A BAJAI TÜRR ISTVÁN MÚZEUM KIADVÁNYAI 18.
BAJA, 1971

Solymosné Göldner Márta

ASSZONYÉLET DÁVODON

LEKTORÁLTA:
Dr. MORVAY JUDIT

Dávod Bács-Kiskun megye déli részén a Ferenc csatorna partján fekszik. Neve — különböző változatokban — már a XIV. sz.-tól előfordul az oklevelekben. Magyar lakossága a török idők alatt elmenekült vagy elpusztult, helyükre szerbek szivárogtak be. Cothmann telepítési kormánybiztos 1763-ban ezt írja Dávodról: „…múlt év óta…csak ezen helységbe már 109 magyar család költözött be a felső vidékekről s pedig nagyobb-részt igavonó marhával ellátva, s e helyet annyira megtöltötték, hogy a kevés még itt lévő rácokat…Stanisith puszta egy részére kellett átvinni. Megjegyzendő, hogy ezen község elegendő földterülettel bír, s még több is lehetne, ha az itteni mocsáros terület kiszáríttathatnék. Minthogy pedig az itteni lakosok a nádasból sok pénzt szereznek, és a nád a tűzifa hiányát is pótolja, továbbá, hogy az ideözönlő sok magyar a halászatból is hasznot húz, alázatos véleményem az, hogy e nádasok és mocsarak kiszárítása egyelőre még elhalasztassék, míg nem talán a szántóföldek elégtelensége mást nem tenne szükségessé.”¹

Fényes szerint Dautovának 1837-ben 2553 lakosa van, földjei homokosak, legelője sok. Erdeje a Duna mentében bőséges. Szöllös kertek is vannak.²

50 évvel később ilyen jellemzést olvashatunk: „A dautovai férfi általában magas, szikár csinos arccal, míg a nők kevesebb kellemmel bírnak. Szorgalmára nézve jelenleg dicséretet érdemel, nem így a múltban, midőn még a földművelést sem kedvelte, minek következése lett, hogy földjeik jórészt a szorgalmasabb csataaljai németek, illetve svábok kezére került. Míg most földjét alig adja el valaki, a szegényebbje pedig az egész vidéken keresett munkás, kik ezenfelül szorgalmas selyem-tenyésztők is. A külső tisztaságra sokat ad. Házaik szép fehérre meszeltek, konyháikban pedig csillog az edény, mit ők ott mintegy díszítésnek is tartanak, udvaruk rendes, tiszta. Az építkezésnél most már gondot fordítanak az egészséges lakásokra is, dacára hogy a nép jómódúnak nem mondható, valamint hogy a jó evésre is sokat ad. Étkeit ízletesen készíti el, az úgynevezett igazi magyaros zamattal. Kár, hogy lassanként — bár közel sem oly mértékben, mint a szomszédos sokac községekben — ráadja magát az egészségtelen pálinka ivásra.”³

1870-ben kapott postát, 1912-ben vasútat. Egy 1925-ös felmérés szerint akkor lakóinak száma 3100 fő volt, a házak száma 676. Tanyán éltek 250-en. Határa 7640 khold, amiből szántó 4987, rét 1144, legelő 557 és szőlő 411 khold. Az egész földterület kis- és törpebirtokosok közt oszlott meg, nagy- és középbirtok nem volt. Az állatállomány ekkor 482 db ló, 887 db marha, 1713 db sertés és 928 db juh. Van 10 kocsma, 2 asztalos, 7 cipész, 3 bognár, 4 kovács, 5 szabó. Fő termény a tengeri a sertéstartás miatt. A kevés munkaalkalom miatt a püspökpusztai uradalomba járnak dolgozni. Van orvos, állatorvos, hat tanerős iskola, zárdaépület kalocsai nővérekkel, óvoda.⁴

A földosztáskor 600 család kapott földet, 1950-ben 4 termelő-szövetkezet alakulásával tsz községgé lett. 1965-ös adat szerint 1108 példányban járt különböző sajtótermék, a könyvtárnak 410 beiratkozott olvasója volt, 540 rádió, 434 vezetékes rádió és 85 televízió készüléket tartottak nyilván a faluban. Azóta ezek a számok még emelkedtek. A vasúton kívül évről-évre több autóbuszjárat köti össze Dávodot Bajával.

GYERMEKKOR

A csecsemő részére még századunk első két évtizedében is házilag varrtak kisüngöt, féketőt. A pelenkát rongyokból repegették, régi vászonüngből, pöndölökből. Vevett (vásárolt) pelenkának hírit sem hallották, de a rongyok beszegésével sem bajlódtak.

Minden reggel megfürösztötték a kicsikét teknőben, szappannal. Hintőpor nem volt, hanem a füstösből (nyitott kémény aljából) késsel kapartak fehér fődet, azt jól összedörgölték, azzal hintették be. Fehér földnek azt az agyagot nevezték, amivel a konyha falát szokták besimítani.

A köldökére zsíros ruhát tettek, aztán széles, hosszú gyolcsfáslival befáslizták a hasát és kinyújtott lábait, egész a bokáig. Ott kötötték meg a fásli végén levő madzagot. „Minél szorosabban. Úgy állt benne, mint a vasba, két hónapos koráig.” „Négy hónapig volt pólába, a keze be volt téve.” A póla sarkos volt, négyszegletes vánkos. Ünnepre fehér, hétkeznapra rózsaszín huzatba tették. Sifonból varrták vagy varratták.

A pólakötő szőrmadzag volt. Boltban árulták, volt zöld, kék, rózsaszín. Mindenki olyan színűt vásárolt, amilyen tetszett neki, nem nézték, gyeröknek lesz-e vagy lánynak.

A kising fölé nem húztak semmit, a főkötő viszont kettős volt. Alul fehér vászon, arra jött a selem vagy bársony, aminek körben alja volt, hogy védje a nyakat. A fölső féketőt díszítették, „pertli volt rajta berakka”.

A kisbabát bölcsőben tartották. Használták a talpas bölcsőt, de gyakori volt a teknyőbőcső is. Ezt napközben a gyerekkel együtt az ágy alá tették, éjjelre a ringő padra, amit akkor az ágy felé fordítottak. Sok ringőpad hátlapja átfordítható volt. Ha az anya magával vitte valahová, akkor is a ringővel (teknőbölcső) fogta a hóna alá.

A szoptatásnak nem volt ideje, amikor a gyerek sírt, az anyja megetette, éjjel, nappal. Hogy csendben maradjon, adtak neki cuclit is: cukrot összerágtak kenyérrel, és fehér rongyba kötve a szájába adták.

Nyugtatóként alkalmazták a mákhajat. Egyesek csak megtörték és megszitálták, mások megfőzték és a levéből adtak egy-egy kanállal. Ha véletlenül túladagolták a mákhajt, napokig aludt a kicsi. Hogy a főzet ne okozzon hasfájást, verébszart kevertek hozzá, vagy porrátörve szárazon, vagy tejben megfőzve.

Egyeseket másfél-két éves korig csak szoptattak, pótlásul adtak egy kis grízt, krumplit. Másokat már féléves korban elválasztottak, s hamarosan ráfogták arra a kosztra, amit a család evett.

Munkaidőben a pólyásokat nem hagyták otthon, vitték a mezőre. Vagy egy faágra vagy a kocsirúdra, saroglyára, esetleg háromlábra kötött lepedőbe fektették és „egy dajkalány kalimpálta, meg vigyázott rá.” Ha sírt a kicsi, az anyja letette a kapát, megszoptatta, és visszatette a hintába.

Ha már kikerült a pólyából, és állni kezdett, hosszi szoknyát adtak rá, amely fölül testreszabott volt, deréktól bő. Eleinte földig ért, ahogy nőtt a gyerek, úgy rövidült. Bugyit nem használtak. Beállították az állószékbe, mely négylábú, közepén lyukas szék volt, a gyerek előtt mélyedés vájva, amibe az ételt tették eléje. Ezt mindig kisúrolták, hogy tiszta legyen. A szék alá pokrócot, rongyot terítettek. Máshol forgóállót, forgó járót használtak. Egy hosszú rudat vettek, egyik végét a gerendához erősítették bőr kantárral, a másikat a földön levő lyukas deszkába. Alulról 40—50 cm-re oldalt kiállt egy rúd, ezen vesszőből hajlított félkör. Ebbe állították a gyereket, aki körbe-körbe járhatott, de elesni nem tudott. Ahol a nagyapa fúró-faragó ember volt, az járót, tolókocsit készített. Három kerekű kis kocsit, amit a gyerek maga előtt tolhatott.

Míg orvos nem volt a faluban — s azután is jó ideig — a betegségeket házilag kezelték. Többnyire szenes vízzel gyógyították a gyerekeket. „Pappál örzse néni, meg Berki Maris néni értették, hogy meg van verve szemmel. Eljöttek szívességből, egy tányérba szenet tettek, rá szentelt vizet, imádkoztak fölötte és megmosdatták, meghúzták háromszor. Pöndöl viszájával törölték meg.” Szemverés ellen egyébként piros követ kötöttek a kicsi csuklójára, amit 2—3 éves korig, de néha még az iskolában is viselt.

Ha jött a foga, kulcsot adtak a kezébe, hogy azt rágja.

A gyerekhalandóság nagy volt. Tudnak olyan asszonyról, aki 19 gyermekéből csak kettőt nevelt föl. „De köllött is, hogy haljanak, hát mit csináltunk volna annyi gyerökkel!”

A kislányok haját, míg kicsik voltak, kopaszra vágták. Ha már erősödött, növesztették, és befonták csicsókába. „Fölül is be volt fonyva, mert rövidke volt, két ágba” és a tarkó fölött találkozott, ahonnét egy ágba folytatódott. Ezt kontyba csavarták föl. Copfot nem viseltek.

„Csináltak nekik otthon játékot, aztán avva vótak. A kislányoknak csuta (kukorica csutka) vót, arra csináltunk fejet, egy kis hosszi falábat, kezet, egy kis ruhát, ilyen babák vótak.” Rongyból is készítettek babát. De a kislányok is szívesen hajtották a vásárolt vagy maguk készítette facsigát ostorral. A labda rongyból, tehénszőrből készült.

4—5 éves korban már őrizték a nagyobbak társaságában a libákat. 10—11 éves korban már kint kapáltak, markot szedtek. „Még hét éves voltam, már lovat vezettem. Nem sokat jártam iskolába, édesapám mindég kikért egy napra, lovat vezettem, bocskorban voltam. Valamikor két sárga csikónk volt, azt vezettem, elestem. Édesapám hátranízett: az anyád erre-arra, kelj föl, hogy el ne vigyenek a lovak! Nem ám, mint mostan!” „Akkor még kiengedték az iskolából tavasszal, mert kikérték kapálni. Kisebb, kopott kapákat adtak, hogy ne legyen olyan nehéz.” „Nem mondom, hogy úgy bírtuk, mint a fölnőttek, de mindent dolgoztunk, gulyások voltunk, kanászok.”

Az iskolás lányok az első két osztályba már melledzős szoknyában jártak, a deréktól be volt ráncolva, a felső rész testhezálló, hátul gombos, a bokájáig ért, hogy ki ne nőlje. A harmadik-negyedik osztályban kaptak bő szoknyát löbötykével (szűk kabátka).

Sok volt a gyerek, kevés a tanító, két-három osztály volt együtt, 70—80-as létszámmal.

A tanyai gyerekek, míg jó idő volt, bejártak, a rossz idő beálltával beköltöztek a faluba a nagyszülőkhöz.

Az iskolás lányok is elsősorban a csuta, rongy és kóróbabával játszottak, szerették a csigát, a kötélugrálást és a sántikálást.

Tavasszal, mikor le lehetett ülni a földre, akkor volt a keresd kutya kölkedet: az egyik humot, a többi megjelölt kis pálcikákat dugott el, azt kellett megkeresni. Fogócskáztak és csirkéztek. 5—6 gyerek — fiúk, lányok — összejött, egy 20—30 cm, egyik végén hegyes botot, a csirkét egy kör közepére szúrták, kilépett távolságról egy bottal el kellett ütni. Aki csalt, azt a fogó szőrlabdával megdobta, s annak kellett a csirkét állogatni.

Másik játékuk volt a tütrüt kanász vagy lukra kanász. Itt egy rongylabdát kellett egy lyukba behajtani. A labda volt a disznó.

A pilkázás is lány játék volt, nagy ügyességet kívánt. A vasúti töltésen kerestek öt egyenlő nagyságú kavicsot, de volt cserépdarabból, sőt szódásüveg darabokból is. A pilkát előbb egyesével, majd kettesével, hármasával kellett feldobni, elkapni, aztán kézfejre, tenyérre, aztán kupit csinálni: a földre támasztott két ujj között a kapun áthajtani. „Szódavízre játszottunk. Velünk járt a szódás lánya, aki vesztet, az fizette a szódát, de majdnem mindig a szódás lánya fizette. Meg náluk szétrobbantak a szódásüvegek, abból volt a pilka, hogy szépek legyenek. Sokszor véresek voltak a kezeink, de nagyon szépek voltak, rózsaszínek, meg minden.”

Kőszeghy így ír 1898-ban: „A fiatalság leginkább tánccal és labdázással mulatja magát. A labdázásnak csak kétféle neme dívik itt, úgymint a „méta” és „városi”. Előbbinél bottal elütik a labdát, vagy megkapja a künn álló ellenfél valamelyike, vagy az elütés után kiszaladót üti meg. Ilyenkor a másik fél jön beütni. — A városinál pedig körbe állanak, egymásnak dobják a labdát, aki ezután nem bírja elkapni, az a közepére áll s egy-egy hátbaütésre van kárhoztatva addig, míg a labdát sikerül el-vagy felkapni s azzal egy másikat megütnie, mikor is az illető kénytelen helyére állani.”⁵

A hat osztály elvégzésével vége volt a gyerekkornak.

A fenti képen az első változásokat az 1920-as években tapasztalhatjuk. Akkor jelenik meg Dávodon a hintőpor, majd a babaszappan, kenőcsök, gumipelenka. A fáslizást elhagyják, illetve csak a köldököt kötik le.

A pólyakötő megváltozik. A 30-as évek végén már nem kapni a szőrmadzagot, hanem gyári hímzésű rózsás szalagot vesznek, egyformát fiúnak, lánynak.

A 30-as években használják már a dudlit és a gumicuclit. Talpasbölcső még általános, de a ringőnek csak hírét ismerik. A babakocsi csak az utolsó 10—15 évben lett általános.

A 30-as években városi rokonok révén gyári babakelengye is eljut Dávodra. Megjelennek a kötött réklik, gumibugyik. A kezeslábas, hátul gombolós nadrágokat már a 20-as években is használták.

A mai csecsemőket naponta fürösztik, kádban, esővízben, babaszappannal. Hintőporozzák, s kelengyéje hosszú pólya (kb. 1950. óta), és vevett pelenka, kising, rékli, főkötő, amit úgy vásárolnak

A bölcső helyét elfoglalta a gyerekágy és a kocsi.

A szoptatást órára betartják, spenóttal, sárgarépával, húslevessel, grízzel táplálják cumiból vagy kanállal. A csecsemő gondozásával kapcsolatban a védőnők utasításai szerint járnak el.

15 évvel ezelőtt már két ágban hordták a hajukat a kislányok, 10 éves korig egybe ruhát viseltek, aztán parasztosan öltöztették. Ekkor már megjelentek a városi játékok, a csörgők, babák, stb. Ezeket a lányokat iskolás korban munkára nem nagyon fogták be, legfeljebb a kiscsirkéket gondozták.

Az állószék és járóka a 40-es években ugyancsak kiment a divatból.

NAGYLÁNYKOR

„Amikor kimúltunk az iskolából, nagylánynak éreztük magunkat. 12 éves korunkban jártunk a bálba, a kocsmába, mi is odatartottuk az orrunkat, ahol a legények voltak.” Két évig ugyan jártak még ismétlő iskolába hetenként kétszer, de mégis nagylányok voltak. Most a nyolc osztály elvégzése után számítanak nagylánynak.

A nagylányt már minden munkára befogták, kivéve a főzést. Úgy mentek férjhez, hogy még a paprikáskrumplit sem tudták megfőzni. Azt tartották, tanítsa meg az anyósa úgy, ahogy náluk szokás.

