hvg.hu, 2020. május 3.
Kovács István
Ahogy közeledik a trianoni békediktátum évfordulója, úgy törnek elő újult erővel különféle mítoszok a döntések hátteréről, illetve egy nem létező 100 éves időhatárról. Kezdjük kapásból egy rossz hírrel: nem kapjuk vissza június 5-én az elcsatolt területeket, és az sem valószínű, hogy a környező országok szexdiplomáciája lett volna a döntő tényező. Ablonczy Balázs történésszel, a korszak kutatójával beszélgettünk a mítoszokról és a valóságról.
hvg360: Miért született annyi mítosz a trianoni békediktátumról?
Ablonczy Balázs: A mitikus magyarázatok arról, hogy mi történt 1918. novemberétől, a tűzszünettől 1920. június 4-ig, a békeszerződés aláírásáig, logikus következményei annak, ahogy az összeomlást akarjuk magyarázni, mert akkora sokkot okozott. Vannak más mítoszaink is, mint például az országot álruhában járó Mátyás király, ami ártalmatlan legenda, mert amikor a középkori magyar nagyhatalomról beszélünk, az ritkán csúszik egybe a mesével: nem azért volt erős a magyar állam, mert a nép között kóborolt a király, hanem a fekete sereg, a füstadó és egyéb momentumok miatt. A mítosz és a tények kettéválnak, Trianonnál azonban ezek egybemosódnak az emberek fejében. A Clemenceau-féle magyarutálat, a 100 év és lejár a békeszerződés, a Mackensen-hadsereg, ami meg akarta védeni Magyarországot, mind a mitikus tudáshoz tartoznak, de ezeknek elég kevés közük van a valós történelmi tényekhez. A helyzetet ráadásul nehezíti, hogy ezeknek a legendáknak mégis van egy minimális valóságmagva.
Mint például?
Az igaz, hogy Georges Clemenceau, francia miniszterelnöknek valóban magyar menye volt, Michnay Ida, akit a kormányfő fia Galántán ismert meg, ahol mint fiatal agrármérnök a cukorgyárban volt gyakorlaton. Az is igaz, hogy elváltak, mert a feleség félrelépett, de Clemenceau levelezéséből az derült ki, hogy jó viszonyban maradtak Idával, sőt, továbbra is a család tagja maradt, 1983-ban 102 évesen hunyt el a Clemenceau-ék egyik kastélyában. A miniszterelnök nem azért utálta a magyarokat, mert a menye megcsalta a fiát.
Akkor miért utálta a magyarokat?
Georges Clemenceau mindenkit utált és mindenkivel irtózatosan viselkedett, egy kellemetlen öregember volt. Ez az egész mítosz úgy alakulhatott ki, hogy a magyar békedelegáció ezzel az irtózatos modorú fickóval találkozott, és a delegációt vezető Apponyi Albert nem ehhez volt szokva. Ráadásul a közép-európai rendezésben valóban a franciáké volt a főszerep, bár mindegyik nagyhatalomnak volt felelőssége. Nyilván voltak személyes szimpátiái is, de emlékezése szerint például Bratianut, a román miniszterelnököt gyűlölte, pozőrként, hisztérikus pojácaként jellemezte. Ennek ellenére Franciaország stratégiai érdekei miatt odaálltak a román területi követelések mellé. Ennek semmilyen személyes érzelemhez sem volt köze, egyszerűen úgy gondolták, hogy az Osztrák-Magyar–Monarchia felosztása után nekik egy szövetségesi rendszert kell létrehozni Kelet-Közép Európában az őket fenyegető német hegemón törekvések megakadályozására. Ehhez az kellett, hogy minél nagyobb területű és lakosságú államok jöjjenek létre, minél nagyobb hadsereggel.
Szóval egyszerű matek lett volna az egész?
Akkor Franciaországnak 40 millió lakója volt, Németországnak pedig 60 millió. Míg a franciák ki tudtak így állítani – mondjuk – 120 hadosztályt, addig a németek 180-at. A hiányzó 60-at ki kellett valahogy pótolni. Korábban az oroszokkal lehetett, de ők kiestek ebből, így egy másik szövetségesi rendszert kellett létrehozni. Persze most nagyon egyszerűsítem a dolgot és ez nem egyik pillanatról a másikra zajlott le, de így a lengyelekből, románokból, csehekből összehozták a 60 hadosztályt. Az már más kérdés, hogy ez nem valósult meg, súlyos hiba volt és sajnos főként Magyarország kárára stafírozták ki őket.
Mikor merült fel először, hogy felosszák a monarchiát?
