Mohácsi Hírlap – 1939-01-29 / 5.szám

A sziget jövője.

Előttem a Mohácsi Hirlap január 8 iki száma. Ráesik tekintetem a vezércikk nagybetűs címére: Mohács jövője. Aztán összefolynak a betük egy utopisztikus Kolbe aquarellé, egy a vén Duna tükrében visszatükröző álomváros silhouette képévé:a jövő Mohácsának sokunk által megálmodott panorámájává …

És ahogy eltünődöm a város fejlődésén, visszatekintve a várossá alakulás óta elröppent másfél évtizedre, megállapitom, hogy sokat, sokat fejlődött és modernizálódott ez a kis határ város és e lap hasábjain is elég gyakran felbukkanó rövidebb-hosszabb hirek, amelyek egy-egy ujabb létesitmény életrehívását jelentik, vagy sürgetik, a fejlődés irányvonalnak felfelé ívelését rajzolják a város jövőjének horizontja fölé.

Azonban ez a fejlődés mintha túlságosan egyoldalú volna. Mintha a Duna jobbpartján fokozódó fény mellett, mind élesebbé válnék az az árnyék, mely a balpartra borul és Mohács közvetlen Hinterlandját, élés kamráját és lakósságának negyedét az elfeledettség homályába akarná burkolni.

Ebben a jótékonynak nem mondható homályban, meggyujtok ime egy pislogó mécsvilágot, hogy gyenge fényével rávilágitsak a szigetnek fejlődésben való visszamaradottságára, fejlődési lehetőségeire és egyelőre halk kivánságaira, melyeknek valóraváltását a város fejlődését munkáló agilis vezetőktől —noblesse oblige! — az egyenlő elbánás alapján várja a sziget népe.

Igaztalan lennék, ha rá nem világitanék kis mécsem világával azokra teljesítményekre, melyek a megindult fejlesztés első kapavágásait jelentik a hálás szigeti humuszban. Posta, telefón, orvos, 5 km. uj bekötő ut, három uj iskola és egy épülő uj tanterem, legujabban pedig egy kihelyezett lelkipásztor a mérföldkövei, a tiz esztendő előtt megindult fejlődésnek. Hála érte minden kéznek, mely életrehívásukat munkálta!

A legújabb idők szociális és kulturális reformokkal telitett levegőjének üdítő szele azonban meglobogtatja kis mécsem lángját és a friss levegőben feléledő láng rávilágit a hiányokra, kérő, követelő panaszokra, melyek az oszladozó sötétből kinyúló kezekként nyulnak segélytkérőn át a Dunán, a fény felé a mórstílű városháza felé, — testvérkezet keresve.

Itt van mindjárt a pastoráció, a lelki gondozás problémája.

Mint a Mohácsi Hirlap a közelmultban szóvátette, — a lelkiélet, a lelkész kiküldése óta hatalmas fellendülésnek indult s az égieket szomjazók nagy tömegei töltik meg esetről esetre a szentmisék alkalmából a soron levő iskola tantermét s boldog, aki legalább a bejáratnál is helyet kaphat, hiszen a maximálisan 200 lelket befogadó teremben, néha, izzadva, levegő után kapkodva, de kitartva a rosszullétig.

A falakról csurog a víz, egy-egy ájultat kézről kézre adva juttatnak a friss levegőre, a gyertyák alig pislognak az oltáron és a pap kényszer gőzfürdőt vesz a mise végéig, hogy aztán kilépve a teremből, az influenza karjaiba vesse magát.

Ez így van minden iskolánál. Igazi missziós terület a sziget, tele adakozó, áldozatkész lélekkel, kik filléreikkel igazi istenházát teremtettek az iskolában.

Ez az áldozatkészség hozta szőnyegre a kápolnaépités tervét is mely Belsőrihában a komoly megvalósuláshoz közeleg, ahol a hívek, erejüket meghaladó anyagi felajánlásaikkal sietnek az építés tervét valóra váltani. De remélik, hogy a megvalósításban mellettük fogják találni a városi lakósságot és a hivatalos várost is, nem is emlitve a Római Katolikus Egyházközséget, kik hihetőleg nem fogják magára hagyni ezen magasztos cél munkálásában, hogy a Legfölségesebbnek hajlékot emelve, a szigeti pastoráció elérhesse célját, az Oltáriszentséget közelebb hozni a lelkekhez, hogy igazán hozzájuthasson mindenki, aki a meg van terhelve, vagy a nagy utra indul.

Az építéshez szükség volna telekre, mely célra igen megfelelne a rihai orvoslakás tőszomszédságában fekvő és a város tulajdonát képező földterület, melyen az épitendő kápolnán kívül később a lelkészlakás is elhelyezést találna. E terület átengedése tárgyában egyébként a lakósság a napokban beadvánnyal fordult a városhoz. Hiszem, hogy nem eredménytelenül.

Avagy itt a második, megoldásra váró szigeti kérdés: orvoslakás végleges elhelyezése.