Nagyon vigyáztak arra, hogy lányok fülének nem való dolgokról ne halljanak. Ha a felnőttek beszélgettek, kiküldték őket a szobából. Az anya nem tartotta fontosnak, hogy felvilágosítsa őket. A menstruáció 12—17 éves korban váratlanul érte a lányokat, s csak ha nagyon sírtak, akkor mondta idősebb nővérük vagy az anyjuk: „ennek így köll lenni, ez minden nőn van”. Ilyenkor sötét szoknyát vettek alulra a szokásos fehér pendely helyett. Csak a 30-as évektől készítettek házilag felkötőt, és a háború után terjedt el a vatta használata.

A bugyit a 20-as években kezdték a fázósabb öregek, a 30-asévekben a fiatalok viselni. Házilag varrták, slingölték, térd alatt gumi fogta a lábszárhoz. Akkor még a szoknya is féllábszárig ért. A hétköznapi bugyi színes flanelból, az ünnepi fehér vászonból készült.

Melltartó nem volt, pruszlikot használtak, ami lapította a mellet, mert azt szégyelték. A slingelt ingre vették a színes kivarrott pruszlikot. „Az nem olyan volt, hogy az embernek legyen valami formája is.” A melltartó viselet csak 1944—45-ben kezdődött, valamivel korábban a kombiné, amit házilag készítettek, és rövid volt.

A lányok, asszonyok tehát előbb az üngöt, pöndölt vették magukra, erre jött az alsó és felső szoknya. A felsőtestre levetykét, levit húztak. A hétköznapló ruhák nyáron vékonyak, mosók, télen parkett. Ünnepre bársony, selyem, kázsmér, moldony. A szoknya és löbötyke vagy a blúz azonos anyagból készült, a kötény másból. Egy-egy lánynak ünnepre 15—20 ruhája volt, hétköznapra ugyanannyi. Az ünneplős ruha métere a 30-as évekelején 4—5 pengő volt, amikor a búza mázsája 6—8 pengő! Egy ruhához 6—7 m anyag kellett. A kötény anyaga még drágább volt, 25—30 pengő métere. Igaz, hogy egy-egy ruhát évtizedekig viseltek, anyáról, nagyanyáról örököltek.

A századfordulótól a világháborúig jellegzetes ruhadarab volt a tűzéses kötény. Már a 19. sz. végén a szoknyák alját, a cokikat, bajkókat varrógéppel, színes fonallal díszítették. Ez a technika a kötényekre átterjedve kivirult. Előbb csak a kötényaljára, majd fent két oldalára is színes virágmintákat, madár, címer motívumokat tűztek a selyem, bársony kötényekre. Ez a divat Nagybaracskáról indult, de pár év alatt átvette Dávod, Bátmonostor, sőt Hercegszántó magyar lakossága is. A tűzésnek külön mesterei voltak, akikhez a szomszéd falvakból is hoztak munkát. Az első világháború után már nem készítettek újat, az öregek viselték egy ideig még a régieket. A fiatalok azért sem hordhatták, mert a szoknya rövidült, s a díszített kötényből sem felhajtani, se levágni nem lehetett.

A templomi ruhában nem volt szabad sem kocsmába, sem lakodalomba menni. A kocsmába pargett szoknyába és mosó ruhába mentek, piacra, városba festő ruhában.

„Dehogy engedtek volna abban ruhában táncolni, amiben templomba mentünk. Abba nem volt szabad fölkészülni, csak a templomba. Kocsmába csak a kocsmás fehérszoknyát, meg még a pöndölt is másikat köllött venni. Noszolólány voltam, csak a rózsaszín kázsmérszoknyát engedte édesanyám, se kíket, se bársonyt, mindjárt le köllött ám vetkőzni. Nem ám mint most! Azt kérdezik a fiatalok: mikor örült kee nekije? — Hiába, nem engedte édasanyám.”

Bálba sem húzhattak templomi vagy hétköznapi ruhát. Kivételt képezett az új ruha, pl. egy kartonruhát felvehette reggel a templomba, mert új volt, este a bálba, de aztán csak hétköznapra hordta.

Minden lánynak volt 4—5 bálos, és ugyanannyi templomjárós ruhája, s ezen kívül különböző ünnepek szerint más-más színű.

Adventkor sötét ruhát viseltek, karácsonykor kázsmér vagy bársony szoknyát, nagyböjtben barnás színűeket. Feltámadásra már lehetett kázsmért, világoskék kockást, rózsaszínt, nagyon világos drappot, és fehérvasárnapra, ha jó volt az idő, fehér blúzt. A viseletben „vallási alapon mentünk”. Pünkösdre, nagyasszonyra, húsvétra minél cifrábban, és újban, ha más nem, legalább egy blúz legyen új.

Sokat emlegetik az egykori viselet felső ruhadarabját a levit, levetykét, löbötykét. Ez testhez álló, belül pargettel bélelt, magasnyakú, szűk ujjú, deréknál kis aljjal ellátott kabátka volt. Elöl sok apró gombbal záródott. Nyakukra krézlit gomboltak, ami széles slingelésből egy keskeny vászonpántra volt bodrozva.

Ebben az időben melegebb holmi volt a bájkó, ebelasztinból varrott, bélelt, szűk felsőkabát. Tűzéssel, zsinórozással vagy krümmer szerű anyaggal díszítették az elejét és alját. Nagykendőt ünnepen nem viseltek.

Az 1930-as években ezek helyett új ruhadarabok jöttek divatba. A levi helyett blúzt kezdtek viselni. Ennek a válltól a mell részig franciája van (eleje franciája, hátulja franciája), onnan lefelé van letűzdelve, de az is testhez álló, egybeszabott az aljával, amin csipke, meg léghímzés, oplikáció volt, hogy díszesebb legyen. Máskor a francia alól húzva vagy rakva folytatódott a blúz. A 30-as évek végén egész bő volt, és lagövvel, níderrel szorították le. Még a nótába is bekerült, hogy: „pirosníder ragyog a derekán”. A blúznak nagy gallérja volt, széles csipkével, fodorral, pántlikával körül kidíszítve, elöl is a mellrészen fodor, pántlika, masni. Később pomponyokat kötöttek a gallér alá.

Ellentétben a levetyke egységesebb stílusával, a blúznál a divat és az egyéni ízlés nagyon sok variációt hozott létre.

A levetykéhez tartozott a huszas, a pénzekből készült nyakék, amit szorosan a nyakra kötöttek, nem a mellre leengedve, mint a sárköziek. Az 1920-as években felváltotta a metál, amiben a szülők, férj vagy saját fényképét viselték. A lánc 2—3 soros volt, (ezt számon is tartották!), azon egy-három metál. Divatba jöttek a búcsúban vásárolt virágalakú brosstűk is.

Elengedhetetlen tartozéka volt a viseletnek a fehérrel vagy színessel hímzett zsebkendő, slingeléssel a szélén, amit a lányok még tánc közben is a kezükben tartottak. Nagyon megnézték, kinek, milyen a zsebkendője.

Télen a blúz fölé hasonló szabású pargettal bélelt pántosblúzt viseltek. Felül testhez álló, alul bodrozva, színes szövetből, sima vagy csíkos (kord) bársonyból készültek, saját anyagú övvel.

Ugyancsak a 30-as években jött divatba a bodros aljú cvetter. Ispiánból kötötték, ebből van a pregacsa kötény is, az egyik ága fekete fonal, a másik iszpián. Különböző fazonú volt, néha derékig érő gallérral. Az eleje a szvetter anyagával azonos fonállal hímezve virágokkal. Díszes gombokkal záródott. Megkötő volt a derékon, a végén nagy sallang, és fodros alja a dísz. 40—50 pengőbe került, strikkerek készítették.

Hétköznapra finom berliner kendőket vettek magukra. Azt is a strikkerek készítették. A második háború alatt angóra nyulakat is tenyésztettek sokan, annak a szőréből kötöttek pulóvereket.

A lányok ünnepen széles fekete bársonyt kötöttek a fejükre, hátul bukorja volt, kb. 20 cm még le is lógott a szalagból. A végén nyolcas sík (ezüst csipkeféle 8-as alakú mintákkal), és klica (hosszú ezüst rojt). Szoktak oplikációt (színes gyári virágcsipke) is tenni a bársony végére. A bársony teljes hossza kb. másfél méter volt, mikor megkötötték, akkor rendesen leért a hátukig. Az öregek emlegetik a decsit vagy drecsit, ,,az valami piros kiscakknis szalag, amit a bársony alá kötöttek, de a férfiak ingének gombolásához is varrtak. Ez az első háborúval már kiment a divatból.”

Hétköznapra télen a lányok is előre kötötték a fejüket, munkára egyesek hátra kötötték (sárközi hatás), de ünnepen a legnagyobb hidegben is hajadonfőtt mentek. Böjtben fekete, munkára delén, más alkalomra selyem kendőt viseltek.

A harisnya: pippancsos, buckos, bibbantyús harisnya vagy kapca olyan mint a mohácsi sokacoknak, csak apróbb mintás.

Volt hat sor buckó, köztük virág, szőlőfürt, de volt sűrű buckós is. Nagybaracskán kötötték, de Dávodon is volt strikker. Régebben kapcának nevezték. A sima harisnyák csak 1938—40 körül jöttek divatba.

Régente fekete bársonycipőt és papucsot viseltek. A cipő fordítós volt, mindkét lábra fel lehetett húzni. Húsvétra papucsot kaptak. Esküvőre körösztszömös cipőt viseltek, amit a cipész felesége pamuttal hímzett ki.

Munkára bocskort és klumpát húztak. A múlt század végén még csizmát is viseltek, táncolni is jártak benne, fekete volt.

A 30-as években spanglis cipők a divatosak, meggyszínű, sárga és lag (lakk), 5 centis sarokkal. Hétköznap vagy meztéláb vagy zsíros bőrből készült szandálban jártak, ennek egész lapos sarka volt. A piros bársony szegedi papucs is divatba jött, kivarrott és szalagos. Munkára viseltek fatalpú, bőrfejű fapapucsot is. A klumpa egészen fából volt, szalmát tettek bele, úgy húzták fel. Ezt csak nagy sárban, vagy nagy hidegben vették fel.

Bár a dávodi viselet hasonló a nagybaracskaihoz és bátmonostorihoz, apróbb különbségekből felismerék, ki a dávodi, ki nem. Így pl. a lányok pántlikája itt volt a leghosszabb. A hajukat elöl megszappanozták, és a homlokukon nagy cakknikat raktak ki. A menyecskék kontya magasabb volt, mint a szomszédos községekben. A szoknyák itt voltak mindig a leghosszabbak, alul inkább pántlikával díszítették, s nem flitteres sikkal, mint a baracskaiakat, és a pántlika lejjebb volt varrva, mint a monostoriakén.

Itt kell megemlékeznünk a kivetkőzés rohamos terjedéséről. Alig 4—5 éve kezdődött Dávodon (kb. 1960-ban), hogy a fiatalok elhagyták a viseletet. A háború előtt már kaptak a gyerekek mackóruhát, a háború után általános lett, hogy a fiatalabb nők mackónadrágot húztak a szoknya alá. Az idősebbek nagyon botránkoztak: „jön a világvége, mert meg van írva valahol, hogy akkor lesz a világvége, ha az asszonyok is nadrágot hordanak”. Ma szinte általánosnak mondhatjuk, hogy hideg időben már az idősebbek is sötétkék mackónadrágot húznak a szoknya alá.

Akik parasztosan járnak, azoknál is sok városi ruhadarabot találunk. A nylon fehérnemű, a tűsarkú cipő, a nájlon kuligán mindennapos. A fiatalok 14—15 éves korban vetkőznek ki, bár a mai generáció kiskorától városi ruhában jár. Az idősebbek gyakran 40—50 éves korban orvosi javaslatra hivatkozva hagyják el a bőszoknyát. Egyesek egyik napról a másikra váltanak át, mások ünnepen szűk szoknyát, hétköznap, munkára a régi ruhájukat viselik. Ha meggondolják, ünnepre is parasztosan öltöznek, míg ruhatárukat el nem hordják.

Sokat vitatkoznak, melyik a drágább. „A mi ruhánk az olyan, hogy hordhatnánk 50 éven keresztül is. A szűk ruha nem drága, de ha valaki csinosan akar járni, nagyon sok. Akkor már kell venni kabátot is.” A kivetkőzöttek azzal érvelnek, hogy a régi viselet is nagyon drága, egészségtelen, és azok, akik viselik, ugyancsak felveszik a városi holmikat hozzá.

A kivetkőzéssel a hajukat is levágatják. A községben három női fodrász van, s nagyon sok a munkájuk.

„Szórakozása akkor volt a nagylánynak, de most nincs, különösen falun. Városon van, de falun nem nagy szórakozás van.” Figyelemre méltó ez a vélemény. A mai fiatalokat anyáik, nagyanyáik szórakozásmódja már nem elégíti ki, az új formákat pedig még nem találták meg.

Ahogy kijárták a hat osztályt a lányok, ősszel már fonyóházba jártak. Mindszent körül szedték a garast, hogy kibérelhessenek egy szobát valamelyik magányos öregasszonynál. „Akkó nem adta ki zsöllérnek, mert megkapta ugyanazt a pénzt abba a két hónapba, mintha egy évre kiadta volna egy zsöllérnek, akit egész évben kerülgetett volna. Ezek az öreg cselédek az első szobát adták ki, ahonnan minden ki volt hurcolkodva, csak a banyakemence vagy spórhelt volt benne. Készített be a gazdasszony téglákat, arra vittünk deszkákat és körülraktuk. Ki volt adda, hogy ki mikor mennyi fát visz, avva a gazdasszony fűtött. Vittünk olyan kis székeket, amit a lábunk alá tettünk, de még jobban annak az alkalomnak, hogy a legényeknek legyen hol ülni. Betették a szoba közepére, a legények oda ültek.”

Minden utcában volt 2—3 fonóház, egybe-egybe 25—30 lány járt. Első este mindenki megválasztotta a helyét, s mindig odaült. Szombat este kivételével minden nap mentek. Hétköznap fél hat, hét óra körül, ki hogy tudott hazulról elszabadulni. Egy nyolcas lámpánál fontak rokkával, slingeltek, horgoltak, készítették az ágyhuzatot. Beszélgettek, danoltak. Vittek 2—3 cső kukoricát fejenként, meg pár darab fát, a háziasszony megfőzte, s várták vele a legényeket.

Vasárnap már ebéd után mentek a fonóba, s onnan létániára. Arról hazamentek, átöltöztek, pár falatot ettek, s mentek vissza. Ilyenkor körbeálltak, táncoltak lassút, frisset, énekre vagy hermonikára.

Hétköznap a munka mellett játszottak is. Kútbaesőske és párosi volt a két állandó játék.

A kútbaesőskénél az ajtó melletti sarok volt a kút, egyik legény, a lafatyos, csomót kötött a zsebkendőjére, azzal megcsapta azt a lányt, akit a kútbaesett legény megnevezett. A lány odament, megcsókolta a legényt és helyet cseréltek. Ő egy másik legényt hívott. Így ment körbe a játék.

Ha megunták, körbeálltak, egy legény középre leült. A lafatyos azt mondta: fordulj bóha. „Addig nem fordulok meg, míg ez meg ez a lány meg nem csókol.” így a lány maradt a körben, s ő hívott egy legényt. A párosinál mindenki párt választott, aztán az egyik azt mondta: „Nem tetszik a párom, összevesztem vele, cseréljünk”. Az új párral persze megint megcsókolták egymást.

A fonóház 8—9 óráig tartott. A szülők szigorúan vették, hogy a megadott időre a lányok otthon legyenek. „Az én testvérem, mikor egyszer elkésett, áztatott kötélből kapott, avva verte édesapám. Ha nem tudod lányom a nyóc órát, akkó majd én tudom!’” A fonó karácsonyig vagy farsangig volt.

A 20-as években a fonónak ez a formája már nem divatozott, a lányok családokhoz jöttek össze öten-hatan. A 30-asévekben ez is elmaradt.

