Heti Válasz, 2006. június 1.
ABLONCZY BALÁZS
Elöljáróban egy szolgálati közlemény: néhány évvel ezelőtt e hasábokon azt írtam, hogy a művelt jobboldali olvasson Bozóki Andrást; számítson ez bár e sorok megjelenésekor a döglött oroszlán rugdosásának, kijelentésemért ezúton kérek elnézést minden érintettől. Legelsősorban a döglött oroszlánoktól.
Ami mármost a jobboldal választási vereségét illeti, nem hinném, hogy értelme volna mikolázós, semjénezős, szerverezős, vizslás magyarázatoknak, és azt sem hiszem, hogy a kampánystratégia elhibázásának különösebb jelentősége lenne. Meggyőződésem, hogy ezen hibák majd mindegyike a rendszerbe volt kódolva, csoda, hogy nem buktak ki előbb, s hogy a Fidesz össze tudott gyűjteni több mint 2,2 millió szavazatot. Az okoskodó szakzsargont nem kedvelők számára: ezt maga a végzet akarta így.
2002 igazságtalan vereség volt, 2006 meg javarészt megérdemelt (illetve a jobboldali szavazók nem érdemelték meg, de most nem róluk beszélek): ezzel is lehet érvelni. Ennél mélyebbre ásva azonban felvethető az eretnek megközelítés: lehet, hogy nem 2002 volt a tévedés, hanem 1998? Lehet, hogy nyolc évvel ezelőtt siklott ki rendes menetéből a szekér, nem négy éve és nem most? Nem hiszem ugyanis, hogy a mozgósítás csodafegyverében az utolsó pillanatig és szinte irracionálisan bízó jobboldali szavazótábor – magam is közéjük tartoztam – lényegesen több embert számlálna Magyarországon, mint ama 2,2 milliót.
Nem hiszek a „modern, európai szociáldemokrata köztársaság” szószával leöntött ideológiában sem, ilyen ugyanis nincs. Ha valaki vet egy pillantást Magyarország választási térképére, elmélyed a választási részvétel adatsoraiban, lehetnek kételyei az iránt, hogy „új reformkorra” szavazott-e az ország. Lehet, hogy a miniszterelnök megjelenített egy többé-kevésbé jó lelkiismerettel vállalható baloldali alternatívát (nem volt égő, úgy értem), és sokan úgy gondolták, hogy el kell zavarni Orbán Viktort. Mondom, ezek csak lehetőségek. E kérdések egyébként ma már nem is különösebben érdekesek.
A fentiek fényében (érdemben tovább nem bővíthető szavazótábor, a fiatalok lassú elszivárgása a Fidesz mellől, Orbán Viktor démonizálása) persze lehet azt gondolni, hogy akkor ügyesen körbekerítjük magunkat, felépítünk egy ellen-Magyarországot saját rítusainkkal, hőseinkkel, bálványainkkal, kulturális értékrendünkkel, tévénkkel, rádiónkkal és saját rendes, nemzeti érzelmű hentesünkkel. Ennek van érzelmi alapozottsága, de ez egyre fogyatkozó közösség lesz, egyre több renegáttal, a távlati politikai siker esélye nélkül. Nem akarok taktikai elemekkel terhelni senkit: nem tudom, hogy két jobboldali párt kell-e vagy egy, közös frakció vagy külön, azt sem tudom, legfeljebb sejtem, hogy ki a fenével lehetne még összefogni.
Néhány kérdést érdemes volna feltennie mindenkinek, aki úgy gondolja, hogy a nemzet, a hit, a haza, ne adj isten a magántulajdon vagy a szabadság, esetleg 56 kérdése vagy a határon túli magyarok sorsa fontos számára. Legelsősorban is: jól gondoltunk-e mindent? Szükség volt-e például az állandó összetartásra és a sorból kilépők állandó morális szankcionálására? Az állandó együtt beszélésre? Jó volt-e, hogy a kulturális élet területén tapasztalható balliberális fölényt érzékelve a jobboldal ellenkultúra építésébe kezdett? S az lett a magyarság fokmérője, hogy ki mennyire szereti Sajó Sándort és Wass Albertet. Ennyire ne bíznánk az egyéni ítélőképességben? Miért ne szerethetné egy jobboldali József Attilát, és miért ne röhöghetne a South Parkon? Ha el tudja választani magában politikai identitását attól, hogy éppen verset szeretne olvasni vagy éppen röhögni akar. Meg számítógépen lövöldözni, vízibiciklizni és libegőzni. Az élet nem állandó ideológiai készenlét. Márpedig sokszor volt ilyes elvárás az elmúlt években. Egyél Magort, vedd meg dévédén a Trianon-filmet. Ennek következtében egyenes út vezetett (és vezet) olyan szimbólumharcokhoz, amelyekből a jobboldal csak rosszul jöhet ki. Ez nem azt jelenti, hogy ne volna mit megvédeni, de itt – tekintettel Magyarország történelmi hagyományaira – lehet és kell válogatni.
És még néhány kérdés: lehet-e a „balliberális médiafölényre” kenni a vereséget, amikor ez olyan adottság, amellyel tisztában voltunk? És végül: muszáj volt-e kádáristábbnak lenni a kádáristáknál? Nem mondani semmit – évek óta – a fiataloknak, a városiaknak, a középosztálybelieknek? Lehet persze, hogy ezek fals és teljességgel téves kérdések. Az én négyéves tervem mindenesetre kész:
1. legalább egyszer bejutni a nagyőri Mednyánszky-kastélyba (Szepes vármegye); 2. végre elolvasni Eötvös Károlytól az Utazás a Balaton körül-t; 3. megtanulni a kiment tarokkok számolását parti közben; 4. jó konzervatív-szabadelvű folyóiratot szerkeszteni; 5. minél többet járni levéltárba; 6. installálni végre a Vietcongot a gépemen; 7. ehhez megjavítani a videokártyát ugyanott; 8. a fiammal elmenni bábszínházba, minél többször; 9. a csepeli Gösser étterem törzsvendégévé lenni; 10. tiszta víz.
A szerző történész, a Kommentár főszerkesztője