Szabad Szó – 1939-04-16 / 16. szám

A FÖLDNÉLKÜLI MAGYAR EMBER SORSA

Irta: MOJZES JÁNOS (Hercegszántó)
A Szabad Szó pályázatán a II. díjat nyerte

Én bizony nem sokat tudok a jóról beszélni, mert hétéves koromban elhalt az édesapám és azután a mostohánk elvitt bennünket Szlavóniába, hogy majd talán jobb élet lesz. De a nagy család miatt hiába mentünk akárhová a nagyvilágon, mert csak aki dolgozik, az kap kommenciót. De a családra nem számítottak semmit. Akinek három-négy gyermeke volt, azt ki is csúfolták. Ekkor az apám elment az úrhoz, hogy egy kicsit segítsen rajtunk, mert hatunkra csak egy dolgozott. De azért nem kapott kommenciót. És akkor édesanyánk, hogy az ágyba dőlt és mi hat kisebb és nagyobb az ágy körül sírdogáltunk éhen. Mikor az apám este hazajött, hát látja a nagy csodát, hogy mi van a házban, hogy édesanyánk az ágyban van és mi körülötte. Hát bizony, tisztelt szerkesztőség, ha azt látták volna, valami eszükbe jutott volna, hogy a szegény családoknak milyen a sorsa, akik föld nélkül vannak. Ezen a pusztán egy zsidó volt a bérlő és mostohánk mégis tíz hosszú évig szolgált, nála. Ekkor az apám felmondott újévre. Minket pedig széjjel szórt az országban.

Hazafelé

Ő elment egy kis rác községbe lakni és ott gulyás lett. Ott egy évet töltött és akkor megint visszacsalta az úr. Én akkor már egy kicsit nagyobb voltam és volt már egy kis felfogásom és megint az apám hívására elmentünk hozzá. De ekkor az apám arra kértem, hogy menjünk a mi régi szülőhazánkba, Magyarországra. Majd ott valamelyik püspöki uradalomnál néz helyet, ott majd talán többet fizetnek. De ehun, útra kell készülni, mert itt az újesztendő. Hogy is indulunk, hol is tudunk meghálni az úton, ha rossz idő lesz. Ennyinek ki ad helyet! Hát mégis a jó isten olyan jó időt adott, hogy hazahozott egy deutovai fuvaros. Mikor hazasegített a jó Isten bennünket, micsoda öröm töltötte el a szívünket, hogy a szülőországunkban vagyunk újra. Megcsókoltam az apámat, hogy idehozott bennünket. Én azt hittem, hogy Magyarországon talán több bért fizetnek és jobb kenyeret kapunk. De csak ippeg olyan bért és lisztet kapott a mostohánk, mint Horvát-Szalvón országban. Pedig az egy püspöki birtok volt. Amikor édesapám több bért kért, akkor azt felelte az intéző, hogy korpám van elég, kutyát kapok eleget. Hát tisztelt szerkesztőség, az apám újra elment az intéző úrhoz és azt az egyet kérte, hogy a fiát vegye fel legalább félkommencióra. De a furfangos intéző nem teljesítette kérését, mivel még nem nős, nem vette fel kommencióra. 1907-ben megnősültem, akkor elmentem a faluba és ott éltem egy zsellérházikóban. Azután kimentem egy püspöki uradalomba, ott sanyarogtam három évig és egy negyedig. Hát bizony úgy megúntam vakulástól-vakulásig a dolgot és elmentem egy báró-uradalomba és ott is azoknak ment jól, akik jóltudtak hízelegni.

