Ország–Világ – 1921-02-13 / 7. szám

A baranyai őserdők.

Irta Sárosi VÁRADY FERENC.

A reánk, magyarokra, rettenetes végű világháború, a gonosz és kegyetlen trianoni béke a természeti ritkaságokban gazdag baranyai őserdőket is elrabolta tőlünk. A bellyei főhercegi uradalom őserdeivel s világhírű szarvasállományával a rácok birtokába került. A könny és keserv közt letűnt két rác esztendő alatt oly nagymérvű pusztítást végeztek itt a vandál kezek, hogyha az ország testéről leszakított terület visszakerülne is hozzánk, soha se lenne az ami volt. Ezek a baranyai őserdők, melyek legutóbb Frigyes főherceg tulajdonát képezték, külföldről, messze idegenből tudó­sokat, fejedelmi vendégeket vonzottak.

Első ízben 1893-ban volt Baranyában II. Vilmos német császár szarvasokra vadászni. Vele érkezett az öreg Albert szász király és Lipót bajor uralkodó her­ceg. A császárnak annyira tetszett a Dunamellék vadregényes és vadállományban rendkívül gazdag vidéke, rengeteg erdősége, hogy másodszor 1897. szeptember havában látogatott el ide. Frigyes királyi hercegnek s Baranyának másodízben is két koronás vendége volt: I. Ferenc József, a magyarok királya és II. Vilmos, a németek császárja. Királyunk öt napot töltött Kőris­erdőn s a német császár egy nappal megtoldotta a karapáncsai erdőségben való tartózkodását. Remek példányú szarvasokat lőttek s nagy számmal került terítékre a nemes vad. A nagykiterjedésű őserdők buja növényzete kitűnő táplálékul szolgál a szarvasoknak s innen van, hogy az országban a legerősebb, legfej­lettebb agancsosok a baranyai őserdőkben éltek.

A múlt században a Duna felső részétől egy össze­függő óriási tölgy- és közben gesztenyefa-erdőség hú­zódott le Baranyáig s az itteni területen hatalmas részt foglal el a bükk- és tölgyerdő. Még a múlt század negyvenes éveiben is oly gazdag volt Baranya vár­megye erdőkben, hogy Haas állítása szerint a termelt makk százezer sertés meghízlalására elegendő volt s ezen­kívül több ezer mérő apró gubacs került eladásra. Fényes az ez idő körüli baranyai erdőterületeket, amelyek szép növésű cser-, tölgy-, bükk-, gyertyán-, éger- nyár-, jegenye- és iharfákból állottak, 266.865 holdra tette. Nagyon megfogytak azóta Baranya erdei, de még mindig nagykiterjedésűek. Frigyes királyi herceg tizen­egy négyszögmérföld terjedelmű bellyei uradalmában, melyet keletről a Duna, délről a Dráva, nyugatról Schaumburg-Lippe György bükeburgi uralkodó herceg dárdai, északról Montenuovo Alfréd herceg németbólyi és a pécsi püspök uradalma határoltak, az erdőségek 33.475, a nádasok, berkek 7.731 hold területet kép­viselnek. Könnyen elképzelhető, hogy mennyi lehetett itt a vad s milyen vadászatokat rendezhettek a bellyei uradalomban. Nem hiába jártak ide az uralkodók va­dászni, az ország leggazdagabb vadállományú vadász­területe itt volt Baranyában.

A gím-, vagy nemes szarvas ezerével élt a bellyei uradalom erdőségeiben. Téli napokban 200 darab szarvast is meg lehetett olvasni egy-egy falkában, szebbnél-szebb példányokat. Egyes bikák annyira megerősödtek, hogy agancsuk megütötte a 10—11 kilót. Egy-egy agancs hosszúsága 100—120 cm.-t elért s a két agancs közti távolság 126 cm. Ennél szebb fejdíszt Magyar­országon kevés szarvas viselt, Európa többi államai­ban élő nemes szarvasok meg se közelítik ezt az erős­séget. Volt a királyi herceg baranyai erdeiben őz is. Ez azonban jóval kevesebb.

