Magyar Nemzet, 2000. június 3.
ABLONCZY BALÁZS
Az 1920. június 4-én a versailles-i kastély parkjában lévő Nagy-Trianon-palotában aláírt békeszerződés döntő hatással volt Magyarország történetének elmúlt nyolc évtizedére.
A magyar békeszerződés egyike volt a legkésőbben aláírt okmányoknak. Már csak a területcsonkítás és a külföldi agresszió ellen fegyveres harcot kezdő Törökország maradt hátra Magyarország után. A vesztes hatalmak sorra aláírták az úgynevezett Párizs környéki békéket: Németország 1919. június 28-án Versailles-ban, Ausztria szeptember 10-én Saint-Germainben, Bulgária Neuillyben november 10-én. A legtöbb embert érintő kérdés, a határvonalak ügye nagyjából 1919 elején dőlt el a párizsi békekonferencia bizottságaiban. A nagyhatalmak szakértői már a háború alatt dolgoztak a közép-európai területi újjárendezésen, jóllehet a politikai vezetők csak 1918 tavaszán-nyarán határozták el a Monarchia feloszlatását , és ekkor az addig műhelytanulmányként kezelt tervezetek kormányzati támogatást kaptak. Számos szakértő (a magyarokat egyikük sem kedvelte), a régiót jól ismerő publicista, történész, földrajzos dolgozott e terveken. Elemzéseiket döntően befolyásolta személyes kapcsolatrendszerük és az a tény, hogy az utódállamok képviselői csúsztatásokra, ferdítésekre, sőt nyilvánvaló hazugságokra alapozott kampányt folytattak minél nagyobb területek bekebelezéséért .
A kiszivárgott területi döntések méltán keltettek komoly nyugtalanságot a magyar politikusokban. 1919 márciusában a polgári demokratikus forradalom vezetője, Károlyi Mihály köztársasági elnök és nyomában a Berinkey-kormány elsősorban azért mondott le, mert a budapesti francia katonai misszió vezetőjéről, Fernand Vix alezredesről elnevezett jegyzék mögött felsejlettek a későbbi határok, amelyeket a kormányzat elfogadhatatlanoknak tartott. (Az 1919. március 20-án átadott jegyzék többek között, követelte a magyar-román demarkációs vonal hátrébb vonását Szatmárnémeti–Nagykároly–Nagyszalonta–Arad mögé, e vonal mögött pedig egy ötven kilométer széles, csaknem a Tiszáig terjedő demilitarizált sáv létrehozását – azaz a magyar csapatok kivonását hogy az antantcsapatok ezen keresztül vonuljanak fel Szovjet-Oroszország ellen.) A jegyzék már csak azért is megalázó volt, mert egy olyan magyar kormánytól követelt területeket, amelyet az antant diplomáciailag el sem ismert, és amelynek irányultságáról, vezetőiről például a francia külügyi jelentések számtalanszor kifejezetten valótlanul és becsületsértő módon tudósítottak.
Ismeretes, hogy a kommunista irányítás alatt álló Tanácsköztársaság csapatai, javarészt volt k. u. k.-tisztek irányítása alatt, az 1919. május végén indított offenzívában a Felvidék keleti részéből bő két hét alatt kiszorították a cseheket, és a magyar vöröscsapatok Bánfától északra elérték az ezeréves magyar határt. Az elfoglalt területeket később kiürítették, Clemenceau francia miniszterelnöknek, a békekonferencia elnökének arra az ígéretére alapozva, hogy cserében a Tiszántúlról is kivonulnak az oda április elején betelepedett román csapatok. (A Tiszántúlt végül csak 1920 tavaszán hagyta el a román haderő). Míg a magyar tanácskormány az antant feltételeinek elfogadásáról vitázott, Párizsban a békekonferencia ismertette a románokkal és a csehszlovákokkal a végleges magyar–román és csehszlovák–román határvonalat. Nem sokkal később véglegessé vált a jugoszláv–magyar határ is. Az osztrák békeszerződés pedig kijelölte Magyarország jövendőbeli nyugati határait. A magyar Vörös Hadsereg sikertelen tiszántúli offenzívája után megbukott a tanácskormány.
