Nemzeti Sport – 2015-03-07 / 65. szám

CSILLAG PÉTER

Búzamezők gyermekei

„Különösen a nyarak voltak izgal­masak. Már Pesten laktunk, de ahogy vége volt az iskolának, a bi­zonyítványosztást meg sem várva rohantam Szántóra. Rohantam, hogy felülhessek nagyapám mellé a bakra. Egyszer csépeletlen bú­zakévéket fuvaroztunk, gödörbe zöttyent, majd felborult velünk a kocsi, én a kévék alá zuhantam. Irtózatos volt a riadalom…

Igen, csupa-csupa kaland és izgalom volt a falusi élet, minden bokorban titok lappangott, cso­da várt. Varázsa volt, íze és illata mindennek, s érdekes, ennyi év után is fel tudok magamban idéz­ni illatokat és zamatokat. Például a nagymama által frissen fejt, hab­zó tej üdeségét vagy a heti vásárok pecsenyesütőinek hurka-, kolbász-, halillatorgiáját. Képes voltam éjjel kettőkor felkelni, hogy Misi bácsi­val beszekerezhessek a harminc­három kilométerre lévő Bajára, a városok városába, a vásárra. Ne­kem Baja volt Bagdad, New York, London, Párizs és Budapest.”

Régen lebontották már a falu központjában a négyemeletes malomépületet, amelybe egykor szekérszám szállították a bácskai gazdák őrletni búzájukat, Albert Flórián 2007-es visszaemlékezése nyomán azonban felsejlik előt­tünk a negyvenes-ötvenes évek hercegszántói világa. Az aranylabdás édesapja, Albert János jómódú malomtulajdonosnak számított, sokác felesége, Jelity Magdolna három fiúval, Jánossal (1930), Ferenccel (1933) és Flóriánnal (1941) ajándékozta meg, miután három lányukat korán eltemették. Csörömpölve futottak be a ma­lomhoz a megrakott kocsik, mol­nárlegények sürögtek-forogtak, zajosan teltek a mindennapok, az idilli idők emlékét ma is őrzik a falubeliek: „Jani bácsinak volt egy főmolnárja, az örökké viccelt. Egy­szer vittek hozzá egy szekér búzát, de alig vánszorgott a ló. Mondta, majd ő kideríti, mi a baja. Megkér­te, valaki emelje fel a farkát, amíg ő belenéz a szájába. Rögtön meg is állapította: »Bizonyosan bélcsava­rodása van, mert én nem látom magát!«”

„Zdravo! Jasam mislila dacete jucer doci! – köszönt a kapuban az utolsó szántói Albert-rokon, a 81 éves Jelity Anica néni, Albert Fló­rián édesanyjának unokatestvére, majd miután kiderül, hogy nem beszélek „sokacul”, magyarul is el­mondja, azt hitte, előző nap érke­zem. – Eleven volt a Flóri, nem egy olyan tedd ki, hadd hűljön gyerek. Külsőre inkább sváb apjára ütött, mintsem barna hajú, fekete szemű anyjára. Később kevesen tudták róla, hogy tud horvátul. Egyszer jugóban futballozott, mondták egymásnak a másik csapat játéko­sai, hogy csak ez a német ne lenne itt. A meccs után odament hozzá­juk, kezet fogott velük, és horvátul köszöntötte őket. Leesett az álluk a csodálkozástól.”

Itt idézzük a szerb Dragan Dzsajics nyilatkozatát, aki 1968-ban, Rio de Janeiróban játékos­társa volt a világválogatottban a brazilok elleni, 2:1-re elveszített mérkőzésen: ,A tréner csak annyit kért, játsszam meg középen Alber­tet, a többitől ne féljek. Szófogadó voltam, egy cselsorozat után kö­zépre passzoltam, s Albert, akivel szerbül is megértettük egymást, a rá jellemző eleganciával lőtt gólt.”

A 2080 lelket számláló Herceg­szántón a lakosság 12,2 százaléka horvát, 3,8 százaléka szerb, a bé­kés együttélésnek megvannak a régi szabályai. A katolikus temp­lomban minden vasárnap tízkor magyar, negyed tizenkettőkor horvát („sokac”) mise van, ám a karácsonyi éjféli misét az egyik évben magyarul, a másikban hor­vátul mondják. Számon tartják azt is, hogy az énekek közül hány szól ilyen, hány olyan nyelven.

