Kormányzó és kormányzottak

Meglepő intenzitású közéleti pezsgést hozott Horthy Miklós budapesti bevonulásának nem is túlzottan kerek évfordulója: felvonulással, újságcikkekkel, politikai állásfoglalással, vicces videós performansszal. Az erőskezű rendcsináló iránti igény elhozta a szerep újraértelmezését is.

Érdemes szemügyre vennünk, hogy mi igaz ebből a képből, és a kormányzó mennyire meghatározó szereplője a két világháború közötti Magyarország történetének. Tengerésztisztként kétségkívül erőskezű vezető volt: a Helgoland osztályú gyorscirkálók hagyományosan nem kínálnak kedvező klímát a bázisdemokrata közösségek kialakulásának. Bátran harcolt Otrantónál, és sikeres hajóparancsnoknak bizonyult. Amikor Szegeden megjelent, mondván, „nem hallgathatta tovább a fű növését Kenderesen”, ő volt a legmagasabb rangú, sikeres s a Magyarországot 1918-ig végzetesen megosztó közjogi vitától távolmaradó katona.

Szerencséje volt, hogy az akkor a Duna-medencében szolgálatot teljesítő brit katonák és diplomaták egy része korábbról ismerte: némelyikükkel együtt lovaspólózott külföldi útjain. Brit, francia és olasz támogatás nélkül aligha lett volna Magyarország kormányzója: az 1919 őszén feltápászkodó politikai elit nem ismerte őt, nem bízott benne, és jobbára Apponyi Albertet akarta – igaz, Horthy kitűnő politikai érzékkel sokukat a maga oldalára állította. A közvéleménynek kevesebb is elég volt: Manno Miltiades híres plakátja (egy, a háborgó tengeren kormánykereket fogó izmos férfikar, s alatta a hat betű meg a felkiáltójel: „Horthy!”) jól mutatta a társadalom rend és nyugalom iránti vágyát.

Országlásának hossza is érzékelteti, hogy valamit – talán öntudatlanul is – megértett a feléje irányuló elvárásokból, s igyekezett ennek megfelelően viselkedni. Mint ahogy hasonlóan öntudatlanul, de valami fontosat megérzett Kádár János is a magyar nemzeti karakterből. A két háború közötti autoriter közép-európai vezetők között csaknem negyedszázad önmagában is teljesítmény, de az előbbi csoport alaptípusától nem különbözik. Nyilvánvalóan nem volt fasiszta, ahogy a marxista történetírók és nyomukban vulgarizátoraik állították. Ellenben makulátlan demokratának is nehéz lenne mondani, miként rendszere sem volt demokrácia. Autoriter rezsim volt, a korszak nagy részében lényegesen több politikai szabadsággal, mint például a Kádár-korszak (léteztek ellenzéki lapok, pártok), de folyamatos társadalmi deficittel, amennyiben ama „hárommillió kolduson” nem segített lényegesen sem a Nagyatádi-féle földreform, sem a Gömbös-féle telepítés. Talán csak az Országos Nép- és Családvédelmi Alap valamelyest: az viszont túl későn jött ahhoz, hogy hatása legyen.

Aki azonban túlságosan feszegette a rezsim határait, kormányzósértés vagy sajtóvétség, esetleg csak izgatás miatt könnyen börtönben vagy a kardlap fájósabbik oldalán találhatta magát. Nem csak kommunisták: liberálisok, szociáldemokraták, de legitimisták vagy kisgazdák is. A politikai szabadság deficitje nyilvánvalóan erősebben jelentkezik az 1919-21-es „rendcsinálás” időszakában és 1938 után.

