Heti Válasz, 2005. november 3.
ABLONCZY BALÁZS
A közös román-magyar kormányülés után a román és a magyar hírközlés tekintélyes része egymás szavába vágva méltatta a kormányülés történelmi dimenzióit. Lehetne ugyan ironizálni a kulturális autonómia kiherélt verziójának két nappal későbbi bukaresti elmeszelésén, a csíkszeredai konzulátus megnyitásának lassacskán tízéves történetén, a Verespatak ügyében benyalt kedves átejtésen, az észak-erdélyi autópályáról kapott homályos utalásokon, a Sapientia Egyetem költségvetési támogatásának lebegtetésén, a magyar nyelvű állami egyetem kategorikus megtagadásán, a Nagyon Nagy Fontosságú Tárcaközi Egyezményeken, és jeee, a közös kormányzati portálon.
Itt mégis csak annyit kell megjegyeznünk, hogy a miniszterelnöknek valószínűleg azt mondták tanácsadói, hogy nyomja a határon túli magyar ügyeket, lehetőleg a falig. Mert az ellenzéknek most már rettentő kínos minden, ami határon túli: ha az erdélyiek érdekeit emlegeti, akkor „azokat védi, akik álsolingeni késkészletet tukmálnak az emberre” (rendben, nem kell az eufemizmus: a cigányokat), ha meg nem szól semmit, akkor elárulja a nemzetet, és szeleteli tovább saját jobboldalát. A miniszterelnöknek saját szempontjából tökéletesen igaza van, ezt kell tennie, ha nem akarja, hogy saját spin doctorai százszor leírassák vele azt, hogy „tematizálás”.
Az övéhez hasonló higgadtsággal szükséges kijelenteni, hogy aki a magyar-román kormányülést, megegyezést, pirospacsit a francia-német megbékéléshez hasonlítja, az valójában nagy ívben hajít az erdélyi magyarokra, szocialistára, liberálisra és konzervatív nackóra egyaránt. Nem feltétlenül nemzetárul, de megállapítható, hogy stratégiai gondolkodás híján van, tornából fel van mentve, és Ion Luca Caragiale nem mindennapi betevője. És nem azért, mert a Victoria-palota nem az Elysée, és Tariceanu nem Pompidou. A kilencvenes évek közepén az utódpárti román hatalom kedvenc példázata volt a francia-német megbékélés; ezt akkor még a magyar szocialisták sem vették komolyan.
Az 1963. január 22-én aláírt Elysée-szerződésben ugyanis van minden, ami egy humanista szívét megdobogtatja: külügyminiszteri találkozó legalább háromhavonta, a nyelvoktatás fejlesztése, katonai együttműködés, az ifjúsági és családügyi miniszterek találkozása legalább kéthavonta. (Az erőltetett párhuzamok kedvelőinek: a francia nemzetgyűlés kilenc évvel korábban kaszálta el a NATO nélküli európai biztonságpolitika magjának szánt Európai Védelmi Közösség ratifikálását, mert Németország is részt vett volna a szervezetben. Sokra mentek vele.) A francia-német szerződés kisebbségi kérdésekről egyetlen szót sem szólt. De miért is szólt volna? Németország már a locarnói szerződésben (1925) is feladható területnek tekintette Elzász-Lotaringiát; a Szabad Franciaország erőinek kufrai esküjében Leclerc tábornok meg azt jelentette be, hogy a küzdelem addig tart, amíg a francia trikolórt ki nem tűzik a strasbourgi katedrálisra. Ámbár tovább tartott, ez tiszta beszéd. Maguk az elzásziak sem tartották németnek magukat, a II. világháború után különösen nem. Az elzászi identitás megalapozása Erckmann-Chatrian hazafias idilljének felélesztésétől, Hansi és Tomi Ungerer rajzain át az elzászi nyelvű(!) Astérix-képregényekig terjedt: ez volt az ára, hogy a sokat hányódott régió lakói megnyugvást találjanak, megállapodjanak francia identitásukban. És mellesleg arról se essen szó, hogy az oradouri mészárlást elkövető 2. SS „Das Reich” páncéloshadosztály katonái jelentős részben elzásziak voltak. Elzászban a regionális öntudat ápolása a legritkább esetekben terjed túl a folklóron: a német (elzászi) nyelvű utcanévtáblák, településnevek igen ritkák, anyanyelvi oktatás gyakorlatilag nincs, a nyelv sem a közigazgatásban, sem a bíróságokon nem használható. Autonómiáról, egyetemről, egyházakról ne is beszéljünk, ők se teszik.
Franciaország és Németország – két európai nagyhatalom. Harcaik négyszáz éven keresztül meghatározták Európa geopolitikai viszonyait. Nálunk elmaradt a Szabó Dezső által vizionált nagy magyar-román egymásnak feszülés a Duna-Tisza közén: jobbára polgárháborúztunk egymás ellen (részben 1784 és 1848-49), diadalmasan bevonultunk (1919: Budapest, 1940: Észak-Erdély), sunyi kis csatákat vívtunk (1918-1919, 1944-45) vagy rendeseket, de alvállalkozóként (1916-1918). Az elhatározás a verekedésre ugyan teljesen a miénk volt, de a kék, illetve a piros sarokban mindig nagy tekintélyű külföldi vendégedzők töltötték belénk az energiaitalt: Bécsből, Párizsból, Moszkvából vagy Berlinből.
Ez nem azt jelenti, hogy nem lehet és kell megegyezni, de azt igen, hogy ezt nem úgy kell tennünk, mint a nagyoknak. Mert szánandóak leszünk, és az egyik fél (Budapest) szükségképpen kevesebbet kap. Szív. A francia-német modell erőltetése éppen a kisebbségi kérdés megnyugtató rendezését zárja ki. A jogok, intézmények, programok, támogatási formák újrateremtését. A méltóságban és méltányosságban élt életet. A szabadságot, vagy valami ilyesmit.
Ablonczy Balázs
történész,
a Pro Minoritate főszerkesztője