Heti Válasz, 2004. augusztus 19.
ABLONCZY BALÁZS
E-sorok szerzője megveszekedett liberális. Szakmapolitikai értelemben mármint. A történelem iránt fogékony polgárokat, tanárokat és a magyar történésztársadalmat képviselő-összefogó, egyik legrégebbi hazai egyesület, a Magyar Történelmi Társulat tavalyi közgyűlésén érezhetően ingerültebb s ezért talán kicsit merev álláspontot képviselt egyes ügyekben. Pusztán a szakmai érvek szempontjából tökéletesen igaza volt a neves professzornak, a legjobb hazai diplomáciatörténésznek, amikor azon mérgelődött, hogy manapság sokan úgy próbálnak hitelt szerezni kétes szavatosságú eszméiknek, hogy napilapokban, itt-ott közölt cikkeik alá odabiggyesztik: a szerző történész. Ezt a megjelölést mindössze azzal tudják alátámasztani, hogy (jó esetben) szereztek egy „történelem szakos bölcsész előadó” megnevezésű diplomát valamelyik egyetemen, ám ezt semmiféle e néven nevezhető publikációs vagy tudományos tevékenység nem követte, az illetőkről nem tudnak sem a nagy tudományos adatbázisok, a mértékadó történeti folyóiratokban (Századok, Történelmi Szemle, Múltunk, Korall, Aetas) soha nem publikáltak, tudományos konferenciákon nem vettek részt. Az efféle intellektuális kontárkodás persze joggal vált ki haragot, de az ellene való küzdelem igen kétes értékű: melyik szervezet vállalná azt a fáradságos munkát, hogy egy-egy véleménycikk után nyilatkozatban közli, a szerző nem szakmabeli?
A kérdésnek persze van egy másik rétege is, a metafizikai problémák után kapkodóknak valóságos ínyencség: valójában ki is, mi is a történész, s egyáltalán mi végre van a történelem?
A legegyszerűbb a jelenlegi oktatási kormányzat válasza, amely szerint a történelem múltba révedő nacionalistákat és keretlegényeket gyárt. Náluk talán csak a néprajzosok rosszabbak. Jövő évtől nem is lesz néprajz szak a felsőoktatásban, az már sima ügy. És a magyar értelmiség ezt úgyszólván szemrebbenés nélkül vette tudomásul, ami viszont szégyenteli. A történészlobbi egyelőre erős, de nyakán a kés. Hisz az „életben, szakmai pályán hasznos ismeretek” körébe nem tartoznak évszámok, folyamatok, összefüggések és a múlt ismerete. Ezzel szemben – vagy ennek ellenére – a történelem iránti érdeklődés egyáltalán nem szorult vissza. Jól menő, színes folyóiratok szolgálják ki a történelemre éhes közönséget, és Földi Pál összeollózott vacakságaitól a fekete borítós „vérben, vasban, Tigrisben” típusú ál-ismeretterjesztésen át sok mindenre van vevő, néha még az igényes akadémiai munkákra is. Főleg ha XX. századi a tárgyalt téma. Ez a népszerűség a történelem sajátja, mert a múlt egy közös, érthető elbeszélés része. Matematikai, kémiai, sőt újabban már irodalomtörténeti munkák sem tarthatnak számot arra, hogy a nagyközönség élvezettel fogyassza őket. A történelem iránti közkíváncsiság sokakat csábít arra, hogy műkedvelőként maguk is történeti kérdésekkel foglalkozzanak. Elmélkedéseik eredményét az elszántabbak meg is jelentetik. Ez rendben is van. A történelem demokratikus. Nyugat-Európában jelentős piaca van a helytörténettel, családfakutatásokkal foglalkozó könyveknek, lapoknak, és ami ennél is fontosabb: ehhez az infrastruktúra is rendelkezésre áll. Londonban, a Brit Központi Levéltár kew-i épületét napról napra tweedzakós öregurak hadai rohanják meg, akik mind az ezredük vagy tűzoltóegyletük történetét akarják megírni. Mondom, ez nagyon is helyes. A történelem mindenkié. (Budapesten, az Országos Levéltárban hét (7) asztal szolgálja ki a XIX-XX. század kutatóit, péntek délutánonként egy helyen ketten ülnek, a későn jövőknek meg a cicaasztal jut.) A probléma ott kezdődik, ha a történelmet kedvtelésből űzők nem vesznek figyelembe bizonyos – egyébként józan ésszel is belátható – szabályokat. A történelem elsősorban a források tudománya. Egy új, saját kutatásokra épülő szintézis megalkotása öt-nyolc év. A levéltárban, esetleg semmit sem adó iratcsomók felett eltöltött órákat, napokat, heteket nem lehet megtakarítani vagy kiváltani történelmi munkák ebéd utáni olvasgatásával és az ebből születő bölcsködésekkel. Ám még tulajdonképpen ez sem jelent gondot, ha a történelemről gondolkodót valóban a történeti valóság (már ha van ilyen) rekonstruálásának igénye vezeti, ha olvasmányai nyomán árnyalt és differenciált kép összeállítása a cél, s a kutakodó esetleg még a civilizált vitára is hajlandó. De a történelem arisztokratikus is, s nem kedveli a goromba egyszerűsítéseket. A monomániás gépészmérnökök viszont, akik szeretik saját történeti rögeszméiket papíron látni, nyilván nem kedvelik az árnyalt fogalmazást, az „egyfelől, másfelől” óvatosságát. Ez szívük joga, csak az ő diskurzusuk másról szól, nem a históriáról. Közbevetőleg jegyzem meg, hogy a történeti tények gyenge, olykor téves ismertetése mellett jórészt éppen az árnyaltság effajta hiánya miatt rossz film Koltay Gábor Trianonja. (Csak a példa kedvéért: hol is írták alá a trianoni békeszerződést? A film szerint a Kis-Trianon palotában. Na, brávó. A közönség meg lelkesen megtapsolja, amikor ezek után lekanárizzák.)
Másfelől sokszor elhangzik az a sápítozó óhaj, hogy a politika maradjon távol a történelemtől, mert tűrhetetlen, ha a politikusok véleményt formálnak történelmi személyekről vagy eseményekről. Ez az ellenállás álszentség. A történész, amint leír valamit, és azt publikálja, akarva, nem akarva részt vesz egy közéleti (meglehet, tágan értelmezett, de a polisz dolgairól folyó) diskurzusban. A politikusok pedig felhasználják ezeket a példákat, mert tetszenek nekik, mert érthetők a választók egy csoportja számára, s mert a politika visszatérő nagy témáihoz a jog és a közgazdaság mellett a történelem tapad a legszorosabban. S az sem baj, ha rivális történelemszemléletek léteznek egymás mellett: ez nem a nemzeti múlt szétszakítása, hanem normális állapot. Sőt, történelem és politika egymásrautaltsága még ennél is szorosabb: a politika és az állam számára szükséges kultuszok (ünnepek, jelképek, emlékművek vagy akár a pénzeken szereplő személyiségek) kiválasztása elsősorban történeti kérdés. Persze az ilyesmi mindig vitatható, és a vitában lesznek győztesek és vesztesek is. Ez sem baj addig, amíg nem a másik megsemmisítése a cél. Mert olyan vidéken élünk, ahol a mélyenszántó történelmi vitákra szükség van. Az se baj, ha a múltból kultusz lesz, abból identitás, esetleg egy nemzet.
A végén pedig talán Magyarország.
Ablonczy Balázs
A szerző tényleg történész,
a Pro Minoritate főszerkesztője
Szakértő, az nem volt