Népszabadság – 1995-07-24 / 171. szám

Demeterék első aratása

Nem egy Ausztriából idekerült BMW és Ford hátulján virít a név: Demeter. A brucki autószalon és szervíz tulajdonosa volt Valér (már átadta fiainak). Ő és az ugyancsak két külhonból (Ausztriából és Venezuelából) hazatelepült testvére, András és Gyula Hercegszántó—Hóduna határában kétszáz hektár, egy volt határőrlaktanya, volt iskola, magtár, istálló stb. tulajdonosa: nyugdíjas korban egy álom megvalósítói.

Az ősz haját hátul varkocsba fogó, hatvanhat éves Demeter Gyula a „főnök”. Mezőgazdasági gépek,öntözőberendezések eladásával foglalkozott Ausztriában, s két fiát is „behozta” a Demeter Testvérek Kft.-be. Márkus épp most kombájnol először, ezért a család figyelme kíséri. A szövetkezetiek is ülnek (talán egy kicsit sokan is), s nézik, mire megy. Az inkább figyelemre méltó, hogy egy táblában (most épp a szövetkezetében) forgolódnak a Claasok, hogy este úgy húznak be együtt a Demeter-féle„laktanya”-major udvarába, mintha hazamennének, hogy a törött csövet az egyik Demeter fiú, Pali hegeszti meg a szövetkezet gépén (az ő műhelyük tíz kilométerre van), hogy közösen arat az osztrák-magyar-venezuelai magángazdaság és az egykori Lenin: nyereségükre!

A hétből három Demeter

— Kevés ilyen van, aki Hercegszántóra hozni akar, nem vinni — mondja Demeterekről Császár György szövetkezeti elnök, s mintha összebeszéltek volna, Bognár József polgármester is. — Lokálpatrióták.

— Kezdetben volt ellenségeskedés. De a fiatal téesztagok nem tehetnek arról, hogy tőlünk mit vettek el — magyarázza Demeter Gyula. — Egy csónakban evezünk, ami nem zárja ki az egészséges konkurenciát. Tanulunk is egymástól, a fiam — lehet, hogy osztrák a vére? — figyelmezteti a barátját, hogy nem a 180 „lovas” traktorral kellene reggelizni járni, meg hogy trágyadombon ül, tartsa rendben a gépet.

A nyugdíjas Demeter fiúk öregapjának 380 holdas gazdasága volt Belvárdgyulán. Katonatiszt apjuk, Ferenc telepített először itt gyümölcsöst.

— Az ötvenes években elhajtottak, kitelepítettek innen bennünket. A második bátyám Jugóba akart szökni, felrobbant alatta az aknazár, amputálni kellett a lábát; már meghalt. A hét testvérből négyen maradtak: a harmadik-negyedik-ötödik fiú viszi a gazdaságot.

Gyula kertészeti középiskolába járt, ami beleszólt az életébe, pedig be sem fejezhette, mert kulákgyerek volt. Valérral együtt traktorosok lettek Szentendrén; váltakozva országos elsők. Úgy tudja, Kossuth-díjra voltak felterjesztve, amit, gyanítom, származásuk miatt sem kaphattak volna meg.

1957 januárjában figyelmeztették, ha nem tűnik el, letartóztatják — nem tudja, miért, így került Ausztriába, s ott nősült. Neki is hét gyereke van, anyanyelvük német, de a három fiú magyarosodni akar. (Az egyik fia Hercegszántóra nősült, ott is él, Pali augusztusban teszi ezt, a helybeli Túri Zsuzsa „belevaló a bandába”).

Az apai örökség

— Gyerekeimnek egyszer vettem egy biciklit, kész! Az autójukat, amivel hülyéskedtek, megvették maguknak. A lányom jött vendégségbe, s megmondtam neki, nincs rá időm.

Kárpótlási jegyekért olcsón megkapták a földet. Fia, Márkus autóversenyző volt, kamionozott, szerelő, s már kombájnozik is. Ketten kezdték. Az Uruguayból hazatért öccsével, a keramikus Andrással már öten vannak: — Valér csinálja a pénzt Bruckban, mi meg költjük — mondja Gyula nevetve.

A határőrlaktanyát és a tiszti lakásokat tavaly januárban nyolc és fél millióért vették három és fél hektárral, s a 35 méteres fúrottkúttal. Ezen oktatni lehetett volna a köztulajdon herdálását, sőt a barbárságot is. Az őrség áldásos tevékenysége folytán kétszáz ablak beüvegezésével kellett kezdeniük (két és fél mázsa gitt). Demeterék ennek ellenére sem verték le a falról a 24 éves korában, 1953-ban a proletárdiktatúráért hősi halált halt Fekete Mihály törzsőrmester emléktábláját. A viszonyok spártaiak, luxus semmi.

