De igen, megtehetik

Amikor a mai tüntetők szövetségesei voltak hatalmon, akkor a jogszerűen demonstrálóknak a szemét lőtték ki – erre a szomorú tényre maga Gulyás Gergely mutatott rá a minap, ő pedig ismeretesmód olyan, mint Samas, az asszír-babiloni nap- és igazságisten, vagyis amit mond, arra bízvást mérget vehetünk. Igen, tizenhét évvel ezelőtt a főváros utcáit kilőtt emberi szemek borították, ezért aztán manapság minden igaz magyar hazafinak legalább az egyik szeme üvegből való. Vagy ha mégse, arról is Gyurcsány tehet, ez a tény lángbetűkkel van immár a lelkünkbe írva, tételes bizonyítása tehát fölösleges.

Az se kíván igazolást, hogy a Karmelitánál kulmináló diáktüntetés bízvást tekinthető jogellenesnek, ugyanis egy megmozdulást az tesz jogellenessé, ha békés jellegét elveszíti. Értelemszerű, hogy az a demonstráció, ahol a rendőrség a tiltakozó gyerekek ellen könnygázt, tonfát és hasonlókat alkalmaz, békés jellegét evvel már el is veszítette, vagyis a rendfenntartó erő a továbbiakban azt csinál, amit akar. Beviheti a kölyköket a Gyorskocsi utcai tömlöcbe, hadd szokják a milieu-t, aztán persze el kell őket engednie, ugyanis ártatlanok lévén a Fővárosi Büntetés-végrehajtási Intézet II. számú objektumának vendégszeretetét huzamosabban élvezhetni nincs joguk. Biztos, ami biztos alapon a rendőrség vasra vert és áristomba hurcolt egy parlamenti képviselőt is, holott a gyerekekhez hasonló módon ő se művelte mindazt, amit ily esetekben Európa kifinomultabb, nyugati felén művelni szokás. Nem borogatott fel autókat, nem gyújtott fel kukákat, az ország első számú vezetőjének kedvenc éttermét nem dobálta meg kövekkel, festékkel és üvegekkel, ahogy a párizsiak a Rotonde-ot, amelyet, ha már épp arra jártak, pour le plaisir fel is gyújtottak egy kicsit. Ez amúgy nem kivétel volt, hanem szabály, a francia tüntetők ugyanis Párizsnak csaknem ezer pontján érezték úgy, hogy valami nagy-nagy tüzet kéne rakni, s minthogy ők a tettek emberei, nem az álmodozáséi, már rakták is íziben. Ez így megy január dereka óta, látszólag a nyugdíjkorhatárnak hatvankettőről hatvannégy évre való tervezett emelése miatt, valójában viszont azért, mert Franciaország népe nem érzi úgy, hogy a hatalom képviselői bármit megtehetnek, amire csak kedvük szottyan.

Ellentétben Magyarország népével, amely viszont úgy érzi.

„A teljes népesség 58%-a egyetért azzal az állítással, hogy a hatalom képviselői Magyarországon bármit megtehetnek, míg az állítással egyet nem értők 24%-ot értek el. (…) Azaz a kérdésben határozott állásponton levők 70 százaléka szerint a hatalomban levők azt csinálnak, amit akarnak, nem érheti őket semmilyen hátrány” – olvashattuk Somogyi Zoltán szociológus, a Political Capital társalapítója kutatásának eredményeképp a HVG-ben, ez az eredmény pedig a jelen állapotokra vonatkozólag elégséges magyarázattal szolgál. A jövőre vonatkozólag viszont semmivel. Evvel együtt a jövőt általában a jelen lineáris meghosszabbításaként szoktuk elgondolni, noha ismeretesmód változnak az idők, és vélük együtt mi is változunk. Felmerült bennünk mondjuk ötven évvel ezelőtt, hogy generációnk unokái a tanáraikért, az iskoláért, a normális tanulás lehetőségéért fognak tüntetni egykoron? Abban a távoli, elbűvölő jövendőben, amelyről mi akkor még semmit se tudhattunk, csak annyit, hogy csodákkal lesz tele, mint A varázsfuvola? Gondoltuk volna, hogy fél évszázad múltán a legnagyobb csoda épp a pártállami intézményrendszer restaurációja lesz, egy minden korábbi elképzelést felülmúló módon felfuvalkodott pártarisztokráciával és a Párt valagában tenyésző galandférgekkel együtt?

Semmi effélét nem gondoltunk, vagyis akkoriban még egész jó volt minekünk.

Most is jó, de más okból.

„Idén elmaradt Orbán Viktor érettségizőknek szóló biztató üzenete” – tudatta a Blikk hétfő reggel, és ebben azért van valami kecsegtető. Kormányzó urunk nyilván megorrolt a középiskolásokra, úgy érzi, nem tisztelik őt eléggé, vagy legalábbis nem szeretik oly forrón, ahogy illenék, nemes arcvonásaira ezért a sértett harag sötét fátyla borul. Most nyilván duzzogva ül a Karmelitában, pár cseppnyi pálinkát tölt magának, megissza, de az se ízlik. Időnként fölmerül benne, hogy félretett pénzecskéjéből földi paradicsomot vásárolhatna Francia Polinéziában, vagy megvehetné a Cook-szigetek egyikét, odaköltözhetne, itt hagyva minket, akik őt úgyse érdemeljük meg. Aztán legyint, a turáni átokra gondol, és robotol érettünk tovább.