Magyar Nemzet, 2000. augusztus 19.
ABLONCZY BALÁZS
Az ünnep alakváltozásai
Az ünnepek szükségképpen anakronisztikusak. Minél távolabbi és írásos vagy egyéb történeti források által kevésbé körülírt egy esemény, annál inkább alkalmas arra, hogy minden hatalom a maga ideológiáját lássa igazolva benne. Így lehetett Franciaországban Jeanne d’Arc népfelkelést vezető nemzeti hős vagy a királyságért (és az angolok ellen) harcoló hadvezér, akiben megtestesült a nemzeti géniusz; bal- és jobboldali ideál. A Szovjetunióban pedig így kaphatott helyet az engedélyezett történelmi panteonban Alekszander Nyevszkij és Nahimov tengernagy. Szent István ünnepét sem kerülte el Magyarországon a XX. századon átívelő ideologizálás, amelynek során valamennyi rendszer magát igyekezett igazolni. Augusztus huszadika az első magyar király szentté avatása, 1083 óta ünnepnap. Bár viszonylag kevés a személyéhez kapcsolódó néphagyomány, István szerepel a Kárpát-medencei népek népköltészetében. Mária Terézia korától ünnepe az apostoli királyság védőszentjének ünnepe is volt egyben, 1867 után pedig határozottan bátorították az e napon tartott népünnepélyeket és aratóbálokat, Az 1891. évi XIII., az ipari munka vasárnapi szüneteltetéséről szóló törvénycikk már úgy nevezte meg „Szent István király napját”, mint nemzeti ünnepet, amelyen az ipari munkások dolgoztatása tilos volt.
Az ünnep a két világháború között telítődött politikai eszmékkel. Szent István napja egyszerre jelezte, hogy a megkisebbített magyar állam továbbra is igényt tart Szent István birodalmának (a történelmi Magyarországnak) teljes területére. A szabadelvű kor megbukott nemzetiségpolitikáján okulva a politikai elit hangadó többsége már a Szent István-i állameszme alapján képzelte el a terület-visszacsatolást. Ez az új magyar állam nem szorgalmazta volna a közvetlen asszimilációt, hanem a nemzetiségek kulturális, oktatási autonómiájának tiszteletben tartásával, bizonyos fokú önkormányzatisággal kívánta megajándékozni a visszatérni kívánó nemzetiségeket. Ezt a föderalizált „Új Hungáriát” a „neopatriotizmus” tartotta volna egybe, mint ahogy ezt – nyilvánvalóan Bethlen István sugallatára – a fiatal Ottlik László is megírta a korszak reprezentatív folyóiratában, a Magyar Szemlében 1928 őszén. Az első magyar király szent voltának hangsúlyozása pedig amellett, hogy erősítette a rendszer deklaráltan keresztény-nemzeti jellegét, nyilvánvalóan a katolikus egyháznak is megfelelt, mert megmutatta az 1918 előtti, látványosan szekularizált korral való szakítást. A Szent István-kultusz számos látványos külsőségben mutatkozott meg: ekkor vált rendszeressé a Duna-parti tűzijáték, a főváros Szent István-hetet szervezett, 1938-ban, a király halálának ezeréves évfordulóján pedig országjárásra indult a Szent Jobb. A kor legnevesebb tudósainak közreműködésével monumentális Szent István-emlékkönyv jelent meg. Az összhangot jobbára csak az zavarta, hogy mind a kormányzó, mind miniszterelnökei (Bethlen István, Gömbös Gyula, Darányi Kálmán) protestánsok voltak, így a hangsúlyozottan katolikus ünnepségeken (például a körmeneten) való részvételükre csak ritkán vagy a rendezvény katolikus jellegének tompítása mellett kerülhetett sor. A háborús időket jelezte, hogy 1942-ben és 1943-ban elmaradt a tűzijáték, 1944 augusztusában pedig már a szövetséges légierő volt az esemény főrendezője a főváros felett.
