Heti Válasz, 2004. december 2.
ABLONCZY BALÁZS
Most, hogy – úgy tűnik – a szocialista párt nyomására a szabad demokrata oktatási minisztérium felhagyott az egyházi iskolák tutujgatásával, érdemes áttekinteni az ügy tanulságait. Tekintsünk most el a roppant álságos „gyerek és gyerek között ne legyen különbség” jelszavától, bár ennek megvolt az a haszna, hogy lényegesen könnyebben kommunikálható volt, mint az egyházak táblázatokat és százalékokat felvonultató álláspontja. A minisztérium nem ismert (mert nem ismerhető) adatokkal és számokkal dobálózott (nem is mindig ugyanazokkal). Összehordott hetet-havat, és ügyesen alájátszott a magyar társadalomban jelen levő vallás- és egyházellenes érzelmeknek, amikor Medgyessy Péter egykori kedvencét, a „gyereket” ragadta meg grabancánál, és cibálta be a közélet porondjára. Az a kampány, amely ekörül kialakult: manipulatívan megfogalmazott sajtófelvetésekkel, emelt díjas sms-ekben megjelenő nyílt intoleranciával és kirekesztéssel – visszataszító volt.
Van azonban egy körülmény, amely nem kapott nagyobb nyilvánosságot e vitában: az egyházakon ugyanis csak mellékesen akart ütni az oktatási kormányzat. Az egyházi iskolák normatívájának csökkentésére azért is került sor, hogy az összevonásra ítélt kistelepülési önkormányzati iskolákat fenntartójuk ne adhassa át egyházi kézbe, megmentve őket a megszüntetéstől. Az önkormányzati iskolák kiegészítő normatívája pedig nagyrészt azért emelkedett, mert a költségvetés külön jutalmazza azokat az önkormányzatokat, amelyek oktatási feladataikat más önkormányzatokkal való „társulásban” oldják meg – azaz összevonnak. A kormányzati tervezésnek ma két házioltára van: egyiknél a „társulásnak”, másiknál a „költséghatékonyságnak” illik áldozni. Ez a törekvés, ha összevetjük a más területeken kirajzolódó egyéb jelenségekkel, bőven ad okot nyugtalanságra. Kezdődött a mobil postákkal, folytatódott a MÁV-szárnyvonalak leépítésének állandó lebegtetésével. Az év elején megvonták az iskoláktól a bejárói támogatást, egyes településtípusokban a művészeti alapképzés kikerült a kötelező közoktatási alaptevékenységek közül. A jövő évtől 2000 fő alatti településeken nem lesz kötelező a családsegítő szolgálat felállítása. Bújtatott körzetesítés zajlik, nem valamiféle tudatos nemzetrontás keretében, pusztán takarékossági okokból. A végeredmény szempontjából ez édes mindegy. Egész kistérségek szegregációja gyorsulhat fel: aprófalvas települések maradnak majd életfontosságú intézmények nélkül, ahonnan az iskolával távoznak az utolsó értelmiségiek, az egészségügyi ellátást egy hetente egyszer két órára odabicikliző nővérke jelképezi; az öregedő település életének egyetlen megmaradt, társadalompolitikailag cselekvőképes szereplője, a lelkész pedig megbélyegzetten ücsörög majd a plébánián/parókián. Mert az egyházat el kell választani az államtól: ha nem működhet önkormányzati iskola vagy idősotthon, ne működjön semmilyen, legfőképpen egyházi ne.
Az egyházakra meg jönnek majd még zivataros idők: a határon túli lelkészek szereplése által kiváltott – meglepő egyházpolitikai tájékozatlanságra valló – szájtépés, a politika és közélet közötti különbség szándékos elmaszatolása (mikor szóltak bele az egyházak a KRESZ-be; a parlament létszámának kérdésébe; a fogyasztási adó mértékébe?) és a szabad demokraták legutóbbi ügynöktörvény javaslata azt mutatja, hogy a kormányzat nem tett le az egyházak megszorongatásáról. Az utóbbi elképzelés teljes mértékben mutatja azt, hogy miképpen értelmezzük az alkotmánynak az állam és az egyház szétválasztására vonatkozó szakaszát. Ha oktatni akarnak, beteget ápolni, hitéletet élni: az egyházakat tartsák el a hívek, az államtól ne kapjanak pénzt. Vagy ha igen, keveset. Ellenben ha át kell világítani őket, azt az államhatalom készséggel elvégzi. Ragyogó ötlet. Célszerű volna az alkotmányban rögzíteni azt is, hogy az állam és a politika is váljon el egymástól.
A kicsiny, radikális pártokat finanszírozzák a szavazóik.
Ablonczy Balázs
történész,
a Pro Minoritáté főszerkesztője