A próféta szakálla

Két fényképet nézegetek. Az egyik a fiatalos, sikeres Mezopotámia-kutató Komoróczy Gézát mutatja 1979-ben, Az ókori Kelet című tévésorozat forgatása közben. Szúrós tekintettel néz, állát sötét, „asszír stílusú” szakáll borítja. A másik Hargittai István kémikus és tudománytörténész 2020-as, kitűnő portréfotója az új beszélgetőkönyv borítóján.

A szem, az arc alig változott, de a szakáll immár hófehér. A 84 éves tudós itt leg­inkább Michelangelo Sixtus-kápolnabeli Jeremiására hasonlít, a zsidó prófétára, aki eltökélten küzdött az igazságért, senki nem hitt neki, de végül minden jóslata valóra vált.

Ráklépésben

„Életrajzát az ember maga teremti meg, visszamenőleg” – mondja Komoróczy, jelezve, hogy életének eseményeiről csak a mostani szemével, a jelenből visszatekintve, hátrafelé haladva képes beszélni. A könyv nem emlékirat, hanem kötetlen párbeszéd. Minden történet és momentum, legyen szó Komoróczy kisgyermekkoráról vagy a Gorkij Iskolában és a Nékoszban szerzett tapasztalatairól, ’56-ról, illetve a kelet-európai értelmiségi lét bonyodalmairól – a mára vonatkozik. Ez a „mai szempont” nemcsak időhöz kötöttséget, hanem belső emberi tartásból eredő szilárd értékrendet is jelent. Mivel a legrövidebb mindig az egyenes beszéd, nevezzük ezt zsidó szemszögű világszemléletnek – Komoróczy egyik könyvcímével szólva: a „nekem itt zsidónak kell lenni” látásmódjának. A reformátusnak keresztelt dzsentriivadékot ugyanis sem vérségi, sem vallási kötelék nem fűzi a zsidósághoz, szellemiségében jó ideje mégis zsidónak vallja magát. Miért? Voltaképp erre a sokféle formában feltett, mégis egyetlen kérdésre válaszolt Komoróczy másfél éven át – a pandémia alatt, a kényszerű bezártság okozta szellemi ínséget alkotói bőséggé változtatva – Hargittai Istvánnak címzett hosszú e-mailjeiben. A résztémákat Hargittai határozta meg, majd az összegyűjtött Komoróczy-leveleket jól áttekinthető kompozícióba rendezte.

Az ószövetségi Biblia világa iránt már gyermekkorában kialakult az érdeklődés Komoróczyban. A zsidóság sorsával való teljes azonosulás azonban későbbi fejlemény. Pályájának korai szakaszában, sumerológusként, asszirio­lógusként, az ékírásos irodalom tolmácsolójaként is úgy tekintett a zsidóságra, mint az egyetlen – identitását és kultúráját máig megtartó – ókori népre. „Zsidó” fordulata, „zsidóvá” válása igazán akkor következett be, amikor (a rendszerváltás körüli években) egy jeles nemzetközi zsidó szervezet képviselői és az MTA felső körei őt jelölték ki egy – az ELTE-n létrehozandó – új judaisztikai kutatóközpont (és az ehhez kapcsolódó assziriológiai és hebraisztikai tanszék) vezetőjének. „A kívülről jövő megbízatás, amelyet bensőleg is elfogadtam, elvállaltam, nagy változást hozott az életemben” – mondja. A jelen kötet nagy része ennek az interiorizációnak – egyszersmind a magyar judaisztika és hebraisztika Komoróczy által irányított tudományos megújhodásának – az értelmezése. Jeremiás próféta is kívülről kapta a megbízatást, az „elhívást”, amivel aztán teljes lélekkel azonosult. Komoróczytól semmi sem idegen annyira, mint a „meg nem gondolt gondolat”. Ilyenformán – miután a tudós rabbik vallástalan nem zsidóként teljes bizalmukba fogadták – egész személyiségével törekedett a zsidóságon belülre kerülni, magáévá tenni azt a zsidó értékrendet és nézőpontot, ahonnan nézve most egész életét belátja, és megítél mindent és mindenkit. Kérdés, nem torz-e némiképp ez a perspektíva?

