Magyar Nemzet, 1999. július 1.
ABLONCZY BALÁZS
Hol írták alá a trianoni békeszerződést?
A Magyarország és a szövetséges és társult főhatalmak és hatalmak közötti, első világháborút lezáró békeszerződést 1920. június 4-én írták alá. A romantikára mindig is fogékony magyar kollektív tudat azonmód legendakört kanyarított a béketárgyalások és az aláírás köré. Hallhattunk külön vasúti szalonkocsiban Párizsba szállított bukaresti félvilági nőkről, akik bájaikkal az utódállamok javára befolyásolták a nagyhatalmak jobbára hatvan év feletti államférfiait (Henri Pozzi magyarul is többször kiadott könyvének egyik központi tézise ez). Olvashattunk arról is, hogy a magyar békedelegáció köznevetséget keltett Párizsban a roppant egzotikusnak ható díszmagyarban, és a „feudális” Magyarország küldötteit ezután nem vették komolyan (Illyés Gyula Hunok Párizsban című könyve említi). Megtudhattuk azt is, hogy a századfordulós politika szélkakasa, Apponyi Albert atavisztikusan ragaszkodott a történelmi Magyarország határaihoz, és bár három nyelven adta elő a magyar kéréseket, javaslatait lesöpörték az asztalról.
Az igazság ezzel szemben az. hogy – bár nem tudni, miféle hatást keltett a díszmagyar, nagy örvényeket semmiképpen sem kavarhatott a francia közvéleményben, lévén hogy a magyar delegációt teljesen elszigetelték a Hotel de Madridban – Apponyi érvei igenis meghallgatásra találtak. A történeti feldolgozások és a dokumentumok egyértelműen bizonyítják, hogy 1920. március elején, a nagykövetek tanácsának londoni ülésén komoly olasz és brit aggályok fogalmazódtak meg a tervezett magyar határokkal kapcsolatban. A francia diplomácia azonban elvetett bármiféle módosítást. Lloyd George-nak és Nittinek annyit mégis sikerült elérnie, hogy a békefeltételekhez mellékelt, a békekonferencia elnökének, Alexandre Millerand francia miniszterelnöknek tulajdonított kísérőlevélben homályosan célozgattak bizonyos korrekciókra a határkijelölés helyszíni munkálatai során.
Ezek az adatok mára hozzáférhetők, elsősorban Ádám Magda, Ormos Mária és Romsics Ignác könyveiből, illetve az összeállított dokumentumgyűjteményekből. Azzal kapcsolatban azonban, hogy hol is írták alá a békeszerződést, zavar mutatkozik. A válasz pedig egyszerűnek tűnik: a trianoni békeszerződést a Trianon-palotában írták alá. Ezt képviseli például az 1994-ben a Dunakanyar 2000 Kiadónál megjelent Pannon Enciklopédia A magyarság története című kötete. A helyzetet bonyolítja, hogy a békeszerződést tárgyaló fejezethez tartozó képen a Kis-Trianon-palota látható a versailles-i Trianon-palota aláírással.
Ám a versailles-i kastély hatalmas kertjében két Trianon-palota található. Ily módon állásfoglalásra kényszerítve a hazai tudományos és népszerűsítő irodalom szereplőinek választaniuk kellett, és ők választottak is. A Kis-Trianon-palota mellett teszi le voksát például a négykötetes Magyarország történeti kronológiájának (Akadémiai Kiadó. 1982) III. kötete, az Akadémiai Kislexikon (Akadémiai Kiadó, 1990) II. kötete, és a Corvina által megjelentetett rövid Magyarország – történet francia kiadása is (1986). A Nagy-Trianon- palota mellett tette le a garast Galántai József, Ormos Mária és Romsics Ignác. Csakúgy, mint a tízkötetes Magyarország történetének nyolcadik kötete (Akadémiai Kiadó, 1976) és a Magyar Larousse III. kötete (Akadémiai Kiadó, 1994) is.
Feltehetően a kompromisszum igényével írták a szerzők az 1995-ben megjelent, vaskos A magyarok krónikájában (Officina Nova, 1995) azt, hogy a magyar békeszerződést „a versailles-i Kis-Trianon-kastélyt a Nagy-Trianon-palotával összekötő csarnokban” írták alá. Bár a megfogalmazás a konszenzus, reményével kecsegtet, a helyszín ismeretében ezt kell elsőként elvetnünk: a Kis- és a Nagy-Trianon közötti távolság körülbelül 500 méter, és több természeti, illetve mesterséges akadály (viszonylag jelentős szintkülönbség, egy mélyút, egy közepes méretű franciakért és az 1750-ben épített Francia pavilon) teszi nehezen hihetővé bármilyen csarnok létét.
