Magyar Narancs, 2015/4. szám, 2015. január 22.

ÁCS PÁL

Ömlik a fény, izzanak a kövek a jeruzsálemi Templom-hegyen.

A téren át − zarándokok hullámzó emberáradatában, fegyveres őrök gyűrűjében – ékes öltözetű fiatal férfi halad. Hirtelen kinyúl egy kéz, benne élesre fent kés: az ifjú átvágott torokkal, holtan zuhan a földre. – Nincs más úr, csak Isten! – harsan fel a kiáltás, miközben a merénylő, kihasználva a zűrzavart, eltűnik a felbolydult tömegben. Jonatán zsidó főpapot (akit főpap elődeihez hasonlóan sokan a szegény nép megnyomorítójának és a római megszállók talpnyalójának tartottak) i. sz. 56-ban gyilkolták meg a szikáriusoknak (tőrviselőknek) nevezett fanatikus zsidó terroristák. A véres tett rémületet és felzúdulást keltett – meglepetést azonban nem. A Szentföld I. századi lakói ekkor már rég megtanultak együtt élni a forradalmi erőszakkal. Magukat messiásnak kikiáltó bandavezérek, lator útonállók, elhivatott népboldogítók, rajongó remeteprédikátorok és próféták egész nemzedékei küzdöttek az i. e. 63 óta tartó római elnyomás és a megszállókkal együttműködő papi arisztokrácia, a jeruzsálemi Templom hatalma ellen. Az egyszerű zsidó nép követte a messiásokat: sokszor kövekkel dobálták meg a rómaiakat, de ennél többre is kaphatók voltak. A lázadók tudták, hogy hamarosan elfogják, felkoncolják, keresztre feszítik őket, ám ez cseppet sem lohasztotta le elszántságukat. „Isten segítségével” tűzzel-vassal irtották az idegen elnyomókat és az őket kiszolgáló gazdag zsidó kegyenceket: itt és most, nem a mennyben, hanem ezen a földön, erőszakkal akarták megteremteni Isten királyságát, ahogy ők nevezték, Isten országát, ahol „nincs más úr, csak Isten”.

A történeti Jézus

Ebbe a miliőbe, az eszkatologikus lázban égő zsidó messiások világába illeszti bele Reza Aslan amerikai író és valláskutató A zelóta című új sikerkönyve (amely magyarul tavaly jelent meg a Scolar Kiadónál – a szerk.) a názáreti Jézus éle­tének és korának történetét. Nem pontosan azt az elbeszélést, amelyet az evangéliumokban olvashatunk, hanem azt, amelyet a történeti vizsgálódás eszközeivel megismerhetünk. Szeretnék megnyugtatni mindenkit: a „történeti” Jézus kutatói jelentős többségükben nem vallásgyűlölő ateisták. Ellenkezőleg, bőven akadnak köztük hívők valamennyi keresztény felekezetből, valamint vallásos zsidók is. Elég itt Reza Aslan mesterére, John P. Meier atyára, valamint a könyvben többször idézett magyar (és zsidó) származású Vermes Gézára gondolni. Hit és fundamentalizmus korántsem fakad egy tőről: a hit általában jól megfér a tudással, míg a fundamentalizmus – nevét meghazudtolva – fittyet hány a történeti tényeknek.