Az utóbbi időben a vadsertések is elszaporodtak és a határos termőföldeken, különösen a kukoricásokban igen sok kárt okoztak A vadon erdő bokros sűrű­ségeiben vadmacskák tanyáztak. Ezeket védték, hogy elszaporodhassanak. A mélyebben fekvő helyeken, ahol fokok szelik az erdőséget, a nádasok terülnek el, nagy számmal élt a folyami vidra, mely ugyan sok pusztí­tást vitt véghez a halak között, mindazonáltal nem irtották, mert hiszen az árterekben, nádasok vizeiben bőségesen van az amúgy sem értékesíthető silányhal.

Az erdő szárnyasainak ritkaságai közül valók a réti sasok és a fekete gólyák, melyekre 1878. tavaszán néhai trónörökösünk Rezső királyi herceg Brehm E. Alfréd, világhírű német természettudóssal, Hodek és Bombelles gróffal, vadászott. A réti sas voltaképeni hazája Norvégia és Lappland, de megfordul Egyiptomban is. Magyarországon legszívesebben itt a Duna Dráva közt Baranya őserdeiben fészkel. A Duna, a Dráva partjaihoz, valamint a tavakhoz közel tartóz­kodik, amelyekben sok a hal. Ha a tél kiűzi tanyájá­ból, délre húzódik, de csak annyira, hogy a nagy hidegben életét tengethesse. Míg a víz be nem áll, könnyűszerrel megél, mert a vízből még ügyesebben meg tudja szerezni a prédát, mint a szárazon Addig kering a víz fölött, míg meg nem látja a vízben a halat. Mint a nyíl lecsap rá, utána bukik a víz alá s újra fölveti magát és szárnyra kél. Zsákmányát, mely­nek pikkelyei köré vágta karmait, valami csendes helyre viszi és ott nagy kényelmesen elkölti. Az uradalomban nem üldözték. Nyugodtan szaporodhattak. Csakhogy, ha már sokan vannak, egymást nem tűrik meg s ilyen­kor elszélednek a Duna és Dráva mentén új otthont keresni.

Költés idejéig rendszerint békén él a réti sas a magafajabeliekkel, a párzás idején azonban benne is föltámad a féltékenység szította bosszúvágy, a harcias gerjedelem. Párjáért és fészkéért elkeseredett küzdel­met vív versenytársaival. A réti sas-házaspár házas­sága ugyan holtig szokott tartani, de csak okkor, ha a férj feleségét hímtársai udvarlásaitól meg tudja őrizni, fészkét pedig megbírja tartani. A férfikort ért, erejének teljességében lévő hímsas szemet vet a másik hím párjára és fészkére, akkor csúnya viaskodás támad. A törvényes férj élethalálra harcol minden tolakodó ellen, aki hitvesi és családi boldogságára tör. A harc fönt kezdődik a felhők között és sokszor csak lent a földön ér véget. Csőrével, karmával vág neki egyik a másiknak míg valamelyiknek sikerül a másikat meg­ragadni. Csakhogy nyomban amannak a karmát érzi a saját testében. Egyetlen tollgomolyagként buknak olyankor együtt a mélységbe, hol bele a vízbe, hol a szárazra. Körmüket kihúzzák egymásból, de csak egy pillanatra, amíg új mérkőzésre szedik össze az erejüket. Ha a földön folyik tovább a tusa, a nemes küzdők úgy viaskodnak egymással, mint egy pár mérges kakas és a csatateret, valamint a küzdelem komoly voltát is, kitépett, vérbekeveredett tollak jelzik. A tojó közben a küzdők feje fölött kering, vagy valami magas kő­szálról, fatetőről nézi a viadalt, látszólag egykedvűen, de a győztest mindig dédelgetve fogadja, ha a csata végével hozzá száll, akár hites férje, akár a gálád csábító lett legyen azzá. Jaj annak, ha a harci szerencse a csábítónak kedvezett. A sas tojószemében csak az erőset illeti meg a koszorú.