Farsangra a legények szerveztek újabb szórakozási lehetőséget, a bandát. A fonóházakat farsangra a bandák vették ki, 25—30 legény állt össze egy bandába, ők fizették a bérletet. Farsang előtt két héttel már mindenki meghívta a bandáslányt. A lánnyal megbeszélték, úgy mentek el a szülőkhöz: „Jóska bácsi, elengedi-e velem a Verkát bandába?” Szülői engedély nélkül nem mehetett volna el. A 12—14 éves lányokat már hívták. A lány viszont köteles volt azzal menni, aki elsőnek hívta, vagy egyáltalán nem mehetett. Farsang három napján csak azzal táncolhatott, aki hívta. Ha mással ment volna el, kitáncoltatták. Néha a legények megegyeztek egymás közt, hogy bandáslányaikat kölcsönösen megtáncoltatják.

A bandázás sokba került a lánynak, mert bandáskendőt kellett adnia. Egy tiszta fehér slingelt kendőt és egy színessel hímzettet. Versenyeztek, ki ad szebbet. A legény egy kis cukorral, naranccsal viszonozta, és ő fizette a mulatságot. Amelyik lány maga nem tudta elkészíteni a kendőt, az mással varatta, s ez elég drága volt, 15—20 pengőbe került egy-egy zsebkendő.

Farsang előtt két héttel szombaton hívták meg a lányt, vasárnap már mentek táncolni. Reggel 10 órakor, mise után már elkezdődött, délben hazamentek ebédelni, délután folytatták. Vacsorára megint hazamentek. A legények felváltva látták vendégül vacsorára a zenészeket. Este 10—11-ig tartott a mulatság. A 30-as években már hajnali 4-ig szabad volt táncolni, de kismisére el kellett menni.

Farsang keddjén mentek a bandás házakba a maszkák. Menyasszony-vőlegénynek, cigánynak öltöztek. Lakodalmas menetet rendeztek, az ifjú párt ló után kötött ladikban húzták körbe a faluban. Ha sáros, vagy havas idő volt, a ladikot a földön húzták, máskor kerekekre tették.

Tánc közben nagyokat ugrottak, hogy olyan magasra nőjjön a kender.

A délutáni litánián a legényeknek is részt kellett venniök, különben az öregek nem adtak pénzt.

A bandába a legények vitték a bort. A szülők nem mentek el. Tambura zenére táncoltak.

A 30-as években már az iskolások is rendeztek vizi bandát. Azért nevezték így, mert csak vizet ihattak. Ők is kibéreltek egy házat, harmonikára vagy asztali citerára táncoltak.

A legények, nagylányok a 30-as években már kocsmába jártak, de a korábbi években is azok, akik egyik bandához sem tartoztak, kocsmában mulattak.

Nagyböjtben és Péter-Páltól István királig nem volt tánc-mulatság. Közben, vasárnaponként a kocsmákba jártak, de Szentgyörgy napig, míg a búzát meg nem szentelték, nem muzsikáltak a kocsmákban.

Minden legénynek meg volt a maga kocsmája. Az Orbánék kocsmájába a gazdagok jártak, a Szalaiékhoz a szegényebbek és a püspökpusztai béresek, a pálinkafőzőnél levőbe a suttyó legények, a Kemencei félébe pedig az inteligencia és a falu jobbmódú, vezető rétege. A lányok is aszerint mentek oda, hogy melyik legény tetszett nekik. Akármilyen rossz idő is volt, a lányok kint várakoztak. „Mikor bent elkezdtek zenélni, akkor úgy ágaskodtunk az ablak alatt, hogy mutogattuk a fejünket, hogy én is itt vagyok. A legény kikiáltott a kocsmábú: Hej, gyere be Szenei Maris, Horváth Verka, ami annak a lánynak a neve vót.” A tánc után a lányok újra kimentek. Az asszonyok néha bemerészkedtek a fal mellé, de a legények föléjük csapták a boros-üveget, s azok sikítva futottak ki. Ha lány talált bemenni, azt a legények bikacsikkal hajtották ki.

„Azért most jobb szokás van, mert vót, aki elkezdte azt az ablakszárfát tartani délután négy órakkó, és ott tartotta este nyócig, nem hítta be senki. Annak rossz vót ám kinn!” „Valamikor amikor táncoltattak vagy forgattak bennünket, akkor meg köllött a szoknyát fogni, ugye hát nem volt bugyi. Mert mikor már fölvötték, akkó sivalkodtak, hogy kilátszott a fara neki.”

A 30-as években a banda már a kocsmákba járt. Most már a lányok is bemehettek, a legény megfizette a belépődíjat, s a lányok körben a fal mellett vártak, hogy a legény eléjük álljon, és úgy kérje fel táncra. Szokás volt a nőválasz is. Egy-két tánc után volt a nőválasz, s azt kellett visszahívni, aki elsőnek kérte fel, még akkor is, ha más volt az udvarlója. Nagy szégyent jelentett, ha nem az első táncosát választotta.

Ebben az időben a kukunyes (ugrós) és csárdás mellett a foxot, keringőt és tangót is táncolták.

A szülők nem mehettek be a kocsmába, az ablakon át nézték a fiatalokat. Minden asszony vitte a fejős kisszéket a karján, hogy arra állva kukucskáljon be az ablakon. Este 11-kor volt vége a mulatságnak, s mindenki azt nézte, hogy utolsónak ne maradjon. „Éjfélig csak a rossz életűek maradtak.” Hazafelé a lányok a szülőkkel mentek, a legény mögöttük jött. A kapuban pár percig még elbeszélgettek az udvarlóval, de a szülők kikiáltottak, hogy most már elég lesz.

Farsangkor a mulatság már vasárnap délután elkezdődött, és egész nap ment a három napban. Akkor szabad volt éjfélig maradni. Hétfőn délelőtt 10—11 órakor kezdték újra, délben a bandás legény a lánynál ebédelt, a lány felvette a kocsmás ruhát, mert délelőtt szabad volt a templomiban táncolni. Vacsorára is meghívták a legényt. Kedden este 11-kor volt vége.

Szilveszterkor éjfél utánig maradhattak, mert a himnuszt megvárhatták.

A 30-as években már szokásba jött a táncközbeni lekérés is.

Amikor tilos volt a muzsikaszó, a lányok a zaljra jártak, a falu szélére egy térre. Itt sétáltak a legényekkel, danoltak, táncoltak.

Nemcsak az öregeknek, de a fiataloknak is az a véleményük, hogy manapság nem sok szórakozása van a fiataloknak. Míg a kultúrház meg nem épült, egy kocsmában tartották a táncmulatságokat, de nagyon kevesen vettek részt rajta. A művelődési ház táncaira sem járnak el, nincs is minden vasárnap. A mama elkíséri a lányt, körbeülik a termet. Dzsesz zene van, modern táncokat járnak. „Itt is a tviszt a fő. Inkább házibulikat rendeznek a diákok. A mai fiatalok nem szeretnek nyilvánosság előtt szórakozni, inkább sétálnak a sötétben, aki pedig szeret táncolni, az panaszkodik, hogy nincs rá lehetőség. A tsz-ek szoktak teadélutánt rendezni egyszer-kétszer egy évben. Névnapokat tartanak, süteményt visznek, a kultúrházból elkérik a magnót, de ezekre a házibulikra a szülők nem járnak” — mondta egy 20 éves adatközlő.

A századfordulón húsvét hétfőn kihúzták a lányokat a kútra, a vályúra fektették és úgy öntötték rá a vizet. A század elején már csak utána lottyantották a vödörből, akkor már elfuthatott. A lány pirostojást adott a legénynek, a szülők megkínálták pálinkával, borral a legényeket. Ha már volt jácintus, kaptak egy-egy szál virágot is. Voltak olyan asszonyok, akik megírták a tojást, nem kértek érte semmit, de szalonnával, kolbásszal viszonozták fáradságát. Többnyire szegény asszonyok csinálták. Aki nem tudott írni, az rózsaszín papírossal meg tojásfestékkel festett tojást. A hímes tojásra olvasztott viasszal csorgatták a geometrikus vagy virág díszt, aztán mártották festékbe.

A gyerekeknek a komaasszonyok adtak húsvétkor ajándékot. Kis karkosárban küldték egymásnak, ahány család (gyerek) volt, annyi tojást, meg egy kis cukrot cserébe. A szülők nem vettek semmit. „Nem volt akkor még nyuszi, mikor az apácák jöttek, akkor kezdődött, hogy kirakták a kertbe, csináltak fészket a szülők, ide is tettek, oda is tettek, a gyerek örült, hogy a nyuszi hozta.”

A sonkát, kalácsot tojást és egy szál tormát karkosárban vitte a nagylány vagy az öreganyja szenteltetni. Ritka kivétel volt az olyan ház, ahol nem szenteltették meg a sonkát. Csontját a nádtetőbe szúrták, de hogy mi célból, arra nem emlékeznek, bár mai napig odateszik.

Nagypénteken ma is megtartják a böjtöt, az öregek egyáltalán nem főznek, csak zsír nélkül sütött fonott kalácsot esznek. „Eszünk kalácsot, egész nap azzal elgázolunk.”

A század elején nagy divat volt a májfa állítás. A legények, kisbírók, rendőrök közösen vittek májfát az elöljáróságnak, jegyzőnek, bírónak, papnak. A lányoknak a szeretője vitte. A lány előre készített színes papírost és egy üveg bort a díszítéshez. Az apa hosszú karót és kötelet, amivel magasra felköthetik. Reggel aztán nézték, kinek van májusfája. Amelyik lányra haragudott egy legény „az truccot csinált neki, vitt egy karót, meg egy kéve íziket, felszúrta és kiállította a kapuhó csúfságbú.” Máshol ellopták a májfát, és ízíkkel szórták fel az utcát. Ebből persze verekedés is lett a legények között.

Az elöljáróság májusfáit a hónap utolsó vasárnapján kitáncolták. Litánia után a legények, lányok zeneszóval odamentek, körültáncolták, megásták a tövét, pár nóta után rángatni kezdték, ha kidőlt, bevitték az udvarra, s a házigazda borral, süteménnyel kínálta őket. 1935 körül az ilyen májfaállítás kiment a divatból. A lány májfáját az apja vette ki.

A dávodi lányoknak falubeli is, idegen is udvarolt. Vallási problémák nem merültek fel, mert a falu színkatolikus. Nemzetiségek a szomszéd községekben élnek, azokkal ritkán jöttek össze. A bandás kapcsolat semmire sem kötelezett, lehetett belőle házasság is, de ha összevesztek, sosem látták egymást.

A lányhoz csak az udvarló járt. Be is ment beszélgetni. Csak az utóbbi évtizedekben lett szokás, hogy barátaival, többedmagával jött. Persze régente sem nézték mindig jó szemmel a legények társaik sikereit. Máig is emlegetik, hogy vagy 50 éve Kozma Péter piacra készült Bajára. Este elkészítette a kocsit a fészer alatt, felrakta rá a búzás zsákokat, hogy reggel csak dob a lovaknak, befog és indul. Este azonban beállított az udvarló a lányhoz. Amíg bent beszélgettek, a többi legény lerakta a zsákot a fészer alá, szépen csendben kihúzták a kocsit a kertbe és megrakták trágyával. A gazda csak hajnalban vette észre a „tréfát”, mikor, indulni akart.

Tisztességes lány legénnyel nem ment végig az utcán. Ha mulatság volt, a lány előre ment pajtásaival, a legény utána. A kiskapuban találkoztak. Még menyasszonykorban is így illett.

A bandázásnak, kocsmázásnak előbb-utóbb kéretés lett a vége. 15—17 éves korban férjhez mentek a lányok. A szülők nagyon ellenezték, ha vagyoni különbség volt, persze csak a jobbmódú részről.

A kéretésre a lakodalom előtt 3—4 héttel került sor. A legény már előbb szót értett a lánnyal, tudta, mire számíthat. Be is jelentette előre, mikor mennek. Este ment apjával vagy közeli férfi rokonával a lány szüleihez kikérni a lányt. Akkorra elkészítették a jegykendőt, a legénynek szép slingelt zsebkendőt és egy selyemkendőt, amivel később a menyecske fejét bekötötték. A szülőknek, testvéreknek vevett zsebkendőt adtak. Később már a nőtestvéreknek is küldtek delén vagy szövet fejkendőt. Mindezt batyuba kötötték és a vőlegény hazavitte. Ő jegypénzt adott, pl. 1911-ben 25—30 koronát, amin a vőlegénynek két inget vettek, és egy undert (kis, felálló galléros testhez álló kabátka) varrattak varrónővel.

A 30-as években is inkább a szülők döntötték el, ki kihez megy férjhez, de a fiatalok már fenyegetőztek, hogy megszöknek, vagy összeállnak, ha nem egyeznek bele. A lány adott az apósnak zsebkendőt, az anyósnak, lánytestvéreknek fejkendőt, a fiúknak zsebkendőt, míg a vőlegény hímzett vagy kivarrott zsebkendőt kapott, és egy kázsmér, egy bársony és egy selyemkendőt. „Ez volt a foglaló, amit a fiú kapott”. A fiú megadta a pénzt, 50—200 pengőt (ez utóbbi összeg egy tehén ára volt). Gyűrűt is hozott. Ez szokás volt régen is, de akkor magának még nem vett.

Az arany karikagyűrű csak újabban jött divatba, előbb ezüst, köves gyűrűket viseltek, amit a bajai ezüstmívesek készítettek.

A menyasszony továbbra is járt a vőlegénnyel táncolni, a legény is járt a lányhoz kedden, csütörtökön, szombaton és vasárnap. Akkor már meg is csókolta.

A lakodalom előtti vasárnap a vőlegényt a kocsmából kikísérték a legények. A zenészek azt játszották, hogy:

„Tulipánnak elhervad a szépsége,
Vége legénységem gyönyörűsége,
Tulipánnak elhervad a szépsége,
Vége lányságom gyönyörűsége.”

A legény ilyenkor nagyon mulatott, tördelte az üvegeket, így volt a divat: „Látszik, hogy jó módú legény mulat, mert nagyon tördel!” A szegény is tördelt, erre azt mondták: „Látszik, hogy tartja magát, ha szegény is, nem hagyja magát, tördel.”

A menyasszony ezalatt lánypajtásaival sírt. Aztán szaladt előre, hogy mire a legény odaér, ő már a kiskapuban várhassa.

Manapság eljegyzést tartanak. Előtte megveszik a gyűrűt, aztán szűk családi körben, vacsorát adnak. A vőlegény sok ajándékot vesz, bársonyruhát, 1000 Ft jegypénzt, eljegyzési kosarat ciklámennel. A menyasszony pulóvert, fehér esküvői inget, az anyának kendőt, apjának zsebkendőt, testvéreknek porcellán figurákat vásárol.

ASSZONYSORS

A lakodalmak ideje ősszel ádventig, aztán farsangkor nagyböjtig, és húsvét után aratásig volt. Ha más időben tartottak lakodalmat, akkor nagyon sürgős volt már.

Régente kedden, szerdán volt a lakodalom. Más napokon nem lehetett, mert a hétfőire vasárnap kellett volna készülni, a hétvégi pedig ugyancsak a vasárnapi mise rovására ment volna, vagy a pénteki böjtbe ütközik.

A kéretés után három vasárnap hirdették a templomban a fiatalokat, aztán meg lehetett tartani az esküvőt.

A lakodalom teljes leírása nem célunk, csak a fő mozzanatok felsorolása és a változások megfigyelése. A három generáción belül jól elkülöníthetők a változások.

A század elején a lakodalom reggel kezdődött, a fiatalok misére mentek, a szülőkkel együtt gyóntak, áldoztak. Innét mindenki hazament. 10 óra felé a vőlegényes háztól mentek a menyasszonyért.

Addigra a menyasszony felöltözött már „fehér gyócsba. A fehér szoknyámra olyan keskenyecske kis görbikét tettek, meg két szájmedlit. Aztán ríttam én, jaj, minek tették rá, mert hát az kurva, azt mondták, akinek vót az alján. Fehér damaszt levetyke vót, azon kis fodrok rárakka. A fejükön bársony vót, meg koszorú, piros műből vótak a rózsák. Ilyen bukréta vót a vőlegény kalapjánál is, annak a ruhája ebelaszti vót.”

A lányos háznál szétosztották a virágokat a vendégek között. A közeli rokonoknak színes viaszvirágot, a gyerekeknek kis szalagot, a lányok kar hosszúságú, színes szalagokkal díszített rozmaringágat, a többiek ugyancsak színes szalaggal átkötött kisebb rozmaringágat kaptak. A rokon nők osztogatták, a férfiak és legények fizettek is érte. A pénzt a szülők félretették a fiataloknak.