A szigeti orvos ezidő szerint a város által bérelt, dr. Turi József tulajdonát képező orvoslakásban lakik, mely tekintve, hogy orvoslakásnak épült, a célnak tökéletesen megfelel és a transversális bekötő ut mellett, a Mohácshoz tartozó lakott terület központjában lévén elhelyezve, a lakosság szempontjából is kifogástalan. Csak éppen az a hibája, hogy nem a városé miértis a bérlet megszüntével esetleg az orvos hajléktalanná válhat, vagy olyan lakásba kényszerülhet, (ha egyáltalán kaphat lakást?) — mely a célnak meg nem felel. Mint biztos tudomásom van, dr. Turi az épületet felajánlotta megvételre a városnak és pedig oly áron, hogy az elfogadhatónak látszik, így kis jóakarattal ez a kérdés is megoldható volna, hisz az orvos visszatartott lakbérével a vételár rövid időn belül amortizálódna. Ha azon kívül a homorudi, sárosi és felső kandai iskolákhoz egy egy olcsón felállitható rendelőszobát állitana a város a kiszálló orvos rendelkezésére, esetleg a homorudit megtoldaná egy kislakással a Stefániás nővér részére, úgy a sziget egészségügyi szolgálata hosszúidőre megoldást nyerne.

Feltétlenül kiépitendő a telefónhálózat Homorudig! Egészségügyi, közigazgatási, köz- és tüzbiztonsági, továbbá pastorációs szempontok serpenyőbe vetése megfontolandóvá teszik a városra háramló, csekély, (mint beavatottól értesültem, alig 800 P) megterhelés vállalását.

Feltétlenül szorgalmazni kell ez iparügyi minisztériumnál a sziget villamositását!

Alig pár hete rendelte el nevezett minisztérium Tolna megye még elmaradt összes községeinek elektrifikálását. Körülöttünk mindenütt, a legeldugottabb faluban is élvezik már a villamosság áldásait, csak mi burkolózunk még esténkint ázsiai sötétségbe, csak nálunk rontja még az amúgy is egészségtelen, csöpp kis tanyaszobák levegőjét és ifjúságunk tüdejét a petróleumbűz. Pedig, ahogy utánérdeklődtem, a lakosságban meg volna az áldozatkészség a beinstallálásra és a bácskai oldalról nem is volna technikai nehézség az átvezetésre nézve, üzletnek pedig szintén nem volna utolsó, tekintve a gazdasági üzemekben felhasználandó tekintélyes mennyiségű ipari áramot. Csak kis utánjárás, kis jóakarat és menni fog!

Mindezekkel a kivánalmakkal szemben szinte hallom az ellenvetést: A szigeti szétszórt település mellett ezeknek a problémáknak a megoldása részben nem lehetséges, részben igen költséges!

Erre is van kész válaszom. Tessék a most folyó tagositással kapcsolatban a lakósságot a meglévő nagyobb tanyabokrokba való településre szoritani. A városnak a megszünő számtalan dülőutból tekintélyes nagyságú földmennyiség fog adódni, melyeket a négy nagyobb tanyabokor körül jelöltessen ki s felparcellázva házhelyekké, bocsássa a lakósság rendelkezésére. Ugyanezekből a területekből lehetne temetőket, levente gyakorlótereket, gazdasági kerteket és egyéb közcélú parcellákat kihasitani. Ily módon megszűnne a települések szétszórtsága, illetve 4—5 kisebb távolságra eső epicentrum alakulna ki, melynek adminisztrálása egy kitelepített közigazgatási kirendeltség által (egy aljegyző, egy irnok, egyelőre elég lenne) nem okozna nehézséget.

Mindezeken túl, az elkezdett transzverzális makadám utat folytatni kell tovább a nagyobb birtoktestek (Gatti puszta, Püspökpuszta, Debrina) érintésével Dávodig, vagy a még célirányosabb Hercegszántóig, ami által csonka Bácska gazdasági ütőerébe kapcsolhatnánk pangó mohácsi piacunk vérkeringését.

Ehhez azonban hozzá kell füződnie, azaz meg kell előznie, a mohácsi Duna átkelés immár tengeri kígyóvá fajult „modernizálásának”! Ha az a sok átok és káromkodás, ami a fagyos, esős, lélekdidergető, nyavalya vásáros Dunaparton kompra, átkelésrevárón elhangzik, csak kis hányadában is megfoganna, a városháza helyén ma már feneketlen mély tengerszem volna, egyszerre megoldva a város víz ellátásának kérdését!

Valami kellemetlen, infernális szagra ocsudom fel írógépem mellett. Ja! Igen! A petróleumlámpám szaga! A reális valóság! Mégegyszer végigfutom a lelkemből, a szigeti nép lelkéből fakadt, korántsem utópisztikus gondolatokat és magam elé képzelve a megvalósulásuk nyomán boldoggá, emberibbé tett szigeti életet, nyugovóra térek, folytatni az álmot.

„Álmodtam szépet, gyönyörűt!”

Deeleva Géza.