Az ellenforradalmi kormányok hatalomra kerülésük után megkezdték a felkészülést a békekonferencián való részvételre. Ezt a munkát Teleki Pál és Bethlen István vezette. 1920. január 5- én a Huszár-kormány képviseletében indult el Párizsba a magyar békedelegáció, Apponyi Albert vezetésével. A küldöttség tagjait gyakorlatilag internálták a Neuillyben lévő Château de Madrid nevű szállodába. Apponyi január 15-én fejtette ki a legfelsőbb tanács előtt a magyar álláspontot: az elterjedt legendákkal szemben nem vaskalapos módon. Döntően a történeti elv (azaz az ezeréves határok fenntartása) szerepelt a beszédben, de az idős politikus elfogadta a népszavazást mint lehetőséget. A helyszínen nem, de 1920. március-áprilisban Londonban, a nagykövetek tanácsában Lloyd George brit és Nitti olasz miniszterelnök felvetette a magyar határ etnikai alapú korrekcióját, ami elől a francia küldött, Philippe Berthelot mereven elzárkózott. Ez azért is különös, mert ekkor már folytak a titkos magyar-francia tárgyalások, amelyeken a magyar fél gazdasági előnyökért, sőt kifejezett francia gazdasági hegemóniáért cserébe területeket kért francia tárgyalópartnerétől. Sem egyik, sem másik kezdeményezés nem használt. Az olasz és brit lépés nyomán a békekonferencia akkori elnöke, Millerand francia miniszterelnök a békeszerződés szövegéhez csatolt kísérőlevelében mindössze homályosan utalt a helyszíni határkijelölés során bizonyos enyhítésekre.
Némi huzakodás után, 1920. június 4- én a versailles-i kastély kertjében lévő Nagy-Trianon-palotában (a közhiedelemmel ellentétben nem a Kis-Trianonban, ahová be sem fértek volna a ceremóniára érkezők), Benárd Ágost népjóléti és munkaügyi miniszter, Teleki Pál egykori iskolatársa, valamint Drasehe-Lázár Alfréd rendkívüli követ és regényíró délután fél ötkor egy XV. Lajos korabeli asztalon aláírta a magyar békeszerződést.
Június 4. nemzeti gyásznap volt: az üzletek és az iskolák zárva maradtak, a napilapok gyászkeretben jelentek meg, és százezrek tüntettek a diktátum ellen. Néhány hónappal később két évtizedre félárbocra engedték az állami lobogót. A békeszerződés nyomán – de nem értelmében, hiszen 1921 végén az Ausztriának ítélt Sopron környékét gerillaharcok és népszavazás után végül Magyarország kapta meg – az ország területe (Horvátország nélkül) 283 ezer négyzetkilométerről 93 ezerre, lakossága pedig 18,2 millióról 7,6 millióra apadt. Az utódállamok területén 3,2 millió magyar rekedt, az elcsatolt népesség 30,2 százaléka Ennek több mint fele közvetlenül a trianoni határ túlsó oldalán, egynemű nyelvi tömbökben, körülbelül egyötödük szintén összefüggő nyelvterületen, de az új határoktól távol, Székelyföldön, a maradék pedig vegyes lakosságú területeken, nyelvszigeteken, szórványban és nagyvárosokban élt. Az országterület tehát a korábbinak 33 százalékára, a lakosság száma pedig az 1920 előttinek 43 százalékára csökkent. Románia 103 ezer négyzetkilométert nyert (többet, mint az egész trianoni Magyarország), Csehszlovákia 61 ezret, a délszláv állam 20 ezret, Ausztria 4 ezret, és apróbb morzsák jutottak Lengyelországnak (Szepes és Árva megye) és Olaszországnak (Fiume) is. Magyarország elveszítette például erdőterületeinek 88, vasérctermelésének 83 százalékát, összességében a nemzeti vagyon 62 százalékát. A békeszerződés értelmében Magyarországnak harminc évig jóvátételt kellett fizetnie, hadserege 35 ezer főnyi hivatásos katonából állhatott, nehézfegyverek, repülők, harckocsik és flottilla nélkül. Megtiltották, hogy Magyarország a megalakuló Népszövetség jóváhagyása nélkül újraegyesüljön Ausztriával, sőt, még a békeszerződésen kívül, 1920 februárjában azt is, hogy Habsburg kerüljön Magyarország trónjára. A magyar kormánnyal, csakúgy, mint valamennyi utódállammal, aláírattak egy kisebbségvédelmi szerződést is. Ezt a Trianont megismétlő, 1947-es párizsi békeszerződésbe már bele sem vették.
A fentiekből talán kiderülhetett, hogy a Trianon köré fonódott legendakör néhány eleme még csak részben sem támaszkodik a valóságra, sőt ellentétes azokkal. Nem lebecsülve a személyes kapcsolatok (Benes, Masaryk, a szerb és román menekültek egyfelől, francia és brit szakértők, publicisták másfelől), esetleg szabadkőműves érzékenységek szerepét, nem állja meg a helyét az a feltételezés, hogy összeesküvés szabdalta szét a Monarchiát és Magyarországot. A döntés nagyhatalmi szándék eredménye volt.