A saspár régi fészkét minden évben fölkeresi s már februárban hozzá fog a tatarozáshoz. A hozzávalót együttesen szedik föl a földről, vagy ki a vízből, vagy le is tördelik a fákról és karmaik közt sokszor messzi­ről hordják fészkükbe, hol olyan mesterségesen beépí­tik vele a réseket, amint csak egy madártól kitel­hetik. Minthogy a fészket évről-évre fölebbrakják, idővel nagyra nő, úgy hogy már arról is megismer­hető a kora. Mentől régebben él együtt a sasházaspár, annál magasabb a fészek, mely nincs mindig a fatetőn, de minden esetben jó magasan, a fatörzséhez hol köze­lebb, hol távolabb, de mindig erős ágon, mely a súlyos és egyre súlyosodó fészket megbírja. A fészeknek úgy az alja, mint a teteje gallyakból, vagy gyenge ágakból épül, amik szélesen vannak egymás fölé és össze-vissza rakva s a hatalmasok közelébe merészen és biztosan tolakodó igen sok verébpárnak alkalmasbúvóhelyül fészkeik számára pedig jó üregül szolgál.

Február végén, vagy március elején tojja a nőstény a fészekbe két, legfölebb három tojását és buzgón neki ül a költésnek. A hím a kotlással elfoglalt tojót ele­dellel ellátja, prédát keresni távozik, de még ilyenkor se megy messzire. Ha párjáról s önmagáról gondos­kodott, hűséges és gondos őrként a fészek közelében ráül egy nagy fára, amely azontúl nemcsak őrhelye, hanem pihenő tanyája, éjjeli szállása is neki. Mintegy négy heti kotlás után kikelnek a kis fiókák, amelyek eleinte valami fehér gyapotgomolyhoz hasonlítanak, miből egy-egy fekete csőr, egy-egy pár sötét szem s máris éleskarmú egy-egy pár láb kandikál, avagy nyúlik ki: de azért igen takaros kisjószágok s már ilyen pici korukban is nagyon öntudatosak. Van mit dolgozni az öregeknek, amelyek fölváltva járnak préda után s fölváltva őrzik fiaikat, de gondozni, mégis csak az anyjuk gondozza őket. Atyjuk hűségesen megteszi ugyan a magáét nevelésük érdekében, de egyedül az anyjuk tudja őket, úgyszólván, dajkálni. Ha pici koruk­ban megfosztanák őket anyjuktól, csak úgy elpusztul­nának, mint az emlősök fiai, ha árvaságra jutnak.

Az anyasas fiait a maga testével óvja esőtől, szél­től, hidegtől, saját begyéből ad nekik megmelegített, megpuhított s félig megemésztett eledelt. Ilyen dajkáláshoz az apasas nem ért, de azért, ha a kis réti sasok már nagyobbacskák, mikor anyjukat elvesztik, olyankor habozás nélkül magára vállalja fölnevelésük gondját és föl is neveli őket, sokszor a legnagyobb önfeláldo­zással. A réti sasfiak hamar nőnek. Három hetes koruk­ban testük már megtollasodik, május vége felé már kirepülnek.

A másik madár-ritkasága e vidéknek a vadonjaiban élő fekete gólya. Ez a gyönyörű gázló madár a vén tölgyek alsó ágain fészkel. Az egzotikus megjelenésű madár rendkívül díszíti a csendes erdei magányt, amelyhez nagyon illik. Nyúlánk alakját fehér mellét, aranyosan ragyogó sötét zöld hátát és nyakát, bíbor vörös csőrét és lábait már messziről észreveszi az ember. A tojó rendesen egy lábon áll a fészkében, a gúnár pedig többnyire a közelben valami vastag ágon pihen. Európa madarai között talán egy sincs, melynek egész lényén oly világosan ki volna fejezve az unalom megtestesült fogalma, mint a fekete gólyában. A fekete gólya annyira ritka már, hogy csak elvétve találkoz­hatni vele. Annál több az erdei és vizi madarak külön­féle faja a bellyei erdőségekben, rétségekben, nádasok­ban. Szalonkavadászatra minden évben lentjárt Frigyes királyi herceg családjával s magas vendégeivel a tavaszi húzáskor 5—600 erdei szalonkát lőttek. A vizivad bősége csudás. Tavasszal, őszszel, mintha felhők vol­nának, úgy szállanak ezrével és ezrével a bellyei náda­sok fölött. Minden évben kócsagok is költenek az ős­erdő nádasaiban. E ritka szárnyasok védelme az erdé­szek különös gondját képezte.