A történeti Jézus kutatói közt (miként ez a tudományban természetes) éles vita folyik számtalan kérdésről – ezért is érdemes elolvasni a szóban forgó könyv mintegy százoldalas jegyzetanyagát. „Tulajdonképpen a názáreti Jézusról összesen két olyan történeti tényt ismerünk, amelyek bizonyosan igazak. Az első: Jézus zsidó férfi volt, aki az I. századi Palesztinában egy népszerű zsidó mozgalom élén állt. A második: Róma keresztre feszítette őt.” Minden egyéb vitatható, mondja lakonikusan a szerző. A Jézusról szóló elbeszélések hitelességét aszerint mérlegelik a tudósok, hogy miként illeszkednek a Szentföld (Biblián kívüli forrásokból ismert) I. századi történetébe. A viták ellenére sok kérdésben egyetértés alakult ki a kutatók között. Mindenki elismeri, hogy az evangéliumok (a szinoptikusoknak – „együttlátóknak” − nevezett Márk, Máté és Lukács, valamint János ezektől jelentősen eltérő könyvei) sok évtizeddel a történeti Jézus működése után keletkeztek. Oly korban írták az evangéliumokat, amikor már véget ért a zsidók és a rómaiak közti nagy háború, a Templomot lerombolták, és Jézus Jeruzsálemben élő zsidó követőit (az ún. zsidókeresztényeket) sok ezer más zsidóval együtt halomra gyilkolták a rómaiak. Nem történelmi munkák az evangéliumok, hanem a formálódóban lévő keresztény hit alátámasztását szolgáló szent iratok. Az evangéliumok világa tehát nem egészen a történeti Jézusé. Jézus valós küldetése, hivatása, tanítása és passiója abba az eseménysorba illeszkedik, amely végül a nagy Róma-ellenes háborúba tor­kollott, míg az evangéliumok Jézus működését új teológiai keretbe, egy új világba helyezik át, amely a Templom pusztulása után alakult ki. Az evangéliumok egy (zsidó szemmel nézve roppant különös) bukott messiásról szólnak, akit kivégeztek, ám Isten erejével legyőzte a halált, feltámadt, és aki (híveinek hite szerint) rövid időn belül visszatér, immár győztesen, kiterjesztve küldetését az egész világra. A keresztények Jézusa (Szent Pál nevezi őt először Jézus Krisztusnak) lassanként isteni személlyé vált: János evangé­liumában már Isten öröktől fogva létező megtestesült fia ő, istenember, aki önkéntes halálával megváltotta a világot.

A tudósok többsége egyetért abban, hogy az evangéliumi történetekről le lehet és le is kell hántani azokat a rétegeket, amelyek hosszú idővel Jézus halála után, a Templom bukását követően rakódtak rájuk. A mesék és legendák birodalmába tartoznak azok a történetek, amelyek a csodás születésre, az Augustus elrendelte összbirodalmi népszámlálásra (ilyen ugyanis nem volt), a betlehemi pásztorokra, háromkirályokra, az egyiptomi menekülésre, a betlehemi gyermekgyilkosságra stb. vonatkoznak. Ezek mind jóslatbeteljesítő narratívák, melyek Jézus Dávid király törzséből való származását hivatottak alátámasztani, úgymond a Tóra és a próféták írásai szerint. Jézus alighanem egyszerű paraszt volt, nem a júdeai Betlehemben, hanem az örökké forrongó északi Galileában, egy Názáret nevű, isten háta mögötti faluban született, körülmetélt zsidóként élt, ruháján rituálisan csomózott bojtok függtek, tanítása nem szólt a pogányokhoz, még a félzsidó szamaritánusokhoz sem, csupán „Izrael házának eltévedt juhaihoz”. Azok a törekvések, amelyek magát Jézust teszik meg egy − a zsidóságtól alapjaiban különböző vagy azzal szemben álló − új vallás, a kereszténység megalapítójának, nem a valóság talaján állnak. „Nem megszüntetni jöttem a Törvényt, hanem beteljesíteni” – mondta.

Ezeket a tényeket ma már kevés tudós vitatja. Nincs viszont köztük megegyezés Jézus küldetésének valós természetét illetően. A kutatók egy része a haszid csodarabbikhoz hasonló karizmatikus gyógyítót, ördögűzőt, szelíd lelkületű tanítót, mindennemű erőszakot elutasító prófétát lát benne. Szerintük ebben a kontextusban hitelesnek tekinthetők Jézus csodái, akár a „holtak” feltámasztása is: az „Isten ujjával” véghezvitt látványos gyógyulásokat Jézus egyszerű falusi közönsége valóban csodaként élte át. Ezen a véleményen volt a 2013-ban elhunyt Vermes Géza is, emellett érvelt utolsó, nemrég megjelent könyvében, A kereszténység kezdeteiben is. Vermes szerint Jézus, a zsidó vándorprédikátor és orvos nem ápolt messiási ambíciókat, jóllehet az isten országáról szóló spirituális tanításait ellenségei lázításként értelmezték.

