Ország, fél tízkor

A Boráros téren nagyon hosszú az éjszaka. Ha sokat várunk a 31É jelű buszra, akkor egyenesen elviselhetetlen – akármilyen idő van. Ha pedig a menetrendben előírt fél óra helyett óránként jár a busz, akkor különösen.

S amikor befut a járat, és az utazóközönség (nyűtt mosogatóasszonyok, részeg rockerek és joviális cigányemberek) haragja elsöpörné a sofőrt. Ő azonban megakasztja az ellenszenv kitörését. „Lerobbant a másik busz – mondja –, két jármű rója a köröket egész éjszaka.” Felvetésünkre, hogy erről vagy ő, vagy kollégái miért nem tájékoztatták az utasokat, hiszen negyvenöt perce a bódéban cigarettáznak, közli, hogy kitalálhattuk volna, hiszen a másik busz ott áll lerobbanva a tér túlsó felén. Tromfunkat, miszerint ez nem a Legyen ön is milliomos!, itt baromira nem kell kitalálni semmit; különben is: mit szólnának ellenőr kollégái, ha bérletünket mi is félórás késéssel mutatnánk be, nem érti. Megkérdezi, miért neki mondjuk ezt; meglehet azért, mert ő dolgozik a közlekedési vállalatnál. Vezetőnk végül megtalálja a kiutat, sajnáltatni kezdi magát. Képzeljük el, mennyi baja van az életben. Néhány utas elhagyja a közös akciófrontot: „ne a megállóban álljon meg a Baross utcában, hanem kicsit följebb, ott lakom, és akkor el van boronálva az ügy”.

Kádár János elégedetten vackolhatja el magát a műbőr ülésben.

A politikusok hajlamosak úgy beszélni Magyarországról, mint működő országról. A társadalomtudósok ezeket a kijelentéseket cinkos szemhunyorítással tudomásul veszik, hitelesnek tekintik, elemzik őket, ebből az egészből diskurzus lesz, és kívülről úgy fest, mintha itt egy kicsit zabolátlan közélettel rendelkező, de alapjaiban normális ország lenne.

Pedig baj van, nagy baj.

A rendszerváltás szemmel láthatóan féleszű biztonsági őrök uralmát hozta, akiket oda kell állítani a sorszámosztó automaták mellé – a nagybankokban ezt teremtette a szabadpiac a ronda műkő burkolat mellé. E cégek eldöntötték az évszázadok óta húzódó individualizmus-kollektivizmus vitát: nem bíznak az egyénben. Az őrök nyomják a gombot a kliens helyett. A portások hatalma változatlan. Kulcsszavuk továbbra is a „nincsen benn”, „szabadságon van a kolléganő”, a „meg van beszélve” vagy a „lefagyott a rendszer”. Láthatóan most már mindenki természetesnek veszi, hogy az okmányirodákban, az önkormányzatoknál vagy az ügyfélszolgálatoknál nem lábbal tiporják a személyiségi jogait, vagy éppen csak alkotmányban biztosított jogunkat az emberi méltósághoz: egyenesen rokiznak rajtuk. A Magyar Posta Rt. illetékese hátborzongatóan nyolcvanas évekbeli felvezetéssel eteti meg a közönséggel a tízszázalékos tarifaemelést, és miközben a cég többmilliárdos logisztikai központot építtet, és kamionparkot vesz, láthatóan esze ágában sincs segíteni a hivatalaiban állandósult botrányos állapotokon. A rendőrtiszt nem hajlandó jegyzőkönyvet felvenni az ellopott mobiltelefon ügyében, nem is titkolva, hogy a feljelentés rontaná a statisztikát. A fiatal folyóirat-szerkesztő nem léphet be a kulturális örökség minisztériumába (egy olyan ügyben, amelyet egyébként az ügyfélszolgálatnak kéne intéznie), mert a nyári negyven fokban nem visel hosszú nadrágot. A milliárdokért felújított fővárosi könyvtárban nem engedi a könyvtáros, hogy hordozható számítógépünket bedughassuk az egyébként erre a célra kialakított aljzatba. „Nem maga fizeti az áramot.” Miért lehetne illetékbélyeget venni az APEH-ügyfélszolgálatán? Vagy ha igen, miért nem tud pénzt visszaadni belőle az árus. „Menj át a zöldségeshez, váltsad föl a pénzed, légy szíves.”