A német császár Baranyában kizárólag gím- vagy nemes szarvasra vadászott. Más vad iránt nem érdek­lődött. A hatalmas bikák már februárban, legkésőbb márciusban elvetik agancsukat, mely július végéig újra teljesen megnő. A fiatalabbak, legtöbbnyire nyársasok, gyakran még májusban is hordják agancsukat, de azért augusztusban már szintén leseprik elágazott agancsuk háncsát. Az agancsváltással némileg összefügg a vedlés is, a nemi tevékenység pedig mind a kettővel. Amint a bika elvetette agancsát, vele együtt képződik a nyári szőrruhája is, amint ez megvan, a sutáknál bekövetkezik a szaporulat. A bika teljes nyári ruhá­zatában tartja nászát, a nász után csakhamar elveszti sörteszőrét, mire a téli bundája kezd növekedni.

A nemes szarvas szerelme szeptember elején szokott gerjedezni s október hó közepéig tart. Már augusztus vége felé, mikor a bikák legkövérebbek, a legnagyobbakban fölébred a szerelmi vágy. Ezt bőgésükkel jelzik, barcáznak, minek következtében a nyakuk mindjárt kezdetben földuzzad. Azt a helyet, ahol a bika egyszer már szerelmeskedett, ismét megtartja a következő év­ben is, ameddig a fákat ki nem vágják. Az ilyen helyeket rigyető helyeknek nevezik a vadászok. Ennek közelébe vonul a suta is, 6—8, 10—12 főnyi kis csa­patokban, de elrejtőzik a bika elől s úgy keresteti magát és folytonosan kacérkodik. A bika orrát a földre tartva, szakadatlanul lót-fuf, szimatol a suták után. Ha még gyenge sutákat vagy nyársosokat talál ott, ezeket elkergeti és zsarnok egyeduralkodó lesz s ezt a hatalmát nagy eréllyel gyakorolja. Kiválasztott kedvesei egyikét sem engedi még harminc lépésnyire se távozni, valamennyit a választott rigyető helyre hajtja. Itt, körülvéve több szépségtől, hevesen udvarol. A fiatalabb suták, az első évesek makrancosok s vonakodók. Ezeket a bika lankadatlanul űzi-hajtja, úgy hogy egészen kopárrá tapossák a helyet.

Este és reggel visszhangzik az erdő a bikák bőgésétől, melyek ilyenkor még enni is alig érnek rá s csak néha hűtik le magukat egyszomszédos pocsolyában vagy vízállásban, ahova a sutáknak is velük kell menniök. A szarvasbőgés mértföldekre elhangzik. Csendes estelen a karapáncsai, kőriserdei szarvasbőgést a szomszédos falvakban is meghallják. Mikor a gím- vagy nemes szarvasok erőpróbálgató agancs­csatákat kezdenek, amelyeknek azonban komolyabb jelentőséget tulajdonítani nem lehet, akkor már a sze­relem teljeserővel kezdetét veszi s az agancscsörtetés a fajföntartási ösztön ébredésének előjele.

