HVG, 2020/22. szám, 2020. május 27.
Hamvay Péter
Az Ismeretlen Trianon című könyv szerzője meghúzza a határokat: mély traumák, halványodó emlékek, hanyatló vidékek. HVG-interjú Ablonczy Balázs történésszel.
HVG: Miért forró téma száz év múltán is a trianoni béke?
Ablonczy Balázs: Mert a mai magyar politikai megosztottság gyökerei onnan származnak. Hatos Pál kollégám ezt úgy fogalmazta meg, hogy ami 1918 előtt volt, az történelem, ami utána, az mind velünk van.
Trianon emlékezetét a jobboldal sikeresen kisajátította, de a bal- és a liberális oldal nem törte magát, hogy létrehozza a saját narratíváját. Miért alakult ez így?
Mert a két világháború közti jobboldali narratívát, hogy Károlyi, a szociáldemokraták és a kommunisták tehetnek Trianonról, a baloldal, a legharcosabb publicistákat kivéve, hallgatólagosan elfogadta. Ha megnézzük az ezzel kapcsolatos parlamenti vitákat, azt látjuk, hogy a szociáldemokrata képviselők saját magukkal szemben cáfolják a vádakat, de általános értelemben nem.
Miért hagyta a baloldal, hogy rátolják a bűnbak szerepét?
Mert ha nem is volt köze ahhoz, hogy a békekonferencia pontosan hogyan húzta meg a határokat, Károlyi alkalmatlannak bizonyult a háború utáni helyzet kezelésére, a szociáldemokraták pedig asszisztáltak a kommünhöz is. Így az első világháború utáni összeomlás részben jogosan égett rá a baloldalra. Az emberek számára az igazi trauma nem is az első világháborúban elszenvedett katonai vereség volt, hanem az utána következő néhány elképesztően zűrzavaros esztendő, és Trianon is ennek volt a része. A Horthy-rendszer pedig épp a háború utáni összeomlással szemben fogalmazta meg magát. Ha valaki ennek keretén belül akart működni, akkor ezeket a játékszabályokat el kellett fogadnia. És az ellenzék is a rendszer része volt.
A nemzeti függetlenség visszaszerzése miért nem orvosolta a traumát?
A korabeli nyugati diplomaták, vagy ma néhány külföldi történész sem nagyon érti, miért nem sikerült a nemzeti függetlenség visszaszerzéseként tekinteni a Trianon utáni helyzetre. Ez valóban alternatíva lehetett volna. Valószínűleg azért nem volt esély rá, mert a Károlyi-féle forradalom nem csupán demokratikus, hanem függetlenségi is volt, eltakarították a Habsburg uralkodók szobrait a Hősök teréről, előcibálták a menhelyekről az 1848-as honvédeket, és velük fotózkodtak a Parlament lépcsőjén. A Horthy-rendszer nem engedhette meg, hogy bármiben is folyamatosságot mutasson Károlyival, ezért nem használhatta a függetlenségi eszmét. De úgy tűnik, a nemzeti függetlenség nem nagyon érdekelte a dualizmus kori elitet, amely sikerrel átmentette magát a Horthy-rendszerbe, legalábbis az 1920-as években.
Működőképessé ők tették az új, csonka országot. Vagy lehetett volna ennél jobban csinálni?
És bizonyára rosszabbul is, amire a Balkánon számos példa volt. Az 1920-as évek közepére a magyar gazdaság teljesítménye elérte az utolsó békeév eredményét. Ez egyébként nem Horthynak, még csak nem is Bethlennek volt köszönhető. Az előbbi akkor már nem folyt bele a politikába, de az utóbbi sem értett a gazdasághoz, ezt a munkatársaira hagyta. Sokáig azt sem értették meg, hogy az infláció nem rossz dolog, segít megszabadulni az adósságtól és beindítani a gazdaságot. Persze mindez rövid ideig tartó katonai féldiktatúra után következett be, és a rendszernek jelentős szociális és demokratikus deficitje is volt.
Miért nem lehet Magyarországon a holokauszt és Trianon fájdalmát egyszerre megélni? Nincs ennek köze ahhoz, hogy Trianonra válaszul erősödött meg a nacionalizmus és az antiszemitizmus?
A két trauma különböző, Trianonban mégsem öltek meg hatszázezer embert. De mindkettőre lehet és kell is emlékezni, plurális társadalomban el kell fogadni, hogy valaki nem egyformán éli meg a kettőt. Történelmileg azonban szerintem nem áll meg a békediktátum és az antiszemitizmus megerősödése közötti ok-okozati viszony. Arról van inkább szó, hogy a Horthy-rendszer szerint minden baj forrása a háború előtti liberalizmus volt, ami magába foglalta azt a le nem írt, ki nem mondott paktumot, hogy az emancipációért cserébe a zsidóság jelentős szerepet vállalt az ország szellemi és gazdasági modernizációjában. A dualista elit a végsőkig tartotta magát ehhez a „paktumhoz”. Tisza még 1918-ban is megvédte a zsidóságot – épp egy Károlyi-párti képviselő enyhén antiszemita támadásától. A Horthy-rendszer politikusai, például Teleki, ezt a liberalizmust valóban feladták, és nemzeti konzervatív, néha fajvédő politikába fordultak át.
Sejtette valaki, hogy széteshet a történelmi Magyarország?