Mikor a vőlegény a násznépével megérkezett, köztük is kiosztották a lakodalmi virágokat. A négy násznagy elé tányért tettek, arra a menyasszony által slingelt — később vásárolt — zsebkendőt, a násznagy kendőt. A násznagyok erre tették a násznagypénzt. Ugyanezt az összeget a nyoszolóasszony és a kisvőfény is letette, majd elkezdtek alkudozni az ágyra. A násznagyok sokat kértek, a nyoszolóasszony keveset ígért. A vendégek közül egyesek szalmacsomót hoztak be, hogy a menyasszony ágyából húzták ki, nem toll van benne. Az alkudozás sokáig tartott, találós kérdéseket is adtak fel, míg végül abban az összegben állapodtak meg, amit már előzőleg letettek.

Ezután kikérték a menyasszonyt, és elkísérték az esküvőre, előbb a községházára, aztán a templomba. Az esketés után a vőfény csutorájáról lehúzták a lakodalmas kalácsot és a papnak adták, aki elosztotta a kántorral.

Esküvőről a menyasszonyt hazakísérték, s a vőlegény násznépével ugyancsak hazament. Ebédre mindkét helyen húspaprikás volt. Ebéd után, 2—3 óra felé a násznép kocsira szállt, és elment újra a menyasszonyos házhoz. A vőfények jöttek előre követre bejelenteni, hogy jönnek. Ekkor búcsúztatták a menyasszonyt, a verses búcsúztatást az öregvőfény mondta. „Ezelőtt szép nagy búcsúztatók voltak ám, akkó búcsúztatták ám sokáig, agyon ríhatta magát a menyasszony.”

Újra kocsira szálltak, megkerülték az egész falut, felvégtől az alvégig, a szélső utcákig. Elöl a vőfények, utánuk a násznagyok, aztán a menyasszony, mögötte a zenészek, aztán a többi násznép, s leghátul vitték a menyasszony ágyát. A menyasszony szülei otthon maradtak.

A vőlegényháznál a szülők fogadták a menyasszonyt. Beköszöntötték, hogy szívesen fogadják-e. Megkezdődött a mulatság.

Vacsorára tyúkhúslevest, főtt húst tormával, húspaprikást és rétest adtak. Ez utóbbit a vendégek hozták tepsiben, úgy ahogy megsült, és siskát (fánkot). A rétesből vittek ki a hívatlanoknak is, akik a kerítésen át nézték a mulatozást.

Vacsora után azzal a kendővel, melyet kéretéskor a vőlegénynek adott, a menyecskék bekötötték a menyasszony fejét. Ezt követte a mosdatás. Egy tányérba vizet öntöttek, a menyasszony abba mártotta ujjait, és a vendégek arcát sorra végigsimította. A kisvőfény mellette állt, nyakában hosszikendővel (két végén szőttesdíszes vászonkendő), és egy fehér törölközővel megtörölte a vendéget. A megmosdatottak pénzt dobtak a tányérba, a papírpénzt pedig feltűzött fehér kötényébe tették. A mosdatás a násznagyokkal kezdődött, a vőlegény szüleivel, majd a násznéppel folytatódott. Papírpénzt akkor csak a közeli rokonok adtak, s nem sok pénz jött össze akkoriban.

A mosdatás után következett a termőág elárverezése. A termőágat a nyoszolóasszony csinálta, ez volt az ő ajándéka. Krisztuskoronatüskéből kb. másfél méter magas, tojásalakot kötözött, telerakták mézeskaláccsal, aszaltgyümölccsel és gyertyákkal.

Estefelé, mikor ókonyodott, a násznép zenével, a vőfények vezetésével elment a nyoszolóasszonyhoz a termőágért. Visszafelé két nyoszolólány hozta hosszú rúdon vállon a meggyújtott gyertyás termőágat, mögöttük jöttek a zenészek. Otthon a gerendára akasztották, s ott lógott vacsora alatt.

Árveréskor fölállt a vőfény, kezében egy nagy késsel és egy tányérral, s elkiáltotta magát: „Eladódik ez az erdő, meg az az erdő, kinek sok fa köll, ölfa, keményfa, lágyfa, mindenféle fa van benne, akinek köll, idegyüjjön, árverezzen rá az utolsó igérőjé lesz a fa. Akkor dobálták bele a pénzt a tányérba, az meg kiabálta, ezé meg ezé az erdő.” Ha több ígérő nem volt, a harmadszori kiáltásra levágta. A vendégek tépték, csupálták, többet elgázoltak, mint amennyit felszedtek. A pénz a menyasszonyé lett, 20—30 korona jött össze ebből is.

A mulatság reggelig tartott, addig a fiatal párnak sem lehetett lefeküdni, mosogatni kellett a fiatalasszonynak. Utána, volt úgy, hogy mindjárt az istállóba, vagy a gangra a szúnyogháló alá feküdtek.

„Azelőtt megkövetelték, hogy a lány röndös legyen, mert aki olyan volt, az nem is köllött. Előre nem engedhetett meg semmit, ha valaki olyat szólt, arra már nem is nízhettünk. Meg akit megtudták, hogy legény volt másnál, azt mondták, az már nem legény ám, mert volt másnál!”

A menyasszony hazulról kapott egy ládát, lepedőben az ágyát (ágyneműt), 6 vánkost, két dunyhát, lepedőt, aztán pöndölöket, üngöket és egyéb ruháit. Bútort nem adtak, csak ágyat és egy négy fiókos sublótot.

Amelyik szülő jobban bírta magát, egy évre adott egy-két hold bevetett földet, többnyire zabföldet a fiataloknak. Néha haszonbérbe vette ki az apa. A termés a fiataloké lett, ára a saját pénzük volt.

Általában a menyecske ment a férje házához. De ha a lánynak nem voltak otthon fiú testvérei, a szülők ragaszkodtak a munkaerőhöz, vejübe ment a legény.

A lakodalmat követő vasárnap volt a nászbál. Ekkor a vőlegény szülei hívták meg a lány szüleit ebédre. Csak a szűk család volt együtt, szülők, testvérek. Következő vasárnap a lányos ház adta vissza a meghívást.

A 30-as években a lakodalmat már nem a szülői háznál, hanem két külön kocsmában tartották.

A mennyasszonyt a varrónője öltöztette fehér vagy színes selyembe, mert azt jobban ki lehetett használni. „Én is jobban szerettem volna színes virágú fehéret, de a nagyanyám nem engedte, hogy a mennyasszony legszebb tiszta fehérben. Nekem még koszorúm volt, fehér koszorú, zöld levelek és nagy rözgős ezüstös búzakalászok. De akkor már soknak volt fátyla is. (1938)”

A lakodalom hétfőn, kedden és szerdán volt, csak Püspök-pusztán tartották szombaton, mert az uradalmi cselédeknek akkor nem volt munka.

A vőfények a vendégeket délelőtt 9—10 órára hívogatták. Reggel a menyasszonyt az ő vendégei elkísérték a menyasszonyos kocsmához, a vőlegényt az övéhez. A vőlegény a kocsmába ment a menyasszonyért, onnét kísérte a templomba misére. Onnét visszakísérte, és ők is elmentek ebédelni. Ebédre csak birka és marhapörkölt volt.

Ebéd után újra elmentek a lányért, kikérték, búcsúztatták, és mentek az esküvőre. Odafelé ki-ki a násznagyával, visszafelé együtt mentek. Esküvő után a menyasszonyt már a vőlegény kocsmájához vitték. A fiú szülei előresiettek, hogy ott fogadhassák. A lány vendégei viszont visszamentek az ő kocsmájukba. Akkor már nem volt szokásba, hogy kocsival vitték volna a násznépet.

Vacsorára marhahúsleves, főtthús ecetes tormával vagy paradicsomszósszal, pörkölt káposztasalátával vagy savanyú-paprikával és sütemény volt. Ez utóbbit a vendégek hozták, a násznagyok tortát csináltattak, mások rétest, földarabolt piskótát, kakaós süteményt, de még sült halat, rántott csirkét is, és egy-egy üveg bort, hogy ezzel pótolják a házigazda borát.

A fiatal pár tányérját leborították, és ha a násznagy fel nem fordítja, bizony éhen maradtak, mert szégyen lett volna maguknak visszafordítani. Ezért az ebédnél az anya bíztatta is a lányát, hogy csak egyél, lakjál jól.

A virágosztás, násznagypénz most is meg volt, 20 pengőt tett le egy-egy násznagy.

Vacsora után, 10—11 óra felé bekötötték az újasszony fejét kontykendővel. Hátul lógtak a kázsmérkendő sarkai, rajtuk az ezüst rojt, a klica, fölé jött az előrekötött fehér selyemkendő. Eztán következett a mosdatás. A lányok már féltek a mosdatástól, mert abban az időben kenték magukat, s féltek, hogy a festék elmázolódik. Ezért a menyasszony inkább a fülüket érintette meg.

Egyik adatközlőnk lakodalmán, 1938-ban a mosdatásból és a virágpénzből 200 pengő jött össze, ami egy tehén ára volt akkor.

Ekkoriban jött divatba a mosdatás helyett a menyasszonytánc. Egyik helyen mosdattak, a másik helyen táncoltak.

Termőágat citrusfából készítettek, vagy karácsonyfát, fenyőt ékesítettek fel, ha olyan időben volt a lakodalom. Ezt a vőlegényes háznál csinálták. Hüvelyes paprikát, sárgarépát, zöldséget, kisebb fej káposztát, egy-két almát, diót, aszalt meggyet és zacskóba cukrot akasztottak rá valamint díszes lakodalmi kalácsot. Elvitték a menyasszonyos házhoz, azután megkerülték vele az egész falut, s visszamentek a vőlegény kocsmájához. Mosdatás után elárverezték.

A fiatal pár végig, reggelig ott volt a kocsmában, mikor a násznép oszladozni kezdett, akkor mentek haza, oda, ahol később laktak. A fiatalokat már a tisztaszobában helyezték el, vagy abban a szobában, amit nekik szántak.

A stafírung ekkor egy szekrény, két dunyha, hat vánkos, szalmazsák, szakajtóruhák, konyharuhák, 30 db fehér ing, vagy 20 db pöndöly volt. Ebben az időben kezdődött, hogy a vendégek konyhafelszerelést, tányérokat, tálakat, vizes és boros készleteket, lavórt, evőeszközt, stb. ajándékoztak.

Ha a szülőknek több földjük volt, adtak pár holdat.

Napjainkban a lakodalmi szokások érdekesen keverednek. Megtaláljuk a régi hagyományokat és a városi hatásokat is.

Mindenki templomban esküszik, 1965-ig két KISZ esküvőről tudtak, de ezekről is feltételezi a falu, hogy titokban templomban is megesküdtek.

A mennyasszonyi ruha hosszú, fehér, rövid fátyol, fehér korona koszorú, a vőlegény által vásárolt szegfűcsokorral. Inkább tavasszal és ősszel tartják a lakodalmakat. Ádventben, nagyböjtben nincs. Szombaton vagy esetleg szerdán rendezik. A menyasszonyt a varrónője öltözteti.

Délelőtt 10-kor van a mise, amire csak a legközelebbi rokonok mennek el. Utána ebéd. Most is paprikást főznek.

Délután 3—4 óra felé mennek a menyasszonyért, s onnan az esküvőre. A lakodalmat a művelődési házban tartják, együtt van a két násznép 7—800 személy is. A két család az általa hívott vendégek száma szerint adja össze a nyersanyagokat. Vacsorára levest, főtthúst, pörköltet adnak. A süteményt most is a vendégek hozzák. .

Most már menyasszonytánc van. Leül a fiatal pár egymás mellé, fölöttük áll a vőfény és kiabálja: pénzért táncol a menyasszony! A pénzt a vőfény tányérjába teszik. A keresztapa a násznagy, ő 100 forintért táncol, a többi 10—20 forintot ad. Egyik adatközlőnk lakodalmán 10,300 Ft jött össze a menyasszonytáncból. A tánc után az újasszony parasztmenyecskésen öltözik, kázsmérkendővel kötik be a fejét. Akik már egész életükben városi divat szerint öltöztek, lakodalmuk éjszakáján felveszik a parasztruhát. A fiatal pár végig ott van a lakodalmon, reggelig.

A közelebbi rokonok nagy ajándékokat hoznak: a keresztszülők mosógépet, ágyterítőt, perzsaszőnyeget, ágyneműt, csillárt. Más vendégek evőeszközt, étkészletet, fürdető kádat, lavórt, vödröt stb. visznek. „Tiszta üzlet a lakodalom.”

Ma is az a szokás, hogy násznagynak, nyoszolóasszonynak a keresztszülőket kérik fel, vőfénynek pedig a keresztgyerekeket. Ha ilyenek nem lennének, akkor a legközelebbi rokonokból választanak.

A harmincas években a fiatalok már nem egyeztek bele olyan könnyen a szülők akaratába. Ha ellenezték a házasságot, a fiú megszöktette a lányt. Valamelyik rokonhoz vitte el, hiszen a szegényebb fél nem ellenkezett. Két-három nap múlva vagy pár hét után a szülők is megenyhültek, és akkor volt a lakodalom. De a menyasszony már bekötött fejjel ment az oltár elé. A lakodalmat azonban megtartották.

Ha ritkán is, de előfordult, hogy a gazdag legényt megfogták. A szegény lány szülei nem csak szemethunytak, de elő is segítették, hogy lányuk közelebbi kapcsolatot létesítsen a fiúval, s a házasságot a terhességgel kényszerítsék ki.

Ha egy lány megesett, a falu nagyon megszólta. A templomban nem állt be a lányok közé, hanem vagy mögöttük, vagy a szenteltvíz tartónál állt bekötött fejjel. A nők helye a templomban a bal oldalon volt, elől álltak a lányok, mögöttük ültek az asszonyok. A jobb oldalon hasonlókép helyezkedtek el a férfiak.

Régente a szüzességet nagyon megkövetelték, mert nagyon megválogatták, hogy ki legyen a menyű.

Megtörtént, hogy a leányanyát később elvette a gyerek apja, máskor a kicsit a nagyszülők vállalták, s az anya máshoz ment férjhez. Ha már terhessen ment az esküvőre, nagyon megpletykálták, hogy „előre vannak már.”

Esküvő nélküli összeállás nagyon ritkán fordult elő, ma is csak elváltak, özvegyek állnak össze, fiúk, lányok nem. Az öreg korban létrejövő vadházasságok oka legtöbbször anyagi természetű: a háztájit és egyéb juttatásokat így külön-külön kapják.

Válás azelőtt nagyon ritkán fordult elő, még azt is megszólták, aki otthagyta az ipát és a napát. A lány szülei sem engedték, mert visszavezették, és bocsánatot kellett kérnie.

Aki 24—26 éves koráig nem ment férjhez, öreglánynak számított. Bár a fonóba eljártak, de külön szobában ültek össze öten-hatan, és hozzájuk illő öreglegényekkel beszélgettek.

ÉLETMÓD

A fiatal pár a fiú szüleihez költözött. „Senki se tán nem ment el mindjárt külön lakni. Nagy ritka volt, hogy a férfi elment vejübe, ahun tán meg volt az a szülő szorulva, ott elment.” Ez olyankor történt, ha a fiúnak sok férfi testvére volt otthon, a lányéknál pedig nem volt munkaerő. Ilyenkor a szülők megegyeztek. A vő sorsa általában nem volt irigylésreméltó, mert felesége családjában nem sok szava volt, még annyi sem, mint otthon, a munkából viszont kijutott.

A 30-as évekig 4—5 menyecske is volt egy-egy háznál az öregekkel közös háztartásban. Az öregek a szobában aludtak a gyerekekkel és nagylányokkal, a házastársak a ló és marhaistállóban, vagy a gangon a szúnyogháló alatt. A legények ugyancsak az istállóban, „ott volt a helük, nem tudták, hogy mikor mennek haza”. „Nagy szobák voltak, aki nem fért benn éjszaka, azok mentek az istállóba aludni. Akinek már nagyobb volt a családja (gyereke), azok ott. Deszkábú csináltak ágyat. Vót két istálló is, mert sok jószág vót. Az első szobában is aludtak, nem vót még parádés szoba. Lány koromban (századfordulón) már vót első szobánk. Mink is vótunk, 11 családja vót az anyánknak. Vót a szobában négy ágyunk, egy a ládában aludt az ajtó mögött, meg a kemencénél a kuckóban. Az ágyban apám, anyám, nagyanyám, meg gyerekek öten-hatan, ketten egy ágyban.” A házastársak még egész idős korban is együtt aludtak.