A korszak jelentős részében a magyarországi zsidóság sem érezhette magát a haza teljes jogú polgárának: még ha enyhült is a numerus clausus a húszas évek második felében, a kormánysajtó és a szélsőjobboldal rendszeresen emlékeztette az ország zsidó polgárait: nem tekinti egyenlőnek őket. A harmincas évek végétől elkezdődött a nyílt diszkrimináció időszaka, amely munkaszolgálatba, kifosztásba és tömeggyilkosságba torkollott. Horthynak, bár magát egy magánlevelében úgy jellemezte: „Én egész életemben antiszemita voltam, zsidókkal sohasem érintkeztem”, igenis voltak zsidó barátai, ismerősei. Chorin Ferenc, Vida Jenő vagy mások bejáratosak voltak hozzá, de ebből nem vonta le azt a következtetést, hogy bridzspartnerei kedvéért nézetein változtatnia kellene. Kormányzó volt a deportálások idején – igaz, a budapesti zsidóságot az ő fellépése mentette meg 1944 júliusában. Történetesen mindegy, milyen indokból: akkor jött-e rá arra, mi történik a magyar zsidókkal (ez nem valószínű), vagy a vatikáni közvetítéssel eljuttatott nagyhatalmi nyomás kényszerítette erre.

Pályája végéig keveset értett meg az európai politika mozgásaiból, indítékaiból: a hivatásos diplomatákat gyakorta kiverte a víz az egyébként kedves, kellemes pozőr kormányzó egyes kijelentéseitől (például amikor az újdonsült weimari köztársaság által küldött német követnek kijelentette, hogy Bajorországnak el kellene szakadnia), vagy amikor párbajra akarta kihívni Masaryk csehszlovák köztársasági elnököt – szerencsére maga is rájött, hogy ez mekkora szamárság. Így gondolta azt is, hogy a „német-magyar fegyverbarátság” vagy a „közös, bolsevikellenes keresztes hadjárat” lózungjai felülírják a nemzetiszocialista hatalmi logikát. Nem értette a dinamikus és agresszív náci Németországot, s Hitlert sem kedvelte. Ennek ellenére nem volt sem elég rugalmas, sem elég friss szellemileg, hogy szembeszálljon a németekkel. Még a kiugrás időzítésekor is első dolga volt, hogy tájékoztassa a teljhatalmú birodalmi megbízottat, Edmund Veesenmayert, Horthy bizonyos értelemben a XIX. században élt, becsületkódexe ezt az eljárást diktálta.

Érdemei közé számit, hogy hagyott tevékenykedni koncepciózus politikusokat: Bethlen Istvánt, Kánya Kálmánt vagy Klebelsberg Kunót – és a másik oldalon egy darabig Gömbös Gyulát, bár az a koncepció annyit is ért. 1938 augusztusában Kidben visszautasította, hogy Magyarország megtámadja Csehszlovákiát, és ezzel európai háború okozója legyen. Cserbenhagyta ugyanakkor Teleki Pált (nem is egyszer), és nem sokat érzékelt a magyar társadalmat feszítő problémákból. Kérdés mármost, hogy ebből az örökségből mi használható fel: valószínűleg nem sok.

A többség – meggyőződésem szerint Horthy mostani elszánt hívei is – rosszul érezné magát egy 1919-es típusú rendteremtésben. Nem csak arra kell gondolni, amit az iskolai tankönyvben látunk, hogy a szekszárdi direktórium ott térdel a kivégzőosztag előtt az árokparton. Kíváncsi vagyok, hogyan reagálna arra az állampolgár, ha az utcán félig katonai, félig civil ruhás fiatalemberek elkezdenék igazoltatni, megalázó procedúrákra kényszerítenék, hogy bizonyítsa: nem zsidó. Esetleg ugyanezek az emberek berontanának kedvenc kávéházába, és szó nélkül összevernék, a törzsvendégekkel együtt. Vagy esetleg internálnák hónapokra, évekre, bírósági ítélet nélkül. A „rendetlenkedőkbe” való belelövetés vagy esetleg nyilaskeresztes aktivisták saját kezű felpofozása (1939 márciusa, Operaház) ma már nem megoldás. És tartok tőle, a maga korában sem volt az.

Ablonczy Balázs