Dunántúli Napló – 1963-09-22 / 222. szám
Lázár Ervin
Az öregember megmutatja, hogyan tipegett-totyogott 1928-banott a Natália-hídnál, Karapancsán túl a vén Frigyes főherceg.
„Már előtte való nap megmondták, hogy legyen másnap déltájt a Natália-hídnál a gulyával. Megálltak a hintók, leszálltak az urak, Tassi István számadó vigyázzba vágta magát, de bele sem kezdhetett a jelentésbe, a fiatal főherceg Albrecht azt mondta neki: Őfőméltóságának jelentsen! És akkor a számadó Horthy Miklós felé fordult. A kormányzó végighallgatta a gulyást, aztán még kérdezett valamit az apa-állatokról, mert Kenderesen neki is volt fehér-gulyája. Végül kezetnyújtott Tassi Istvánnak.
A hintók hosszú porcsíkot húztak, a pulik gazdájukra néztek, hogy vakkanthatnak-e. Tassi István a fejébe nyomta a kalapját.”
Kicsit meggörbülve utánozza a főherceget, csoszog a bőszárú, foltozott térdű kordnadrágban, aztán rám sandít és elneveti magát.
— Hát hiszen most már én is csoszogok ám … ezekkel a rosszfajta lábaimmal!
Boltozatos koponyája van az öregnek, széles homloka, gyér, hófehér haja. Olyan, mint valami középkori tudóst ábrázoló egykorú metszet.
Három osztályt járt.
Azt írta önéletrajzában, amit a Janus Pannonius Múzeum kért tőle: „Iskolavégzésem 3 osztály, több okból kifolyólag hiányos. Nyolcéves koromban a helyi cselédség és az ispán úr disznait őriztem, bérem havi 2 forint és az átok, amit rámszórtak az asszonyok és az ispán úr.”
A múzeumokban ismerős az öreg. Ott vannak a botjai, az ostora. Meg hangszalagon a hangja. Véletlenül éppen a vejével akadtam össze elsőnek Sátorhelyen, mikor az öreget kerestem. Azt kérdezte tőlem a fekete, morc ember:
— Talán maga is énekeltetni akarja?
— Nem. Miért, énekelni is szokott?
— Peresze. Régi pásztornótákat, elfelejtett öreg dalokat. A mohácsi múzeumból járt itt nemrégiben Salga István cipészmester, önkéntes néprajzos saját magnetofonjával, neki énekelt az öreg pásztor.
„S ha már nagyon egyedül érezte magát a végeláthatatlan legelőn, mert hiszen kora tavasztól első hóig kint volt a gulyával a szabadég alatt, akkor nekifogott énekelni. Ilyen dalokat énekelt:
Elszállt már a fecske és a
gólya,
Maga maradt a bojtár és a
kutya.
Kint a pusztán magam
vagyok egyedül,
Rajtam csak a jó Úristen
könyörül.”
A régi időkről mesél. Amikor még lányok után szaladt, pásztorbotokat csinált meg pulikat tanított.
— Botot azt nagyon tudtam csinálni, ustort nem. De cseréltek velem mindig. Adtak botért ustort. Még kutyát is.
Nem kell megkérdeznem, hogy mi olyan nehéz azon a pásztorbot csináláson, mert olvastam az önéletrajzban: „ősszel, mikor a fák már aludtak, tőből kivágtam, kemencében egyenlően kipirítottam, kérgét lehúztam, utána újra szép pirosra pirítottam, majd meleg oltott mészbe mártva hűvös, száraz helyen kiszáradásig tartottam.”
Most már jól bent járunk a beszédben, régi tiszttartók, segédtisztek, juhászok, kanászok, századparancsnokok, zupásőrmesterek osonnak a kis köveskonyhába — meg egy régi-régi Szent István-nap, amikor Tassi István föletette a gulyával a frissen kaszált csalamádét. Mert a jószág volt a legfontosabb. Igaz kapott is érte, de azt mondta: „Egyszer van Szent István-nap, hadd emlegesse meg a jószág”.