Ha valamelyik menyecskének kisbabája volt, az is a szobában aludt. ,

Alváshoz a felső ruhát levetették, ingben, pöndölben, az alsó testi ruhában feküdtek le.

Nemcsak a földdel bírók, de a napszámból élő családok is együtt maradtak.

Az asszony keedezte a férjét. Ha az iskolában tegeződtek is, amikor már mulatni jártak, keedezte a legényt, aki viszont tegezte a lányt, illetve feleségét. Az asszony csak akkor mondta az urának, hogy: te, ha veszekedett. „Azzal sértette meg.”

Férjének szüleit ipának, napának, idősebb férfi sógorát öregbik uramnak, a fiatalabbat kisebbik uramnak szólította és keedezte. A menyecskéket, ha nála idősebbek voltak, asszonyomnak nevezte, a fiatalabbat nevéről és tegezve szólította. Egy-két év korkülönbség már elegendő volt a keedezéshez. Férje nővérének a férje volt a sógor.

A menyecskéket az anyós dirigálta. Ő tett köztük igazságot. Ha valamelyik hibát vétett, a napa „fejbeütötte, de nem mehetett haza panaszra, mert otthon azt mondták neki: az uradda megeskütté, neked ott a heled. Ha az urad nem mén el, te sem mehetsz el.” „Szót köllött foganni a napámnak, ha olyan nagy pofám lett vóna, hogy aszontam vóna, hogy jó van, vagy ajjaj! Csak inkább ríttam, de vissza mégse nem szótam.”

„Azelőtt függtek a szülőktől, meg apóstól, anyóstól. Amit parancsoltak, azt meg kellett csinálni.”

A fiatal házasoknak külön vagyonuk, pénzük nem volt. Amit a lakodalomban összeszedtek mosdatásból, virágpénzből, azt félretették, esetleg kaptak az első évben egy-két hold földet, annak a termése is az övék volt. Ha ebből összejött annyi, vettek egy borjút, s azt már a közösből nevelték. Az így gyűjtögetett pénzt arra az időre tartogatták, hogy külön költözéskor legyen mivel megindulni.

Egyébként a családi birtokon dolgoztak vagy napszámba jártak, s a keresetet az öregeknek adták át. Ebből fedezték az egész család szükségleteit.

„Mikor meg volt az aratás, meg a cséplés, az öregek adtak el egy kis gabonát, akkó adtak annyi pénzt a menyecskének, amiből vehetett egy vagy két öltözet dolgozó ruhát, meg lábbelit az elszakadt pótlására. Ünneplőt soha nem kapott, az volt, amit otthonról hozott.”

Farsangkor, lakodalomkor kaptak egy pár forintot, hogy ne a magukét költsék. Ha jó volt az anyós, év közben is hozott a menyecskének egy-egy ruhadarabot. Ha piacolt a menyecske, abból ő nem kapott, elszámolt a pénzzel az anyósának.

Az anyós főzött otthon, a menyecskék a földeken dolgoztak. Kapáltak, markot szedtek, sarokkal vetették a kukoricát „ment az eke körű-körű, szántott, az asszonyok utána, sarokka lögdösték be a kukoricát.”

A kevésföldűek, nincstelenek Püspökpusztára vagy a nagyobb gazdákhoz jártak napszámba, részaratásra. A napszámos kosztot is kapott.

A marokszedő a reggelit és az uzsonnát a kaszásgazdájától kapta, aki ennek fejében egy mázsával több gabonát kapott. A marokszedők reggel négykor kezdték a kötelet készíteni, amikor a gabona még harmatos volt. 8 órakor reggeliztek kenyeret, szalonnát, hajába krumplit vajjal. Az ebédet és a melegvacsorát — birka vagy marhapaprikást — az uradalom adta.

Odahaza a baromfi és a disznók gondozása volt a menyecskék feladata. A teheneket, lovakat a férfiak gondozták, de a fejés asszonyi munka. Emlékezet szerint csak bádog fejőkét használtak. A tej feldolgozásánál csak segédkeztek az anyósnak. Régente köcsögökbe szűrték a tejet, és tejfelt, túrót készítettek belőle, amit a helyi piacon értékesítettek.

A leszedett tejfelt fölöző fazékba öntötték. Ennek alján fadarabbal bedugott kis lyuk volt. Itt engedték ki a leüllepedő savót. Az általunk látott fölöző fazekak két fülű, zöldmázas cserépedények voltak. A vajat fa köpülőben köpülték, s ha sok volt, s nem tudták értékesíteni, kisütötték, cserépfazékban tárolták. Pénteken, böjtben azzal főztek. A tejesköcsögöket köcsögfára borították. Ez egy oszlop volt, körben álltak a beerősített facövekek.

Az 1910-es években kezdődött a csarnok, akkor már odavitték a tejet, nem kellett a sok köcsög, a vajat is készen vették, vagy otthon köcsögben, dunsztos üvegben rázták össze.

A jobbmódúak 100 kacsát, 40—50 libát tömtek egyszerre, s azokat kereskedőknek adták el.

A kotlóst valamikor a szobában az ágy alatt ültették, még tüzeltek is rá, hogy a tojások jobban átmelegedjenek. Volt, hogy január 6-án már keltek. A korai csirkét tartják a jobbnak. Májusi tojást nem szabad elültetni, mert akkor hullik az agárca virága, az akkor ültetett csirke is elhullik. A holdtöltére kelt csirkéből kevesebb pusztul el. Szentgyörgy nap előtt nem adnak el kotlós alá tojást, mert azzal elvinnék a hasznot a házból. Ültetéskor a tojást a gazdaasszony kötényéből rakják a tyúk alá, hogy tyúkok keljenek. Ha kakasokat akarnak, a gazda kalapjából szedik ki a tojásokat.

A főzést az anyós végezte a menyecskék segítségével. „Annyi cselédre egy asszony nem is győzte volna.” Elsősorban a kisgyermekes menyecske maradt otthon. Hétköznap csak vacsorát főztek, mert nappal a család kint dolgozott.

A lányokat odahaza nem tanították meg főzni, azt a napuk mellett sajátították el. „Nem tudtam és semmit, egy krumplipaprikást se. Elmentek az ipamék Sükösdre Anna napi búcsúra, otthon maradt az új menyecske, az új ember, meg akkora öccse mint én. Nem tudok főzni, mi lesz? De helbemaradtunk mindjárt, mert a fiúk tudtak.”

„Főzni, kit mikor rászorított a sors. Akinek talán voltak olyan szülei, az megfőzött, ha idősebb volt a lány is, rászorították. Engem nem szorítottak, 15 éves voltam, mikor férjhezmentem. Otthon is, napam is megmutogatták. Nem voltak ilyen kirántott húsok, meg fasért húsok. Volt kácsahús, megsütötték, disznóhús, megfőzték. Ünnepen leves meg paprikáshús volt. Halat nem olyan gyakran ettünk. Árulni lány koromban nem nagyon árultak, hanem jártak halászni. Voltak akkó ezek a vizek. Mentek oda halászni, olyan gyönyörű halakat hoztak, tolóhálóval, meg tettek le varsát. Nekünk is volt a Tüskésben, meg lett a csapolási árok, akkó vót az öcsémnek is varsája, avva elrekesztették, körösztülérte, akkó a tolóhálót meg húzták, a halnak oda köllött szorulni utóvégre. Nagy törpéket, tenyérnyi széles kárászokat fogtak. Megfőztük, megsütöttük. Zsír nélkül főztük tésztával, hallevesnek mondtuk, akkó nem mondták halászlének, nem tudtuk, mi az. A násznagyok is sülthalat vittek lakodalomba ajándékba.”

Valamikor volt a túrós dödöle, túrós bukta. „Ettünk gancát, meg kukorica gombócot, én nem bírtam, mindig odatúrtam az emberemnek. Másnap megint azért is azt főztek. A kukoricás étel az első háború alatt ment ki a divatbú. Hogy minek vót jó a kukoricás kenyér, nem tudom, annyi búza vót, én nem tudom, mégis kukoricás kenyeret ettünk. Mikor gyütt a tizennégyes háború, a fehér kenyér általános lett.”

Érdemes néhány régi étel receptjét is felidézni, melyekre az idősebbek még emlékeznek.

Krumplikása: vagy krumplis dere: a hajába főtt krumplit megtisztították, megtörték, paprikás hagymás zsírral keverik össze. Pirított tarhonya: zsíron megpirítják a tarhonyát, paprikázzák, rövid lével megfőzik.

Prósza: kukoricalisztet vízzel elkeverték, kicsit hagyták állni, ujjnyi vékonyan tették a sütőbe. Még jobb volt, ha a lisztet töpörtyűvel keverték fele-fele arányban, meggyúrták, sütötték. Ez volt a töpörtyűs prósza. A pörcös pogácsánál nem nyújtották, csak gombócokba összenyomkodták a kukoricalisztet és töpörtyűt, úgy sütötték. A kelt prósza élesztővel sült.

Ganca: forrásba levő vízbe kukoricalisztet öntöttek, keményre főzték, tálba borították, zsírt öntöttek köréje, aztán galuska formára szagatták késsel, kanállal. Ették túróval, aludttejjel, cukrozva, cimetezve, mákozva, vagy rántással meghintve.

Málé: kukoricalisztet kevés rozsliszttel keverték, leforrázták, betették a vánkos alá az ágyba, egy óra állás után megkeverték, még egy órát hagyták állni, akkor kitették, hogy édesedjen. Ujjnyi vékonyan tepsibe öntötték, kisütötték.

Kukoricakenyér: egy összemarék búzaliszttel csináltak kovászt, kukoricaliszttel bedagasztották, és tepsiben sütötték a kemencében.

Kukoricagombóc: kevés búzaliszttel összegyúrták a kukoricalisztet (hogy összefogja), gombócokat formáltak és vízben kifőzték. Prézlivel vagy mákkal hintették be.

Kukoricás hurka: régente disznóvágáskor a hurkába csak kukoricakását, hagymát, majoránnát, vért tettek. A húst sajnálták a hurkából, a tüdőből, májból pedig pörköltet készítettek.

A heti étrend sem volt változatos. Hétfőn krumpli vagy tészta. Kedd: bab, esetleg hússal. Szerda megint tészta, inkább sült tészta féle, míg a hétfői főtt tészta. Csütörtök: hús. Péntek: bab hús nélkül, szombaton krumplipaprikás esetleg kolbásszal vagy oldalassal. Vasárnap: húsleves, húsétel és tésztát is sütöttek.

A kenyérsütést még később tanulta meg a menyecske, mint a főzést. „Itt voltam már tán 15 éve, hogy az első kenyeret sütöttem. Lehettem már 30 éves, de addig kenyeret nem sütöttem. Az anyósom csinálta.”

Ha otthon voltak, az egész család együtt étkezett. „Köllött nagy asztal, nem is egy, hanem kettő, ahun elfértek. A menyecskék azok áltak, amíg ettek, mer nem volt hel, ahová leültek, mert a gyerekek is, mert mindnek volt családja is.” „Ki merre látott, arra evett, mer annyian vótak, kisszéken, sámlin.”

Az ételt az anyós osztotta szét, ahol rosszabb volt, a húsból keveset dobott a menyecskéknek. „Félkiló, háromnegyedkiló hús vót hatra-hétre, nem igen jutott.”

Ünnepen kalácsot sütöttek. „Köllött néhány tepszi, nem vótak sütemények, csak az egy rétes vót, az vót a legelső sütemény. Kőt kalács, meg pogácsa, meg ilyenek vótak. Süteménnyel nem is győzhettek vóna meg annyi családot, meg gyereket. No most, mikor meg vót az ebéd, mindenki evett ott annyi kalácsot, amennyi köllött neki, akkó az anyós, ami megmaradt a kalácsot családszámra elosztotta a menyecskéknek. Kinek mennyi gyereke vót, meg maguknak is hagyott, a két öregnek. Mer ugye, hogy ha a kalácsot meghagyta vóna egybe, a gyerekek mind bejártak vóna, mire e gyün a vocsora, nem marad belüle. Így akkó elosztotta egyformán, igazságosan, aki megette hamarább, később nem vót rá gondja. Azelőtt így vót.”

A család és a napszámosok száma szerint sütöttek kenyeret kétnaponként, kéthetenként. Este bekovászoltak, hajnalban dagasztottak. Télen, mikor a hajnali misére indultak, már nemcsak a hó volt elsöpörve, de a kenyér is be volt téve sülni.

Az udvarra is építettek nyári kemencét, hogy ne kelljen a szobát fűteni.

Dologidőben savanyú tojáslevest vittek frustukra, aratáskor kocsival vitték ki az ebédet.

Azelőtt nem termeltek fejessalátát, „amit tavasszal vetöttünk a kácsáknak, abból huzigáltunk. Beszélték, hogy Baján árulnak salátát, aztán kezdték faluhelen is.”

Savanyítottak káposztát és paprikát. Mindenkinek volt hordaja, úgy taposták, elgázolták, mert akkor keményebben áll és szebb lesz a káposzta.

Befőzés nem volt, csak szilvalekvárt főztek, és kemencében majd a napon aszaltak szilvát, meggyet, őszibarackot. Télen tököt sütöttek. A befőzés a 30-as években kezdődött.

Alma kevés volt a faluban, csak néhány kertben volt nagyasszonynapi alma. Még a párizs almák is később jöttek csak. Volt olyan gyerek, aki egész télen egy almát sem látott. A narancs olcsóbb volt, mint az alma, és sokat lehetett kapni. Különösen a kissé hibás narancsokat olcsón adták a kereskedők. „Volt 3—4 almafánk, az nagyon nagy valami volt, ha mink az iskolába vittünk almát.”

A fiatal pár első szerzeménye rendszerint a gyerek volt, aki az első évben megérkezett. „A gyerek ellen nem mondhatom, hogy nagyon tudtak vóna védekezni, mer a napamnak vót hét, édesanyámnak 11, egy barátnőmnek 18 — és kettő maradt meg —. A bábaasszonyok azelőtt régen nem csinyáltak olyat. Talán vót, aki meg is csinyálta magának, de vótak, akik el is pusztultak. Nem vótak kivilágosítta, hogy most ebbe, de utóbb kiszűrődött, hát tán ezt tette magának és belepusztút.”

A fiatal asszonyok nem is voltak nagyon felvilágosultak. A menyasszony az első este kétségbe volt esve, mi lesz vele, csaknem az emberrel kell lefeküdnie? Ha érdeklődtek, hogy mikor lesz meg a gyerek, az anyja azt válaszolta: majd ha megérik a körme.

A terhes asszonyt nem kímélték a munkától. „Nem vót hogy vigyázni köll rá, dógozott az utolsó percig. Az én fiam megszületett augusztus 10-én, és még azon a nyáron, még három hétnek előtte hánytam a kévét föl a kocsira. De mikor gyüttem haza, sok helen majd hétrét gyüttem, megfájdult a derekam.”

Főleg az apa az első gyereket fiúnak szerette volna, de ahol már sok volt, nem bánták a lányt sem. Azt mondták, akinek a hasa gömbölyű, annak lánya lesz, akinek hegyesebb, annak fia.

A várandós anya, vagy az anyja titokban varrta a kelengyét, hogy a gyerekek ne lássák. Nekik azt mondták, hogy a gyereket a gólya hozza.

A szülés ágyban folyt le, a bába segített, aki még nyolcnapig járt az asszonyhoz. A gyerekágyas asszony ágya elé nagylepedőt akasztottak, hogy szemmelverés ellen védje őket. Aki belép a szobába, előbb a lepedőt látja meg, később pedig már nem árt a nézése.

Ikrek nagyon ritkán születtek.

Az anya egy-két hétig feküdt gyerekágyban. Ez függött a munkától és erejétől is. „Az anyám egy hétre már kérdezte, no lányom, erős vagy-e? Erős. Mert már egy hétre ki köllött menni dolgozni. Egy hét múlva már az istállóban aludtunk, a fejünk felett volt a póla.”

