Heti Válasz, 2006. január 5.
ABLONCZY BALÁZS
Eloszlott a homály. Tényként kezelhető, hogy az oktatási kormányzat világnézeti okok miatt utazik az egyházi iskolákra. Felesleges azzal foglalkozni, hogy mennyi az alapnormatíva, mennyi a kiegészítő, ki kerül többe, az önkormányzati bölcsődés vagy a református gimnazista, vegyük adottságnak a liberális oktatási tárca ellenszenveit. Van tehát egy előfeltevésünk. Az előítéletes hozzáállásra talán mentség, hogy a szabad demokraták is erőst dolgoztak kialakításán.
Aki ma az állam és az egyház szétválasztásáról beszél, azt sürgősen küldjük a gyámügyre. Hogyan válasszuk el jobban az egyházat az államtól? Zavarjuk el a szerzetesrendeket (Franciaország, 1905)? Ne Sólyom László legyen a nemzeti egyház feje (brit analógia)? Gyulay Endre ne legyen immár felsőházi tag (háború előtti magyar analógia)? Esetleg ne írjuk be a felekezetet a személyibe (Görögország, közelmúlt)? Vagy ne legyen kötelező egyházi adó (Németország, jelenleg)? Ugyan. Egyházellenesség ez, semmi más. Jelzi ezt a többi elképzelés: az egyházak állam általi átvilágításának szándéka, a perselypénz megadóztatása, az egyházi autonómia szüntelen megsértése.
Mindegy, ezzel kell dolgoznunk: a konzervatívok például nem rajonganak a könnyű drogok legalizálásáért, a szocialisták nem kedvelik a családi adózást, a liberálisok meg a történelmi egyházakat. Ismerve ezt a körülményt, valamint a Gergely-naptár és a költségvetési év összefüggéseit – ami arra utal, hogy a viták állandósulni fognak minden, baloldal által beterjesztett büdzsé esetén -, vegyünk egy nagy levegőt.
Így.
Mi lenne, ha az egyházak és a hívek iskoláikat, szociális intézményeiket, sőt akár templomaikat is maguk tartanák fenn? Legyen ez az írás coming out: a mi iskoláinkat, szociális intézményeinket és templomainkat mi tartanánk fenn. Fogadjuk el az alapnormatívát, mert az jár, a többit egyházi adóból, iskoláink, szociális ellátásunk fizetőssé tételéből szedjük össze. Zárójelben: hivatkozhatnánk arra is, hogy egy adót rendesen fizető, a bűnügyi statisztikákban alulreprezentált csoport (a hívők) támogatása társadalmilag hasznos is lehet. Hiszen akár pénzben kifejezhető nyereséggel jár. De ennek állami felismerése még alighanem odébb van.
Nyersen fogalmazva: ha valaki három-négyszáz éves iskolákba akarja járatni a gyermekét, ahol bizonyosan megszerzi azokat a készségeket, amelyek a sikeres továbbtanuláshoz szükségesek, vagy egyszerűen csak jó eséllyel hitben élő, kötelességtudó és becsületes ember lesz belőle, akkor fizessen. Ha azt szeretné, hogy idős korában méltóságát, szükségleteit, igényeit tiszteletben tartó gondozásban legyen része, akkor is. Ha megteheti. Azoknak, akiknek az iskoláztatás anyagi helyzetük miatt nem megy, legyen segítségére egy jól megalapozott, iskoláink köré szervezett ösztöndíjrendszer, úgy, ahogyan egészen 1948-ig működött. Ahogyan nagyapám és két testvére, egyszerű falusi tanító gyermekei is elvégezték a nagy hírű középiskolát, majd az egyetemet, és „nadrágos emberek” lettek. S az őszinte áldozatkészséget is újra tanulni kell: az 1943 novemberében átadott Lónyay utcai gimnáziumot nagyrészt annak a 16 ezer budapesti reformátusnak az adományaiból fejezték be, akik 5-10-20 vagy 100 pengős részletekben csaknem 500 ezer pengőt (durva közelítéssel: félmilliárd forintot) adtak össze szűk két év alatt. Az akkoriban még kötelező egyházi adó mellett. S csak szőrmentén teszem hozzá: a hitoktatói fizetéskiegészítések előtt vagy a kistelepüléseket kiszolgáló lelkészeknek nyújtott támogatás (a nép ajkán: Orbán-pénz) bevezetése előtt is volt hitoktatás meg istentisztelet/mise az aprófalvakban.
Persze, nehéz lesz: az egyházak javait elvették, nemcsak a földet, hanem a bérházakat, szociális létesítményeket, tanulmányi és nyugdíjalapokat, mindent. Azoknak is igazuk van, akik azt mondják: ők hívők, adóznak az államnak, elvárható lenne hát, hogy az állam támogassa gyermekeik iskoláztatását vagy öreg napjaikat. Ez azonban a baloldal számára csak újabb alkalom lenne az igazság számokba fojtására. Jönne a méricskélés, mennyit fizet be a hívő, abból mennyit kap vissza, és azt a nem hívő mennyivel támogatja. Ezt a lehetőséget nem kéne megadni.
Lehet, hogy a hívek jelentős része nem viselne el egy újabb, szigorú adónemet, és méltányosságra is biztosan szükség van, de hosszabb távon ez a lépés aligha lesz megtakarítható. Nemcsak azért, mert akkor minden évben ismétlődik majd – egyre élesebben – a mostani provokált vita, amely csak arra jó, hogy aktivizálja a magyar társadalom egy jelentős részében ma is meglévő masszív egyházellenességet. Hanem magunk miatt is. Ebben a társadalmi környezetben, amelyben egyházaink működnek, tanításaiknak aligha lesz foganatja akkor, ha a célközönség könnyedén hárít: „az én adómból ne leckéztessenek”. Mert a cél minden vita és kerülő felett: az evangélium hirdetése.
A szabad demokraták meg majd kitalálnak valami egyebet.
Ablonczy Balázs
történész,
a Pro Minoritate főszerkesztője