Népszabadság – 1990-04-07 / 82. szám

Pétisó bunyevácul

Ha a garai gyerekek kimennek a háztájiba csemegekukoricát kapálni a határ mellé, ellátnak a regőcei templom tornyáig. Regőce azonban a jugoszláv határ túloldalán van, így ha el akarnak jutni az alig néhány kilométerre levő faluba, akkor csaknem 100 kilométert kell utazniuk Hercegszántón és Zomboron át egy kis szomszédolásért. Márpedig a két közeli községben, ellenkező előjellel ugyan, de hasonló jelenségek tapasztalhatók: a regőcei magyar gyerekeknek egyre kevesebb alkalmuk van magyarul beszélgetni, lévén,hogy kortársaik többsége horvátul beszél. A garai bunyevác gyerekek viszont leginkább a nagymamával beszélhetnek bunyevácul, hiszen az iskolában — már a bunyevác nyelvórát leszámítva — mindenki magyarul beszél.

Gyurity Marin, a hercegszántói délszláv iskolaigazgatója azt mondja, az a nemzedék beszél jól magyarul és sokácul egyaránt, amelyik még a Horthy-korszak iskolájában tanult. Akkor ugyanis az egyik óra magyarul folyt, a másik bunyevácul. A mai hercegszántói nagyszülők úgyszólván anyanyelvi szinten beszélik a másik etnikum nyelvét. Később azonban felszámolták a bunyevác iskolákat, azóta az anyanyelvet idegenként tanítják, nem is sokkal jobb hatásfokkal, mint az oroszt. Hercegszántónak szerencséje volt: itt, talán mutatóba, meghagyták a délszláv iskolát, amelyben nemcsak a nyelvet tanítják szerbhorvátul, hanem a szaktárgyakat is.

— A rokonlátogatástól a kupeckodásig sokféle kapcsolat van a határ két oldalán élők között — mondja Dujmov Jakab garai tanár. — Azt hinné az ember, hogy ez ösztönzi a gyerekeket az idegen ajkúak megértésére; az ilyen gyerek azonban ritka kivétel.

— Hogyan tudná a gyerek, amikor sokszor a tanára sem beszéli rendesen a nyelvet, és csak pár leckével jár a gyerek előtt — méltatlankodik Gyurity Marin. — Egyszer kísértem egy újságírót, aki a délszláv nyelvoktatásról írt riportot, és szerbhorvátul akart arról beszélgetni a szerbhorvátot tanító pedagógusokkal. Azt mondták, ők nem tudnak beszélgetni, csak azt tudják, ami a tankönyvben le van írva.

Régi dilemma, hogy dialektust tanítsanak-e nemzetiségi nyelvoktatás címén vagy az anyaország irodalmi nyelvét. Mindkét megoldásnak vannak hívei. Akik az irodalmi nyelv mellett kardoskodnak, abból indulnak ki, hogy a magyar nyelvi környezetben leromlik a szerbhorvát. Például azokat a szavakat,amelyeket régebben nem ismertek, mert a velük jelzett fogalom is ismeretlen volt, az emberek magyarul mondják és bunyevácul ragozzák. Ez érthető és természetes is: garai bunyevác ember pétisót vesz. Jugoszláviában nem Péten gyártják a pétisót, a vještak szó, ami műtrágyát jelent, nem is pontosan az ammónium-nitrátot jelöli. Mivel nincs egységes tankönyv és egységes szemlélet, minden tanár a képességei és saját értékítéletei szerint tanítja vagy a helyi nyelvjárást, vagy az irodalmi nyelvet.

— Mindegy is, melyiket tudja valaki — mondja Dujmov Jakab—, az a fő, hogy megértesse magát.

Garán a helyi lakosság körülbelül harmada bunyevác. A tanár úr szerint az tekinthető bunyevácnak, aki legalább valamennyire ismeri a nyelvet és őriz valamit a bunyevác hagyományokból, szokásokból. A farsangi bálra, az úgynevezett prélóra még ma is sokan elmennek — magyarok és helybeli svábok is.

