Ha a gazdaság tényleg összeomlik

Trianon egy sor dolgot elfed előlünk. Elsősorban az első világháborút, annak minden borzalmával. Míg Nyugaton valóságos iparág épült az 1914 és 1918 közötti konfliktussal kapcsolatos érdeklődésre, nálunk a legfrissebb monografikus feldolgozás is legalább harmincéves. Trianon jórészt elfedi azt is, ami utána történt: a gazdasági összeomlást, a menekültek társadalmát, az 1918 és 1929 közti mindennapokat.

Amikor Magyarország az iszonyatos süllyedés után Bethlen István miniszterelnöksége alatt részben magára talált, ezt a mégoly óvatos újjáépítést verte szét a nagy gazdasági világválság.

Vagonok

Ahogy a háború közeli elvesztét az állampolgárok számára a vasutak egyre rendszertelenebb működése jellemezte, úgy válhatott a vagon a következő évek egyik jelképévé. Ha megjöttek, vagy ha meg sem jöttek. 1918-1919 tele nem csak a rendszer összeomlása miatt volt tragikus: Budapestre és a vidéki nagyvárosokba nem vagy csak nagyon hiányosan futottak be azok a szénszállító vagonok, amelyeknek a városlakók fűtéséről kellett gondoskodniuk. A háború vége a közellátás összeomlását is magával hozta: egy-egy fűtőanyaggal vagy élelmiszerrel teli szerelvény átengedése a demarkációs vonalakon politikai kérdéssé vált. Az antantmissziók gyakran éltek is a politikai nyomásgyakorlás ezen eszközével a Károlyi- vagy a Friedrich-kormánnyal szemben.

A húszas évek elejének magyarja tehát általában éhes volt és fázott. A legyöngült egészségű emberek között pedig dúltak a járványok, közülük is legpusztítóbbnak az 1918 elején indult spanyolnáthajárvány bizonyult, amely a világban több mint 40 millió áldozatot szedett – többet, mint a háború. A politikai rendszerváltoztatással párhuzamosan az országban felbomlott a közrend, a fővárosban felbomlott rend tükörképeként a vidéki Magyarországon lángoltak a jegyzői és úri lakok, és a kiömlött pálinkától szaglott a vidéki szatócsboltok környéke. A gazdasági összeomlás pedig magával hozta a pénz elértéktelenedését, a bankóprés beindulását: az utolsó békeévhez képest a tisztviselők reálbére a harmadára zuhant, a napszámosoké több mint a felével, és még a jobb érdekérvényesítő képességgel rendelkező munkásoké is 47 százalékkal csökkent 1917-18-ban.

A történelmi Magyarország elveszített területeiről 1918 és 1924 között a hivatalos statisztikák szerint 350 ezer menekült özönlött át csonkaországba. Számuk történészi becslések szerint még magasabb volt, elérte a 420 ezret is (ez az elszakított magyarok csaknem hetede). Legalább tizedük megfordult a hírhedt vagonlakásokban is: családok ezrei laktak hosszabb vagy rövidebb ideig mellékvágányra tolt vasúti teherkocsikban, amelyekben az új államok hatóságai áttették őket a határon. Azok a tisztviselőcsaládok, amelyek korábban két- vagy háromszobás otthonban éltek, a nappaliban zongora jelezte társadalmi rangjukat, és szakácsnő vagy cselédlány segítette a házimunkát, hirtelen piszkosan, fázva és éhesen találták magukat egy kültelki rendező pályaudvaron, ahol a családfő – korábban tanár, adótisztviselő vagy vármegyei alkalmazott – a mozdonyokról lopott/ kunyerált szénnel igyekezett meleget biztosítani családjának. Ha pedig álláshoz jutott, gyorsan elértéktelenedő koronában kapta a fizetését, s az egykori városi rendőrkapitány örülhetett, ha fogalmazóként felkapdoshatta a budapesti főkapitányság telefonjait.

Reformok

Ilyen körülmények között természetesen virágzott a feketepiac, és városlakók légiói keltek útra gyalog vagy a vonatok tetején, hogy értékeiket vidéken élelmiszerre váltsák. „A vonattetőn hasaltam keresztben, / hoztam krumplit; a zsákban köles volt már; / neked, én konok, csirkét is szereztem / s te már seholse voltál” – írta a háború végének értéksorrendjéről József Attila a Kései siratóban.

A nyakló nélküli pénzgyártás (híres volt a Tanácsköztársaság „fehér pénze”, melynek csak egyik oldalára volt színesen nyomtatva a bankjegy értéke, szemben a „kékpénzzel”, a régi monarchiás koronával, mely nagyobb respektnek örvendett), a többi Monarchia-utódállamhoz képest viszonylag későn végrehajtott felülbélyegzés, a Tanácsköztársaság bukása után hatalomra került kormányok csaknem mindegyikének hibás védvámpolitikája oda vezetett, hogy 1920-ban a magyar korona rohamos gyengülésnek indult. A pénzromlás üteme néha a havi 60 százalékot is elérte, s a zürichi tőzsdén az év közepén még 3,37 centime-ért jegyzett korona értéke 1920 végére a harmadára csökkent.