Az 1945 utáni augusztus húszadikák története több szakaszra bontható – állapította meg Gyarmati György történész egy 1995-ben, a Mozgó Világban megjelent tanulmányában. 1945-ben még konszenzus mutatkozott a politikai erők között: az Ideiglenes Kormány nem kommunista tagjai részt vettek a körmeneten, és a lapok szinte egyöntetűen a szent király ünnepeként aposztrofálták az eseményt, sőt így tett maga Rákosi Mátyás is. Az ez idő tájt zajló földreformmal egy időben megjelent azonban egy új elem, amely azután szép pályát futott be: egyes kisgazda újságok és politikusok az új kenyér és a földosztás ünnepéről írtak és beszéltek. 1947-ben az ünnep után tíz nappal választások voltak: Ortutay Gyula vallás- és közoktatásügyi miniszter még megjelent a körmeneten, de a rendezvényekre az egyre kilátástalanabb választási harc nyomta rá bélyegét. És ezen nem sokat segített az sem, hogy augusztus 20. volt a Mindszenty bíboros által meghirdetett Mária-év első komoly rendezvénye.
Egy évvel később már Rákosi Mátyás is az új kenyér és Szent István ünnepeként jellemezte augusztus 20-át, de a tőle megszokott álparaszti kalendáriumfelolvasás keretében felhívta a parasztok figyelmét arra, hogy „saját érdekükben” csávázzák gondosan a vetőmagot, és ne mulasszák el a tarlóhántást. Beszédében kiemelte továbbá a kerékpárok és kerékpáralkatrészek gyártásában bekövetkezett minőségi és mennyiségi ugrást. Ez a hangütés azonban még nem volt általános. A Magyar Nemzetben a lassacskán a kommunisták felé forduló Parragi György még egyértelműen a szentkirály-értelmezés mellett állt ki, és vezércikkében hosszasan idézte Deér József Pogány magyarság, keresztény magyarság című könyvének megállapításait. „Európai hivatásról”, „ezeréves Magyarországról” írt. E néhány évben is érzékelhető volt azonban, hogy a kommunista párt nem tudott mit kezdeni augusztus huszadikával, különösképpen az évszázadok során az ünnephez tapadt, erősen egyházi-nemzeti jelképrendszerrel (Szent Jobb, Szent Korona, körmenet stb.). Az 1949-ben megszavazott új, szovjet típusú alkotmány ünnepe lehetőséget adott arra, hogy megtörténjék a teljes csere: az új kenyér mellett ekkortól az alkotmány ünnepe is lett augusztus 20. Az első királyt egészen 1956-ig nem is említették a lapok vezércikkei. A kommunista propaganda – újfajta legitimáció igényével – 1945-öt tette meg az új államiság kezdetének, és ügyesen igyekezett egybemosni ezt az alkotmány ünnepével, feledésre ítélve a koalíciós időszakot. Az István-nap korábbiakban is létező népünnepélyi jellegét pedig azzal igyekeztek hangsúlyozni, hogy vásárokat rendeztek vidéken, a városokban pedig az ünnep környékén kapható volt néhány, egyébként elérhetetlen tartós fogyasztási cikk.
1956-ban az addigra már az Elnöki Tanács tagjává előlépett Parragi írta a Magyar Nemzet vezércikkét, és hosszú évek után először ismét István nevéhez is kötötte az ünnepet. Elítélte a közelmúltban elkövetett „hibákat, bűnöket és törvénysértéseket”, egyúttal a kibontakozás útjaként jelölte meg az MDP-kongresszus által kijelölt irányt. Hivatkozott Bajcsy-Zsilinszky Endrére és Molnár Erikre, majd kijelentette, hogy „ki-ki a maga történelmi meggyőződése szerint egyformán” emlékezhet ezen a napon. A Szabad Nép megelégedett egy sablonos, pártnyelven írt, névtelen vezércikkel, amelynek címe (Alkotmányunk ünnepén) betűre egyezett a Magyar Nemzet első oldalon közölt publicisztikájának címével.
A szabadságharcot követő megtorlás után István király ismét eltűnt a lapokból, és a Népszabadság továbbra is az alkotmányt ünnepelte. A hatvanas évek végén azonban finom hangsúlymódosítások következtek: a Magyar Nemzet már rendszeresen megemlíthette István királyt, 1909-ben Pécsváradon leleplezték az első háború utáni István-szobrot. A hatvanas évek végétől az elméletileg a társadalom egészét képviselő Losonczi Pál, az Elnöki Tanács elnöke lett az ünnepségek állandó vezérszónoka. 1969-es beszédében – bár elég fennhéjázó módon – megemlítette az egyházakat, a határon túli magyarokat, és – a Kádár-rendszer akkoriban kibontakozó mosolyoffenzívájától nyilván nem függetlenül – együttműködést ajánlott a „becsületes nyugati magyaroknak”. A Kádár-rendszerben felújították a tűzijáték szokását, lett vízi és légi parádé és (háború előtti mintára) tisztavatás.
