Szabad Föld – 2000-02-01 / 5. szám

Hóduna – hódunna alatt

Kik laknak az isten háta mögött?

Miért megy az ember Hódunára?

Két hónapon át biztatgattam magam, hogy ideje nekiindulnom. Látogatóba készültem az isten háta mögötti faluba. Vártam. hogy enyhüljön a tél, de nem enyhült. A riport nyitómondata hamar megszületett, mormoltam is szorgalmasan.

„Miért megy az ember Hódunára?”

Most már tudom a választ. Például azért, hogy összetörjék az autóját.

Kihalt a táj

Hóduna. Bács-Kiskun legdélibb települése a Gemenci-erdő karapancsai területén túl, a Mohácsi-sziget szegletében, a jugoszláv határ közvetlen szomszédságában leledzik. Szépen csengő, stílusos a név. Duna: mindig karnyújtásnyira. Hó: most éppen szakad.

Rossz előjel.

Kihalt a táj, kihalt az út. A betoncsíkon csak az én autóm hagy nyomot. Az erdő hívogató, megállni mégsem akarok, majd máskor megcsodálom a hófödte fákat. Kiérve a rengetegből olyan érzésem támad, lefutottam a térképről. Ha balra nézek, ott már Jugoszláviát látnám, ha tiszta volna az idő. Nyomasztó. Lehet, hogy régen átgurultam a határon? Senki nem vett észre? Egyszer csak lefülel majd valaki? Aztán végre feltűnik a hófehérbe burkolt Hóduna.

Valamikor jártam már itt. Gyerekek szaladgáltak az iskolaudvaron. Kapatos férfiak támasztották a pultot a kocsmában. Asszonyok pletykáltak a bolt előtt. Kiskatonák igazoltattak a határőrőrs kapujában. Most minden csendes. Bezárták az iskolát, a kocsmát, a boltot, megszüntették a postát, az őrsöt. Megállt az idő. A buszváró falára valaki odafirkálta: VÉGE.

Lehetne ez a világ vége. Ötvenen élnek a telepen.

– Tudja, kik laknak itt? Öregek, betegek, munkanélküliek, menekültek, börtönviseltek – vigyorog rám egy kucsmás fickó.

Hazát (szívet?) cseréltek

A határőrség egykori birodalmában két termetes komondor fogad. Hiába köszöngetek. Benyitok az oldalsó épületbe, valami gépműhely lehet, ég a villany, de senki nincs benn. A „parancsnoki szárnyból” előkerül egy otthonkás asszony.

– Demeter úr épp az imént ment el – mentegetőzik. Én persze nem tudom, ki az a Demeter úr. Nem is őt keresem, csak úgy találomra jöttem ide. A konyhában kicsit felmelegszem.

Hallgatom Erzsikét, aki az országhatár túloldaláról érkezett, a kilenc kilométerre fekvő Bezdánból. Nem a háború elől menekült, nem volt oka rá, nem bántotta senki. Hátrahagyta a házát, rokonságát. Korábban szakácsnőként dolgozott, de miután az utóbbi időben nem kapott fizetést, lépnie kellett. A Vajdaságban a fiatal lányai sem találtak munkát. Jöttek hát „magyarba”, innen pedig német spárgatermesztőkhöz járnak alkalmi napszámba. Mind a négy lánya tanult, ám a fodrász-, a varró-, a virágkötőszakmában nem tudtak elhelyezkedni. Egyikük Németországban telepedett le, a többiek átköltöztek Hercegszántóra.

– Ha minden igaz, februárban megkapjuk a letelepedési engedélyt – újságolja bizalmasan Demeterek házvezetőnője.

Haza után szívet is cserélnek.

A falon emléktáblát látok. „Fekete Mihály hőr. törm. 1929-1953. Hősi halált halt a proletár diktatúra védelmében.” Erzsi asszony azt mondja, erről úgysem beszélnek a faluban, ne is firtassam. A legenda szerint a törzsőrmester az ötvenes években lelőtte a jugó határőrök kutyáját. A jugók meg őt lőtték le.