A komaasszony háromszor vitt ebédet a gyerekágyasnak: „A paszitát fejen vitték hajadonfőtt a csomós kontyon paszitáskosárban”. Első nap marhahúsleves, szósz a húshoz, rétes. Másnap tyúkhúsleves, siska (fánk), harmadnap újra marhahúsleves, paprikás, és rétes. Egyébként azt ette, amit az anyós főzött, vagy talán „csinyált egy kis különb ételt annak a gyerekágyasnak, vágtak baromfit, vagy azelőtt lehetett menni a székbe, vett egy kis húst, megsütötte, megfőzte. Ha talán a többi cselédnek mást is főztek, jó van, annak a gyerekágyas asszonynak csinyált egy kis különb ételt.”

A gyereknek már keresztelő előtt is mondták a nevét, de másnap-harmadnap megkeresztelték. A komaasszony tartotta meg a gyereket. Az első gyerek az apja ill. az édesanyja nevét kapta. A plébánia 1900—1910-es anyakönyve szerint a női nevek az alábbi arányban fordultak elő: Katalin 119, Anna 110, Erzsébet 84, Ilona 68, Mária 63, Teréz 42, Verona 22, Ágnes 21, Julianna 19, Éva 9, Rozália 8, Margit 5, Klára 3, Magdolna, Borbála, Gizella 2—2, Etel és Vilma 1—1.

Egy hónapos korban már vitte magával az anya a kicsit a mezőre. De ha többnek is volt egyszerre, az egyik otthonmaradt, az szoptatta a gyerekeket. Megtörtént, hogy az anyósnak is volt, és szoptatta a sajátját és az unokáját is. „Engem is az öreganyám szoptatott, mert anyámnak kifakadt a mejje. Öreganyámnak vót egy nálam egy évvel idősebb fia, azt elhagyta és engem szoptatott.”

Mikor már evésre szoktatták, a darabos ételt megrágva adták a szájába.

A fáradt anya sokszor elbóbiskolt, és elejtette a pólyást, de azzal vigasztalták magukat, hogy „odateszik az angyalkák a vánkust.”

Egyesek értettek a gyógyításhoz, a szenesvizen kívül egyéb házi szereket is tudtak. Mások a csontrakásban jeleskedtek. Berki Maris néni pedig imádsággal és ménkűvel gyógyított.

„Én csak az unokámról szólok. Vót olyan két éves (kb. 1947-ben), a kezefeje megdagadt neki úgy, hogy fájlalta. Elvittük a Bunya Panna nénihez, az tudta helre tenni, akinek kiment a keze vagy a lába. Nízi a gyerek kezit, hát ennek nincs kimenne. Elvittük az orvoshó. Az azt mondta, vigyük el másnap reggel, fölvágja. Féltünk elvinni az orvoshó, mer ez csak meg van dagadda, se gyűlés, se semmi, mer ha van fekél, azt vágja ki. Mit vág föl azon a daganaton? Elvittük Berki Maris nénihez, az nem is nagyon régen halt meg, má 90-en fölű vót. Az szokott imádkozni a betegekre. Mondom neki: Maris néni, elhoztam ezt a gyereket, nízze kee, meg van dagadda neki a keze. Jó van, de ne szójjá semmit, mig én az imádságot elvégzem. Leültem, hát vót neki egy olyan kű, azt mondták, hogy ménkű, hát hogy az hunnat való vót, vagy mi vót, én se nem tudom még máig se. Avva a gyereknek a kezit mind összenyomkotta, ahogy végezte az imádságot, én csak tartottam az ölembe, ű simogatta, nyomkotta. Meg szentőt vízze is mosogatta. Háromnap evittem, és mit gondónak, harmadik nap a gyerek keze meggyógyút. Magába mondta, hogy mit imádkozott, nem tudom. Sokan mentek hozzá, nem kért semmit a segítségért, de amit attak, élelmiszert, elfogatta.” (A ménkű valószínűleg őskori kőbalta volt, azt szokták annak nevezni.)

A karácsonyi morzsát és a halcsontot összeszedték, összekeverték karácsonyi mézzel, úgy hogy a csuka fejcsontját lisztté törték, szegfűszeget tettek még bele, és tollal a kicsike száját belül kenegették vele, ha fehér, szájfájásos volt (szájpenész?). Három napon belül levitte.

Karácsonyi morzsával füstölték, s ráöntött pálinkával gőzölték a tehén tőgyét is, ha véres tejet adott.

A szemen nőtt árpát a párna csücskivel kellett nyomkodni, hogy elmúljon.

Ha tyúktetű került valakire a csirkékről, a kutat kellett háromszor megkerülni, s mindig belenézni, attól elmúlt.

Egyik adatközlőnk gyerekkorában a keresztúton egy vászonfazekat talált. Felrúgta, hát kis rongybabák voltak benne. A térde viszont tele lett fekéllyel. Éjfélkor átvitték a kovácsműhelyebe Palkó Pista bácsihoz, aki azzal a vízzel, amiben a vasat szokta hűteni, megmosta. Három éjfélkor vitték át, aztán meggyógyult.

Ugyanővele történt, hogy az ujjai közt apró sebek keletkeztek. Az öreg Dusán néni pálinka ellenében valami kocsikenőcshöz hasonló anyaggal (higganykenőcs?) kente be, attól meggyógyult.

Pappál Örzse néni a tüdőgyulladásos gyereket vizes lapulevelekbe csavarta, az levette a lázat.

Sovány apó pálinkába csinált valami orvosságot, amit úgy kellett meginni, hogy nem volt szabad belenézni. Nagyon rossz volt, a beteg földhözcsapta, hát kígyófej volt benne.

A torokgyík régente sok gyereket vitt el. Egyik adatközlőnknek három testvére halt meg két hét alatt ebben a betegségben. Házilag kezelték, nádcsövön Misidort fújtak a torkába. Ezt a boltban vásárolták. (Misider = ammonium clorat).

Akinek összenőtt a szemöldöke, azt mondták, hogy boszorkány. „Szóbeszédbe előgyütt, hogy ez vagy az boszorkány, de hogy igaz vót-e vagy nem, nem tudom. Megrontja aztat, mikor akar menni esküvőre, mer esküvő reggel ezeknél baba vót bedobva, meg rossz bab meg kukorica. De hogy ez mirű vót jó, vagy ki csinyáta, csak hallotta egyik a másikátú.”

Fogorvoshoz nem jártak, a rossz fogakat a borbély húzta ki. „Ha fájt, elmentek a borbélyhó, az kihúzta. Én is odamentem. Háromszó körülhúzott a hombár körű, mire kivette. Hátmá utóbb oda kikerültünk (az udvarra). Sose mentem többet, azt mondtam, ha meghalok se megyek többet. Nem érzékenyítette el, húzta, amíg az a valaki kiállta. Akkó borbély kínozta a foghúzást.”

A menyecskék, míg nem volt gyerek, el-el jártak táncolnia kocsmába. Azok is az udvaron várták, hogy a férjük behívja táncolni őket. Más is behívhatta, ha előre megbeszélte a férjjel. A barátok táncoltatták meg egymás feleségét.

Az asszony szórakozása a búcsú és a farsang volt. Vagy kocsmában, vagy ismerősöknél jöttek össze ilyenkor. Vasárnaponként az utcára ültek ki a kis padra. A kicsit az anyós vállalta arra az időre, míg az anya nem volt otthon.

Téli estéken volt az asszonyfonó, 8—10 asszony ment össze egy-egy helyre. Anyós és meny együtt mentek, a ringőben vitték a kicsit, s azt az ágy alá dugták be véggel. Ha sírt, megszoptatta, s újra visszatette. Fontak, varrtak, beszélgettek. Az új menyecske itt varrta meg a férje gatyáit.

A dávodi asszonyok fontak, de nem szőttek, csak elvétve. A fonalat takácsokkal szövették meg.

A tréfáskedvű menyecskék néha fölkészültek Lucának, szitát tettek a fejükre, lepedőt terítettek magukra, megnedvesített arcukat liszttel fújták be, krumpliból fogakat csináltak a szájukba, teljesen eltorzították magukat. Tollsöprűvel simogatták a bentiek arcát, ha valaki meglökte őket, fakanállal a kezére ütöttek. Máskor meszelővel meszelte körbe a szobát. Az ilyen maszkás mókáknak nem volt meghatározott napjuk, vagy alkalmuk.

Ádventben rendszeresen jártak minden nap hajnali misére.

Luca napján az első vendéget vánkosra ültették, hogy a tyúkok jól üljenek. Tilos volt a varrás, horgolás, mert azzal bevarrták volna a tyúkok fenekét, s akkor nem tojnak. Sőt, a gazdaasszony megpiszkálta őket, hogy jobban tojjanak. Karácsonyig abroncsból etették, hogy összetartsanak, és egy helyre rakják a tojásokat. Ezen a napon nem volt szabad pénzt vagy egyéb értéket a házból kiadni, mert azzal elviszik a hasznot. A lányok 13 cédulára egy-egy férfi nevet írtak, s minden nap egyet a tűzbedobtak. Amilyen név karácsonyra megmaradt, olyan nevű lesz a férjük.

Kis tálkákban búzát is vetettek, s az karácsonyig kizöldült. Karácsony estére a termőághoz hasonló, de kisebb gömbölyű fát készítettek. Tettek rá téli ződet, fügét, aszaltszilvát, aszaltalmát, mézesbábostól vásárolt mézestésztát, diót, szentjánoskenyeret, és aranyporral aranyozták. Az asztal fölé a mestergerendára akasztották. Kifújt tojáshéjból papírral galambot csináltak, ugyancsak a gerendára akasztották egy zsinórral, aminek a másik végét az ajtóhoz kötötték. Ha kinyitották, a galamb leszállt, ha becsukták, felemelkedett. A tojáshéjba homokot tettek, hogy súlyosabb legyen, a fejét kovászból készítették el. Voltak „olyan szegény kóduslányok”, azok csináltak kis bárányokat, egy-két tojást kaptak érte. A bárányok agyag testűek, pálcika lábúak, vattabundájúak voltak. Ezeket a búza közé állították legelni.⁶

Éjféli misére mindenki elment, de volt hajnali mise is, meg a pásztorok miséje, aztán nyolc és tíz órakor is.

1925-ben kerültek apácák Dávodra, „akkó azok közhírré tették a Mikulást, hogyha kirakják a cipőket, mi lesz benne. Azelőtt azt sem tudtuk, mi az a Mikulás.” Akkoriban kezdték a fenyőfa állítást is, és azt, hogy a Jézuska hozza az ajándékokkal együtt. Ekkor már cukorkákat is vettek, de nagyobb ajándékozás nem volt szokásban.

Karácsony este előbb fokhagymát ettek mézzel, aztán diót és almát mézzel. Vacsorára halat. Éjszakára szalmát terítettek a szoba padlójára s azon aludt az egész család.

A sok vászonneműt lúgzóban mosták. Este leszappanozták, másnap lúgozták, aztán télen a kútnál, nyáron a Dunán (csatornán) mosófával kicsapkodták.

A vászonruhát nagy mángorlókkal, a törölközőket, kendőruhákat kis mángorlókkal simították. A vasaló olyan volt, hogy tüzes vasat kellett beletenni. Ezt váltotta fel a 30-as években a szenesvasaló, de a kis mángorlókat az utóbbi években is használták az idősebb asszonyok.

A nagycsalád évekig élt együtt. Ha nagyon sokan voltak a háznál, előbb az idősebbek költöztek el. Ha meghaltak a szülők, a közösség szétesett, önálló élet kezdéséhez az éveken át őrzött lakodalmi pénz és az örökség szolgált alapul. Ha elegendő pénzük volt, építkeztek, vagy házat vettek, ha erre nem futotta, zsöllérségbe mentek, öreg emberek kiadták a hátsó szobát zsöllérségbe. Ritkán fordult elő, hogy a családi portára másik házat építettek volna, mert az udvart kissebbítené. Időnként a község 100—150 kvadrátos telkeket osztott ki, „ezt gürcölték addig, amíg ki nem nyögték a napszámbú”.

A nagycsalád mint rendszer az 1920-as években szűnt meg. A fiatalok még ezután is a szülőkhöz kötöztek, de már a tisztaszobában kaptak helyet. Ha a családi birtokon dolgoztak, a kereset természetesen egybe ment, de a külön napszám, stb. már a sajátjuk volt. Több menyecske egyszerre már ritkán volt egy háznál.

Az asszonyok tegezték férjüket, a lányok is a legényeket. Mindannyian az asztalnál ülve étkeztek, maguk szedték az ételt.

A terhes asszonyt még akkor sem kímélték a munkától. A fogamzásgátló szereket sem ismerték. Gyakori volt azonban az abortusz. Sokat elvitt a mentő, de hogy mit csináltak magukkal arról nem beszéltek. A fiatalasszonyok még ekkor sem voltak tisztában mindennel, előfordult, hogy a menyecske azt várta, hogy felvágják a hasát, mert másként nem tudta elképzelni a gyerek világrajövetelét. (Hihetetlennek tűnnek ezek az elbeszélések, hisz az állatok szaporodásával tisztában voltak).

A szülést odahaza a bába vezette le, a keresztelőt pár napon belül megtartották. A gyerekágy 8—10 napig tartott. Paszitát a keresztanya, a szülők és a közeli rokonok vittek.

Akik nem tudtak szoptatni, már cuclisüveget használtak.

A 20-as évek végén az apácák már óvodát tartottak fenn, nagyon sok gyerek járt oda, a szülőknek nagy könnyebbséget jelentett. A csecsemőt már nem vitték magukkal a mezőre.

A mai fiatalok megosztják a lakást az öregekkel, de külön háztartásban vannak. A szülők sokszor segítik őket, ingyen adják a lakást és a kosztot, a fiatalok pedig segítenek a beszerzésben.

„Sok a vita az öregekkel, sok még bennük a régiesség.” „A fiatalok már nem hagyják, hogy beleszóljanak a dolgukba”. Sokan ezért mindjárt külön mennek, vagy építkezésbe kezdenek. Sokan a városba költöznek, különösen akinek szakmája van.

A fiatal házasok is járnak szórakozni, bálba, moziba, színházba (Déryné Faluszínház rendszeresen tart előadásokat). Táncolni rokonfiúval vagy közeli baráttal udvariasságból elmennek, de nem táncolnak egész este, hanem leülnek beszélgetni.

A védőnők ajánlják a fogamzásgátló módszereket, de még főleg a művi abortuszhoz folyamodnak. Most két gyereknél több nem igen van, az első elég hamar megjön, de a másodikat „már betervezik, hogy mikor legyen”.

Az utóbbi években mindenki kórházban szül. A terhesasszonyt kímélik a munkától, és a gyerekágy után is csak könnyebb munkát végez.

Keresztelőt vagy névadó ünnepséget akkor tartják, mikor az anya is ott lehet már. Nagy névadó ünnepségeket tartanak, de a falu közvéleménye szerint titokban még a kórházban, haza jőve tel előtt megkereszteltették a gyereket.

A paszitát most is viszik, tyúklevest, rántottcsirkét, tortát, bort, sört. A rokonság is eljön, bejelentik, hogy melyik napon hozzák a paszitát.

A mosást már mosógéppel végzik, mosóporokat használnak, s általános a villany vasaló.

A hagyományos paraszti bútorokat már csak az öregek lakószobáiban találjuk meg, vagy csak a padláson. Ahol még van tisztaszoba, vagy a középkorúak lakásában síma, fényezett ágyakat, szekrényeket láthatunk, melyeket asztalosoktól főleg vásárban vettek. A fiatalok a legújabb típusú modern bútorzatot vásárolják.

Nagy átalakuláson ment át a konyha is. Az első lépés az volt, mikor a lakószobába a kemence mellé földspórheltet építettek, s télen át itt főztek. Nyáron a ház végébe vagy az udvaron külön épített nyári konyhába költöztek ki, a ház konyháját inkább csak húsfüstölésre használták. Az első világháború után a nyitott konyhák javarészét lefújtották, vas tűzhelyeket állítottak be, s így a fűtött konyha hideg időben nappali tartózkodásra is alkalmassá vált. A lakás hűvösen és légymentesen tartása miatt nyárra ezután is kiköltöztek. Néhány év óta szinte általános lett a palackos gáztűzhelyek használata, s mellé olajkályhát állítottak, hogy a konyhát ezzel fűtsék. Így a konyha megint alkalmas lett lakóhelyiségnek is, és gyakran találunk fekvőhelyet, rekamiét is itt. Az élet jórészt a konyhában zajlik, a modern, szépen berendezett szobát csak alvásra,esetleg tv nézésre használják. (Bár a tv sokszor a konyhában van).⁷

A „tizennégyesi háború” hozta, hogy az asszonyok sötétruhában kezdtek járni. Mindenki arra gondolt, lehet, hogy már nem is él a férje. Ezek az asszonyok a háború után már nem tértek vissza a színes viselethez, ugyanúgy, mint ha sok haláleset volt a családban, a fiatal menyecske már nem váltott vissza a gyászruhából. Egyébként 35—40 éves kortól már „nem illette meg a cifra ruha”, s egész sötétben jártak. A mostani középkorúak, 40—50 évesek is középtónusú színeket viselnek, csak a rikítókat kerülik.