Az egymást követő pénzügyminiszterek, változó szigorral, ugyanazon stratégiával kísérleteztek: az állami költségek lefaragásával (ilyen volt például a minisztériumi gépkocsik használatának szabályozása, ami a válságok legbiztosabb jele volt a Horthy-korszakban), egyszeri vagyonváltsággal, fogyasztási típusú adók (kártyaadó) bevezetésével, adó- és illetékkedvezmények megnyirbálásával. Mivel azonban a reálgazdaság teljesítménye nem állt helyre (a mezőgazdasági termelés a háború előtti szint felén, az ipari 35-40 százalékán mozgott 1920-ban), és a várt bevételek sem folytak be az intézkedésekből, a Hegedüs Lóránt nevéhez fűződő stabilizáció elbukott, 1921 közepétől újra meglódult az infláció, nőtt a deficit, a pénzügyminiszter pedig idegösszeomlást kapott és lemondott.

1923 végén egy korona már csak 0,003 centime-ot ért Zürichben, és a kormány bizonyos megfontolásokból eleinte nem is állt az infláció útjába. 1922-ben újabb adóreform következett, s ekkor került be a köznyelvbe a B-listázás fogalma is: 11 ezer állami alkalmazottat tettek utcára a szanálás keretében. Egyes becslések szerint 1920-21-ben a magyar lakosság egyes csoportjainak életszínvonala 61-87 százalékkal volt alacsonyabb, mint az utolsó békeévben. Nyilvánvaló volt, hogy a tartós társadalmi béke érdekében sürgős és fájdalmas intézkedésekre van szükség. Az is egyértelművé vált, hogy külső segítség nélkül Magyarország nem lesz képes feltápászkodni.

Kölcsönök

A költségvetés és a nemzetgazdaság rekonstrukciójához a Nemzetek Szövetsége által biztosított 250 millió aranykoronás kölcsön és az ennek feltételeként kidolgozott drákói szanálási terv szolgáltatott alapot. 1924 és 1926 között a magyar kormány csaknem két évre elveszítette szuverenitásának legalábbis egy részét, amennyiben Jeremiah Smith bostoni ügyvéd személyében vétójoggal is rendelkező főbiztos felügyelte a magyar állami kiadásokat. Leállították a bankóprést, újabb adóemelések következtek, és az állami cégek (MÁV, Posta stb.) tarifáit drasztikusan felemelték, újabb 33 ezer állami tisztviselőt és alkalmazottat elbocsátottak – jobbára nyugdíjas korúakat, akik a bértömeget apasztották ugyan, de egyúttal növelték a nyugdíjkifizetések tömegét. A költségvetés bérjellegű kifizetéseinek már 42 százaléka nyugdíjakra ment a húszas évek közepén. A közalkalmazottak száma pedig még így is csaknem fele volt az 1918 előtti Magyarország tisztviselői létszámának – harmadakkora országterületen.

A szanálási kísérlet nem várt és gyors sikert hozott: egy év után szufficites lett a költségvetés, s a fizetőképes kereslet bővülése miatt növekedtek az adóbevételek; olyannyira, hogy már 1925-ben mód volt az adók kismértékű csökkentésére és illetményemelésekre is. A program betetőzéseként 1924-től, több lépcsőben felállt a Magyar Nemzeti Bank, és 1927. január 1-jén bevezették a pengőt. Megnyílt a kapu a külföldi hitelkihelyezések előtt: ezek részben modernizációs, részben fogyasztási célokat szolgáltak. 1929-re Magyarország Közép-Európa legeladósodottabb és egyik leginkább adóztatott országává vált. Ezzel együtt azonban a stabilizáció sikertörténet is, amennyiben újra pályára állította a gazdaságot, s 1929-ben az ipari termelés már 12 százalékkal haladta meg az 1913/14-es szintet.

A sok esetben tétova, majd a külföldi nyomásnak engedelmeskedő kormányzati politika és a gazdasági törvényhozás azonban nem lehetett volna sikeres, ha a lakosság nagyobb zokszó nélkül nem hordozza a stabilizáció terheit. Egy angol megfigyelő jegyezte fel 1926-ban a magyar stabilizációról: „A költségvetés egyensúlya a névtelen adófizető műve.” A siker kétségtelen, ára: a nyugdíjasok hirtelen megnőtt tömege, a túlburjánzó bürokrácia, a gyors eladósodás és a nagyrészt az alacsonyabb státuszú csoportok és a középosztály által viselt magas adóterhek fegyvertelenné tették a magyar gazdaságot az 1929-es válsággal szemben.

Ablonczy Balázs