Koronázatlan autókirály

Két emberre vagyok hát kíváncsi. Fekete Mihályra és Demeter Vendelre.

A „proletár diktatúra” hőséről kiderítem, hogy azon a végzetes napon egy figyelővel együtt járőrszolgálatot teljesített. Szóváltásba keveredtek a jugoszláv határőrökkel. Akkoriban gyakran előfordult, hogy átkiabáltak egymásnak, s nem éppen hízelgő szavak röpködtek a levegőben. És eldördült a fegyver. A golyó a huszonnégy esztendős Fekete fiú szívébe fúródott.

Demeter úrral a hózivataros napon elkerüljük egymást. Két nap múlva telefonon sikerül utolérnem. Megtudom, az ötvenes években a családjától elvették a földeket. A nyolc testvér közül három ötvenhatban hagyta itt az országot. Vendel megfogadta, majd akkor tér vissza, ha a megszállók hazamentek. Ma sem titkolja: addig csak géppisztollyal jött volna. Maradt viszont Ausztriában és példátlan karriert futott be. Odaát még ma is Burgenland „koronázatlan autókirályaként” emlegetik.

A hetvenkét esztendős vállalkozó ádáz harcot folytatott ősi jussa visszaszerzéséért. Édesapja valamikori tizennyolc hektárjából mindössze nyolcat kapott meg. Aztán a Demeter testvérek megvették a romokban heverő határőrbázist, az üresen tátongó általános iskolát, boltot, kocsmát, a ma is használatos magtárat, istállókat. Ami számít, illetve számított Hódunán, az most az övék.

– Azt írja meg, hogy harmadrendű állampolgárok vagyunk! – emeli fel hangját a telefonban Vendel bátyám. – Sok gond van például az áramszolgáltatással. Ha kritikus az időjárás, napokig nincs áram a faluban.

Baleseti helyszínelés

Merre menjek? Hol találok valakit? Talán a magtárban, ahonnan az imént gördült ki egy pótkocsis teherautó. Leállok az autómmal. Néhány lépést teszek a szakadó hóesésben, mikor szokatlan hangra leszek figyelmes. Úristen!… A gépóriás nekitolatott a kocsimnak. Hiába kiabálok, a sofőr nem hallja. Szörnyű dolog tehetetlenül nézni, hogy összegyűrődik a karosszéria. Végül a pilóta észreveszi az „akadályt”.

Tény: baleset történt. Na de ott, ahol a madár se jár? Azon a délelőttön összesen két (!) jármű fut be a faluba, és összeütköznek egymással. Ilyen a véletlen. Több száz kilométert autózok azért, hogy bepillantsak a hódunai emberek hétköznapjaiba, és én leszek beszédtéma. Mert „esemény” történt, s a hír gyorsan körbejár.

Rendőr kell. A baleseti helyszínelők a negyven kilométerre lévő Bajáról jönnek, ígérik, fél óra múlva kiérnek. A fél órából majdnem másfél lesz. Hóesésben toporogni nem a legkellemesebb. De legalább megtapasztalom, milyen az, ha segítséget kér valaki a világ végén.

Tisztázzuk a történteket, aláírjuk a hivatalos papírokat. Megkérem a rendőröket, hadd fényképezzem le őket akció közben, ha már bekerültek a riportba.

– Miért? Megrendezte a balesetet? – kapja fel a fejét egyikük. Talán viccnek szánta.

Azt azért nem! Mi, tollforgatók ugyan szeretjük az izgalmas dolgokat, de az autónkat mégsem töretjük össze azért, hogy legyen miről írni.

Gellert kapott lövedék

Csáki Imre a magtárban dolgozik. Fél évszázada került katonaként Hódunára, aztán itt ragadt. Megnősült, két lánya született. Munkát mindig talált, még most is bírja, a nyugdíjat valahogy ki kell pótolni. Arról faggatom, érezték-e a délszláv háború szelét.

