HVG, 2024/32., 2024. augusztus 8.

Hamvay Péter

Téli olimpia a Radnai-havasokban, Székelyföld villamosítása, bábaképzés. Ablonczy Balázs történészt kérdeztük Visszatért Erdély című könyve kapcsán nacionalizmusról, modernizációról.

— Az 1938-as első bécsi döntés értelmében visszakapott felvidéki területeken zömében magyarok éltek, mindez Észak-Erdélyre 1942-es visszacsatolásakor már nem volt elmondható, ott már csak a lakosság fele volt magyar. Etnikai szempontból mennyire volt jogosnak tekinthető ez a revízió?

Már az első világháború idején azzal bocsátották útnak szakértők az amerikai delegációt, hogy Közép-Európában etnikai alapon igazságos határokat meghúzni nem lehet. Erdélyben ez különösen nehéz volt, hiszen a magyar Székelyföldet és az Alföld keleti részét jórészt román lakosságú terület választja el. Hogy jogos volt-e a Hitler kezéből kapott revízió, nehéz megmondani, az bizonyos, hogy a magyarok felszabadulásként, a románok pedig megaláztatásként élték meg. Ehhez az is hozzátartozik, hogy Románia rövid idő alatt elveszítette Észak-Erdély mellett Besszarábiát, Bukovina egy részét és Dél-Dobrudzsát is, azaz egy magyarországnyi területet.

— Gyakran emlegetik most is Erdélyben a „magyar világot” nosztalgiával, ami évtizedekre megerősítette a nemzettudatot, de a magyar tisztviselők fennhéjázó viselkedésére is panaszkodtak. Mennyire volt mindez igaz?

Olyannyira, hogy még ma is előkerül Erdélyben az „anyás”, azaz „ejtőernyős” tisztviselők negatív képe. Csilléry Edit ugyanakkor kimutatta, hogy a tisztviselői karnak csupán mintegy harmada érkezett Magyarországról, jó részük az első világháború utáni erdélyi menekült volt, kifejezetten kerestek románul beszélő tanítókat, postásokat. A magyarországi tisztviselők rossz híre inkább abból fakadt, hogy elsősorban a bíróságokba, a rendőrségre és pénzügyi igazgatásba kerültek, akikkel rendszerint konfliktushelyzetben találkoztak a helyiek. Hozzátartozik az is, hogy az addiginál jóval modernebb, korrupciómentesebb közigazgatást honosítottak meg a magyarok, emiatt is érezhették az erdélyiek, hogy merevebbek a hivatalok.

— Amiről talán keveset tudunk, hogy a háborús idők ellenére hatalmas infrastruktúra-építésbe kezdett a magyar állam. Miért volt erre szükség?

Ebben az esetben a nacionalizmus és a modernizáció együtt járt. A magyar elit azt gondolta, itt a pillanat megteremteni a magyar Erdélyt, és belevetette magát a nemzetépítésbe. Úgy adták ki az iparengedélyeket, hiteleket, állami támogatásokat, különböző engedélyeket, úgy irányították az út- és vasútépítést, hogy az kizárólag a magyar nemzetiségűeknek kedvezzen. Az útkaparói (útkarbantartó) állásra kizárólag nagycsaládos magyarokat kerestek a románok lakta területekre, az ellenőrizendő út hosszát is lerövidítették öt kilométerről háromra, hogy minél több embert fel tudjanak venni, és legyen annyi magyar gyerek, hogy egy-egy korábban színromán faluban is lehessen nyitni magyar iskolát.

— A magyarosítás világos, de hol van a modernizáció?

Például a rendkívül rossz minőségű úthálózat fejlesztésében, a Székelyföldre menő vasút megépítésében, a villamosítási programban. Ehhez Svájcból szállították végig a háborús Európán azt a két hatalmas gázturbinát, amit aztán a visszavonuló németek felrobbantottak még beüzemelés előtt. Katasztrofális állapotban volt Székelyföldön az egészségügy, drámai a csecsemőhalandóság, ami a korszakban sokat javult a bábaképzés kiépítésével, de egyéb járványügyi intézkedéseket is tettek. Úgy érezte a magyar politika, hogy adósa a dualizmus alatt elhanyagolt székelyeknek. Ám nem ipart telepítettek oda, hanem elsősorban a háziipart fejlesztették és a turizmust. Úgy gondolták, Erdély lesz a magyar Svájc. Legendák keringenek arról, hogy még téli olimpiát is akartak rendezni, a Radnai-havasokban felépítették az akkori Európa legmagasabb síugró sáncát. Négy év alatt érezhető infrastrukturális javulás következett be, és akkor alakult ki a ma is élő Erdély-kép.

— Milyen ez a kép?