Mások viszont − s közéjük tartozik Reza Aslan is − hitelt adnak Jézus messiási küldetésének, beillesztik őt a lázadó zsidó messiások végtelen sorába. Szerintük Jézus valóban a zsidók királyának gondolta és vallotta magát, és ezért kellett meghalnia. Aslan szerint Jézus vitathatatlan karizmatikus képességei nincsenek ellentmondásban avval, hogy messiási küldetése Isten országának evilági, gyors és erőszakos megvalósítását célozta: „Nem azért jöttem, hogy békét hozzak, hanem hogy kardot” – így szólt. Zelóta, vagyis vallási fanatikus volt a szó eredeti értelmében: átjárta őt is a dühödt féltékenység emésztő tüze, amely Isten országában nem tűr meg senkit és semmit, ami nem Istené. A (vak)buzgó hívő − a Tóra és a próféták szerint − szétzúzza a pogányok fejét. Mózes, Áron, Józsué, Illés egyaránt zelóták voltak. Lekaszabolták a bálványimádókat, lemészárolták feleségeiket és gyerekeiket, lábukat megmosták az ellenség vérében, ahogyan ez a Bibliában áll.

A zsidók királya

Szellemesen és beszédesen értelmezi Aslan az adógaras evangéliumi történetét, amelyet (szerinte) évezredeken át félreértettek. Jézus ugyanis nem volt szofista. A pénzérme császárportréjára pillantva nem azt mondta, hogy adjátok meg a császárnak, ami a császáré, és az Istennek, ami az Istené, hanem hogy adjátok vissza a császárnak, ami a császáré, vagyis a pénzt, amit kibocsátott, és adjátok vissza Istennek, ami Istené, vagyis az országot. „Ez vegytiszta zelóta érvelés” – mondja Aslan. Márpedig ez önmagában is elég lett volna ahhoz, hogy a rómaiak Jézust banditának, latornak, lázadónak bélyegezzék, és elítéljék. Ő azonban ennél sokkal tovább ment. Húsvétkor provokatív módon – prófétai jóslat szerint – szamárháton járó Messiásként vonult be Jeruzsálembe. A Templom udvarán megzavarta az ünnepi áldozat megszokott rendjét: felborogatta a kereskedők és pénzváltók asztalait, „megtisztította” a Templomot, vagyis kétségbe vonta az árulónak tartott papi rend jogát arra, hogy Istennek szolgáljon. Ezért tartóztatták le, és szolgáltatták ki őt a rómaiaknak a megszálló hatóságokkal bensőséges viszonyt ápoló papok mint veszélyes lázadót. Pilátusnak, Júdea prefektusának, aki szívből gyűlölte a zsidókat, aligha okozott lelkifurdalást keresztre küldeni egy lázító galileai latrot – százával írt alá halálos ítéleteket. Jézus perében, ha egyáltalán volt per, egyetlen kérdés hangzott el: „Te vagy a zsidók királya?” A keresztény passióhagyomány talán leghitelesebb eleme a keresztekkel borított Golgota. „Ha valaki kizárólag annyit tudna a názáreti Jézusról, hogy a rómaiak megfeszítették, akkor lényegében már tudná, ki volt… A bűne Róma szemében egyértelmű. Fel is vésték egy táblára, amelyet a feje fölé helyeztek, hogy mindenki lássa: Názáreti Jézus, a zsidók királya. Az volt a bűne, hogy királyi ambíciókkal mert fellépni” – foglalja össze mondandóját Aslan.

Reza Aslan könyvét − okkal, ok nélkül − többen bírálják. Leginkább igazságtalannak talán azok a vádak tűnnek, amelyek azt hangoztatják, hogy a könyvben nincsen semmi újdonság. A bibliakutatás kétezer éves történetében persze nehéz újat mondani, de Reza Aslannak ez kétségkívül sikerült. Nem ő vetette fel először Jézus zelótaságának elméletét. De senki sem tekinthet el attól, hogy a könyv szerzője iráni származású amerikai. Egyszerre látja kívülről és belülről (keletről és nyugatról) a nagy zsidó-keresztény narratívát. És amit lát, több mint különös. A szelídség és jóság álarca mögött megpillantja az elkeseredett, gyilkos düh torz vonásait. Jézus története arra készteti őt, hogy magába nézzen, és jobban megértse ősei hitét, az iszlámot. Egyszersmind tükröt tart Amerikának, a kereszténységnek és a zsidóságnak: ilyen a múltatok, ilyenek (is) vagytok. Igaz a mondás: a történeti Jézus keresése végső soron belső kutatás.

A szerző irodalomtörténész.