Az Anschluss blöffje

„Ha a náci párté lesz a parlamenti többség, ez a választás lesz az utolsó a következő tíz évben, és talán a következő száz évben is” – kalapozott Hermann Göring 1933 februárjában kampánytámogatásért a 24 legnagyobb német iparmágnásnál. A gyárosok rezzenetlen arccal járultak Hitler kasszájához. „A korrupció kitörölhetetlen tétel a nagyvállalatok költségvetésében” – így kezdődik a Napirend.

A náci térhódításról szóló könyv a múltról beszél, de a jelennek szól. Nem regény, hanem a tragikomédia és a szatíra elemeit stilizáló esszé. Átütő sikerének titka abban áll, hogy leplezetlenül mutatja meg a zsarnokság vérszomjas, egyúttal pitiáner természetét. Vuillard egyazon portrén jeleníti meg a diktátorok rémisztő és röhejes arcvonásait. Hitler ijesztő, mégis nőies mozdulatokkal hadonászik, sipítozva fenyegetődzik, mint ahogy ezt Chaplin filmjében, A diktátorban láthatjuk, hallhatjuk.

A könyv jórészt az Európa sorsát eldöntő Anschluss-szal, vagyis Ausztria 1938-as náci megszállásával foglalkozik. Miként tudta elhitetni Hitler a világgal, hogy a szomszédos kis állam bekebelezése az európai béke záloga? Vajon meg lehetett volna előzni a világháborús katasztrófát egy cseppnyi kurázsival? Talán. Hiszen a német hadsereg 1938-ban még nem volt ütőképes. Ám az európai hatalmak békét akartak. Bármi áron. Azzal áltatták magukat, hogy a gengszterek klubjából párttá alakult nácik idővel szalonképessé válnak. Azért is egyezkedtek Hitlerékkel, mert a diktatúrától fintorgó demokráciákban is tömegek áhítoztak egy jó kis fasizmusra. Imponált nekik a Führer erőpolitikája, amely felszámolta a gyenge rezsimet, és elhárította a „kommunista fenyegetést”. (Talán csak Churchill figyelt fel idejében a veszélyre: már ekkor meglátta Hitlerben a „stricit”.) Lord Halifax angol külügy­mi­nisztert idézi a szerző: „A nacionalizmus és a rasszizmus hatalmas erő, de én nem tekintem őket sem természetellenesnek, sem erkölcstelennek.” És nyomban hozzáteszi: „ezek voltak az alapvetései annak, amit még manapság is a megbékélés politikájának nevezünk”.

A Napirendnek nincs főhőse, de ha lenne, akkor az Kurt Schuschnigg, a független Ausztria utolsó kancellárja lehetne. Az ausztrofasiszta politikus – noha korábban a nácik megpróbálták meggyilkolni – németbarát rezsimet vezetett. A kis despotának, aki korábban hazája „szabadságának hulláján táncolt”, nos, neki jutott volna a feladat, hogy megmentse Ausztria függetlenségét. Azét az országét, ahol (hála neki is) ekkor már hemzsegtek a nácik, akik hőn áhították, hogy mielőbb le legyenek rohanva. Hitler magához rendelte az osztrák kancellárt a Berghofba, ahol kezdetét vette „minden idők legfantasztikusabb és leggroteszkebb jelenete”. Schuschnigg orra alá tolták az országának totális elnáciasítását tartalmazó ultimátumot. Riogatták, hitegették, megalázták. „Csak a kombinációk és a csalás ragacsossága volt érzékelhető” – írja Vuillard. A könyv egyik meglepő újdonsága, hogy kiderül: Schuschniggnak a megfélemlítés ellenére módja lett volna ellenállni a goromba fenyegetésnek. Hitler ekkor még ugyanis – hazug propagandája érdekében – szemlátomást ragaszkodott a jogszerűség látszatához. Ahhoz, hogy az osztrákok saját alkotmányuknak megfelelően maguk tegyék meg azokat a politikai intézkedéseket, amelyek épp eltiporják Ausztria alkotmányos rendjét. A nácik és saját gyávasága csapdájában vergődő osztrák kancellár talán még választhatott volna az üdvösség és a gyalázat között. Ehelyett hebegett, habogott, hőbörgött is egy kicsit, majd mindent aláírt.

Ezzel kezdetét vette Ausztria agóniája.

A Wehrmacht végül is behatolt a szomszéd országba, ahol nem tapasztalt ellenállást. Ausztria – a békesség kedvéért – odadobta függetlenségét a náciknak, kiszolgáltatva nekik több százezer állampolgárát. És itt következik a Napirend újabb meglepetése. A katonai megszállás kínos lassúsággal kezdődött, majd teljesen megtorpant. A később félelmetes hírű birodalmi hadsereg tankjai – ekkor még csak rozoga bádogdobozok – sorban robbantak le az osztrák utakon. Nevetséges kapkodás, tehetetlenség lett úrrá a németeken. Hitler Mercedese elakadt a megszerelhetetlen járművek okozta dugóban, a Führer őrjöngött. A harckocsikat végül vonaton szállították Bécsbe. Az Anschlusst voltaképpen a profi goebbelsi propaganda nagyította fel világraszóló sikerré.

A Hitlert ünneplő osztrák nácik tömegeit Ausztria távoli vidékeiről szállították a fővárosba. „Ami igazán meglepő ebben a háborúban…, hogy a világ vígan enged a blöffnek…, a legódivatúbb rendszerek is, ha nem is engednek soha az igazság követelésének, ha nem is futamítja meg őket a fellázadt tömeg, meghajolnak a blöff előtt” – szögezi le Vuillard.

A hitleri diktatúra kezdetben show-szerű felhajtással indult. Ám a német nagyiparosok úgy kalkuláltak, hogy jövedelmező számukra ez a bohózat. Ezek a vállalatok napjainkban is ugyanazok, amelyek Hitlert és Göringet támogatták: ők az autóink, a mosógépeink, a biztosítóink. Jól jöttek ki abból, hogy befektettek Auschwitzba, Dachauba és Mauthausenbe, és a „gyilkos szenvedélyek és a politikai handabandák árnyékában” ma is megtalálják a számításukat. Ezek a cégek éltetik, táplálják ma is a nagypolitikát, és ezen keresztül az egyre izmosodó populista diktatúrákat. És pénzelik őket még akkor is, amikor romba döntik a világot. Világégések jöhetnek, százmilliók elpusztulhatnak, de a német nagyipar mindent túlél – mondja a francia író.

Fordította: Tótfalusi Ágnes. 21. Század Kiadó, 109 oldal, 2020, 3890 Ft