A különböző nagyhatalmaknál különböző időpontokban, általában 1917 végén 1918 első felében merült föl, hogy lehet, föderalizálni kellene. Nagyon fontos rögzíteni, hogy a háborúba nem úgy mentek bele a franciák, vagy a britek, hogy ha győznek, akkor fel kell szabdalni a monarchiát. Németország volt a fő ellenfél, úgy gondolták, le kell szerelni, el kell venni a gyarmatait, vagyis a kontinentális hegemóniáját akarták megakadályozni. Az 1918 elején-közepén történt eseménysorozat pecsételte meg az Osztrák-Magyar Monarchia sorsát, amikor nyilvánosságra kerültek a Monarchia különbéke-kísérletei, megkötötték a két Breszt-Litovszki (Ukrajnával és Oroszországgal) és a bukaresti békét, majd tető alá hozták a spái egyezményt Németország és az Osztrák- Magyar Monarchia között. Utóbbi vámuniót jelentett, és abban is megállapodtak, hogy közös irányítás alá vonják a hadseregeket, ami voltaképpen német irányítást jelentett. Ekkor látszott úgy, hogy a német hegemóniának már semmilyen gátja nincs, a monarchia nem tud ellensúlya lenni.
Ha volt küldetése az Osztrák- Magyar Monarchiának Európában évszázadokon keresztül, akkor az az volt, hogy tartson rendet a különböző nemzetek között (már akkor sem értették, miért utálja egymást mindenki a környéken), és elreteszelje a Balkánt az oroszok és a németek elől, illetve az utóbbiakat Kelet-Európa felől is. Innentől kezdve úgy látszott, a monarchia már nem ellensúly, mert a hadserege és a gazdasága is a német célokat szolgálta. Az Antant célja innentől, hogy az addig fennálló rendet legyalulják és új alapokra helyezzék.
A különböző nemzetek vezetői ezt a felosztást viszont már korábban is pedzegették, például a cseh vezetők, Benes és Masarik is.
A csehszlovák emigráns kormányt elég későn ismerték el, csak azután nyúltak a hónuk alá, amikor a fenti események lezajlottak. A legfontosabb lépés ebben a folyamatban 1918 áprilisában következett be, amikor az orosz földön lévő néhány tízezer csehszlovák légionárius eldöntötte, hogy nem akarnak a bolsevikok oldalán harcolni és elindulnak haza Vlagyivosztokon keresztül. Cseljabinszkban 1918. májusában magyar vöröskatonákkal harcba keveredtek a pályaudvaron. Mivel jelentős túlerőben voltak elfoglalták az egész állomást, ezáltal már nem semlegesek voltak, hanem a bolsevikok ellenségei. Utána a légió az egész transzszibériai vasutat elkezdte az ellenőrzése alá vonni. Ez volt az az incidens, amire lehetett mutogatni Párizsban meg Londonban, hogy a csehek milyen rendesek, harcolnak a bolsevikok ellen és ez követően ismerték el a nemzeti tanácsukat. Mivel a nagyhatalmak a területi követeléseiket is támogatták, már látni lehetett, az Osztrák-Magyar-Monarchia nem fog fennmaradni, innentől kezdve már csak a határhúzogatás jött.
Na de letelt a száz és “vége a trianoni diktátumnak…”
A. B.: Egy ilyen nemzetközi szerződésnek nincs időhatálya. Érdekes egyébként, a két világháború között erről egyáltalán nem esett szó, ez a mítosz a 90-es években kezdett el terjedni Magyarországon, amikor Hongkong visszakerült Kínához 99 év után. A legmegdöbbentőbb az, hogy egészen komoly emberek hangoztatják ezt a képtelenséget. Jelenleg a II. világháborút lezáró Párizsi békeszerződés van érvényben, ami a legtöbb pontján felülírja a trianonit. Elég belenézni a Magyar Közlönybe, ahol erre rákeresve rengeteg találatot fog előjönni, mert Szlovákiával vannak területcserék vízügyi okok miatt és mind a Párizsi békeszerződésre hivatkozik. A 100 évezésnél arról van szó, hogy bizonyos körök politikai célokra próbálnak hiszékeny embereket felhasználni.
Az évforduló közeledtével ez egyre inkább így van. A Mackenzen-hadsereges teória például most éli a fénykorát.
A Balkánról visszatérő német haderőről van szó, amely a teória szerint esetleg a Székely Hadosztállyal együtt megvédhette volna Magyarországot. Ez már a „mi lett volna, ha” terepe a mítoszoknak, és érdemes leszögezni, hogy a Mackensen-hadsereg meglehetősen dezorganizált erő volt már abban az időszakban. A katonák eladogatták a fegyvereiket, elegük volt a háborúból és haza akartak jutni. Ráadásul a német külügyminisztérium 1918. november 6-án, vagyis 5 nappal a compiègne-i fegyverszünet előtt azt táviratozta Bukarestbe a követségükre, ha átengedik a románok a Mackensen-hadsereget, akkor Németország jóindulatúan fogja kezelni Románia területi követeléseit. Ennyit a nagy teóriáról és a világháborús fegyverbarátságról.
