Heti Válasz, 2004. október 21.
ABLONCZY BALÁZS
EZERKILENCSZÁZÖTVENHAT: vállalatlan forradalom. A mai magyar baloldal jelentős része kínban van tőle, hiszen a szocialistákat folyton gyökereikre emlékezteti, a jobboldal (rendben, a konzervatív) meg egyszerűen nem szereti a rebelliót. Ha már a fennálló rend elleni lázadásnak nevet kell adni, jobb szereti a szabadságharcot. A forradalom követeléseiben baloldali volt, kétségtelenül: munkásigazgatást követelt, dolgozói tulajdont, a nagyüzemek állami kézben tartását. Vezető személyiségeivel inkább kötődött 1945-1947 féloldalas (és alapjaiban szintén baloldali) magyar demokráciájához, mint akár a Horthy-korszakhoz, akár a nyugati kapitalizmushoz. Két hét kevés volt arra, hogy markáns politikai programok alakuljanak ki, vélemények artikulálódjanak. Egyet akart kommunista, szociáldemokrata, kisgazda és parasztpárti; sőt, bizonyos tekintetben még Mindszenty is: az oroszok menjenek ki, szűnjön meg az ÁVO, a diktatúra, legyenek választások, a többit majd meglátjuk. Ötvenhat az utolsó pillanat, amikor elmondhatjuk, igenis: elvált a jó és a rossz. Volt fekete és fehér, voltak egyértelmű igenek és nemek. Sőt, ássunk árkot, köpjünk le minden árnyaltságot: a forradalmárok az ország javát, ellenfeleik a nemzet utolját jelentették. Ilyen egyszerű.
A szocialistáktól lassan már nem kell követelni, hogy kérjenek bocsánatot ötvenhatért meg a kommunizmusért, már megtették. Többször; szóban, írásban. Megfogták Nagy Erzsébet kezét (ő meg odaadta nekik), továbbra is osztanak szabadságharcos kitüntetéseket, nem szántották be a Corvin közt, szóval úgy tűnik, a széna rendben van. De talán éppen az imamalomszerűség teszi? Az opportunizmussal kevert őszintétlenség? Lamperth Mónika rúzsa? Valahogy hiteltelenek, üresek ezek a gesztusok. A kínos, fájdalmas önboncolás hiányzik belőlük, pedig abban mi, magyarok, jók vagyunk. A drámai erejű szembenézés önnön hibáinkkal, a vezeklés és a megtisztulás, önkritika – ez utóbbi a materialistáknak. Ahogy tette Bibó, Jászi, a kismesterek közül Faragó László vagy K. Havas Géza: szándékkal említek csak baloldaliakat.
Persze, a szocialista párt megtalálta a megoldást: új miniszterelnöke és pártelnöke is ötvenhat után született – említette büszkén a kormányfő. Ó, hogyne. De 1848 után is születtek emberek, ilyenek is, olyanok is. Kádár János például 1912-ben. Jelent ez bármit is? A magyar baloldal az identitáspolitikai harcban ismét a dolog könnyebbik végét fogta meg: október 15. látszik félhivatalos baloldali ünneppé emelkedni, a kommunizmus emléknapja és némileg október 23. ellenpólusaként. De legalább ez a kis orr-alá-dörgölés van nekünk. Mert igenis fontos, hogy a magyar baloldal – mielőtt öles léptekkel elindul a jövőbe – legalább, néhány történeti támpontot találjon magának, mert ami eddig például a miniszterelnök publicisztikai munkásságában történelemről megjelent, azt nyugodtan fel lehet rakni a szánalmas.hu-ra.
Abból, hogy a magyar jobboldal – ellentétben például a Népszava olvasói rovatának állításaival – alapvetően posztmodern képződmény, Tamás Gáspár Miklós pendített meg valamit legutóbbi cikkében (ÉS, október 1.), bár következetesen félremagyarázta a jelenséget. Ez a meglepően fiatal jobboldal akciózik, performanszai tisztes kádárista nyugdíjasok dühét váltják ki, honlapokat szerkeszt, sms-láncot éltet, ha kell, pólóra cseréli az öltönyt-mellényt, s bámulatosan tudja változtatni az alakját. Már nagy narratíva sincs („fucking commies”, példának okáért), hiszen a jobboldalnak megvannak a saját „rendes” komcsi- jai. A szélsőjobboldal parádézik az interneten: mp3-ban letölthető Imrédy-beszédek, irredenta toplista, szókimondó fórumok, és állandó követelés, hogy a népszerű internetes kvízjáték, a Honfoglaló elérhető legyen Nagy-Magyarország-formátumban is (Magyarország kettőpontnulla. Bár Sáros vármegyéért tényleg szívesen megverekedne az ember.) S talán nemsokára várható a Call of Duty átírt változata is, amelyben ezúttal befut a Cramer-hadtest, Jány Gusztáv megállítja a voronyezsi áttörést és meggyepálja a muszkát…
A történelemről való beszéd a jobboldalon – épp az ideológia heterogén volta miatt – fontos összetartó erő: új közösségi alkalmak megteremtése, emléktáblák avatása, elfeledett tanítómesterek felkutatása, sőt az „idétlen turánkodás” (© Németh László) mind azt a célt szolgálja, hogy alternatívát nyújtson az 1990 előtti Magyarország posványos, hazug és még Medgyessy Péter által is tovább éltetett hivatalos diskurzusával szemben. S ez a törekvés részben sikeres is volt. Éppen ezért fontos lenne, hogy ötvenhat ne csak szimbolikus szociverésként működjön, aktuális politikai üzenetek elhintésére legyen alkalom: ötvenhat úgyis a miénk. Ötvenhat a totális állam elleni felkelés volt, a magyar szabadságharcos hagyomány utolsó állomása, Orwell 1984-ének markáns cáfolata: igenis meg lehet dönteni egy visszataszító diktatúrát, belülről, fegyverrel. Van értelme a lázadásnak. Mert akkor, utoljára, minden magyar egyet akart.
Jó volna azt hinni, legalábbis.
Ablonczy Balázs
történész,
a Pro Minoritáté főszerkesztője