Ki a parkból

Trianonozni fogok. A nyolcvanöt éve aláírt szerződés nem aktuális – mondják egyesek –, mert éppen megszűnőben a határok, tisztul a lég. Etnicista megoldásokkal sem jó kísérletezni, mert előbb-utóbb egy Srebrenica (azazhát Szrebernik) feliratú tábla előtt találja magát az ember, kezében rohamkés, mellkasán töltényheveder. Minden tarsolylemezmotívumokkal díszített honlap a magyarság európai integrációját teszi kérdésessé – mondják -, a múlt kútjába való szüntelen kőhajigálás hergeli szomszédainkat, és végső soron árt a határon túli magyaroknak. Akik nemsokára ugyanolyan európaiak lesznek, mint mi. Mások ezzel szemben revíziós terveket gyártanak, a Pesti Hírlap Revíziós Emlékalbumát hidegvágóval sem lehet elszedni tőlük, és június 4-én mindig összecsöpögtetik viasszal a francia nagykövetség kerítését. S talán még szélesebb azoknak a tábora, akik szerint „magyar az, akinek fáj Trianon”. Szemükben a magyar létezés mindent elhatározó feltételévé lett a békeszerződéshez való viszony.

Temérdek, önkényes meghatározásom szerint jó magyart ismerek, akikben ez a fájás nem állandó, de miért is lenne az? Ők fájdalom nélkül szeretik a Csallóközt, a tepertős pogácsát, Szilágyi Istvánt, és meghatódnak, ha Janics Natasa elsőnek csap be a célba… Mert magyarok, mert szeretnek büszkék lenni az országra és a nemzetükre.

A magyar múlt Trianonnál több.

Ugyanakkor és mindazonáltal: igazságtalan és kegyetlen békeszerződés volt-e a trianoni? Az volt. Kisebbségi sorba taszított hárommillió magyart? Abba. E tömeg sora rosszabbra fordult-e az impériumváltás után? Bizony ám. A nemzetközi viszonyokban következik-e ma ebből bármi? Aligha.

Elsősorban néhány alapvető tévedést kell tisztáznunk. Nem, az antanthatalmak nem teljes tudatlanságban döntöttek Magyarország sorsáról: Georges Clémenceau harminc éven keresztül járt Bécsbe és Karlsbadba, a fia magyar nőt vett feleségül. A francia békedelegáció legfontosabb földrajzi szakértőjét, Emmanuel de Martonne-t magyar geográfusok szedték ki a csendőrség kezéből, amikor 1906-ban Orsován kémgyanúval lefogták: akkor éppen a Kárpátok morfológiáját kutatta. Harold Nicolson Budapesten gyerekeskedett, bár élményei nem voltak jók. Lehet, hogy a döntéshozók között éppenséggel sok volt a szabadkőműves, de ez Franciaország stratégiai igényein, a brit balance of power elven aligha változtatott. Nem, Magyarország feldarabolása nem volt eldöntött tény a világháború elején, s nem a Tanácsköztársaság miatt történt. A határok 1919. március 21-én már nagyjából készen voltak. A csehek nem állították be hajózható folyónak az Ipolyt, és a magyar békeszerződést a Nagy-Trianon-palotában írták alá. Nem, a szerződés nem jár le. Nem segít sem az ENSZ, sem a Vatikán. A magyar állam – már mindegy, milyen körülmények között – belépett egy háborúba, amelyet elvesztett. Az, hogy a vesztesek között is kirívóan méltatlanul bántak a magyarsággal, persze, betudható a külföldi propagandának, de érdemes eltöprengeni: a hazai nemzetiségek miért látták volna jónak kitartani Magyarország mellett? A háború alatt az 58 százalékban szlovák lakosságú Sáros vármegyében már egyetlen szlovák nyelven oktató állami elemi népiskola sem volt, s ezt nem szlovák történészek állítják, hanem a vármegye főjegyzője, némiképp büszkén. A magyar revíziós propagandában sokszor tényezőként említett németek közül az erdélyi szászok 1919. január 8-án Medgyesen maguk is kinyilvánították: nem akarnak tovább a magyar korona alattvalói lenni.

Sok volt a képmutatás az antant és a nemzetiségek érvelésében, s nem is biztos, hogy a történtekért kárhoztatni kell a magyar nemzetiségi politikát, de a tények ettől tények maradnak. S nyolcvanöt év elteltével szembe tudunk-e nézni saját hibáinkkal? Úgy, ahogy a két világháború között a magyar művelődés legjobbjai meg tudták tenni, Németh Lászlótól Babitsig.

