Teleki Pál halála

Az elmúlt hetek és hónapok Teleki-szobor körül kavargó vitája tökéletesen leképezte a magyar szellemi élet összes nyomorúságát. Volt minden, mint a búcsúban: aláírásgyűjtő honlap, néhány hét alatt kétezer hozzászólás fölé futó topik az Indexen, sértődött nyilatkozatok, megbütykölt Teleki-búcsúlevél, soha meg nem jelent könyvre, tanulmányra való hivatkozás, számtalan történelmi tévedés, publicisztikai dömping, amelyből például – ennyivel tartozunk a morálnak vagy valami ilyesminek – Aczél Endre mértéktartó Népszabadság-beli írása határozottan kilógott.

Voltak még fontoskodó olvasói levelek az országos napilapokban és komoly tanácstalanság abban, hogy hol is vannak már Teleki-szobrok az országban (Szolgálati közlemény: két büsztje van neki, egy Gödöllőn, egy meg az érdi földrajzi múzeum kertjében. A közgazdasági egyetemen csak egy emléktáblát találunk.) Feltűnő volt azonban az, hogy a történészek legtöbbje csendben maradt, vagy ha nyilatkozott, akkor olybá tűnt, mintha a fogát húznák. E sorok szerzője csak korlátozott mértékben tartozott a fogfájósok közé, és kényszert érzett a réz ún. kivágására a Rubicon hasábjain, ez is az igazsághoz tartozik. A Fidesz mélyen hallgatott – valószínűleg jól tette. Ezen megfigyeléseink azonban vajmi keveset számítanak. Nem feladatunk eldönteni, legyen szobor, avagy sem, meg hogy hol álljon. Üljön. E terhet levette rólunk Balatonboglár önkormányzata, és ez nagyon helyes.

A kései kutató számára nehezen megmagyarázható az a szívósság, amellyel Teleki nemzedékek emlékezetében meg tudott ragadni, s hogy az ellentétes nézetek ütközése ilyen szikrázást idézhetett elő. Egyfelől igaz, hogy Teleki egy sor olyan törvényt támogatott, szorgalmazott, szavaztatott meg életében, amelyek magyarok százezreit rekesztették ki a nemzetből. Antiszemita volt, na. És nem azért, mert meg akarta menteni a zsidókat, hanem mert a közép- és kelet-európai politikusoknál van egy kitartó, bár nem túl rokonszenves hagyomány, amely arra készteti őket: nemzetük modernizációját egynémely kisebbség rovására valósítsák meg. Iuliu Maniu és Edvard Benes arra jött rá a harmincas években, hogy a magyarok zavarnak, ki kell rakni őket. Teleki az új (nem dzsentri) középosztály legkomolyabb akadályát látta a magyar zsidóságban, és a második világháború elején ő is korlátozásukban/eltávolításukban gondolkodott. Nem érte meg a vészkorszakot, és nem tudhatjuk, mit tett volna 1944-ben.

Másfelől Teleki tudatos elit-politikája, az ország függetlenségén munkálkodó kormányzása és önként vállalt halála jócskán árnyalja a róla alkotott/alkotható képet. S bár a két szemléletmód (kirekesztő/nemzetépítő Teleki) korántsem összegyeztethetetlen, az összecsiszolásra nem sokan hajlandóak. Egymást kizáró identitások küzdelme zajlik, és a józanságnak alig van terepe. S mintha ez nem lenne elég, csodálatos túlélőképességet mutat az a nézet, amely szerint Telekit – régi magyar hagyomány – meggyilkolták.

1941. április 3-án reggel fél hét tájban vette észre az ablakokat kinyitó inas, hogy az ágyban fekvő miniszterelnökkel valami baj történt. Némi zavarodottság után sietve értesítették az orvosokat és Teleki családját, továbbá a kormány tagjait, akik a délelőtt folyamán mind megérkeztek a Sándor-palotába. Egy félórára a kormányzót is magára hagyták a holttesttel. Horthynak alkalma lehetett elgondolkodni úgy is, mint Teleki két búcsúlevele címzettjének. A kormányzó még aznap Bárdossy Lászlót nevezte ki a kormány fejének. Teleki március végétől mindennel küszködött, amit a szakirodalom preszuicidális szindrómaként ismer: alvászavarai voltak, régóta meglévő depressziója is kiújult, fokozatosan elmagányosodott: gyermekei távol voltak tőle, felesége halálos betegen feküdt egy budai szanatóriumban, s a miniszterelnöknek néhány napon belül szembesülnie kellett bel- (nemzetiségpolitika Szatmárban) és külpolitikája (jugoszláv válság) kudarcával. Híressé vált búcsúlevelei saját kezétől származnak, és igenis, Teleki Pál néha leírt csúnya szavakat, sokkal cifrábbakat is, mint a „legpocsékabb nemzet”.

Arról, hogy a németek gyilkolták volna meg, eddig semmiféle forrás nem került elő. Berlinnek sem érdeke, sem oka nem volt meggyilkoltatni Telekit. A Teleki meggyilkolása-legendakör érdekes módon átfedéseket mutat a sumér rokonság kutatásával. A legendák első és legelszántabb képviselője, Zakar András ez utóbbit is művelte. 1983-ban, Bécsben megjelentetett, műhelytanulmánynak nevezett könyvében irreális és önmagában is logikátlan konstrukciót vázolt fel a tudós-politikus likvidálásáról. Művének erénye, hogy számos olyan szereplő nyilatkozatát közli, akik a hetvenes években még életben voltak, s az események szemtanúiként értékes részinformációkat adtak a miniszterelnök haláláról. A gyilkossági legenda tézisei a nyolcvanas években elérték a História című folyóiratot, s ott bizonyos nyilvánosságot kaptak. A kilencvenes években a legendakör teljes pompájában megmutatta magát híveinek és ellenzőinek. Országos napilapokban, rádióműsorokban, havilapok és egyesületi hírlevelek hasábjain jelentek meg újabb adalékok, vagy Zakar téziseit visszhangzó írások, s nem csak amatőr múltkutatók, hanem más történeti részdiszciplínában maradandót alkotó tudósok (Szilágyi Ferenc irodalomtörténész, Csapodi Csaba történész) tollából is. A dilettáns és a tudós értelmezésekben azonban volt néhány közös vonás: amellett, hogy levéltári vagy más forrásokkal nem terhelték meg őket, szerzőik nem ismerték alaposan sem Teleki életművét, sem a kort, amelyben élt.

Ablonczy Balázs