– Hallottuk a robbanásokat, tartottunk is tőle, de szerencsére nem történt semmi baj – meséli. – Amikor én katonáskodtam, más idők jártak. A két ország közt nem igazán volt barátságos a viszony, és ezt bizony a bőrünkön éreztük a határőrizet során. „Hány óra van?” – tudakolták a túloldalról. „Nézd meg, ne kérdezd!” — kiáltottuk vissza. Persze előfordultak ennél élesebb dolgok is.

– Ismerte a hős Fekete Mihályt?

– Ismertem, de katonai ügyekről nem beszélek.

S beigazolódik Erzsi asszony jóslata.

Országhatár mellett nem veszélytelen az élet. Néha eltévedhet egy golyó. Tíz éve egy nagy pánik volt Hódunán. Harsogta a rádió, hogy a jugók lövik a magyarokat. Aztán kiderült, másfél kilométernyire lőgyakorlatoztak a szomszéd katonák, s egy gellert kapott lövedék becsapódott a Duna-töltés magyar felén. Ebből kerekedett vaklárma. A szakértők kisebb súlyú határsértésnek minősítették az esetet, a helyiek azonban nem írták a véletlen számlájára a „lövöldözést”.

Most csend van. Rég felszámolták a hódunai őrsöt. Hercegszántóról járnak ki ellenőrzésre a határőrök. Mindennap tesznek egy tiszteletkört.

Elzárva a külvilágtól

Asszonyok várakoznak a telefonfülke mellett. Milyen az élet errefelé?

– Úgy el vagyunk zárva a külvilágtól, mint a leprásak – csattan Horváth Józsefné válasza.

A legszükségesebb élelmiszereket összeírják az itt lakók, és hetente háromszor házhoz viszi nekik egy vállalkozó. Orvoshoz Hercegszántóra kell buszozniuk. Két járat van: reggel és délután. Az iskolát bezárták, a gyerekeknek tehát máshol kell tanulniuk. Posta nincs, kézbesítő viszont naponta jár. Munkahely? Legfeljebb a hercegszántói szárítótelepen, illetve sertéskombinátban.

Színésznek, énekesnek még soha nem tapsoltak Hódunán. Író, költő sem járt arrafelé, cirkusz évtizedekkel ezelőtt ütötte fel a sátrát először és utoljára. A politikusok talán azt sem tudják, hol található a falu. A hercegszántói polgármester a választások idején tartott itt gyűlést.

– Ígéretből nem volt hiány! – háborog Baráth Antalné. – Elhangzott, hogy a házak közt kikövezteti az utat, mert beragadunk a sárba. Az autóbuszvárót vandálok törték össze, azt is meg kellene javítani. Hát olyan nagy kérések ezek?

Majd Hercegszántón válaszolnak rá. Csakhogy a községháza üres. A polgármester a fővárosba utazott. A jegyző beteg. A munkatársak ebédideje elhúzódik. Vélin Marin előadó tartja a frontot.

Panaszkodtak magának? csodálkozik. – Nézze, a falu fokozatosan elöregszik, a fiatalok pedig elköltöznek onnan. Ön szerint ilyen helyzetben megérné kivezetni a vizet, a gázt? Miután Hóduna közigazgatásilag Hercegszántóhoz tartozik, fejlesztésére a költségvetésünkből kell elkülöníteni. Van járda, út, telefon, közvilágítás. Mi kellene még?

Ha menni kell

Hódunától Hercegszántó tizenegy, Baja negyvenöt, Kecskemét százhetven, Budapest kétszáztíz kilométer. Kétszer is meggondolja, aki elindul például gyógyszertárba, területi biztosítóhoz, megyei földhivatalhoz, országos intézménybe, hiszen nem kevés pénzbe és időbe kerül az utazás.

De néha menni kell. Azoknak is, akik az isten háta mögött laknak.

Borzák Tibor