Magyarországot nagyhatalmi szándék osztotta fel, mai határai kompromisszum eredményei. Az utódállamok sokkal többet akartak, a nagyhatalmak – főleg az angolszászok – etnikai alapokon méltányosabb területmegosztást. Végül főleg a vasútvonalak döntöttek. Ám ennek ma már semmiféle jelentősége nincs. Az 1929-es angliai cserkészdzsemborira készülve Teleki Pál óvta a magyar küldöttséget a revíziós propagandától, mert arra a külföld „hamar ráun”. Ma ilyesféle felvetésekkel nem unnának – egyenesen veszedelmes bolondnak tartanának bennünket. De önmagában még ez sem lenne baj. A határhúzogatás, ide-oda csatolás papírról valóságba való transzponálása klasszikus pótcselekvés, haszna nincs, kára annál több. A térség kisebbségi problémáit nem oldaná meg (az erdélyi magyarság fele nem magyar többségű területen él, példának okáért).

Trianon persze velünk van, kettévágott városok, semmibe futó vasútvonalak, nyolc évtizede haldokló kistájak révén. Ezt azonban ma már aligha lehet leverni bárkin. A határokon túli magyar kisebbségek ügyét ideje annak tekinteni, ami: kisebbség- vagy nemzetpolitikai kérdésnek, s nem egy történelmi visszavágó második félidejének. Trianonnal kapcsolatban a teendőnk, hogy görög sorstragédiának lássuk, amelyben a feltartóztathatatlan végzet erői diadalmaskodtak felettünk. A megértésében sokat segíthet Raffay Ernő tizennyolc évvel ezelőtti könyve (Erdély 1918-19-ben), néhány elfeledett esszéista: Cs. Szabó László, Borsody István vagy Peéry Rezső. Szabó Zoltán Szerelmes földrajza mindenesetre kötelező. Nincs többet „trauma”, „szindróma”, „nemzetgyilkossági kísérlet”: legyen örökség és múlt, s akkor lehet nem csak hatvanhárom, hanem hetvenkét vármegyénk megint.

Vannak biztató jelek: a Fonyódi Városi Könyvtár Borszéki Elektronikus Könyvtárat indított a honlapján, s folyamatosan teszi közzé az erdélyi fürdőtelep írott és képi emlékeit. A Somogy Megyei Levéltár publikálja a fiumei magyar tengerészeti hatóság dokumentumait. Ha mindenki csak egy kis darab magyar múltat dokumentál, akkor minden visszatér, és még diadalkapura sem kell költeni. Ha pedig valaki nem szereti a virtuálisat, üljön fel a bakra, és fel Szliácsra, fel a Retyezátra, Kőrösmezőre: előre az ezeréves határokig. A Tátra részben már ma is magyar, már a legeldugottabb menedékházban sem lehet nyugodtan édes anyanyelvünkön káromkodni. Hogy miénk is a hegy, néhány tízezer magyar megértette, amikor összesen 47 ezer facsemete-matricát vásárolt a nemzeti olajtársaság kútjainál. Köszönet nekik. S ha végigbaktatunk a Fekete-Körös völgyén, Györffy István nyomán, abajgat-e még a milicista, tilt-e bárki bármit csak azért, mert magyarok vagyunk? És az itthoni kertben igenis megterem az otthoni (Zimándújfalu, Arad vármegye) paradicsom, borsó – ez családomban kísérletekkel verifikált tény. Ki akadályoz minket, hogy valóra váltsuk Márai álmát: hűtött badacsonyi bort igyunk a magyar tengerparton, hajnali négykor, Vörösmartyt olvasva? A nap továbbra is felkel, megint vannak jó badacsonyi borok, a Tengermelléken lassan magyarul is pötyögnek megint; megjavulóban tehát a világ szerkezete.

A határon túli magyarságnak pedig immár nem „nemzetstratégia” meg „összmagyarságban való gondolkodás” kell, mert arra volt tizenöt évünk. Hanem autonómia, egyetem, traktor, teleház, szórványkollégium, iskolabusz és a hazai támogatási rendszer radikális újragondolása. A határon túli magyarok a magyar állam siralmas XX. századi szereplésének utolsó kárvallottjai. Ezért – bármi történt is tavaly decemberben – lehetőséget kell adni a károk legalább szimbolikus megtérítésére; támogatni kell a maradást és támogatni kell az áttelepülést. Ki hogy dönt: küldetése van vagy elege. Nincs jogunk mástól – egy lekötelezettől – további áldozatot várni. Meg kell szabadulnunk Trianon rögeszméjétől, mert csak magunknak ártunk vele. El kell temetnünk.

Ki a versailles-i kastély parkjából tehát. Ki a nagyobbik Trianonból, végig a Királyné Alléján, fel a Parterre du Midire, keresztül a főépület átjáróján, a tágas térre.

Szabadabb egek alá.

Ablonczy Balázs
történész,
a Pro Minoritate főszerkesztője