A nyugati szakértők meglehetősen jól ismerték Közép-Európa nemzetiségi, gazdasági, földrajzi viszonyait. Magyarországgal kapcsolatosan elég hangsúlyozni Seton-Watson itteni látogatásait (bármilyen eredménnyel jártak is). A földrajztudás Emmanuel de Martonne a háború előtt bejárta Erdélyt, doktori értekezését Havasalföldről írta, de publikált a Kárpátok geológiájáról is. A békekonferencia francia főszervezőjét, André Tardieu-t Budapestről André Leval újságíró tájékoztatta, a félhivatalos Temps tudósítója, aki hosszú évek óta élt Budapesten, magyar felesége volt, és aki ügyesen leplezte élénk magyarellenességét. Részint a legendák körébe tartozik tehát az is, hogy az Ipolyt és/vagy a Ronyvát meg egyéb patakokat hajózható folyóként sikerült volna eladni a békekonferenciának. Nem igaz továbbá az sem, hogy a békekonferencia legfelsőbb tanácsa lesöpörte volna a magyar érveket Apponyi beszéde és a magyar delegáció válaszjegyzéke igenis gondolkodóba ejtett nyugati döntéshozókat, s mivel nem ragaszkodtak álláspontjukhoz, a rossz döntésért őket is felelősség terheli.
A megvont határok valójában kompromisszumot jelentettek a nyugati szövetségesek egyes elképzelései és az utódállamok elég féktelen tervei között. Csehszlovákia területi összeköttetést akart a délszláv állammal a Nyugat-Dunántúlon keresztül, és megszerezni az egész Északi-középhegységet. Jugoszlávia Baranyát és a Dél-Alföld további területeit, Románia az egész Tiszántúlt követelte. És amikor már eldöntöttnek tűntek a határok, fel-feltünedeztek újabb igények: Alexandru Vaida-Voevod román miniszterelnök 1919 októberében azt közölte a francia miniszterelnökkel, hogy Románia szeretne kijutni a Maros torkolatáig, szeretné elcsatolni a békési román és szlovák telepeket. Ez utóbbiak lakói ki is nyilvánították ebbéli hajlandóságukat július 13-án – erre a mozzanatra utalt Závada Pál Jadviga párnája című nagy sikerű regényében.
A szorosan a trianoni határhoz tapadó magyar tömbökkel kapcsolatos gazdasági, földrajzi érvek mellett kiemelkedő fontosságot kapott a stratégia: a Pozsonytól Kassáig, majd onnan Csapon és Ungváron keresztül Szatmár, Nagyvárad és Arad között húzódó vasútvonal volt az egyetlen vasúti összeköttetés Románia és Csehszlovákia között. Néhány kilométerre keletebbre helyezésétől azért zárkóztak el, mert ennek a terep állítólag nem kedvezett. A nyereség stratégiai értéke persze az utódállamok számára is kérdéses volt, hiszen ez a vaspálya néhol csak puskalövésnyire feküdt a magyar határtól.
A trianoni békeszerződés volt a sok évszázados birodalmi lét után az első olyan alkalom, amikor a régió népei megtapasztalhatták, hogy a kisállami széttöredezettségnek a függetlenség mellett hozománya a nagyhatalmi beavatkozás is. Az elmúlt nyolcvan év ilyen beavatkozások jegyében telt, és e lépések az itt élő nemzetek közös emlékezetében is sokkok voltak: Franciaország és Nagy-Britannia 1938-ban cserbenhagyta Csehszlovákiát (nem véletlen, hogy a cseh országrészben 1945 után a kommunista párt több mint 50 százalékot kapott); részben 1939-ben, részben 1945-ben Lengyelországot – a lengyelek legalábbis így érezték. 1940-ben egész Romániát megrázta az 1918-19-es területi nyereségek csaknem teljes elvesztése néhány hét alatt. 1956-ban Magyarország hiába várta az ENSZ csapatait. A kilencvenes években pedig a volt Jugoszlávia tapasztalhatta meg: a térségben legfeljebb kishalaknak vannak.
A magyarkérdésre visszatérve megállapítható: Trianon velünk él. Nemcsak semmibe futó utak, gazdasági központjuktól elvágott kis tájak, félbevágott városok, hanem az utódállamokban élő jelentős tömegű magyar nemzeti kisebbség révén. Amíg helyzetük nem rendeződik megnyugtatóan, és nem teremtik meg számukra a békés gyarapodás feltételeit úgy, hogy az elfogadható legyen a többségi nemzetek számára is, addig nincs remény arra, hogy Trianon történelemmé váljon.