A bőgési időszak alatt nem ritkák a szarvasviadalok, kivált ott, ahol sok az erős agancsos, mint éppen a baranyai őserdőkben, karapáncsai és kőriserdei pago­nyokban, hol a hatalmas, erős szarvasbikák száma legalább hatvanra volt tehető. Az erős vad hatalmas, kihívó szózata vágytársat csal magához s kész az összetűzés, viaskodás, mely gyakran élet-halálra szóló küzdelemmé fejlődik. A vetélytársak, mielőtt össze­ütnének, kihívó hangokon felelgetnek egymásnak, szinte búg a rengeteg bele, mialatt a hárembíró agancsos a féltékenység végsőig fokozódott izgatottságával ke­rülgeti, őrzi háremét s vadul tekintgető szemeiben szinte lángol a harcrakész ingerültség és fékezhetetlen szenvedély egyre éledő tüze, melyet csak vér, vetélytársának gőzölgő meleg vére képes eloltani. Majd el­csendesedve, haláltmegvető nyugodtsággal várja a bömbölő szózatokra felelgető s a háremet eközben mindinkább megközelítő vetélytárs közeledését, míg végre tüzes, haragos tekintetük egymásba lövel s pilla­natra mintegy leszegzi őket az a varázslat, melyet vad tekintetük magába rejt. De ez csak egypillanat. A másik percben már lehajtott fővel, szilaj bikák mód­jára rohannak egymásra s fölhangzik az agancsok ijedelmes csattogása, mely úgy hat távolról a fülre, mintha botokat vernének össze. Haláltmegvető elszánt­sággal, de teljesen némán, szótlanul vívják párbajaikat, csak az orrukon át hangzó prüszkölő fuvás árulja el azt a nagy dühvel megindult forrongást, mely bensejükben háborog. Az acélerős idegek és inak megfeszül­nek ilyenkor, a paták meg-megdobbannak a talajon s a megfeszített hátsó lábak szinte a földbe fúródva biz­tosítják a szilárd pozíciót számukra, melytől a győze­lem kockája függ s amelyből kimozdulni egy a letiprás veszélyével. Így folyik a mind hevesebbé váló küzde­lem s ha csak nem nagyon egyenlőtlen erejű állatok állanak egymással szemben, egyikük se tágít a vég­kimerülés határáig. Újra és újra összemérik erejüket, csattogó fegyverüket, a félelmes agancsokat, míg egyszer az agancs hasító ágai bele nem szóródnak a vetélytárs szügyébe, vagy oldalába és vér festi be az erdő üde zöld gyepszőnyegét. A legyőzött hang nél­kül összerogyik, kicsordulnak könnyei, míg teste fölött győztes agancsos egetföldetrázó bőgéssel hirdeti diadalát. Lakatos Károly írja, hogy nem ritka az eset kivált igen ágas-bogas fejdíszt hordó szarvasoknál, hogy agancsaik annyira összebonyolódnak, hogy a legnagyobb erőfeszítéssel se képesek szétválni. Ilyenkor néha, a nagyerőfeszítés folytán az egyiknek, a gyengébbnek a nyaka törik, de általában az így összebonyolódott szarvasok együtt szoktak elpusztulni. Gyakran órákhosszáig tart a küzdelem. A legyőzött csak akkor vonul vissza, ha végképen kimerült. A győztes megleli jutalmát a suták nyájaskodásában s forró szerelmében, nagy ragaszkodásában. Ezek között is van azonban kikapós természetű, mely míg a harc folyik, egy-egy kedvére való fiatal bikával megcsalja a viaskodó öregeket.

A bőgés idején legalkalmasabb a vadászat. Az erdészek ismerik a rigyető helyeket s a kora reggeli órák­ban és naplemente előtt az erősen bőgő szarvasokat kilesik.

A karapáncsai erdőség természeti szépségekben rend­kívül gazdag csudálatosán szép. Az erdőségben való bolyongás magában is fejedelmi élvezet. Az erdőség a Duna partján kezdődik s az egész szigetre kiterjed. Füzek, fehér, rezgő- és fekete nyárfa, szilfa, meg több száz éves tölgyek, az előbbiek túlnyomóan, az utóbbiak csak gyéren elszórva alkotják az erdőt. A sűrű, csak­nem kizárólag fűzből álló parti szegélyből ugyanezen fajú vén fák emelkednek ki. A síkságba sok helyen mélyen be-benyúló erdő mélyében óriási fehér és fekete nyárfák hatalmas koronái nyúlnak a többi erdő fölé s görcsös vén tölgyek terpesztik égnek száraz sudaraikat Egyetlen pillantással láthatni a fa életének minden fokát a sarjadzó fűzfahajtástól kezdve a korhadó fa­óriásig: éledő, csírázó, izmosodó, növekedése teljessé­gében duzzadó, majd kiszáradt sudarú, villámsujtotta, félig elszenesedett, földön heverő, revesedő, korhadt fákat. Közöttük illó-, vagy folyóvíz csillámlik, föléjük borul az égbolt. A titkos homályból éneklőmadarak nótája hallatszik, repülő sas szárnyának suhogása, só­lyom vijjogása, harkály kopácsolása, holló károgása s gémek rihogása. Itt-ott egy pázsitos tisztás, valami vágásféle tűnik elő, mely még nem ért rá bokrokkal, cserjékkel benőni, rést nyit az erdőbe s bepillantást enged a mögötte elterülő tájra: a messze síkságra, az azt szegélyező dombsorra, végtelennek látszó mezőkre, egy-egy kis falu, sudár magas, fehér tornyára. Nyáron, mikor a lomb színe nagyjából egyszínzöld, télen és tavasszal, mikor a fák lombtalanok, az erdőt szinte fárasztó lehet nézni, most a hervadó őszben, amikor az elmúlás szele rezgeti a pirosra és sárgára vált levelekkel tarkított lombokat, olyan festői, olyan bűvös hatású az erdő, hogy szinte megállítja az ember szív­verését, lélegzetét a csudálásába, az élvezésébe való gyönyörteljes elmerülés. Legszebb az erdő ősszel, amikor a fa hullatja levelét.