A háború

De ekkor ki is tartottam, még csak ki nem tört a háború. Akkor bevonultam a díszhonvéd harmincadik ezred 3-ik zászlóaljának harmadik századához. Akkor kikaptuk a szürkeruhát és a teljes felszerelést és azután vártuk a további parancsot. Egyszer meg is kaptuk és mentünk a Keletihez és már vitt is bennünket a Bogár arra neki a Kárpátoknak. Egyszer csak megállt és ott kiszálltunk, a Bogár pedig elment vissza. Egy ideig ott voltam még, de 1915 szeptember 30-án mint sebesült Magyarországra jöttem volna, de a kórházakban nem volt helyünk. Akkor Bécsben állt meg a sebesültszállító vonat. Ott sem volt helyünk. Hát most neki vitt Budvájsznak. Ott feküdtem a cseh sógorok között. Jóformán még jó vizet se ittunk. Hátbizony, tisztelt szerkesztőség, mindennap valahányszor az ajtó nyílott, odanéztem és ha az orvos úr lépett be, arra kértem, hogy eresszen a káderhez, mert nem bírom nézni a nagy hamisságot. Addig jártam utána, végre rábírtam beszélni, hogy kiírta a transzportot. Örömmel mentem a kommandóra, ahol adtak egy pár fehérneműt és egy kis útravalót. Ekkor kimentem a pályaudvarra. Ott azt hittem, hogy a mennyországba megyek.

Otthon

Mikor Budapestre értem, mindjárt, azon gondolkoztam, hogyan mehetek abba az áldott megyémbe, vagy a szülőfalumba. Elképzeltem a három kis családom és a feleségem, akit nem láttam két hosszú évig. Akkor Kelenföldre, a lábadozóba kerültem. Ott kaptam nyolc napi szabadságot. Hát ha látta volna a tisztelt szerkesztőség az örömöt, mikor megkaptam n szabadságos-levelemet, úgy rohantam a villamosra, ez volt egy öröm az életemben.

Gondolhatja a szerkesztőség is, milyen öröm volt, mikor hazaértem. Anyósom járkált a megálló vonat mellett. Egy kissé néztem, utánamentem és mikor odamentem, láttam, hogy egy tábori lapocskát akart feltenni a postakocsi ládikójába. Addigra én megfogtam a szoknyáját. Mikor visszanézett, hát nem is tudott szóhoz jutni és mikor szóhoz jutott, azt mondta: — Jaj Istenem, ki hozott tégedet? Mikor annyira néztem a kiszállókat és tégedet nem láttalak, édes vőm. — És azután útközben elkísértem haza. Nem sokat kerültem, mert ott lakott közel az állomáshoz.

Ekkor onnét már hazafelé indultam. Mikor haza értem és átléptem a kiskapu küszöbét, éppen a feleségem lépett ki a konyhából. Megállt, mikor meglátott. — Ki van itt! — kiáltott, addigra kiszaladt a középső kislányom, a kis szőke Annuskám. Mingyárt azt kérdezte: — Édesapám, úgy-e nem megy vissza többet, mert ott agyonlövik az oroszok magát. Már úgyis egyszer meglőtték szegény édesapámat. — De amikor a kisfiamat megláttam a bölcsőben, akkor az idősebbik lányom, a Katicám bujt elő a dunnából, egyszerre a nyakamba ugrott és azt kérdezte: — Édesapám, még fáj a lövés helye a vállában? — Én csak örültem a három kis családomnak és a feleségemnek.

Mingyárt azt kérdeztem a feleségemtől, hogy hát van-e kenyeretek? Ő már nem is tudott felelni, mert a kis Annuskám közben felelt: —Minden van, édesapám. — Mire énnekem is kihullottak a könnyeim. A kislányaim sehova sem engedtek, csak mindig azt mondták, hogy meséljek. De bizony, tisztelt szerkesztőség, az a nyolc nap hamar lejárt. Akkor visszamentem a káderhez és ott beosztottak a sebesült-tanfolyamba. Két és fél havi tanulás után kivittek Bukovina fővárosába, Csernovicba, 1916 március 15-én és ott: szenvedtem. 1916 június 4-én elfogtak az oroszok.

