Heti Válasz, 2015. november 19.
ABLONCZY BALÁZS
„A lopó bácsik miatt nem megyünk parkba” – alig ötéves lányom rettenetesen várta az óvodai kirándulást, és így tudta megmagyarázni magának az elmaradását: az ő kis világában a lopás a bűn summuma, elképzelhetetlen ennél nagyobb gonoszság. Mások életének akarattal és kegyetlenül való kioltása például. Olyannyira akarta ezt az élményt, hogy előző nap már elmesélt egy kitalált kirándulást is, és amikor megtudta a hírt, hogy az óvodájukban maradnak, sírva követelte, hogy ezt magyarázzuk meg neki. A fenti mondatot magától bökte ki, amikor tanácstalanságunkat látta.
Mindez idén januárban volt, a Charlie Hebdo szerkesztőségében zajlott mészárlás másnapján, amikor lefújták az összes iskolai kirándulást Párizsban. Aggódás és megtörtség mindenütt: ezt láttam az óvodástársak szülein, barátainkon, a kemény tévés szerkesztőnőn, aki elsírta magát, amikor a támadásról beszélt, vagy a mindig vagány informatikai vállalkozó apukán. Vagy az ismeretlen, mindig nagyon tip-top szülőkön délután az iskola és az óvoda előtt. Ők is összerezzentek, ha egy, a körözött fekete autóra emlékeztetőt láttak jönni a szűk utcában, ők is csak erről tudtak beszélni, és ők is állandóan a híreket lesték.
Kalasnyikov a kabát alatt?
Párizsban állandóan történik valami, úgyhogy a szirénák vijjogása az utcai zajfüggöny része: most meg aztán állandóan hallatszott valahonnan. Néha rendőrségi konvojok süvítettek át a piroson, felkavarva a hideg port az úttesten. A pénteki, Hyper Cacher-ben elkövetett túszejtés után vasárnap, a nagy tüntetés napján lányommal hatalmasat sétáltunk a Louvre-Concorde tér-Boulevard Saint-Germain útvonalon. A város megdöbbentően kihalt volt, alig jártak a buszok, még a rue de Rivoli árkádjai alatt az idők hajnala óta nyitva lévő szuvenírboltok is zárva voltak.
Aztán a város lassan feltámadt, a boltok kinyitottak, a forgalom feléledt, a buszon és a piacon ugyanúgy lökdösődtek, megteltek a kávéházak. Az ember egy darabig minden szembejövőt megnézett az utcán, és latolgatta, elfér-e a kabátja alatt a Kalasnyikov, aztán már csak az erősebb gázadásokra vagy a fékcsikorgásokra kapta fel a fejét, később már azokra sem. Páris hazánk helyett hazánk, megszoktuk.
Néhány hónappal korábban lakást nézni megyünk egy szűk passzázsba a rue Amelot és a boulevard Voltaire között. Az utca Antoine-Jean Amelot de Chaillou-ról kapta a nevét, egy derék nemesemberről, aki nemcsak bíró volt, Burgundia intendánsa és a király személye körüli miniszter XVI. Lajos udvarában, hanem a francia Akadémia elnöke is. Aztán a francia forradalom dicsőséges napjaiban börtönbe zárták, mert gyanús volt, ott is halt meg. A rue Amelot 1777-től viselte a nevét. A belőle nyíló szűk köz, mely autóval csaknem járhatatlan, az Amelot utca korábbi, Saint-Pierre-Popincourt elnevezéséből őrzött meg valamennyit. Hogy miképpen lett ez az utca neve, arra nézvést az 1852-es kiadású Dictionnaire historique de Paris (Antony Béraud és Pierre-Joseph-Spiridion Dufey veretes munkája), sem igazít el.
Lakást nézni megyünk, hátha meg kell majd hosszabbítani a párizsi tartózkodásunkat, hogy a gyerekek befejezhessék az iskolaévet. Jellegzetes párizsi lépcsőház, szűk és nyikorgó lépcső, nagyon szép lakás, sok könyv, csodálatos belső terasz. Az utcafrontról épp lelátunk a passzázsra. A gyerekek nagyon lelkesek, a tulajdonos kedves – baráti alapon jutottunk el hozzá. Elköszönünk, sóhajtozunk, számolunk, reménykedünk. Még egy kicsit sétálnánk a környéken: a gyerekek éhesek, valami olaszt eszünk a turistacsapdának fazonírozott, vörös ruhás árva gyerekekről elnevezett piacon, de elég hideg van, úgyhogy hazaindulunk. A lakásbérlésre végül nem lesz szükség.