A bellyei uradalom rengetegeihez ezelőtt harminc-­negyven évvel alig lehetett hozzáférni, mert egészben véve egy óriási mocsár volt. Frigyes főherceg a bel­vizeket mind lecsapoltatta, a területeket ármentesíttette. Csupán a mélyebben fekvő nádasokat, berkeket, tavakat hagyta meg a maguk ősiségében. A Duna színe fölött legmagasabban álló helyek, ahol zsíros, jórészt iszapos föld hordódott össze, a legbujábban termő helyek, ahol derékig érő fű nő. A szeder olyan sűrűen fejlődik itt, a különböző fölfutó növények olyan tökéletesen befonnak egész erdőrészeket, hogy csaknem lehetetlen egy lépés­sel is tovább menni. Az ilyen befutott bozótos sűrű­ség a vadmacskák legkedvesebb tanyája, ahonnét mind­untalan kihallatszik a fiatalok miákolása s az öreg nyervogása. Máshol meg az erdő valóságos mocsárrá válik, amihez a tartós esőzések járulnak. Ezekből a mocsarakból faóriások emelkednek ki. Hatalmas törzsökök, miket a vénség, a szélvész, a vihar, a villám döntött ki, repedve hevernek a vízben, gyakran már táplálótalajává válván a belőlük buján sarjadzó bozót­nak, más fák meg, amelyeken az enyészet még nem tudott erőt venni, eltorlaszolják az ember előtt az utat. Letört gallyak, a legvastagabbtól a leggyengébb ágacs­káig, melyeket a szél összehordott, úszó szigeteket, vagy kirugó földnyelveket alkotnak, nem csekélyebb akadályt és bajt okozva úgy a csónakosnak, mint a gázoló vadásznak. Hasonló szigetkék nádból, kákából, messzire libegő takarót borítanak a nyíltabb vízfelü­letekre. Kiemelkedő iszaplerakódások, melyeken a fűz ­és nyárfajok magva alkalmas talajra talál, áthatlan sűrűségeket alkotnak. Itt élnek a vidrák. A törpe füzesek, egyben az üde, fiatalos és vénséges vén pago­nyok a nádas belsejében sötét foltokként válnak ki.

A karapáncsai pagony közepén építtette föl Frigyes kir. herceg remek vadászkastélyát, melyben a német császárt többször látta vendégül. A főherceg ezt a vadászkastélyt II. Vilmos német császár tiszteletére emeltette. Az épület Mária Terézia korabeli stílusban Gerl építészeti tanácsos tervei szerint készült. A kas­tély előtt két kőből faragott szarvast helyeztek el magas talapzaton. Amint belépünk a kastélyba, a hallba jutunk, melynek fala és mennyezete fával van borítva. Itt angol piros borszékeket helyeztek el különböző nagyságú asztalokkal. A fogadóterembe falépcső vezet föl, melynek falai világos kékek. Úgy e, mint a többi terem falai tele voltak fényképekkel, melyeknek számát, mint szenvedélyes amatőr, Izabella főhercegasszony is szaporította, a saját pompás fényképfelvételeivel. A fogadóterem mellett van a szalon, melynek bútor­zata XIV. Lajos korabeli világos rózsaszínű. A bútorok itt mind régiek. Jórészt, mint régiségek bírnak különös értékkel s a vadászkastély ősies hatását igyekeznek előmozdítani. A falakat régi és újabb rézmetszetek díszítik. Az étkezőteremből a dohányzóhelyiségbe jutunk, mely a szalon mellett nyert elhelyezést. Az ebédlő falait teleaggatták vadásztrófeákkal, remekebbnél remekebb agancsokkal. Az ebédlőből jobbra nyílik a hálószoba. Az ágyak mind mennyezetesek, úgy az emeleten, mint a földszinten. A hálószobák mellett fürdőcellák foglalnak helyet, ezek mellett ruhatárak. A földszint és emelet beosztása teljesen azonos. A konyhák s a cselédség lakásai külön épületben nyertek elhelyezést.