Bornírtság, tegeződés és hárítás: ez az ügyfélbarát adminisztráció a rendszerváltás után tizenhárom évvel. És emellett bő malaclopójában ott settenkedik az állam nyomasztó túlhatalma. Abszurd igazolásokat szerzünk be (például arról, hogy valamit eddig nem kaptunk meg), eleve tolvajnak, csalónak vagy minimum simlisnek számítunk, és egész hivatali vesszőfutásunk azt a célt szolgálja, hogy a gyanút lemossuk magunkról. Ha mi mulasztunk valamit: sorban állás miatt nem értünk vissza a parkolási idő lejárta előtt, vagy egyszerűen csak nem látjuk át az adójóváírás rendszerét, tértivevényes levelet kapunk (amit, ha nyaralás miatt nem veszünk át, kézbesítettnek vesznek egy 1953-as rendelet alapján, ez pedig már nem is Örkény, hanem tömény Ionesco), benne a „dézsma, deres, bitó” szavakkal, mellékelve pedig egy snájdig csekket. Ha ne adj’ isten az állam, önkormányzat, bank, egészségügyi pénztár tartozik nekünk valamivel, arra a legváltozatosabb okok miatt várhatunk: nem ült még össze a bizottság, nem jó a meghatalmazás, ennyit így nem lehet kifizetni. És a legcsodálatosabb az, hogy személynevek soha nem kerülnek elő: vannak mitikus osztályvezetők, igazgatóhelyettesek, csoportfőnökök, akik elérhetetlen magasságban élnek felettünk, s csak vezetéknevük van. Sem telefonon, sem személyesen nem elérhetők, levelekre nem válaszolnak, s mi emiatt a kéznél lévő Józsikra, Marikákra és Icákra öntjük tehetetlen dühünket.

Csak helyneveink vannak. Mozaik utca: ez például az a hely, ahová reggel ötre kell menni, és délre talán végzünk: pillanatragasztó, cipészár és aluminiumcsik segítségével új motorszámunk lesz, ellenben elcsapunk egy halom pénzt. Lőportár utca: itt kényszerítenek arra édesanyákat, hogy hatnapos, kéthetes gyerekükkel órákat üljenek egy szűk, levegőtlen teremben, és kérhessék azt, ami jár. A GYES-t in concreto. Visegrádi utca: itt veszik méltatlankodva tudomásul, ha mi méltatlankodunk a kéthetes határidő miatt (egy A/4- es gépelt igazolás előállításáról van szó). Budafoki út: ez az a hely, ahol a földhivatalba igyekvőt, ha elég gyámoltalannak látszik, akár öt nepper is leszoríthatja, amíg beér az épületbe.

Magyarországon közigazgatás és hivatali ügyintézés címén anarchista világnézeti nevelés folyik.

Ez nem afféle „miért ingadozik a földgáz fűtőértéke?” típusú felháborodás. Szekfű Forradalom utánját parafrazeálva: az állam szétrohadóban van. És a társadalom, amely ez ellen nem tesz semmit, maga is a legjobb úton van afelé, hogy elemi részecskéire essen szét.

Joel Schumacher 1992-es filmjében, az Összeomlásban az amerikai kispolgárnál (Michael Douglas egyik legjobb alakítása) elszakad a cérna, és amikor az egyik gyorsetetőben tizenegy óra két perckor nem hajlandók neki reggeli menüt adni, egy úgynevezett shotgun segítségével jelentős belsőépítészeti átalakításokat végez az éttermen.

Nálunk ilyesmiről természetesen szó sincs.

Ebben az országban mintha örökké fél tíz lenne.

A szerző történész, szerkesztő