Budapesti Hírlap – 1910-09-13 / 217. szám
A német császár vadászterületén
Mohácson leszállok a vonatról. Egy kopottas Ferenc József-kabátba öltözött termetes ur nagyon fixirozza a fotografáló gépet, a mit a kezemben hordok s ugy látszik, meg akar szólitani, de a mellette álló csendőrőrsvezető valamit sug neki, mire a detektiv könnyedén megemeli előttem kalapját. Nagyon hasonlit a fakózöld turista-ruhám az uradalmi erdőtisztek ruhájához!
Az állomásról elmegyek a révhez; nem a gőzkomphoz, mert azt is nagyon őrzik, hanem az ugynevezett „sokac révhez”, a hol a sokacok a sok szerencsétlenség ellenére még mindig evezővel hajtják a hatalmas dereglyéket.
Segitek a kormányosnak a munkában, megdicsérem egy sokac ember lovait, persze örül, hogy kabátos ember az ő anyanyelvén szól hozzá s igy hamar meg vana barátság. S mikor megtudja, hová készülök, mindjárt ajánlkozik, hogy elvisz. „Csallóközi szerencsém” van: az emberem a karapancsai főerdészt szokta hordozni a téli szarvas-vadászatkor s igy teljesen otthon van a vadászterületen.
Kikötünk a szigeten s bemegyünk a hires Csingilingi csárdába. Valami villásreggelit kellene enni, mert ezentul nem lesz kocsma egész nap, — mondja a kocsisom. — Halpaprikás van, nem olyan ugyan, a milyet a királyi főhercegi uradalom a megyei uraknak szokott főzetni, nem is olyan, amilyet a pesti vendéglőkben kis bográcsban adnak, hanem azért a leve fölséges. Zöldes szinü, nyulós bácskai bor van hozzá, de sok rohicsi vizzel az is lecsuszik. Hamarosan utra kelünk. A sokac ősi szokás szerint a jó uton lassan megy, a hol pedig göröngyös, gödrös rész következik, azon vágtatva igyekszik tulesni. Egy darabig gyümölcsös-kertek közt haladunk. A piros almát, kék szilvát, mely a földig hajtja a fák ágát, mind Pestre viszik a kofa-hajók. A fák alatt itt-ott nádkunyhók, melyeket buján befut a tök.
Most fölérünk az uradalmi töltésre. A sorompót egy erdőőr nyitja ki előttünk, ismerős a kocsis is, meg a ruhám is, udvariasan megemeli gémtollas kalapját: Szabad az ut!
Jobbra tőlünk a fel-felcsillanó Dunáig füzes terül el, tarkitva ezüstnyárfával. Szürke a füzes, a nyárfás, szürke a forró napban izzó Duna tükre, szürke, mint a nyárfa tetején álló gém tolla, mint a viz felett sikongó sirályoké, a felvetődő hal pikkelye. Ezüstösen csillog a jobb oldal. A töltésen belül eső oldalon buja zöld legelő huzódik. A vonatról Mohácsig csak tarka, nyugati fajta marhát láttam, jól esik az első fehér, magyar gulyát látni, a kormos nyaku hatalmas bikával élén. Bornyuszáju ingujjas, cifraszürös gulyások őrzik, pedig sokacok az istenadták, de a magyar viseletet jobban megőrizték, mint magyar szomszédjaik.
A tó felé halad a gulya, a meleg meg a legyek ellen védelmet keresni. A nádból a csörtetésre ijedt rikogatással egész sereg sárgás fehér „macskagém” kel fel s száz meg száz fekete szárcsa borzolja fel a viz szinét, a mint menekülnek. A piros lábu vizi csibe nyugodtan mászkál a tavi rózsa nagy lapu levelein, csak akkor huzza meg magát, ha ráesik a magasban kóválygó réti kánya árnyéka.
Már bent vagyunk az erdőben, mély árnyék váltotta fel a tüzes napfényt. A határjelző ezeréves tölgy alatt két erdőőr, meg két csendőr pihen; még itt sincs a német császár, már is hányan őrzik! Ha tudnák, hogy én nézni, látni, irni és fotografálni jöttem, nem hiszem, hogy tovább eresztenének. Mert ez már a karapancsai erdő.
A szélén még egy kis „szállás” van, nádkunyhó, körülötte egy kis kukorica-földdel, melyet a gazdája szalmabábokkal, lobogó rongydarabokkal igyekszik megvédeni a szarvasoktól. Kürtölni is szokott éjjel, sőt lövöldözni is, de most elvették tőle a pisztolyt, meséli a vezetőm.
A jobb oldali árterület nagyrészt füzes erdő. Csak a teteje látszik ki a füzfáknak, a többit befutotta iszalag, komló, vadszőlő. A töltés belső oldalán százados tölgyes van. Ilyenkor ősszel csendes az erdő, itt-ott egy cinege csipog, vagy az erdő komédiása hallatja a hangját: a mátyás vagy szajkó az erdő mindenféle hangját utánozza a sárgarigó tilinkójától a halászsas rekedt sirásáig.