E remek vadászkastélyban lakott II. Vilmos német császár vendégszerető házigazdájával s ennek családjával s innen szokott napfölkelte s nap lenyugvása előtt a pagonyba szarvas-cserkészésre kirándulni. Hogy a vadászaton kívül a változatosság kedvéért egyéb szórakozást is nyújtsanak a császárnak, népünnepségeket rendeztek az erdő tisztásán, a kastély előtt s be­mutatták a vidék festői népviseletét, melyben a német császár már többször gyönyörködött s amelyben ki­fogyhatatlan élvezetet talált mindig. Annyi bizonyos, hogy egész Európában ehhez hasonló népviseletet nem lehet találni. A néhai trónörökös, Rezső királyi herceg »Tizenöt nap a Dunán« című munkájában, következő­kép ír a dályoki sokacokról: »Feltűnő szép emberek, kivált az asszonyok, akik közt látunk magas, karcsú, rendkívül szép teremtéseket. A nők viselete igen furcsa, civilizált fogalmak szerint tulajdonképen meglehetősen illetlen. Láthattuk itt egész világosan, hogy a társa­dalmi élet intézményei csak az emberek által megálla­pított fogalmak. Nálunk senki sem ütközik meg, ha a nők fátyolozatlan ábrázattal jelennek meg a férfiak előtt, ellenben nem igen tekintenők közönséges szokásnak, ha hölgyeink egyetlen, legfölebb térden fölül érő köntöskét hordanának, amelynek még hozzá mind két combjuk hosszában, à la szép Helena, egész csipelyükig menő mitológiai hasíték volna. Ezek a sokacnők másként gondolkoznak. Illetlennek találják, hogy arcuk födetlen legyen s be is pólyázzák igen csinosan hímezett kendőkkel, úgy hogy csak a szemeik látszanak, derekuk is ilyenféle kendőbe van göngyölve egész csípőig. Testük többi részét egyetlen szoknya takarja, mely tulajdonképen két, jóval térden fölül érő kötőből áll. Az egyik elül, a másik hátul fityeg, kö­zöttük pedig combjaik hosszában szabad tér nyílik, minthogy az ing használatának intézménye e falvakig még nem jutott el. Soha se hittem volna el — írja a trónörökös — hogy Európában még ilyen bizarr nép­viseletet találhatok.« Azóta a föltűnő bizarrságon a kultúra egy kicsit enyhített. Az alsó mezítelenségek megfogytak. Több a ruha, kevesebb a hús.

A sokacok népünnepélyein Frigyes királyi herceg fia: Albrecht is részt szokott venni. Sokac népviselet­ben jelent meg a nép között a gájda-szóra velük járta a kólót.

Most a baranyai s a szántovai sokac szépségek, tűzes szemű lányok, menyecskék a vadrácokkal jár­ják a kólót. Nem örömest, nem szívesen, A kényszer, a terror hatása alatt. Mindig magyaroknak vallották magukat, ámbár az anyanyelvük horvát volt, vala­mennyien beszéltek magyarul s szerettek bennünket.

Szegény Magyarország! Hogy hazánk területének kétharmadával ennek is el kellett vesznie, fájdalmasan, kínosan szomorú. Reményt nyújtó s vigasztaló azon­ban, hogy nem örökre s talán nem is sokára. Majd csak visszakerülnek Baranya őserdei is a többi elra­bolt területekkel, mert majd az ellenségeink is meg­értik azt a nagy igazságot, hogy »Csonkamagyarország — nem ország« …