Az Albert fiúkat sem a nemze­tiségi kérdés hajtotta el Szántóról. Flórián hároméves sem volt édes­anyja halálakor, anyai nagyszüle­inél és nagynénjénél nevelkedett a Tátra utcában – mígnem 1952-ben egy vasárnap a nagymise után olyat látott a falu, ami után a csa­ládnak nem volt maradása.

„Államosították a malmot, Al­bert Jánost kuláknak nyilvání­tották, megbélyegezték – mondja Szerletics Imre, aki gyermekként élte át a szomorú napot. – Emlék­szem, jött haza apám, és elhűlve meséli anyámnak, mit műveltek a Jancsi bácsival. Láncra verve vezették az utcán, miközben üres liszteszsákot lobogtatva kellett kia­bálnia, hogy így jár, aki lop. Most is hallom apám hangját: »Jaj, jaj, milyen világ lesz most.«”

Ma már tudjuk, milyen. Alberték Budapestre költöztek, Flóriánból neves futballista, a Ferencváros csatára, 75-szürös válogatott lett, Hercegszántó pedig élte a maga csendes életét. A helyi csapatot a tsz segítette, 1974-ben a Magyar Népköztársasági Kupa-mérkőzé­sen a Bp. Honvéd játékosai hagy­tak itt tizenöt gólt (15-0) a szó szerint fákról csüngő, négyezer szántói szurkolónak, cserébe jó vacsorát kaptak, és megforgattak néhány pirospozsgás, táncos kedvű lányt a presszóban. Az idény csúcspontjaként a Fadd elleni 3-3-mal a szántóiak elnyerték a Szabad Föld-kupát a Népstadi­onban. Aztán jöttek a legendás túrák „Jugóba”, „Cseszkóba” meg „Németbe”, ötven kiló kávéért vett mezgarnitúrával, meccs utáni asz­talon táncolással.

A termelőszövetkezet azonban idővel megszűnt, átalakult, az anyagi és utánpótlásgonddal küz­dő sportegyesület pedig a kétezres évek közepén rövid időre le is állt. Így esett meg az a kínos eset, hogy amikor Albert Flórián sok-sok év után, 2007 júliusában elutazott Hercegszántóra átvenni a faluna­pon a Feigl József polgármester kezdeményezésére neki szánt dísz­polgári címet (a lufiborotváló-, a medicinlabda-lapátoló és a fejmé­rőverseny után), a településnek ép­pen nem volt futballcsapata.

Maradt akkoriban a fiataloknak a pálya mögött, a derékig érő gazban kitaposott réten űzött kamaszjáték, a „picsázás”. A szabály egyszerű: ha a kapus kap három rúgott meg egy fejes gólt, megfordul, és kitolt fenékkel várja a társak bombáit. Amelyik lövő hibázik, melléáll, így növelve a következő találati esélyét. Aligha kell részletezni, mit jelent a sport továbbfejlesztett válfaja, a „meztelen picsázás”…

A Hercegszántói FC azonban 2008-ban feltámadt poraiból, egy ideig a kevesebb utazás kedvéért átkéredzkedett a Baranya megyei bajnokságba – papíron még ma is Homorúd a székhely –, mellesleg a szomszédolás a mohácsi kompnál is alkalmat adott a győzelmek után egy-két, a szokásosnál hullámzósabb átkelésre. Nagylelkű főszponzor ma a helyi mezőgazda­sági vállalat (nem függetlenül attól, hogy az egyik játékos édesapja a sertésüzem vezetője), és ami ilyen szinten ritka, a pályát a falu felőli térfélen ki lehet világítani (nem függetlenül a fáradhatatlan edző, Szilágyi János egyik áramszolgál­tatónál betöltött állásától). Előbb-utóbb a másik térfélen is lesz fény, a Szeremle ifi elleni meccs tapasz­talata alapján hamarabb, mint hogy a kétezres évekbeli edző, Ko­vács Ferenc álma teljesüljön: „Én csak annyit akartam elérni, hogy a lefújás után előbb öltözzenek át, és csak aztán nyissák ki a sört.”

De nem is készül itt senki Albert Flóriánnak…