Viszonylag kevés változást hoztak a mélyreható politikai változások a határvidéki sokácok, bunyevácok életében. A nagy nyüzsgésen túl főként az inflációt érzékelik — de hát ez nemcsak nemzetiségi probléma. Garán például arról is kevesen hallottak, hogy a nemzetiségi szövetségek is szakadnak, szaporodnak. Garán és Hercegszántón nincs még szervezete az MHSZ-nek, ami ezúttal nem a honvédelmi szövetséget, hanem a Magyarországi Horvátok Szövetségét jelenti. A Magyarországi Délszlávok Demokratikus Szövetségének alternatívájaként jött létre, de egyelőre nem sokat hallani róla.

— A legfőbb vád a szövetség ellen, hogy kiszolgálta a pártállamot — mondja Gyurity Marin. — Ez igaz, de hát próbálta volna valaki nem kiszolgálni, amikor még erős volt és megkövetelte. Most utólag lehet sok mindent mondani, de akkor a lehetőségek határain belül kellett politizálnia annak, aki képviselni akarta a nemzetiségek érdekeit. A másik gyakori vádpont, hogy nincs értelme a délszlávok képviseletére egyetlen szövetséget tartani, mert magának a fogalomnak, hogy délszláv, sincs értelme. Én ezzel nem értek egyet, igenis vannak már Jugoszláviában is olyan emberek, akik nem szerbnek, nem horvátnak, hanem jugoszlávnak vallják magukat. De ezen nem érdemes vitatkozni. Az viszont magától értetődik, hogy egy egységes szervezet sokkal nagyobb erőt képvisel.

— Ha végiggondolja az ember, akkor az osztódás azzal a következménnyel járhat, hogy például Hercegszántón külön óvoda és iskola kellene a katolikus horvát sokácoknak, illetve a görögkeleti, magukat szerbnek valló (szerintem szintén horvát) családoknak — szól közbe Mitos András tanácstitkár. — De továbbmegyek! Ha majd mindegyik szervezet kialakítja a maga alapszerveit a községünkben, akkor, mivel a régi szövetség más koncepciót képvisel, mint az új, még a különböző elveket valló horvátok is elkülönülnek egymástól. Hol van ennek a folyamatnak a vége?

— Hol van a kezdete?

— Azt meg lehet mondani. A Délszláv Szövetség legutóbbi kongresszusán például a községbeli sokácok nem is jelölték azt az embert, akit Mándity Marin főtitkár kiválasztott, hogy küldött legyen, és tagja az országos választmánynak. Ennek ellenére megszavaztatták a kongresszussal. Az egyik hercegszántói küldött felszólalt és többször is elmondta, hogy Páncsics István nem a hercegszántói sokácok választottja.

— A pártállam idején valóban az volt a gyakorlat, hogy aki tetszett a feljebbvalónak és a pártnak, az került a választott tisztségekbe.Ezt nem lehet tovább csinálni. Azokat kell a tisztségekbe emelni, akiket a nép választ.

Páncsics István éppen egy autó naposcsibével indulna útjára, amikor keresem. Néhány percre leülünk beszélgetni.

— Az az elvünk, hogy folytassuk, ami 1945 után abbamaradt: az alulról, demokratikusan felépülő szervezetek kialakulását. A Magyarországi Délszlávok Demokratikus Szövetségének hamarosan megváltozik a neve. Az alapszervezetek már szerveződnek, a mostani országos vezetőség majd ezek koordinációs szerve lesz. Itt, Hercegszántón például már 120 főből álló alapszervet szerveztem, de mint a megyei nemzetiségi választmány elnöke, tudom,hogy Garától Csikériáig minden nemzetiségi községben alakulnak hasonlóak.

— Valamilyen problémájuk van-e?

— Az a bajunk, hogy a helyi tanácsok a helyi nemzetiségi szövetségek vezetőit nem vonják be a döntésekbe.

Mitos András:

— Mándity Marinnak Páncsics az embere. Ha eljön is Hercegszántóra, a tanácshoz be sem néz, minden ügyet nélkülünk intéznek.

Egy dologban azonban megegyezik Mitos András és a nemzetiségi vezető véleménye. Amikor megkérdeztem, miért alakították az alternatív nemzetiségi szervezeteket a vezetőik, mindketten azt felelték:

— Ha azok az emberek a szövetség vezetőségében kaptak volna valamilyen vezető posztot, eszükbe sem jutott volna újat alapítani.

Tanács István