A francia főváros lelke
Egy évvel később látom viszont a passzázst, a kilátást a nagy, padlóig érő ablakokból: emberek menekülnek a Bataclan hátsó kijáratán, ropognak a fegyverek. Vér, sikoltozás, ordítások, egy nő az ablakpárkányon lóg. Egykori kalauzunk lakása ablakából veszi fel a jelenetet. Újságíró, tudja, hogy ez fontos; aztán lemegy és segít a sebesülteket behúzni a kapualjakba. Egy súlyosan sérült amerikait ráncigál épp be a lépcsőházába, amikor ő is golyót kap a karjába. Megússza, gyógyul.
Különösebb általánosítás nélkül, de mégis: itt lehet valahol a francia főváros lelke. A párizsiakat a Nagy Francia Közmegegyezés arrogáns, sznob és állandóan zsémbes figuráknak tartja; főnevet is alkottak arra az attitűdre, aminek magyar megfelelője sem létezik: a parisianisme összefoglalója mindennek. És valóban: a piros lámpánál a külföldi rendszámú autóst pedagógiai jelleggel kiosztó motoros/biciklista/autós ugyanúgy az utcakép része, mint a kuncsaftja francia kiejtését némi éllel kijavító pék. De ha baj van, a gyűlöletes magyar kifejezéssel civil kurázsinak nevezett polgári öntudat felhorgad, és kész pártját fogni az elesettnek, a bajban lévőnek és a halállal szembenézőnek. Ennek jelképei lehetnek azok a színes ágyneműhuzatok is, amelyekbe a mostani támadások némely áldozatát is beburkolták: a környék lakói saját ágyneműjüket dobták ki az ablakon, hogy a halottakat le lehessen takarni, vagy a túlélők ne fázzanak. Óhatatlanul felmerül bennem a kérdés, hogy mit csináltam/tunk volna hasonló helyzetben.
Félek a választól.
Funkciótlan vastorony és De Gaulle
A párizsi polgár tudja, hogy a világ legszebb városában él, Európa XIX-XX. századi kultúrájának múzeumában, és a lehetetlenül sokáig érlelt sajtok, funkciótlan vastornyok, illetve a kényelmes, ámde elég ideges autók mellett hazája adta a világnak az emberi jogokat, a kortárs irodalom és művészet kiemelkedő alkotásait, a nagy sebességű vonatot és De Gaulle tábornokot. Meg azokat a kávézókat, amelyek olyan bőségben teremnek a X-XI. kerület környékén, hogy egy átlagos péntek este, amilyen a november 13-i is volt, egy tűt sem lehet leejteni. A francia, a párizsi életforma alapjait támadta meg a terror, nem a francia politikai intézményeket, a képviselőházat vagy az elnöki palotát. Az Offenbach operettjéről elnevezett mitikus párizsi koncerttermet, az 1998-as labdarúgó-világbajnokságra épített nemzeti büszkeséget, a saint-denis-i stadiont, ahol világbajnok lett a francia válogatott, a kávéházat, a vendéglőt, amely integer része a polgári létformának. „Hánykolódik, de nem süllyed el” – hirdeti mostanság megint mindenütt a város jelmondata, és tényleg. Több kell ahhoz, hogy Párizs elsüllyedjen.
Ugyanakkor, ugyanakkor. Ha fölkopogjuk az alvó Parist, nehéz csak francia ügyként tekinteni arra, ami történt. Most túl azon, hogy mit jelent Párizs a magyar kultúra eltelt kétszáz évében – nincs még egy külföldi város, amely intenzívebben lenne jelen a magyar közgondolkodásban, irodalomban, talán még Bécset is ideszámítva -, ami történt, az az európai életforma, a mi kis magyar életünk elleni támadás is. Azt tartani istentelennek, ami az életet jobbá, nemesebbé vagy csak kellemesebbé teszi: a kultúrát, a műemlékeket, a művészetet, a sportot; ez az igazi aberráció. Aki ezt képviseli, minimum eszelős. Párizs pedig az esszenciája mindannak, amit az eszelősök gyűlölnek.
Bennünk.
A szerző történész, a Párizsi Magyar Intézet volt igazgatója (2011-2015)