Kossuth Cassandra-levelét, Mocsáry Lajos írásait szokták emlegetni, de az az igazság, hogy ezek a hangok a századfordulóra elhalkulnak. Vannak persze, akiket a háború alatt gyötört a balsejtelem, de az ország ilyen mértékű megcsonkításával senki sem számolt, nem is számolhatott.
Azt is mondják, ha a magyarok jobban bánnak a nemzetiségekkel, talán elkerülhető lett volna az ország feldarabolása. Igaz ez?
Akadtak problémák a magyar nemzetiségi politikával, de messze nem volt olyan szörnyű, mint a híre. Száz-kétszáz év távlatából látszik, hogy a nemzeti szuverenitásra törekvésnél nem volt nagyobb erő a XIX., XX. században. Néhány nyelvhasználati, oktatási, kulturális kedvezmény nem pótolhatta azt az egyéni karrier szempontjából is hatalmas lehetőséget, amit egy önálló nemzetállam kínálni tudott. A nemzetiségek tehát, így vagy úgy, az elszakadást választották volna.
Könyvéből kiderül, hogy Magyarországon maradtak a legfejlettebb régiók. Ez módosítja azt a képet, hogy Trianon egyik legfájóbb következménye a gazdag bányák és a zúgó fenyvesek elvesztése volt.
A 3,2 millió magyar anyanyelvű ember határokon kívül rekedésén túl Trianon egyik legfőbb problémája, hogy szervesen kialakult gazdasági körzeteket vágott ketté. Aminek az lett a következménye, hogy az 1918 előtt még fejlett régiónak számító Alföld és Észak-Magyarország stagnált, majd elindult a hanyatlás felé, és a határ másik oldalán hasonló folyamatokat lehetett látni. Kiderült, hogy Arad és Temesvár nem fejlett régióközpontok voltak, hanem azok szélei, mert amint megszűnt a kapcsolat ezekkel a területekkel, vége lett a virágzásnak. Az új megye- és gazdasági központok a határ egyik oldalán sem nem tudták átvenni mondjuk Kassa vagy Kolozsvár szerepét.
A kultúrfölény-elmélet segített megemészteni a történteket?
A kultúrfölény a középosztály kísérlete volt a feldolgozásra. Egy föld nélküli mezőgazdasági munkást nem boldogított, hogy nálunk kisebb az analfabetizmus, mint a románoknál. Nyugat-Európa sem esett hanyatt a magyar „kultúrfölénytől”; fenn az ernyő, nincsen kas – gondolták azok a diplomaták, értelmiségiek, akiknek Kelet-Európa homogén, elmaradott, kissé lenézett régió volt. A Cserkész Világdzsembori vagy az Eucharisztikus Világkongresszus többet segített a Nyugat általi elfogadásban, 1938-ra Budapestre már annyi turista jött, mint Bécsbe.
Hogyan alakultak a magyar–magyar kapcsolatok?
A határon túli magyar politika Budapesttől függött. Nemcsak anyagi tekintetben, hanem a személyes kapcsolatok révén is. Ne csodálkozzunk ezen, hiszen amikor Magyarország miniszterelnökét Bethlen Istvánnak hívták, az erdélyi Országos Magyar Párt elnökét Bethlen Györgynek, a felvidéki magyar párt vezetője pedig Teleki Pál katonatársa, Szüllő Géza volt. Figyelemre méltó volt a pártok népszerűsége. Csehszlovákiában nem is volt betiltva a kommunista párt, az ottani magyarok 15-20 százaléka rá szavazott. Ezek a kommunista pártok – természetesen csak egy új kommün esetén – nem zárták volna ki a revíziót sem.
A mai utódállamokban van bármiféle önreflexív hozzáállás Trianon igazságtalanságához?
Akadnak történészek, akikkel el lehet róla beszélgetni, de vannak bennük félelmek, hogy rossz szemmel nézik majd otthon, ha magyarokkal cimborálnak. Ez főleg Romániában igaz. Nehéz azért olyan szlovák vagy román történészt találni, aki kimondaná, hogy országának a határait nem igazságosan húzták meg. Számukra Trianon a nemzetállam felé vezető út egyik legfontosabb lépése volt. De ez nem verhető le a történészeken. Azt én is tapasztalom, itthon is, hogy többet várnak tőlünk, mint amire képesek vagyunk. Az államnak is vannak feladatai, de az egyénnek is, hogy kialakítsa a saját viszonyát a száz éve történtekhez.
Mennyire hozza lázba Trianon témája a fiatalabb korosztályokat itthon és a határon túl?
Most készül el egy nagyszabású középiskolai felmérés, amely azt mutatja, hogy viszonylag keveset tudnak a diákok Trianonról, nagyon sematikus a képük a határon túli magyarságról, nem nagyon látnak különbséget az egyes országok magyarjai között. De azt is látjuk, hogy például a románellenes toposzok nagyon erősek bennük. Összességében azt mondják, hogy ez a történet már a múlt. A kinti magyarokkal kapcsolatban nincsenek felméréseink, legfeljebb személyes élményeim vannak. Bizonyára másként látja a román–magyar viszonyt egy mai húszéves egyetemista, mint aki megélte a Ceausescu-féle terrort. De Trianon még mindig érzékeny téma, ahogy az elmenés vagy maradás is még mindig sorsesemény.