Fogságban

Hát bizony, mikor a kievi lágerbe értünk, akkor a csehek mindenünktől megfosztottak, akik csak nem álltak hozzájuk. Akkor a magyarokat és a németeket külön barakba zárták. És azután megvizsgálták. És azután a vonatra mentünk. Hát bizony, tisztelt szerkesztőség, nem volt mindegy a magyaroknak és a németeknek. De bele kellett nyugodni és nyelni a száraz kortyokat. Ez bizony nagyon fájt a magyar szíveknek, hogy ilyent köllött megérni. És még hozzá akkor elvittek bennünket Oroszországban Harko megyébe és ott szétszórtak bennünket falukba, városokba. Mikor bementünk a községbe, úgy nézett bennünket a falu népe, mintha valami vadállatot vezettek volna. Mikor a községháza udvarába mentünk, úgy körülfogtak bennünket, mint a csirkék az anyjukat. Mindég csak azt kérdezték, hogy mik vagyunk. Én akkor azt mondtam, hogy magyarok vagyunk. Ekkor egyszerre mind hátrafelé mentek, mintha ütöttük volna őket. Hát mink ezen, tisztelt szerkesztőség, jót mulattunk. De aztán megint közelebb jöttek és néztek bennünket és maguk közt beszélték, hogy hát nincs négy kezünk.

„Négykezű magyarok”

Én értettem a nyelvüket és kérdeztem, hogy milyen négy kezet mondanak a magyaroknak. Ők azt felelték, hogy az ő férjük azt mesélték a magyarokról, hogy négy kezük van. Azután szétosztottak bennünket. De az asszonyok meglepték a bírót, hogy embereik helyett adjon másikat. Volt a kozákoknak dolguk az asszonyokkal. No hát az asszonyok mégis valahogy megnyugodtak és ki hova volt beosztva, odament és ott éltünk háromhónapig. Onnan egy cukorgyárhoz mentünk és ott voltunk 15 hónapig. De a vörösök el akartak bennünket vinni. De mink elszöktünk és elbújtunk az erdőben. Egyszercsak éjjel 12 órakor azt halljuk, hogy menekülnek a vörösök. Mikor megvirradt előbújtunk nagy vigyázattal és mikor már láttuk, hogy tiszta a levegő, mi 8-an elindultunk Magyarország határa felé. 8 napi utazás után elértük a német katonaságot. Ott vonatra ültünk és Drohobie megfigyelőbe mentünk, hogy nem vagyunk-e betegek.

Ismét itthon

Mikor hazajöttem, akkor összejártam Bácsbodrog megyét, Baranyát és Tolnát. Minden munkához értek. Nádazás, ács, bognár, kőműves-mesterséget. De azért, ha nincs az embernek földje, az a pénz, ahogy jön, úgy el is megy. Bizony, tisztelt szerkesztőség, mire hazaértem, azzal a kis pénzzel, a szegény feleségem öt kis családommal azt kérdezte: Hoztál pénzt, apjuk! Kellene már kenyeret sütni és nincs miből. Akkor csak hamar a malomba és süssél kenyérkét, mert holnap megint megyek. Ilyen szegény embernek sok egy éjszakát is otthon tölteni. Mindent pénzért kell megvenni. Legalább csak pár hold földem volna, ahol a krumpli vagy a kukorica megteremne, hogy egy kis jószágot is nevelhetnék. Adja a jó Isten, hogy bár kaphatnánk egy pár hold földet. Mert aki vet, az szed is.

„Nem vethetek”

De én nem vethetek, mert nincs hova, s így nem is szedek. Ez így jó volna, ha sikerülne, ahogy a Szabad Szó ujságából olvastam. Bizony, nagyon sokat szenved a nincstelen ember. Csak egyedül a családjának örvend, az tartóztatja fel, hogy el ne csüggedjen. Én is az öt családomnak örvendek, tisztelt szerkesztőség, ha a község kanászsága nem sikerült volna, akkor még mindig fizethetném a házbért. Azután még egyszer voltam község kanásza, később már csak nádazni jártam. Megúntam ezt is, hát elmentem a garai határba egy bunyeváchoz. Ez fizetni nemigen akart, de munkára szakadásig hajtott. Gondoltam megint, csak jobb a nádazás és hazajöttem egy évi szolgálat után. Itt voltam egy évig erdőföld csősz, hogy próbálkozzak. Míg végre most utolsó esztendőben a földreform földeken voltam csősz. Hogy tovább, hogy keresem a kenyerem, azt csak a fölöttünk uralkodó jó Isten tudja.