A sokak tudatában megrögzült Kis-Trianon-elmélet ellen szól elsősorban az a tény. hogy a XV. Lajos rendelésére elkezdett, 1768-ban befejezett palotában nincs akkora terem, amely befogadhatta volna az aláírásra összegyűlt diplomatákat: a magyar delegáció hat tagját, a kíséretükben lévő antanttiszteket, a főhatalmak és hatalmak küldötteit (így az utódállamok számos diplomatáját) és a megjelent nevesebb személyiségeket: a görög királyt, az udinei herceget, Foch és Pétain marsallt, összesen legalább hetven-nyolcvan embert.
A kérdést legegyszerűbben a francia újságok híradásai alapján lehet eldönteni. A legrégebbi francia lap, a jobboldali Figaro elégikus hangú tudósításban számolt be az aláírás körülményeiről 1920. június 5-i, szombati számában. Az írásból megtudhatjuk, hogy az 1. utászezred adta a díszőrséget, hogy a görög király zsakettet öltött a nagy alkalomra, hogy az aláírásra kijelölt hatalmas terem távolról sem volt tele, hogy a magyar delegáció délután negyed ötkor hagyta el szállását, a versailles-i Hotel des Réservoirs-t, és Benárd Ágoston népjóléti és munkaügyi miniszter, valamint Drasche-Lázár Alfréd rendkívüli követ pontban délután fél ötkor helyezte el kézjegyét a békeszerződésen. (Az akkor [is] miniszterelnöki ambíciókat dédelgető Apponyi májusban lemondott a békedelegáció elnöki tisztéről, nem akarván vállalni az aláírással járó politikai halált.) „A fuvallat megszűnt, a park levelei nem susognak tovább – azt hihetnők, félnek megzavarni ezen elmélkedésnek szentelt hely mélabúját” – zárta tudósítását a Figaro újságírója.
A francia külügyminisztérium félhivatalosának számító Le Temps 1920. június 6-ra datált számában röviden, de szintén címoldalon számolt be az eseményről. Az Illustration című népszerű hetilap 1920. június 12-i számában foglalkozott a magyar békeszerződéssel, és fontosnak tartotta megjegyezni, hogy az esemény véget vetett „10 millió magyar 20 millió nemzetiségi feletti uralmának” , „felszabadított ötmillió szlovákot, hárommillió jugoszlávot, két és fél millió románt és másokat”. A lap ugyan elismerte, hogy a nyolcmillió lakosra zsugorított Magyarország elveszített bizonyos számú magyar nemzetiségűt is, ez azonban inkább „a végletekig vitt magyar gyarmatosító politikának tudható be, amely ilyen módon próbálta igája alatt tartani a szlávokat és a románokat” . A cikk mellett térkép mutatta be az új magyar határokat. Hangvételükben különböznek ezek a tudósítások, egyvalami azonban közös bennük: mindegyik a Nagy-Trianon-palotába helyezi az aláírást. Az épületet 1670 és 1687 között építették nyári pavilonnak, majd Jules Hardouin-Mansart tervei alapján átépítették 1687-88-ban: elkészülte után a „Márvány-Trianont” (a palotát rózsaszín márványburkolata miatt nevezték el így) XIV. Lajos kedvesének, későbbi feleségének, Madame de Maintenonnak ajándékozta. Az épületet a forradalom alatt feldúlták, I. Napóleon állíttatta helyre, majd 1913-tól állami fogadások színhelyéül szolgált a legutóbbi időkig. A magyar békeszerződést az 52 méter hosszú és 7 méter széles Galérie des Cotelle-ben írták alá, erre a helyszínen apró tábla és némelyik teremőr mentegetőző magyarázata emlékeztet. A terem Jean Cotelle festőművész huszonegy festményéről kapta nevét. Etienne Allegrain és Jean-Baptiste Martin műveivel együtt összesen huszonnégy kép ékesíti a termet, ahol öt, 1810-ből származó huszonnégy karos kristálycsillár szórja a fényt. A hatalmas csarnok a Nagy-Trianont és az úgynevezett Trianon-sous-Bois-szárnyat köti össze. Ez utóbbi helyiségeit Chirac elnök nyittatta meg a nagyközönség előtt 1995-ben.
A Figaro tudósítója azt is megjegyezte, hogy a békeszerződést „egy elragadó, XV. Lajos korabeli asztalkán” írták alá. Az asztal már nem áll ott, így az üvegablakokon beáradó fényben, bársonyhuzatú zsámolyon ücsörögve lehet tűnődni azon, hogy a magyar köztudatban vajon milyen asszociációs lánc révén kapcsolódhatott össze a „kis ország” fogalma a Kis-Trianonnal.
Ablonczy Balázs