Ha Valér az új BMW-n beállít, hajnali ötkor már kaszál vagy takarít:

— Csinálni kell, nem sírni! Nem handabandázunk a pénzünkkel, s nem dolgoztatunk, hanem dolgozunk. Ez nagy előny. A 160-170 ezer forintos nyugdíjammal vígan ficánkolhatok, nem történhet baj. Ami a kétszáz hektárral a nyakunkba szakad, azt elvégezzük. Tudjuk, mi a kötelességünk a községgel, a lakosokkal szemben; ez az apai örökség.

Hódunának 54 lakója van: egy csecsemő, négy diák, nyolc dolgozó, a többi nyugdíjas, jobbára rokkant. Gyula kacsint: ő már nem tudja benépesíteni az elöregedett települést. Hajdanán kétszázan éltek itt. A változások, az öregség leszoktatta őket a munkáról, a rendről. A kocsmáros, ha valaki egyet ivott, négyet húzott, s huszonnyolcezer forintra rúgott a számla, mire jött a nyugdíj. Demeter Gyula bezárta a kocsmát (azóta nyugodtabb a hangulat), üzlethelyiséget viszont ingyen adott az önkormányzatnak, ahová háromszor hoznak hetente alapvető élelmiszereket a község kocsijával. Amikor a Volán megszüntette a déli buszt (az egész Hóduna töltene meg egy kocsit), ajánlották, járasson kisebbet, de nincs, s a koncessziót sem adják át, mert akkor ez a vállalkozó jövőre terjeszkedne. Inkább: „én félig csinálom, de más ne csinálja”.

— A vadkár miatt rengeteg kellemetlenséget kell eltűrni az alkalmatlan tisztviselőktől, pedig nem az én földem megy a vadakhoz — mondja Gyula.

Egyelőre kalászost termelnek. Szeptemberben kapták meg az elgyomosodott földet, most aratnak először. Trágyára lenne szükség; ha lesz pénzük, megjavítják az istállót. Minél intenzívebbre akarják fordítani a gazdálkodást: „bőrbe töltve” eladni a termést. Jelszó: rend és tisztaság. Megesküdtek, rossz áru nem hagyhatja el a gazdaságot. Lehet, hogy egyszer lesz harminc hektár paprikájuk vagy káposztájuk. Ki tudja? Azt termelik, aminek piaca van, s ami munkát ad az embereknek. Az állattenyésztést talán két család el tudja vinni.

— Lehetetlen állapot van a mezőgazdaságban. 1500 forint a brikett, 900 a búza, s csaknem száz forint a kilencforintos búzából sütött kenyér. Mintha az energiaár-emelés csak a kereskedelmet sújtaná!

Teremteni életfeladat

— Szabad ilyen fiatalokat itt az isten háta mögött elásni? — kérdem Gyulát, aki büszkén figyeli a Márkus forgolódását a dominátorral. Rám néz. Nem érti, mit beszélek.

— Uram, ezek szöktek a civilizációtól! Onnan, ahol kilencfelé kell a szemetet szétválogatni, ami ide is elér, hisz Európában vagyunk! — Nekifut a másik oldalról is: — Őket itt szeretik. — S a harmadik: — Életfeladat valamit teremteni. Autójuk van, egy óra alatt Pécsen lehetnek.

Nem tudom, Hóduna lesz-e „kis Ausztria”, de Demeteréknek talajmarójuk is van: a gyomok ellen körbemarják a táblákat. Ők a papírt is felveszik a szántóföld mellett: — Ha ronda barázdát, lyukat hagyok, s leszakad a kombájn vágóasztala, az borzasztó kár. Buta ember, aki maga mögé dobja avasat.

Mutatja is, milyen talajsimítót vettek (12 méter széles: Ausztriában csinálta egy magyar). A gépeiket többnyire onnan hozták, többéves, használt, de kifogástalan állapotú masinák; télen ők reparálták meg. Tűzoltóautójuk is van; aratáskor ki is állnak vele, hiszen nyolc-tízmillió egy kombájn, s mire ideérnek a tűzoltók, híre-hamva sem lenne.

Gyula, mint a gyerekeire, büszke a gépeire is; szinte fáj neki, hogy még nincs fedél fölöttük. A hajdani, omladozó határőristállóra sajátkezűleg csinált tetőt, formás kis műhely lett belőle. Ha esik, villanyt szerelnek, vagy a roncs pótkocsit építik. Átalakították a permetezőgépet is.

Még nem tudni, mivel fognak fűteni, de Gyula állítja: kemence lesz. Bármi kerül szóba, refrénszerűen ismételgeti:

— Nem sírni, csinálni! Nem vagyunk csodaemberek, csak úgy csináljuk, ahogy mindenkinek kellene.

Pünkösti Árpád