Egy kis tisztás szélén fekete tócsa terül el. Az utolsó árvizből itt rekedt egy kevés. Bizonyára kövér ponty is maradt benne, mert a „kobolyá”-ba valamikor régen beledőlt korhadt tölgyfa szélső ágán egy halalmas, őszfejü sas gyanus figyelemmel lesi a viz tükrét. Le akarom kapni ezt a képet, de a sast is megtéveszti az én fakózöld ruhám, ugylátszik ismerős neki, mert sietve továbbszáll.
Most a rengeteget fiatalabb, rendezettebb erdő váltja fel jobbról-balról. Kőrisfa-, szilfa-ültetések, melyeken mindenütt meglátszik az agancsdörzsölés káros munkája.
Lekanyarodunk a töltésről s ismét szálerdőben megyünk, azután egyhirtelen fordulónál előttünk fekszik a karapancsai telep. Jól oda kell nézni, hogy az ember meglássa az erdészlakot, annyira befutotta a zöld folyondár fel egészen a szélkakasig. Hátrább fekszik az uj vadászkastély. Fönségesbarokk-palota az őserdő közepén, mérföldekre minden emberi kulturától. És amellett épitészeti csoda, egy uj ,,régi” palota. Csak pár éve épült, de régianyagból. A legnagyobb fényüzés! A kastély előtt hatalmas méretü bronzszarvas-szobrok állnak terméskő talpazatokon. Erkélyeiről végig lehet látni az erdő széles nyiladékain, melyeken esténkint a szarvasok bőgnek. Belseje villanyvilágitással és minden modern kényelemmel van berendezve. Megtekinteni sajnos nem lehet.
Kint a gyepen, egy vén kőrisfa alatt tábort ütünk. A sokac először a lovait látja el, aztán tüzet rak, szalonnát pirit s falatozunk. Aztán vizet hoza fekete mohácsi korsóban, iszunk, aztán alszunk egyet az árnyékban, mást ugysem tehetünk.
„Ha szarvast akar látni az ur, akkor induljunk” — e szavakkal kelt fel a sokac álmaimból. Az árnyékok hosszabbodnak, a kocsi készen áll.
Belemélyedünk a sötét erdőkbe. Csakhamar letértünk az utról, fatörzseken, pocsolyákon járunk keresztül a kocsival. Néha-néha megáll a kocsis és hallgatózik. Ilyenkor engem majd megesznek a szunyogok. A hallgatózás után rendesen változtatjuk az utirányt. Hosszu ideig egy rét mellett haladunk az erdőben. Vezetőm azt mondja, hogy itt tavaly kétszáz kocsi sarju termett, az idén nem szabad lekaszálni, hogy ne zavarják a vadat.
Lassan leszáll az est! Künn a réten még verőfény van, de az erdő már sötét. Vezetőm sürübben áll meg hallgatózni. A réten tul póznás van, melynek csendjét hirtelen két-három szajkó riadt lármája veri fel. A kocsis megbök és oda mutat: A póznásból három-öt-hét darab vaddisznó szép libasorban vált át a réten a tölgyesbe, nincsenek száz lépésnyire!
Alig hogy megszünt a csörtetésük, a kocsis ismét a póznás felé mutat. Nem látok semmit, de mikor jól oda figyelek, mély orgonahangu, rövid morgás thallok. Ébred az erdők királya!
Messziről hallik a hang, biztatom a sokacot, hogy kerüljünk arra, de ő csak a fejét rázza s nekem is int, hogy hallgassak.
S igaza van; a morgás ismétlődik, de már sokkal erősebben és közelebbről. Még a lovak is hegyezik a fülüket és csöndesebben hajtják el sszunyogokat.
Most abból az irányból, a merre a vaddisznók mentek, borjubögéshez hasonló gyengébb hang hallatszik s arra egy oroszlánszerü, mozdulással kilép a tisztásra a bika.
A gépem megrögzitette azt a jelenetet. Ott áll a hatalmas feketenyaku őslény, büszkén égnek emeli hatalmas koronáját. Ki meri zavarni birodalma csendjét?! Bőgése elhallgattatta a tuloldali gyengébb bikát.
Merően figyel minden irányban, orrlyukaiból fehér párát fuj a hüs esteli légbe. A mint a fejét forgatja, megolvasom agancsán az ágakat, az egyiken nyolc, a másikon kilenc van. Páratlan tizennyolcas, ez már királynakvaló zsákmány!
Most a rét végén egy pár tehén lép ki az erdőből, a bika ügetve megy feléjük, közben megáll és dühösen bőg az előbbi irányba, de most már tulról is, hátulról is erősebb-gyengébb bőgés felel neki; megkezdődik az erdei koncert.
De mi nem várhatjuk be a teljes sötétség beálltát a rengeteg utvesztői közt. Mikor aztán kiérünk a töltésre, ujból megállunk és hallgatózunk.Mindenfelől hallatszik a bőgés, mélybe olykor agancsok csattogása is vegyül, ott párbajt vivnak életre-halálra.
Leereszkedett az éj az őserdők országára, odafönn az égen láthatatlan vizimadarak szárnya suhog, a Duna felől gémek trombitálása hallik, egy vontatógőzös mély hangu tülköléssel vonul fel Mohács felé. Mi is hazafelé indulunk.
R.O.