A másik oldalról is volt nyomás, a Károlyi-kormány megzsarolta a német kormányt azzal, hogy ha nem adnak szenet, akkor nem tudják mivel fűteni a mozdonyokat, vagyis nem tudnak a katonáik hazamenni. Így született meg az a megegyezés, hogy minden átadott 4 vagon német szénből egyet a Mackensen-hadsereg hazaszállítására fordítanak. Mivel így is szénhiány volt, így elkezdték a járműveiket eladogatni, Nagyváradon például eladtak 12 teherautót, amelyet a helyi polgárok vettek meg. A fegyvereiket is elpasszolták, később a magyar vöröshadsereg és a románok is használtak ilyeneket.
A teóriák között akad olyan, hogy a területi követeléseket gyakran képtelen érvekkel támasztották alá. Ilyen például az Ipoly hajózhatósága, ami gazdasági szempontból lett volna fontos a csehszlovák félnek.
Felbukkan az Ipoly neve a tárgyalások során a szakértői bizottságokban, de nem ilyen összefüggésben, csak egy viszonyítási pont volt. Azt próbálták elérni a csehszlovákok, hogy a folyótól jóval délebbre húzódjon a határ. A delegációjuk maximális követelései egy Vác-Hatvan-Gyöngyös-Miskolc-Tokaj-Sárospatak vonaltól délre húzódó határt tartalmaztak. Szenet akartak, illetve utakat és vasutat.
Az ország nyugati részén a határmegállapítások követték a folyók vonalát, a Duna és a Dráva adta a támpontot, attól keletre pedig a vasútvonalak, ami a korszak stratégiai alfája és ómegája volt. A csehszlovákok azzal érveltek, hogy a Kassa-Sátoraljaújhely vasútvonalra nekik szükségük van. Érdekes, hogy a francia stratégiai gondolkodás is a vasútvonalakat helyezte középpontba a határok húzogatásánál. Nekik az lett volna a fontos, hogy egy Szalonikitől induló vonalon tudják támogatni az új szövetségeseiket Kelet-Európában, de ez kútba esett, mert sok esetben kiderült, hogy amilyen vasútvonalakra hivatkoztak az utódállamok, azok nem is léteztek, vagy nem olyan minőségben, ahogy arra szükség lett volna.
A szláv korridor tervét is erre alapozták?
A Nyugat-Dunántúlon húzódó csehszlovák-jugoszláv határt elsősorban a csehek és a jugoszlávok szorgalmazták, be is terjesztették 1919 tavaszán a békekonferenciára, de erre már az antant is azt mondta, hogy túlzás. Az elutasítás élén elsősorban az amerikai szakértők álltak. Az utódállamok úgy érkeztek a tárgyalásokra, hogy volt egy minimális, közepes és maximum tervük. Úgy gondolom, a csehek a korridort csak azért dobták be, hogy legyen miből engedni, ők sem gondolták, hogy ezt valaki is komolyan fogja venni. Nekik egyébként is volt egy kattanásuk, ami meghatározta a geopolitikai gondolkodásukat: mindenképpen ki akartak jutni a Dunához, mert ez enyhítette volna a szorongásukat, miszerint be vannak zárva a kontinens közepére.
Gyakori vád, hogy az utódállamok nem túl elegáns módszereket is bevetettek a döntéshozók megpuhítására, gondolok itt arra, hogy prostituáltakkal környékezték meg őket.
Az a baj, hogy ez az a típusú történelmi esemény, amire a legnehezebb forrást találni, legalábbis írottat biztosan, élőt pedig már, khm, lehetetlen. Érdekes, hogy a román nacionalista sajtóban a magyarokat vádolták meg ugyanezzel, de ezen kívül semmi nyoma, ez egy vándorlegenda. Persze némi valóságmagva ennek is van, mert 1919 áprilisában Párizsba küldték Mária román királynét, akinek gáláns kalandjairól rengeteg pletyka keringett. Azért kellett a francia fővárosba mennie, mert nagyon rosszul állt a tárgyalásokon a románok szénája, a miniszterelnökük addigra már mindenkivel összeveszett. Mária volt az, aki próbálta elsimítani ezeket az ügyeket, némi sikerrel. Wilson amerikai elnök feleségével például kifejezetten jó kapcsolatot épített ki. Egy másik eredete a prostituáltas legendának az lehet, hogy a korabeli Párizsban a társasági élet jó része irodalmi szalonokban összpontosult, ezek közül jónéhány román származású, vagy román-francia arisztokraták szervezése volt: járt ilyenbe Marcel Proust is. A kapcsolatépítésnek, lobbizásnak itt nyilván kialakulhatnak olyan terepei, amelyek az utókor számára láthatatlanok maradnak.