A hetvenes-nyolcvanas években az ünnepi méltatásokban megerősödött a történelmi szál: ismeretterjesztő, történelmi, művelődéstörténeti cikkek elevenítették föl a szigorúan csak I. Istvánnak nevezett uralkodó korát. Mindez szintén nem lehetett független a párt akaratától. Megfigyelhető volt, hogy ahogyan kopott az MSZMP viszonylagos jólétre és hallgatólagos kiegyezésre alapozott legitimációja, úgy kerültek előtérbe a történelmi hivatkozások. Ez nem jelentett nacionalizmust: a rendszer felelősei tudták: ’56 után nem maradt lehetőségük a nemzeti jelkép- és utalásrendszer használatára. Ebben az esetben a szabadságharcról, Trianonról és a magyar-szovjet viszonyról is beszélni kellett volna, ez pedig teljes lehetetlenségnek tűnt. A történelem csupán pótszer volt.
Három korszakot kedvelt különösen ez a típusú propaganda: az egyes erdélyi fejedelmekre történő hivatkozásnak megvolt az az előnye, hogy közvetetten utalt az erdélyi magyarság létéré, és egyúttal Bethlen Gábor-i kompromisszumnak igyekezett beállítani az ‘56 után történteket. E törekvésnek köszönhető bizonyos Bethlen-idézés, és nyilván nem független ettől az Erdély története 1986-os kiadása sem. A reformkorra, különösen Széchenyire, Deákra, Kossuthra tett utalások pedig az állandó működési zavarral küzdő rendszer reformjának történeti legitimálását szolgálták. Arról nem is beszélve, hogy a szivarozó haza bölcse mögött így felsejlett egy másik, a tarokk helyett az ultit és a sakkot kedvelő magyar politikus: Kádár János képe, azt sugallva, hogy személyében deáki nagysággal van dolga Magyarországnak. István személye a nyolcvanas években került előtérbe amikor a fokozatosan – pénzügyi, gazdasági és technológiai kényszerűségből – Nyugatra forduló magyar politika a király „európaiságát” kezdte sugallni. Ekkoriban kezdtek el például „arató ünnepet” és felvonulást rendezni a budai Várban. A korszakot tárgyaló munkák iránt támadt igény kiszolgálása azt is lehetővé tette, hogy 1988-ban, a király halálának 1050. évfordulóján a Magyar Katolikus Püspöki Kar és a Magyar Tudományos Akadémia közös konferenciát rendezzen Istvánról, és megjelenhessék az 1938-as emlék könyv reprintje is.
E sok szálból összeálló történetpolitikai törekvés tökéletes megjelenítése volt például a Népszabadság 1987-es ünnepi számának vezércikke. Nem pártkorifeus, hanem egy látszólag független, sokat próbált társutas, Boldizsár Iván kapta a feladatot, hogy elmagyarázza augusztus huszadika üzenetét. Jeles nap című írása bőven idézett az Intelmekből, merített a nemzeti klasszikusoktól, de üzenetének lényege az volt, hogy a magyar lakosság feladata a „reform ki bontakoztatása és továbbfejlesztése”. Áttekintéséből még futotta a millennium korának értékelésére is. Csak ő tudta, mire gondolt akkor, ami kor azt írta, hogy „Világos és március idusának feledtetése volt” a millennium célja, de hiba volna figyelmen kívül hagyni a dualizmus korának gazdasági és technikai fejlődését.
E században István király ünnepe szolgált a rendszer alapköveként – volt tartalmából teljesen kifordítva: a nemzettudatra roppant kártékony pótszerként, monstre ideológiai felvonulással, elaggott motorcsónakokkal a Dunán meg néhány ejtőernyőssel. Az elkövetkező évek feladata lesz, hogy az „európai” és „millenniumi” szólamok eltűnte után kevésbé elvont és életközelibb alkalomként jelenjék meg minden magyar előtt. Ehhez azonban a magyar ünnepkultúra jelentős változására lenne szükség.