Az asszony viselete volt a fityula is. 1910 körül kezdték viselni, mert nem lehetett kontykendőt kapni. Varrónővel varratták, a menyecskének színes, gyöngyös, ezüstrojtost, az időseknek sötétebb színűt. A fityula farkas volt, vagyis hátul szívalakú része takarta a nyakat. Hasonló típusút viseltek a többi községben is. Templomban kendőt kötöttek rá, utcára is, de lakodalomban csak a nyoszolóasszony kötötte be, a többiek fityulában voltak. Hajadonfőtt megjelenni asszonynak illetlenség lett volna, „csak úgy egész az asszony, ha be van kötve a feje.”

Hiába ment férjhez a lány, és használta hivatalosan a férje nevét, az ismerősök továbbra is lánynevén emlegették és emlegetik ma is. Megtörtént, hogy a férje ragadványnevét kapta meg: „A lánynevem Horváth Verka, a Törkő a Simonyiakrú van… engem Törkő Verkának mondanak.” A gyerekeket az apja után nevezték, de ha vejűbe ment, iskolás koráig csak az anyjáról ismerték. „Az én vejem is idegyütt. Míg a Pisti gyerek kicsi volt, addig mindig Törkő Pisti vót, mikor iskolába járt, akkó má Sován Pisti lett.” Ez a névhasználat így logikus is, hiszen a szomszédok, rokonok lány nevéről ismerték a menyecskét, a gazdáról az egész háznépet, és nem vették a fáradságot, hogy a vő nevével különböztessék meg őket.

Ha meghalt az asszony, a koporsóra és a keresztre csak a lány nevet írták fel régente, „ez az ű neve”. Most már a férjnevét is feltüntetik.

A mosdás régente naponta fatálból, vagy csak szájból történt, a lavór a 30-as években jött divatba. Akkor már volt szagos szappan is, de azt csak ünnepen vették elő, egyébként házi szappannal mosakodtak.

Nyáron szombat esténként lementek a csatornára fürdeni, pöndölben és ingben. Ma már rendes fürdőruhát használnak. Télen a konyhában, kamrában vagy istállóban valami nagyobb edényben mosakodtak le hetenként tetőtől-talpig, vagy teknőben fürödtek. De volt olyan is, aki tán egész életében sem fürdött. A fogmosás csak a 30-as években terjedt el.

A hajmosás ideje nagyon változott. Egyesek csak félévenként, mert megfájdult tőle a feje, mások a nagy ünnepek előtt „mert piszkította a pántlikát, ami a fejünkre volt kötte.” Mások hetenként, havonként. Régente csak háziszappannal, a 30-as évektől már lúgott is tettek az esővízbe, hogy fényes legyen a hajuk, és ecetes vízzel öblítették.

A maiak samponnal mossák a hajukat, vagy fodrászhoz mennek. Az idősek fiatal korukban befonták, kontyba csavarták, s disznózsírral kenték.

A 30-as években már vassal sütötték a hajukat, fejközéptől előre szedték a hajat, és szemmagasságban elvágták. Ezt kisütötték, hogy bodoran álljon. Későbbi divat, hogy hátrafésülték, hullámosan bedugták a vasat, előrefordították, hogy mind előre álljanak a dudorodások. Hátul konty volt, 2—4—6 ágba fonva, kinek mennyi haja volt. Sorba jöttek a fonások egymás tetejére, „majdnem úgy nízett ki mint egy szalmaszakajtó”. Alul, a tarkón kezdődött, és egészen fölig mind konty volt az egész. Szép virágcsatokat és küves csatokat, meg hullámcsatokat tűztek be és diófaolajat is használtak. Akiknek kevesebb hajuk volt, kender csomót csavartak körül fehér vászonnal, zsinórral lekötötték, két végén elhegyesedő hurka formába, s ezzel a kontykenderrel pótolták a hiányokat.

Ma már a hosszúhajúak is daueroltatnak.

Régente csak a városon szolgáló cselédlányok használtak szépítőszereket, de ha hazajöttek, megszólták, kinevették, kicsúfolták őket. A 30-as évektől kezdték használni pirosítónak a szőlőzsírt, és a szagosvizet. Púdert még nem, csak arckrémet. Eleinte csak a városi rokonoktól kapták ajándékba, maguk nem nagyon vásárolták.

A mai fiatalok között a kozmetikai készítmények ismertek és használtak, sőt Bajára is járnak kozmetikushoz.

A MAGÁNYOSOK

Ha a menyecske megözvegyült, és gyerek még nem volt, a temetés után néhány nappal visszaköltözött szüleihez. „Mikor özvegy lettem, nem maradtam ott, az én szüleimnek akkor is voltak apró családjaik is, mer még aztán is született, mikó másodszó férjhőmentem, az édesanyámnak. Mer én férjhőmentem 11-ben ősszel, októberbe, és rágyüvő januárban az első férjem meghalt tüdőbajban. 15 hónapig voltam a férjemme, gyerök nem vót. Három hétig vótam még ott, és hát akkó azt mondták, hogy család nincs, jogom nincs semmihő, semmi keresnivalóm, ami vót nekünk egy kis külön termésünk, meg pénzem, azt nem kérték, meg oda is adták, és akkó ementem haza az én szüleimhez.”

Ha letelt a gyász, elmentek kocsmába, táncoltak is. Ünnepeken este, úgy mint a lányok. Barátnőik voltak a fiatal menyecskék, s azokkal elmentek nézelődni. „Be is hittak táncolni, és akkó rágyüvő tavaszkó, április 28-án, akkó esküttem meg az uramma 14-ben. Az özvegyasszony már színes ruhában esküdött.”

Ha már volt család, esetleg ott maradt, de akkor senki sem udvarolhatott neki. „Nagy ritka, de előfordult, hogy a sógor vette el.” Inkább hazaköltözött, amíg fiatal volt. Az unokát esetleg elvállalták az apa szülei, hogy az anyja dolgozhasson. Örökség csak a nagyszülők halála után járt a gyereknek.

Egyik adatközlőnk 1938-ban ment férjhez, a fiú szülei akarták a házasságot. Hozzájuk költöztek, de fél év múlva a férj öngyilkos lett, mert mást szeretett, és ott is útban volt a gyerek. A fiatal, várandós asszony hazament, de mikor a fia féléves lett, a bátyjához költözött, mert otthon mostohája volt, s az igyekezett a gyerekeket kiadni a házból, hogy ne legyenek annyian. „A férjem után nem örököltem semmit. Ami sajátom volt, azt a pénzt elhoztam, a szekrényem, a stafírungot, meg a batyuba a gyereket… Ott vótam a bátyámnál két évig, de elgyüttem, mert ott is sokan voltak, örökké nem lehettem a nyakán. Akkó apósomék elválóták a gyereket, én meg mentem cselédnek. Így szedegettem össze azt a kis humijaim. Akkó ötévig vótam, nagyon meguntam, hogy soha nem lehetek a gyerekemme, akkó hazagyüttem, és a gyerekke vótam itthun. Nem mondom, ementem szórakozni, ahová a gyereket is elvihettem magamma, valami előadásra, meg vót úgy, hogy a gyerek már nagyobb vót, és mondta: édesanyám, zárja rám azajtót, lefekszem, maga meg menjen el. Akkó elmentem egyik másik táncmulatságot megnézni a szomszédasszonnya, vagy beszégetni, vagy moziba, ahol a gyereknek nem vót szabad megjelenni, ez vót a szórakozásom. Nem nagy kedvem vót, egymagamnak kellett keresnem másodmagamnak, meg állandójan beteges vótam, oti nem vót, az orvosra is keresni köllött, meg hogy ketten megéjjünk, meg a lakbért is fizessem. Nem tanútam varrni, csak úgy magamtú, még elkezdtem 45-ben varrni. Én soha férjhő nem mentem vóna, ha a fiam nem erőteti, mer olyan vékonka vót, olyan hitván, sajnáltam ráfogni a munkára, ő meg csak mondta: édesanyám, úgy sajnálom magát, hogy annyit dogozik, mér nem megy férjhő. Hát kihoz, fijam? Olyanhó nem megyek, akinek gyerekei vannak. A fijam választotta ki a második férjemet.”

A nagycsaládi rendszer felbomlása után az öregek ha munkaképtelenné váltak, szétosztották vagyonukat gyermekeik közt. Volt olyan, aki már előbb is adott mindegyiknek földet, és csak annyit tartott meg, amiből kettecskén megélhettek. Elvben ez is a gyerekeké volt, de csak haláluk után kaphatták meg. Ennek fejében fizették az adót és kommenciót adtak.„Adtunk 4 mázsa búzakommenciót, meg 8 mázsa kukoricát egy-egy (gyerek), ebből éltek”.

A lányok régente kevesebbet kaptak az örökségből, de ezt azzal magyarázták, hogy „a lányok rengeteg stafírt kaptak, a fiúk nem kaptak, csak dógoztak.” Másrészt, aki többet kapott, annak több kötelessége is volt szüleivel szemben. „Az én ipám csinált egy írást a közjegyzőnél, el is íratta a birtokot, hogy mink kötelesek vagyunk hótig napjukig egondozni és hótuk után tisztességes temetést adni, és sírkörösztöt. Ez benne vót a közjegyzőnél, mikor mentek be a tárgyalásra. Az én uram többet kapott a házza, meg körülbelű két hold fődde, meg talán 800 négyszögöl szőllőve.”

Úgy mondják, hogy a törvény nem engedte, hogy az egy fertály (10 hold) földet elosszák. Azt el kellett adni, s a pénzen osztozkodni. Ez is oka lehetett, hogy a határ nagy része a szomszédos falvak birtokába került.

Később az örökség egyformán oszlott szét a fiúk és a lányok közt.

Az idősebb asszonyok előre elkészítik mai napig is a halotti ruhájukat. Van, aki fehéret, de általában fekete ruhát, egy inget, egy pöndölyt, blúzt, szoknyát, harisnyát. Lepedőt és szemfödelet nem készítenek, mert azt adnak a koporsóval, kár lenne a földbe. A halottat a közeli rokonság nőtagjai mosdatják és öltöztetik.

A gyerekeket kis koporsóba, fehér kis ingbe vagy ruhába öltöztették, kis koszorú volt a fején, mellé virágokat tettek. Hajdan sok kis halott volt, sok született, de sok meg is halt. A keresztanyja a hóna alatt vitte a koporsót a temetőbe. Művirágból készítettek koronát még kis iskolásoknak is. Temetéskor fehér zsebkendővel leterített tányéron vitte egy lány mellette, a kereszt mögött pedig két lány ment égő gyertyával. A keresztet egy fiú vitte. A sírra vágott virágot tettek, a koronát pedig elvitték a templomba, és az oltár mögötti párkányra helyezték. Néha 15 korona is volt ott. Egy-két hónap múlva, ha tönkrement, kidobták, vagy elégették.

Ha nagyobb volt a halott, kis szentmihállován két lány vitte a koporsót. Ezeket is fehér ruhában, fejükön fehér koszorúval temették el.

Az eladósorban levő lányt menyasszonyi ruhában, koszorúsan temették, koporsóját legények vitték, a lobogókat pedig nagy lányok. A legényeknek mellvirágjuk és szalagjuk volt.

A menyecskéket esküvői ruhájukban, selyemkendővel bekötött fejjel temették. Koporsóját fiatalemberek vitték (fiatalember alatt házasokat értenek).

Az idősebb asszonyokat már feketében temették, koporsójukat a férfiak vitték. Évek óta azonban már gyászkocsival viszik ki a halottat.

A sírra koszorúkat nem tettek, csak kerti virágot. 1930. körül jött divatba a — többnyire művirágokból készült — koszorú, de csak a szűk család, a házbéli család vett egyet. Most már a rokonság, jó ismerősök, barátok is hozzák a koszorúkat.

Temetés előtti este virrasztották a halottat, s ez még most is szokás. Este 10—11-ig vannak ott a rokonok, barátok, meghívott énekesek. A halottsiratás már nem szokás, régen is csak a hozzátartozók siratták. Ma azt tartják, ha igazán fáj, nem lehet sorolni. Kőszeghy erről így ír 1898-ban: „Halálozás alkalmával énekesek és ájtatoskodók szoktak éjjelre „virrasztóba” jönni, kik imádsággal és énekléssel töltik az időt. Nem ritkán azonban vígabb oldala is szokott ezen virrasztásnak lenni, t. i. az énekesek bort is kapván a gazdától, egészen megfeledkeznek a földi múlandóságról. Temetés alkalmával a hangos siratás nem ritka, de soha sem viseli magán az elsiratás jellegét, elsirató asszonyokról pedig fogalma sincs a népnek.”⁸

A halotti tor ma is szokás, ha nem is olyan mértékben. „Annakelőtte, mikor meg volt a temetés, főztek húspaprikást, meg csinyáltak mákosbuktát, akkó még arra összeszedték a gyerekeket, azt mind elhitták a torba. De hozzá tányért, kanalat! Ha otthon nem akartak engedni, akkó mondtuk: de megyek, mer hittak! Mikó már nagyobbak votunk, már nem, mert szégyellettük. Ott vótak a halott rokonyai, testvér, család, meg akik vitték a koporsót, azt elhitták enni. Vacsora vót, vagy ebéd, mikó hogy vót a temetés. Ittak bort is. Addig tartott, amíg vót az étel kitálalás.”

Most csak a közvetlen hozzátartozók, vidékről érkezett rokonok vesznek részt a toron. A helybeli meghívottak nem mennek el: vagytok úgyis elegen.

A gyász a közeli rokonnál egy évig tart, de fél év után világosabbat is felvesznek.

A sírkő állítás nagyon régóta van, azelőtt keresztet, ma a modern formájú köveket állítják. A temetőben fakeresztet alig látni, annál több 100 évnél idősebb követ.

ÖSSZEFOGLALÁS

Három nemzedék asszonyainak életét vizsgáltuk a századfordulótól napjainkig, a bölcsőtől a sírig. Adatközlőink a 70, a 40 és a 20 évesek soraiból került ki. Nem tekintettük célunknak az egyes munkafolyamatok, a viselet és a szokások részletekbe menő leírását, kizárólag a nők életmódjában végbemenő változásokat kívántuk felmérni.

Úgy látjuk, hogy századunk elején még a „hagyományos” életformának utolsó éveit sikerült rekonstruálnunk. Az első világháború után, s különösen a 30-as években már jelentős változások észlelhetők. Ennek okát a gazdasági élet megváltozásában kereshetjük: felbomlott a nagycsalád, a konzervatívabb öregek uralma megszűnőben van anyagiak tekintetében. Az akkori fiatalok az egyre intenzívebb városi hatásokat könnyebben átveszik. Öltözködés terén pl. saját pénzzel rendelkeznek, s egyebekben sem kell tartani anyagi megtorlásoktól, mint régen, legfeljebb az idősek erkölcsi ítéletétől. Akkoriban ezt még bizonyos fokig figyelembe is veszik.

Napjainkban a fiatalok anyagilag teljesen függetlenek, a sajtó, rádió, televízió, iskola s közlekedés révén egész szoros kapcsolatban vannak a városi kultúrával. A régi falusi szokások, erkölcsök szabályait nem tekintik magukra nézve kötelezőnek, s lehetőségeikhez képest igyekeznek a mai élet nyújtotta minden jót, szépet és hasznosat javukra fordítani.