Nem tudom megemlegette-e a jószág, de az egykori gulyás még ma is névről emlegeti az ötven-hatvan évvel ezelőtti szilaj bikákat meg teheneket. Azokkal bánni nem tudott akárki, meg is írta Tassi István kemény, picit dülöngélő betűivel: „ … hát még az Apa állatok gondozása milyen veszéles és az elletési beavatkozás milyen veszéles, itt csak a hű puli kutya a segítőtárs és maga a Jó Isten.”
Mint egy ódivatú, réges-régi világból ittfelejtett tárgy. Az emberek megállnak előtte, megbámulják és továbbállnak. Megrántják a vállukat. Kinek kell már az ilyen öregember?
Az öregember meg azt írja a mostani életéről: „ha újra kezdődnek az ellések Lajmérban, ha tudok és az egészségem engedi, akkor újra vállalnám, mert mitévő lehetnék, hisz az élethez pénz is kell, bár az igényeim nem nagyok, egyedüli szórakozásom az unokáim és a dédunokáim, ezekből van 14 fő.”
Lajmérban volt ellető, most meg éjjeliőr, mert hiába folyamodott öregségi segélyért, nyugdíjért — nem kapott, megálapították, hogy nem jár neki.
A két hold földemmel is kijátszottak. Tudja, még számadó koromban vettem két hold földet, leadtam, mert munkálni nem tudnám úgysem, meg messze is van Hercegszántón, most az ottani tsz használja. Én azt hittem, a földjáradék megjár utána, de azt hiszi, kapom?! Egy fenét.
Belevörösödik, hallgat egy kicsit.
— Ne haragudjon — mondja aztán — hirtelen haragú ember vagyok. Ott a tanácson is, amikor megmondták, majd nem kilottyantottam a számon mérgemben, amit Petőfi mondott a gazemberekről. Tudja-e, mit mondott „Ha valamennyi gazember esőcseppé válna, új özönvíz lenne.” Hát ezt akartam mondani, de aztán nem szóltam semmit.
— Szereti Petőfit?
— Nagyon! Legjobban a világon — mondja az öreg. — Sok versét kívülről megtanultam. Ismeri azt a két verset amit a Csapó Etelka halála után írt? Tudja biztos, ez a Csapó Etelka a Vahot Sándor feleségének a testvére volt, nagy szerelme Petőfinek.
Nézem a három osztályt járt öreget. Egy téglás régi-régi konyhában ülünk. Valamikor közös konyha volt, a „demokráciában rekesztették el, hogy minden családnak külön konyha jusson.” És azt mondja itt ez az ércbe vésni való arcú öregember: „Vahot Sándor”. Mintha a szomszédjáról vagy közeli rokonáról beszélne.
— Van Petőfi könyve?
Föláll, félrehúzza az ajtót helyettesítő vászondarabot. Elém teszi a könyvet. A kemény tábla belső felére az van írva: „Tassi István tulajdona vette 1960 szeptember 23-dikán Sátorhelyen 24 forintért.” Majd pedig: „Az árvíz kiöntött 1956 VII. 13 mi pedig Herczegszántóra menekültünk Simon Pali Házába.”
Megkeressük a két verset. Könyv nélkül mondja az öreg egykori számadó, aztán elhallgat.
— Ezeket szoktam magamban elmondani a feleségem sírjánál.
De nemcsak magában mondja. Egyszer kihallgatták. Ott állt vigyázzban a sír előtt és szavalta a verset.
Összehajtogatott képesújság lap hullik ki a könyvből. A képen akasztófák.
— Ezt itt a Damjanich — mondja az öreg. — Tudja mit mondott a gyóntató papjának? Egy Sulyánszki nevű pap gyóntatta utoljára, jó magyar volt, nem is állta meg sírás nélkül. Azt mondta neki Damjanich: Ne sírjon tiszteletes uram, az is az igazságért halt meg, akit a kezében tart.
Mondtam neki az ajtóban: Ne kísérjen tovább papa, ne fárassza magát. Meg is állt az ajtóban, a botjára támaszkodott és rám nevetett. Mintha ő akarna valamiért megvigasztalni. Azért persze elkísért, most is itt ül mellettem. Tassi István gulyás számadót nem lehet csak úgy egykönnyen elfelejteni.
Lázár Ervin