Szomorú harmadik

Gyurgyák János: Ezzé lett magyar hazátok. A magyar nemzeteszme és nacionalizmus története. Osiris, Budapest, 2007. Ára: 4980 forint

Gyurgyák János XIX. századi szerző. Minden látszat ellenére az. Mint azt a Zsidókérdés Magyarországon című, monumentális könyvéből is kiderülhetett, makacsul hisz abban: mindent elolvasva, letisztult nyelven és egyenes mondatokban, kiegyensúlyozott ítéleteket fogalmazva olyan munka születhet, amely nemcsak a társadalomtudományokkal foglalkozók, hanem a szélesebb közvélemény szemében is elfogadható lesz.

A most megjelent, pompás könyvet olvasva nehéz szabadulni attól a gondolattól, hogy Gyurgyák János könyve egy legalább hármas csalódás története. Csalódás a fenti elvárásban: zsidókérdésről szóló könyvét heves és jobbára méltánytalan támadások érték, pedig a kötet nagyon hosszú ideig alapmunka lesz a probléma tanulmányozásához. Másodszor: a szerző saját nemzedéke, az ötvenes évek végén-hatvanas évek első felében született, s a szakkollégiumi mozgalomban, majd a Fideszben szocializálódott már-nem-is-annyira-fiatalok közéleti kudarcával is szembenézett a kötet utolsó néhány oldalán, amely a rendszerváltás óta eltelt időt veszi számba. S végül – mint erre a könyv címéül választott borongós Vörösmarty-idézet is utal – konstatálja a valahol a XVIII. század végi országgyűlési harcokban fogant magyar politikai nemzetfogalom csaknem tökéletes széthullását.

„Már az – az első pillanatra talán képtelennek tűnő – kérdés is felvethető, hogy beszélhetünk-e ma egyáltalán egységes magyar nemzetről” – írja, s a későbbiekből kiderül: ez számára már nem csak felvetés. „Kettészakadt”, „múltját és értékeit nagyrészt elvesztett” nemzetről, „darabjaira hullott” társadalomról beszél, s nehéz nem egyetérteni Gyurgyák Jánossal e szomorú látleletben. Az epilógust megelőző 550 nagyalakú oldal azonban nem csak azért íródott, hogy ezt a néhány keserű sort papírra vethesse. Irtózatosan sűrű szövésű elbeszélésben kíséri végig a magyar nemzeti fejlődésről gondolkodó szerzők elmúlt százötven évét.

A szövegben jól láthatóan sokkal több a matéria, mint amit a lábjegyzetekben feltüntet: és erről nem csak a majd’ százoldalas könyvészet győzi meg olvasóját, meg a tény, hogy elmúlt éveit igazolhatóan (szombat kivételével) az Országos Széchényi Könyvtár irodalomtudományi olvasójának 54. számú asztalánál töltötte. Gyurgyák biztos kézzel szabja ki mondandóját, állapít meg főáramokat (van, hogy persze túlértékel: a Molnár Erik/Király István-vita hangsúlyai körül érezni effélét, és biztosan nincs igaza akkor, amikor az OSZK „kitűnő katalógusairól” ír), és fogalmazza meg a fontos kérdéseket, mindig pontos idézetet és elgondolkodtató megközelítést választva – pedig a magyar zsidóságnál bizonytalanabb körvonalú téma kínálná a csapongás lehetőségét. Ki a magyar az adott csoport (reformkori magyar liberálisok, konzervatívok, fajvédők, népiek, szocialisták, kommunisták, polgári radikálisok) vagy gondolkodó szerint, melyek az adott csoport/személy múlt- és társadalomszemléletének sarokpontjai?

E tárgyalástól egyes személyeknél eltér, ahol a tárgyalás megkívánja, de a mondandó végig feszes, kiegyensúlyozott, olvasmányos marad, az angolszász esszéirodalom azon hagyományait követi, amelyeket Gyurgyák maga is sokra tart. A könyv ezzel együtt sincs híján az intellektuális meglepetéseknek: elgondolkodtató például, hogy milyen kritikával kezeli (érdemeit elismerve) Jászit, akinek korábban kutatója volt, mennyire alacsonynak tartja a magyar szociáldemokrácia főáramának intellektuális teljesítményét a két világháború között, és milyen (szokatlan) empátiával képes írni a népiekről. Mindezt egy maga állította, angolszász típusú, demokratikus, liberális konzervativizmus mércéjéhez mérve, kétségtelenül vitára ingerlő megállapításokkal, de alaposan és ösztönzően.

A Szerkesztők és szerzők kézikönyve, valamint a zsidókérdés történetéről szóló könyve után itt a harmadik könyv, amely kétségkívül jogosult az „A Gyurgyák” elnevezésre. Bajban leszünk a számozással.