Budapesti Hírlap – 1899-03-18 / 77. szám

Vallás és nemzetiség

Budapest, márc. 17.

Szántován, Bácsmegyében ezerkilencszáz katolikus sokác közül nyolcszázkilencvenhét jelentkezett a plébánosnál, hogy a szerb hitre tér át. A görögkeleti esperes már meg is alakitotta az uj gyülekezetét. Befejezett ténynek kell tekintenünk ezt a különös esetet.

Ha pusztán vallási kérdés lenne a dolog, akkor is érdekes és szóra érdemes minden ily tömeges mozgalom; különösen most, hogy az egyházpolitikai törvények óta gyakori panaszokat hallunk az áttérésekről, részint viszálykodások folytán, egyik bevett vallásból a másikra, részint az uj szektákba, nazarénusok és baptisták közé, vagy pedig szociálista izgatás folytán egyes csoportok felekezetnélküliekké válnak. Nem kevésbbé érdekes azonban a nemzetiségi kérdésnek belejátszása a valláscserébe.

E tekintetben az oláh vidékeken s különösen Erdélyben a görögkeleti egyház tesz hóditásokat, a mi nyilván összefügg a Bukarestből üzött propagandával. Most hasonló mozgalmat tapasztalunk Bácskában a sokácoknál, kik katolikusokból szerbek lesznek.

Talán legkülönösebb ujabb egyházpolitikai és nemzetiségi momentum, a mi Békésben, Szarvason történt, hogy a luteránus tótok, kik ezelőtt hazafiságban és magyar érzésben messze tulhaladták a békéscsabaiakat, eszükbe vették, hogy nem engednek magyar istentiszteletet tartani a nagy templomban, hol azelőtt fölváltva prédikáltak magyarul és tótul. Valóban érthetetlen, hogy a turóc-szt-mártoni pánszlávizmus hogy verhetett gyökeret a nép közt ott, a hol minden ember, még az asszonyok is, magyarul értenek és beszélnek s az egész értelmiség magyar.

Szántován magyarok és szerbek laknak a telepités óta és szokás 1790 óta minden harmadik vasárnap magyar prédikációt tartani. Béke volt 1892-ig, a mikor az ezerhatszázötven magyar az érsekséget megkérte, hogy minden második ünnepen legyen magyar istentisztelet. A kalocsai érsek a kérésnek helytadott, még pedig teljes paritással; nem ugy, hogy fölváltva, hanem, hogy minden vasárnapon és ünnepen magyarul is, sokácul is legyen nagymise és prédikáció. A sokácok tehát elnyomásról csakugyan nem panaszkodhatnak, mert ünnepeken és hétköznapokon, akik akarnak, saját nyelvükön imádkozhatnak a templomban — és mégis inkább kitértek és szerbek lettek, holott szerb templom a községben nincs; kitértek csak azért hogy a magyarokkal ne legyenek együtt és ezek velük egyenjoguaknak ne tekintessenek. Tehát ugyanaz a pánszláv szellem a bácskai sokácok, mint a békési tótok között. Csakhogy a sokácok még a vallásukat is megtagadták inkább, semhogy magyarokkal együtt legyenek.

Hogy megváltoztak az idők, vagyis az emberek, ha meggondoljuk, hogy 1848-ban sokácok és bunyevácok Bácskában mindenütt a magyarokkal együtt tartottak és harcoltak a föllázadt szerbek és betörő horvátok ellen. A nyolcvanezer bunyevác, a huszezer sokác nem is szerb, hanem katolikus bosnyák és dalmata, kik Szlavónián át vándoroltak be, a töröktől üzve földönfutó nép s találtak hazát, földet, egyenlő jogot, szabadságot, vagyont, kulturát s nemzeti nyelvüknek és szokásaiknak sértetlenségét Magyarországon. Sokan közülük magyar nemesek, bárók és grófok, prépostok, püspökök, országos képviselők s főrangu állami tisztviselők. Ki hallott ezelőtt bunyevác vagy sokác nemzetiségi kérdésről?

Hogy ma ilyen is van, politikánk és közigazgatásunk büne. Ennek tulajdonitjuk azt is, hogy Szántován a majdnem egyenlő számu s egyhitü sokácok és magyarok között a békét föntartani vagy helyreállitani nem sikerült sem a jószivü Császka kalocsai érsek személyes beavatkozásának és látogatásának, sem a vármegyének és kormánynak.

Micsoda izgatók jártak Szántován, szociálisták-e vagy omladinisták? Ki kellene deriteni, nehogy ugyanazok mesterségüket folytassák s a nemzetiségi és vallási viszályt az Alföldön terjeszszék. Mert a századvégi anarkizmust nem szivesen látjuk rombolni hazánkban.