A beteljesült prófécia

Ismerjük jól az örök kérdést: Jó-e ez vagy rossz a zsidóknak? Lehet-e így, kizárólag zsidó szempontból nézni a világ menetét és Magyarország egész történelmét Árpádék bejövetelétől mai korunkig? Áruló volt-e a rómaiakhoz álló Josephus Flavius, a Zsidó háború szerzője? Zsidóellenes volt-e Kossuth Lajos azért, mert erőteljesen szorgalmazta, hogy a zsidók hagyják el nyelvüket (a jiddist), és külsejükben is hasonuljanak a magyar többséghez? Antiszemita volt-e Móricz Zsigmond és Ady Endre, amikor gyerekes idétlenséggel gúnyolódtak a zsidókon? Tévedett-e Kis János, amikor védelmébe vette a zsidók asszimilációs törekvéseit? Igaza volt-e Konrád Györgynek, amikor szimpatizált a magyar kormány menekültellenes politikájával? Helyesen cselekedett-e George W. Bush, amikor (koholt vádakra hivatkozva) eltiporta Szaddám Huszein iraki diktátor rendszerét? Helyt­álló-e az a képlet, miszerint a nemzeti érzés és nacionalista politika erősödése mindenkor ártott a zsidóságnak? Jó úton jártak-e azok a professzorok (pl. Hahn István), akik a Kádár-rendszerben egyáltalán nem vállalták zsidó identitásukat? Igaz-e, hogy csakis az öntudatos, „zsidó zsidó” élet célravezető a magyarországi zsidók számára?

Komoróczy nem habozik, amikor válaszolnia kell minderre, ő lényeges, elvi kérdésekben nem kedveli az „egyfelől-másfelől” jellegű megfontolásokat. Egyenesen kimondja: „ez van, ez nincsen, ez itt az igazság, ez itt a hamisság”. Hogyan is venné ki magát az, ha Jeremiás próféta olyanformán szólna, hogy „hát… ez nézőpont kérdése, ahogy vesszük”. Ez nem azt jelenti, hogy a könyv leegyszerűsíti a problémákat, hanem azt, hogy éles, egyértelmű kontrasztokat mutat.

Sok szórakoztató, letehetetlenül olvasmányos, szatirikus portrét olvashatunk a 20. századi magyar értelmiség színe-javáról, így nevezhető a könyv egyfajta panoptikumnak is. Nem merülnek feledésbe a mégoly híres szereplők (pl. Kertész Imre és felesége, Magda) nyilvánvaló emberi gyengéi sem. Nagyon tanulságos a Köves Slomóról és a lubavicsi szekta új keletű, honi „felemelkedéséről” rajzolt leleplező pályakép. Remekül sikerült a Heller Ágnesről alkotott jellemrajz, amely kidomborítja a filozófus (főként időskori) érdemeit, egyúttal maró gúnnyal ábrázolja az ifjú Hellert mint Lukács György lelkes segédjét, aki fennen hirdette, hogy a görög filozófia tanulmányozásához nem szükséges a görög nyelv ismerete. Maga Lukács mint kultúrpolitikus egyébként sem tündöklik kedvező fényben ebben a könyvben. Komoróczy védelmébe veszi a sokat vitatott füredi Zsidó Kiválóságok Házát, de az is kiderül, hogy a nyilatkozó az úgynevezett „nemzeti büszkeséget” minden tekintetben (tehát zsidó szempontból is) kétes értékűnek érzi.

Becsukva a vaskos kötetet ismét ránézek Komoróczy prófétai szakállára, és azt mondom: minden elfogultsága ellenére mindenben igaza van. Mert igaza volt. Mert megsejtette már az 1970-es években (az 1976-os Sumer és magyar? című okos könyve körüli mélymagyar hörgés idején), hogy a bornírt, antiszemita, etnicista nacionalizmus felemelkedőben van a tudományban és a kultúrá­ban. De hol volt ekkor még a zsidóellenes Csurka István és Csoóri Sándor (akikről bőséggel esik szó a könyvben)? Igaza volt Komoróczynak, amikor észlelte, hogy a zsidó tudományok (nemzeties megfontolásból) hagyományosan ki vannak rekesztve az akadémiai szférákból. Igaza volt, amikor észlelte és elutasította a rendszerváltás után hatalomra kerülő „úri” jobboldal „szoft” antiszemitizmusát. Igaza volt, amikor újra meg újra szóvá tette, hogy a magyar politika és a magyar társadalom (beleértve a Rákosi- és a Kádár-korszakot is) következetesen elodázta a vészkorszak idején tanúsított iszonyatos magyar bűnökkel való (német típusú) szembenézést.

És akkor hol volt még Schmidt Mária, és hol az egyértelmű antiszemitizmust sugárzó Terror Háza, ahová Komoróczy (joggal) nem teszi be a lábát: „az utcán a kutyaszart, már bocsánat, kikerülöm”. És hol volt a 2010 óta regnáló rezsim, amely szájával ugyan zsidóbarátságot papol, de cselekedeteivel az ellenkezőjét sugallja? Ki tagadná, hogy a Soros György ellen indított gyomorforgató politikai kampány antiszemita érzelmeket szít? És végül ki látta előre negyven-egynéhány éve, az akkor még gyermeteg és marginális sumer–magyar nyelvrokonítók korában, hogy az antiszemita ízű történelemhamisítás majd kormányzati támogatást kap, sőt, ez lesz a kultúrharcban kiküzdött, állami szinten elismert „magyar” tudományosság? Nos, Komoróczy előre látta. Méltán nevezi magát magyar Jeremiásnak.

Tények és tanúk sorozat, Magvető, 2021, 725 oldal, 5999 Ft