereg zsoldosai halomra ölték a földhöz juttatott indiánokat. Árbenz elnök elmenekült, az amerikaiak bizalmát élvező hadúr, Castillo Armas, egy mitugrász, gyomorbajos ezredes pedig nagy csinnadrattával bevonult az elnöki rezidenciába, s azonmód felszámolta a demokratikus kormány csaknem valamennyi intézkedését. Ez a „csaknem” azonban hamarosan a vesztét okozta. Az ezredes-elnök-diktátor rövid időn belül merénylet áldozata lett. A hivatalos verzió szerint egy kommunista közlegény lőtte le, aki azonnal végzett saját magával is. A könyv viszont azt sugallja, hogy a gyilkosságot valójában (a CIA segédletével) a térség legsötétebb lelkű diktátorának, a dominikai generalisszimusznak az emberei követték el azért, hogy a „Gyümölcsbolt” végre visszanyerje összes korábbi, zsarnoki monopóliumát, és az ország megint ugyanaz a banánköztársaság legyen, ami mindig is volt.

Ahogy közeledünk a könyv végéhez, egyre távolabbi eseményeket kapcsol össze az időfelbontó elbeszélésmód. A dokumentaristának tűnő cselekményszövetbe mind több fiktív szál keveredik: a történeti valóság fehér foltjait kitöltő képzelt szereplők költött életútját követhetjük nyomon. A kitalált szemtanúk eltérően emlékeznek a történtekre – például az elnökgyilkosságra. A Kuroszava A vihar kapujában című filmjéből eredeztetett, több szempontú megközelítés (Rashomon effect) lehetőséget ad az írónak a különféle összeesküvés-elméletek narratív feldolgozására is, ezek az elbeszélői fogások tárják fel a történelem belső összefüggéseit. A dokumentumok sima felszíne alól előbukkan a durva valóság: kibuggyan a vér, kiömlik a mocsok, mindent elönt a csatornabűz. Összes érzékünkkel tapasztaljuk az álszentséggel leplezett hatalomvágyat, a primitív haszonlesést, a balesetnek beállított gyilkosságokat, a politikának álcázott bűnözést. Az idős író felhasználja a posztkoloniális regény hatásmechanizmusait: „Ez lenne az a demokrácia, amit a gringók Latin-Amerikának szántak”? – kérdezi a könyv egyik szereplője, egy csalódott demokrata.

A meggyalázott ország

A regény legizgalmasabb, nyugtalanítóan sokoldalú szereplője egy részben valóságos, részben kitalált nőalak: Marta Borrero Parra, akit általában csak Martitaként emlegetnek. A hölgy varázslatos szépsége lenyűgöz mindenkit, aki valaha látta őt, beleértve Don Mariót, az agg írót is, aki könyvének utolsó lapjain személyesen is találkozik az immár nagyon idős, de még mindig elbűvölő tekintetű asszonnyal, akinek valós személyét a regény annyira átformálta, hogy az eredeti „Martita” maga sem ismerne rá önmagára. Nem nehéz rájönni, hogy a nő sok tekintetben szimbolikus alak, arca egybemosódik hazája képével: „olyan gyönyörű, életteli és eleven volt, hogy már bölcsőjében Miss Guate­malaként becézték”.

A jó családból származó, koraérett lányt tizenöt évesen elcsábítja és teherbe ejti egy baloldali érzelmű orvos, a család barátja. Konzervatív gondolkodású atyja ezután kitagadja Martitát, és kényszeríti, hogy menjen férjhez évtizedekkel idősebb csábítójához, és szülje meg a gyereket. Marta viszolyog öreg férjétől, és úgy szabadul meg szorult helyzetéből, hogy – az Árbenz elnök elleni „felszabadító” államcsíny után – felkínálja magát az új elnök-diktátornak, Castillo Armasnak. Az ezredessel gyereklányként, apja és csábítója baráti körében gyakran találkozott. (Kis ország Guatemala, mindenki ismer mindenkit.) Az elnök szeretőjeként jelentős befolyásra tesz szert, nem csoda, hogy megkörnyékezi őt a CIA és a dominikai titkosszolgálat is. Marta a saját bőrén tapasztalja, hogy a hadurak és zsarnokok egymást is halállal fenyegetik, így ő maga sincs biztonságban köztük. Miss Guatemalát teherbe ejti a baloldal, lefizeti a CIA, lefekteti a jobboldal, mindebbe beletörődik, elfogadja, hogy ilyen az élete, amit – legalábbis részben – maga választ. Sodródik ide-oda, de azt nem engedi, hogy egy semmirekellő zsarnok megalázza. Ilyenkor harap. Nem tűri, hogy kurvaként kezelje őt ez a „rohadék”, még akkor sem, ha az illető történetesen az elnöki székben ül. „Még mindig érzem a számban annak a fülnek az ízét” – meséli Martita nyolcvanévesen Don Mariónak – „akkorát haraptam belé, mint egy bulldog! Kész csoda, hogy nem téptem le!” Tudja, hogy a diktátorok nem a szóból értenek.

Fordította: Eőry Zsófia. Helikon, 2021, 408 oldal, 3999 Ft