Út a méltósághoz

A MAGYAROK VILÁGSZÖVETSÉGE ügyesen túszul ejtette a magyar politikai elitet, a jobboldalt meg csőbe húzta. A kettős állampolgárságról szóló decemberi népszavazásnak, kétségtelen jó szándékai ellenére, jelentős veszélyei vannak. Az „igen”-ek számának kétmillió alatt maradása, azaz a kezdeményezés kudarca hatalmas kiábrándulást okozhat a határon túl, és csaknem lehetetlenné tenné a kettős vagy külhoni állampolgárság későbbi felvetését. Azzal pedig, hogy az MVSZ a kórházprivatizációról is véleményt mondott, belpolitikai vita tárgyává tette a másik felteendő kérdést is. Amit pedig nem kellett volna.

A szocialisták nem akarták megismételni a státustörvény körüli baklövést, amikor az általuk is támogatott törvényt választási kampányukban megfúrták. Az SZDSZ pedig újfent igazol minden jobboldali – ezek szerint megalapozott – előítéletet, amikor nem tud/akar a kisebbségi magyarok kívánságaival azonosulni. Mert a Fidesz által éppenséggel nem dédelgetett Markó Béla ugyanúgy az „igen” mellett áll, mint Kasza József és a szlovákiai MKP. A kezdeti ellenérvhez („nincs elég információ, szavazzunk nemmel”) egyszerűen nincs mit hozzátenni, annyira silány. A kormányzat most már a „széles körű felvilágosításra” helyezi a hangsúlyt, különös tekintettel a magyar költségvetésre váró egészségügyi terhekre, valamint lakáspolitikai, munkaerő-piaci változásokra. A széles körű felvilágosítással azonban baj van: a feltett kérdés pusztán arról szól, hogy a drága nép felhatalmazza-e parlamentjét arra, hogy törvényt hozzon a kettős állampolgárságról. A leendő törvény tartalmáról azonban fogalma sincs, sem kormánynak, sem ellenzéknek, a drága népnek meg különösen nem. A törvény szakaszait majd a későbbi alkuk döntik el. Már ha egyáltalán. Vagy ismét lesz egy ügy, amelyben az Alkotmánybíróság időről időre megállapítja a mulasztásos alkotmánysértést. Nem lehet tehát elképzelni olyan felvilágosítást, amely egy meg nem hozott törvény következményeit taglalja.

A széles körű felvilágosítás, remélem, nemcsak arra terjed majd ki, hogy mennyien akarnak eljönni Erdélyből. Pontos számot senki nem ismer, mert nem ismerhet. Leggyorsabban az egészségügyi minisztérium igyekezett túlteljesíteni a tervet, amikor már a múlt hét végén elővarázsolt félmillió bevándorlót és több százmilliárdos pluszkiadást. Kamu. Egy RMDSZ által megrendelt felmérésben az erdélyi magyarok 14 százaléka jelezte, hogy foglalkozik az áttelepülés gondolatával. Mennyien gondolták komolyan? Nem tudjuk. Az igazságügy-miniszter – alkotmányjogász egyébként – pedig belenézve a tévékamerába, őszintén aggódott: mi lenne, ha magyarul nem beszélők lennének magyar állampolgárok? Dermesztő. Ennél még Grünwald Béla is haladóbb elveket vallott. Erősen bizakodom, hogy azt is kiszámolja valaki: az államháztartás mennyit nyert a határon túlról érkező orvosok, mérnökök, egyéb szakemberek munkába állásával, akiknek képzési költségeit nem a magyar adófizető állta. Valamint azt is megtudhatjuk végre, hogy a hazai építőipar fellendüléséből az erdélyi munkások révén mennyit nyert a költségvetés, és mennyit a lakosság. Azzal, hogy az MSZP most előveszi a „szülőföldön való boldogulás”, régebben a Fidesz által használt szlogenjét, és hozzáteszi: „kiürül a Kárpát-medence”, majd a miniszterelnök ennek kapcsán olyan beszédeket mond, hogy azon bármely pánmagyar nackó is megnyalná mind a tíz ujját, szóval ezzel nincs baj, azonkívül, hogy a Kárpát-medencei mindennapokhoz semmi köze. Milyen jogon tilthatjuk meg sötét nyomorban és állandó diszkriminációban élő embereknek, hogy eljöjjenek onnan, ahol teljesen kilátástalan a jövőjük?

Nincs „gyepű”, nincs „ősi szállásterület”, nincs „vérrel megszentelt rög”: emberek vannak, magyarok, akiknek jogát az emberi méltósághoz nem lehet megtagadni. Úgyhogy: igen.

Ablonczy Balázs
történész,
a Pro Minoritáté főszerkesztője