A modern civilizációtól meg nem rontott, rurális, ősi, a magyarországinál is magyarabb világ képe. A fenyőerdők, a havasok, a székely harisnya, a kalotaszegi templomtornyok akkor égtek bele a tudatunkba, köszönhetően a turisztikai propagandaanyagoknak, filmeknek, plakátoknak. Valóban akkor ismerték meg a magyarországiak Erdélyt, még Móricz is azt mondta a Székelyföld határán, hogy „Na, most kezdődik a világ, mert ezen túl még én sem jártam”. Akkor született meg a Nagyvárad–Kalotaszeg–Kolozsvár–Székelyföld útvonal, ami ma is az Erdélybe járók fő iránya. Az odautazás „hazafias kötelesség” is volt. Az állam az idő tájt is jobban szerette, ha otthon nyaralnak a magyarok, otthon költik el a pénzüket, és persze a háborús időkben be is zárult a világ. 1786 és 1986 között 42 útikönyv jelent meg Erdélyről, a fele ez alatt a négy év alatt született.

— Hol szerepelnek ebben a képben a románok, a németek, a zsidók?

A periférián. Magyar Erdélyt mutatnak az akkori bédekkerek, a románok legfeljebb érdekes színfoltként szerepelnek, akik színes népviseletben lejönnek a hegyekből a városba a hetipiacra. A németekről rosszat nem lehetett írni, így inkább hallgattak róluk. A zsidókat pedig igyekeztek kiszorítani mindenhonnan. Ha meg is tudta őrizni egy-egy zsidó kereskedő az iparengedélyét, a főtéren nem lehetett kiírva zsidó név.

— Pedig kezdetben ők is üdvözölték a magyar bevonulást.

Dél-Erdélyből nem deportálták a zsidó lakosságot a románok, nem így a magyar hatóságok Észak-Erdélyből. Így az észak-erdélyi zsidók zöme a holokauszt áldozatául esett. Még az utolsó pillanatokban is sok helyen érvényt szereztek a zsidótörvényeknek, ami a magyar Erdély mániákus vágyában keresendő. Pedig a magukat magyarnak valló zsidók elpusztításával valójában a magyar etnikum csökkent Erdélyben.

— A bevonuláskor történtek atrocitások is. A románok a magyar, a magyarok a román gyilkosságokat hangsúlyozzák.

A románok ezerre, a magyar történészek néhány százra teszik a bevonuláskori román áldozatok számát. Két nagyobb vérengzés volt, a szilágysági Ippen és Ördögkúton. A hadsereg partizánveszélyre, orvlövészekre hivatkozott, ezek valószínűleg nem voltak igazak, de ha akadt is sporadikus ellenállás, több tucat román civil lemészárlására nem ad magyarázatot. Volt olyan is, amikor a bevonuló katonaság engedélyezett 24 órát a helyi magyaroknak, hogy törlesszenek a sérelmeikért. A román csapatok 1944-es visszatérését hasonló kilengések kísérték, amikor a Maniu-gárdák torolták meg a románok ellen elkövetett atrocitásokat. A Kovászna megyei Szárazajtán több tucat embert fejeztek le. Ugyanakkor néprajzosok azt mutatták ki, hogy sok esetben nem az etnikai gyűlölet, hanem a különböző nemzetiségű  falvak közti, XIX. században gyökerező birtokviták álltak az atrocitások hátterében. A zavaros időket felhasználva az  egyes közösségek a vitás ügyeiket a regnáló államhatalom segítségével akarták rendezni.  

— Milyen volt 1940 után a Dél-Erdélyben maradt magyarok sorsa?

A két ország óvodás módjára viselkedett a nemzetiségi kérdésben: ha az észak-erdélyi románoknak egyetlen lapjuk lehetett, akkor Dél-Erdélyben is csak egyetlen magyar újság maradhatott, ha a magyarok ortodox püspökséget alapítottak, a románok belepiszkáltak a református egyház autonómiájába és így tovább. Mégis némileg rosszabb helyzetben voltak a magyarok Dél-Erdélyben, mint a románok Észak-Erdélyben, ugyanis ott előfordult, hogy erőszakkal elvették a termésüket, igyekeztek kiéheztetni, távozásra bírni a magyar közösséget.

— A dél-erdélyi magyarságra hogyan hatott Észak-Erdély visszaszerzése?

Katasztrofálisan. 400 ezer dél-erdélyi magyarból 200 ezer maradt 1944 végére. A középosztály, de sok esetben parasztok is áttelepültek, volt falu, ahonnan az összes katonakorú fiú átment Észak-Erdélybe, mert nem akartak bevonulni a román hadseregbe. A magyar kormány próbálta mérsékelni az áttelepüléseket, hiszen az a későbbi revíziós igényeket ásta alá. Észak-Erdély Romániához visszakerülése után csak kis részük tért vissza – vagy helyben maradt, vagy Magyarország felé vette az útját. Jól mutatja ezt a folyamatot Nagyvárad és Arad lakosságának etnikai változása. A XX. század elején nagyjából 80–90 százalékos volt a magyar többség, de  Aradon már 1930-ban többségbe kerültek a románok, ami Nagyváradon csak harminc év múlva következett be. Ennyit jelentett a négyévnyi magyar világ.