KÉZZEL ÍROTT VŐFÉLYKÖNYV

(A lakodalmak során elmondott vőfélyversekről az első hallásra megállapíthatjuk, hogy nem a népköltés terméke, hanem latinos műveltségű, de kevés költői tehetséggel megáldott emberek csinálmánya. Számtalan változatban és kiadásban nyomtatott formában is megjelentek ezek a versek. Sok vőfély lemásolta vagy a hallás után megtanult szöveget írta le. Az alábbiakban egy dávodi kézzel írott vőfélykönyv tartalmát közöljük. Mivel az eredeti a helyesírás legelemibb szabályait is nélkülözte, az olvashatóság kedvéért nem ragaszkodtunk a betű szerinti másoláshoz.)

Hívogatás

Dicsérjük a Jézust, édes Megváltónkat, e hajlékba küldjön békét és nyugalmat.

Alázatossággal engedelmet kérünk, hogy ide ily bátran beléptünk.

Merészeltünk mink… vagyunk magukhoz úgy mint emberséges emberekhöz Ti… először az Atyaisten, másodszor a Fiúisten, haramdszor a Szentlélek Úristen negyedször a háznak urát és asszonyát mivel hogy mink elküldött követek úgy mind N. N. és az ő fiától és ennek eljegyzett mátkájától, hogyha meg nem vetik az ő szegény hajlékát, holnap hét órára a Nagybol-dogasszony fölszentölt templomába megjelenni hit letételére, szerencsés fölvételére, azután egy-két tál ételre, egy-két pohár borra, egy-két pár táncnak tisztességes eljárására ha az Úristen életünket hosszabbíja, halálunkat halassza, igyekezzenek visszaszolgálni. Dicsértessék a Jézus Krisztus.

2. A követre való.

Engedelmet kérünk, ezen bátor bejövetelünkért, mivel násznagy urainknak elbocsájtott követei vagyunk. Valamint a vízözön után Noé a bárkából kibocsájtott egy hollót, mely vissza nem jött, az ókori dögön elmaradt, és ismét kibocsájtott egy galambot, mely zöld olajfa ággal tért vissza a bárkába, jelenséget vivén, hogy megszűnt már az Úrnak haragja. Mi is kérjük násznagy urunkat, ha valami illendő ajándékkal mehetnénk vissza, hogy a békefrigynek jelét megvihetnénk, a mi násznagy urunknak és vőlegényünknek.

3. Reggel odamenet.

Szerencsés jó reggelt adjon az Úristen, Hála, hogy e napra fölvirradtunk. Éppen megjött már az óra, melyben magzatunknak oltárhoz köll lépni mint szép menyasszonynak. Járatba jöttünk ezért e hajlékba, hogy elvezessük őt az Isten házába. Kérjük ezért szépen az édes szülőket, eresszék ez útra kedves szülöttüket.

4. Az esküvő után.

Legyen az Istennek dicsőség az égben. Szerencsésen jártuk nagy dolgunkat végbe, legyen az Úristen vezérünk mindenben, ami még hátra van, érjen véget szépen.

5. Haza ebédre és mikor visszamennek.

Engedelmet kérünk ezen bátor bejövetelünkért, de mivel násznagyurunk elbocsájtott követei vagyunk, valamint a három szent király elindult Jézus keresésére Betlehem városába, mi is azon galambnak keresésére jöttünk, kit mai napon a pap a szent hitnek kötelivel összekötött, de azután elszalajtottuk, mivel, hogy szelídnek hittük, azért meg nem kötöttük, hogy zsebünkbe rekesszük, és így megy tehát a mi násznagyurunk erre meg arra küldözget, megszökött tőlünk, engedelmet kérünk, hogy ezen kis seregünkkel egy kis ideig letelepedhessünk.

6. A menyasszony búcsúzik atyjától.

Szilenció! Vajda, hegedűnek álljon meg zengése, a sarkantyúnak is némuljon pengése, mert búcsúzásomnak most lészen kezdése, legyünk csendességben, míg lészen végzése. Vivár !

2. Szilenció! Dicsőség Istennek a nagy magosságba, ki lakik az égben fénylő boldogságban, aki nekem rendelt egy igazi társat, kivel hogy megnyerjem menyeknek országát. Vivár!

3. Szilenció! Reszketnek ajkaim belső félelemtől, de mégjobban remeg szívem szerelemtől. Engedd meg ah atyám, ha megbántottalak, és hogy téged sokszor szomorítottalak. Vivár!

4. Szilenció! Az Istenre kérlek, bocsájsd meg vétkemet, hogy el ne veszítsem én szegény lelkemet. Köszönöm atyai hű szeretetedet, melyet nem érdemlettem, gondviselésedet. Vivár!

5. Szilenció! Az Úristen áldjon meg ezekért tégedet, és szent országába vigye föl lelkedet, midőn hozzád nyújtom ezen búcsúzásom, kedves édesatyám, tőled elválásom. Vivár!

6. A menyasszony búcsúzik az anyjától

Ah, szerelmes anyám, látom miként indulsz ájulásnak, talán többé meg sem vidulsz. Ismerem te gyenge anyai szívedet, ismerem asszonyi erőtlenségedet. Vivár!

7. Szilenció! Azt fogod sajnálni, engem mint neveltél, emlődből tápláltál, széltől is őriztél, ah, édes jó anyám ne epezd magadat, bocsáss el engem, kedves leányodat. Vivár!

8. Testvérektől.

Kedves testvéreim, tőletek búcsúzom, szívemből néktek is ezeket kívánom. Az Úristennek az áldása maradjon mindig rajtatok és soha el ne hagyjon, végre az egekben magához fogadjon, az örök életben néktek is részt adjon. Vivár!

Leány társaktól búcsúzik.

Kedves leány pajtásaim, hozzátok fordulok, ha reátok nézek, szinte megvidulok. De seregeitektől más útra indulok, éppen ezért íme, egy kissé búsulok. Vivár!

Szilenció. Nem lesz mán köztetek többé maradásom, mert férjem házánál lesz az én lakásom. Ahogy férjem fújja, úgy lészen járásom, jaj de hamar elmúlt az én leányságom. Vivár.

Szilenció. Az Úristen adjon néktek is igazi párt, és szívből szerető szerelmes hitestársat, és társaitoktól soha el ne hagyjon, végre az egekben magához fogadjon. Vivár!

Szomszédoktól.

Kedves alsó, felső jó szívű szomszédim, rokonaim, barátaim és jóakaróim, áldjon meg az Isten, szívből kívánom, vigyen föl az menybe magához, én mondom. Vivár.

10. Vége beszédemnek, immár induljunk. Köszönjük is a velünk közlött akarattyukat, hozzánk való szívességüket, a mi Istentől megmutatott menyasszonyunkat, és a mi seregünknek szállásadást. Igen szépen köszönjük az Úristen oltalmába ajánljuk násznagy urunkat. Nékünk utasoknak a boldog vagy szerencsés megérkezést, az itt maradóknak jó mulatságot kívánunk mindnyájuknak.

Kocsira ágyal.

Árva menyasszony búcsúztatója az atyától.

Szilenció. Vajda, hegedűnek szűnjön meg zengése, és a sarkantyúnak némuljon pengése, mert búcsúzásomnak most lészen kezdése. Legyünk csendességbe, míg lészen végzése. Vivár!

Szilenció. Könnyeim áztatják bánatos orcámat, mert sehon se látom az édes atyámat. Édes csengő szavát többet nem hallom már, elrabolta tőlem a kegyetlen halál. Nem hajthatom fejem atyai ölébe, mert ott nyugszik régen a temető kertben. Vivár.

Szilenció. Kiderült, beborult a kék ég felettem, kedves édes atyám, muta árva lettem. Szomorúan nézett énreám a hold is, bánatosan sütött rám a napsugár, szomorú szívemet fájdalom bántotta, fejem alatt párnám sűrű könnyem mosta. Nem érte orcámat atyám forró csókja, mert a temetőbe a föld eltakarja. Vivár.

Szilenció. Ó, árvák Istene, ne teremts ily árvát, mer a szegény árvát minden felé bántják. Nincsen a világon öröme semmibe, csak egy kereszt hívja a csendes temetőbe. Ráborul atyjának hideg sírhalmára, hisz nincsen a földön ki hallgat szavára. De fölhallik szava magas menyországba, ott az árvák atyja a szent József, Jézus édesatyja fogadj oltalmába, hogy veled lehessünk egykor országába. Vivár.

Árva menyasszony búcsúztatója anyjától.

Könnyeim áztatják bánatos orcámat, mer sehun nem látom az édes anyámat. Édes csengő szavát többé nem hallom már, elrabolta tőlem a kegyetlen halál. Nem hajtom fejemet anyai ölébe, mert ott nyugszik régen a temető kertben. Vivár!

Szilenció. Kiderült, beborult a kék ég fölöttem, kedves édesanyám muta árva lettem. Szomorúan nézett én reám a hold és bánatosan sütött rám a napsugár. Szomorú szivemet fájdalom bántotta, fejem alatt párnám sűrű könnyem mosta. Nem érte orcámat anyám forró csókja, mert a temetőbe a föld eltakarja.

Szilenció. Ó, árvák Istene, ne teremts ily árvát, mer a szegény árvát minden felé bántják. Nincsen a világon öröme semmibe, csak egy kereszt hívja a csendes temetőbe. Ráborul anyjának hideg sírhalmára, hisz nincsen a földön ki hallgat szavára. De fölhallik szava a magos meny országba, ott az árvák anyja a szép szűz Mária, Jézus édesanyja. Fogadj oltalmába, hogy veled lehessünk egykor országába. Vivár.

Menyasszonyt asztalhoz ültetéskor

Drága jó uraim, kedves asszonyaim, kik megtiszteltetek engem mind rokonaim. Már köztetek töltöm ezután óráim, ezért felétek kiterjesztem karjaim, fogadjatok engem társaságtokba, ha már részesültem gondoskodástokba, részesüljek együtt mulatástokban, bízhassam mindenkor barátságtokban. Ez az egy gondolat ébreszti szívemet, hogy már köztetek találom helyemet. Ajánlom hát nektek szerető szívemet, amint én szeretlek, ti is úgy engemet. Tessék násznagy urak, adjanak a vőlegénynek és a menyasszonynak helet.

Itt tehát a leves, melyet adott jó hús, azért itt senkinek szíve ne legyen bús. Nosza muzsikusok, szóljon hát a víg tus, ezzel dicsértessék az úr Jézus Krisztus. Éljen, vivár!

Vacsora alatt vers.

1. Nőtlen legény gondolkozása.

A leányhoz igen hajlandó a szívem, de hogyha idejét hozzám nem jól mérem, ha igen gyönge lesz, majd csúfol apjának, a fiatal fickók hozzá kaphatnának. Ha öreget veszek, a rossznyelv azt mondja, anyád lehetnék, te világ bolondja, özvegyasszonyt vennék, de mivel szomorú, annak minden szava nagyégi háború. Kaphatnék valami tehetős vén rácot, de kiszenvedhetne oly unalmas láncot. Jó vóna a pénze, de soká talál élni, nehéz a vén fának dűlését remélni. Vehetnék gazdagot, ki hozna eleget, de kevély kontyától féltem a süveget. Szegény leányt úton, útfélen találnék, egy kódusból kettőt de minek csinálnék. A jó szaporítót nem hozom házamra, mert csak a gyermeket hordja a nyakamra. Találkoznék ugyan, ha kéne magtalan, úgy, de gyümölcs nélkül a fa is hasztalan. Ami csodás vagyok, nyerhetnék tán szépet, úgy de nyalánk madár szereti a lépet. Rutat holtig való csömörnek nem veszek, nem kell hát feleség, én csak nőtlen leszek. Vivár !

2. Beszéd a házasságról.

Mi a házasság? Világi párosság. Akik csak próbálták, vagy pedig vizsgálták, ím azt mondja erre maga Kossuth Lajos, hogy szegény legénynek bíz az nagyon bajos. Annak a legénynek ugyan még nem csuda, ki maga fejétől még azt mind nem tudja, de az asszony neki majd tuttára adja, hogyha mi köll néki, egy szálig elmondja. Gazdasszonynak tehát először kell házi tűz, hogyha ez nincs, biz ez neki nagy bűz. Szobában, konyhában legyen elégséges bútor, és oly holmi, ami csak szükséges. Mivel ha az asszony lát ebben szükséget, nem ülhet senkivel vidám vendégséget. Dörmög, morog aztán őkelme urára, hogy a ménkő hozta őtet a nyakára. Hogy tehát ezt kerüld, és hogy kedvét keresd, mindeneket ezért rögtön venni siess. Seprő, ruha, kefe, és bőrös táskáló, mángorló, sótartó, rokka és motolla, falra cifra tükör, szobába szép asztal kell, ágy, láda, karszék, jó puha vánkussal, tele üveg jóféle ecettel,

rózsavízzel, vagy több jószagú kenettel. Házad előtt ha lát jőni zsidót, immár úgy hajt, úgy tuszkol ki valamint a tatár, hogy végy csipkét, kendőt, ollót, gyűszüt, meg tűt, ládára lakatot, és más ilyen neműt. Vásárra kell menned, mert kerget az asszony, kell kapca, strimfli, cipellő és újmódi karton, fekete selyem vagy más színű keszkenő, ez azután már az igazi bökkenő. Apró és nagyfazék, bögre, szilke és tál, hidd meg azt barátom, hogy nagyon megrostál. A város, rostél, tökgyalu, sütőlapát, pemet, im mind ezeket nem termi a szemét, és sok lábas edény valamint lábatlan. Kis és nagykanálból lukas és lukatlan, szita, rosta, aztán lekvárfőző kanál, kézi azután még több szakajtókosár, sodrófa és deszka, kis és nagy meszelő, dagasztószék és szép fényes pléhreszelő. Honnan szeded mindezt jó barátom elő? Ez a gazdasszonynak kelő, kell, még ezen felül sajtár és tekenyő, vaslábas, ráclábas, üst és serpenyő, levesmerő, fényes réz, vasnyelű kanál, sótartó és más eszköz álljon konyhád falán. Jaj, hát azután még a lakó szobára sokkal több kell, minta konyhára. Mert nem is szólott ám még a szekrényekről, aranyos képekről és ágy terítőkről. De mit elmondottam, már ez is elég, jaj azonban még hátra is maradt egy nagy baj. Mondanám is, nem is, igazán átallom, de utoljára mégis el nem titkolhatom. Mi tűrés tagadás, még arra is köll menni, hogy a menyecskének bölcsőt is kell venni. Ebből áll röviden házasság, párosság, akik csak próbálták, azt mind így találták. De azért angyali szüzek örvendjetek, kik testi szépségnek köztünk örvendetek, csak lelki szépségteket őrizzétek ti meg, s bárányszelid legyen szerető szívetek. Vivár.

2. Tormás hús.

Gyenge bornyú hús ez mit hozok tormával, csak harminc tavasszal járt az anyjával. Gyengesége miatt szénát nem ehet, szegény gyenge állat csak a korpát nyelte. Ezért a tormáért jó sokat fáradtam, Magyarország részét széltében bejártam. Ezt a keveset is Maros tövében ástam, szerencsémnek tartom, hogy reá akadtam. De ez erős étek való csak magyarba, nem igen fér ebből a német gyomrába. Lesz még több étek is, csak ne siessenek, ez erő étekből keveset egyenek. Tessék hát a tormás gyenge bornyú hússal, erre kínálhatják ki ki társát borral. Egyék hát uraim jó epetussal, ehez is tartozik a cigány egy tussal. Vivár.

3. Mikor a vőfény a vendéget biztatja.

Nem siralmas harc ez, férre most a bajjal, vigadozzunk még ránk nem köszönt a hajnal. Ürítsük az üveget, nosza, rajta, gyorsan, minek áll itt ez az sok üveg bor sorban. Asszonyok, menyecskék, hozzá kell csak nyúlni, el szokott a jóbor asszonynál is csúszni. Csakhogy köztünk meg legyen ám mondva, ne álljon majd félre senkinek a kontyja. Borbála, fehérnép, képesint fogyasszon, mert nincs rútabb látvány, mintegy részeg asszony. Egyszer láttam egyet, jaj de megutáltam, még ha rágondolok, most is borzong tőle hátam. Vivár.

3. (olvashatatlan) becsinált.

Itt van a becsinált ecettel, babérral, jól meg van ijesztve tejföllel és zsírral. Kedves eledel ez magyarnál, németnél, éhség ellen is jobb a pálinkaszernél. Szüzek, szép leányok, ne beszélgessetek, mert éhen maradtok, azért siessetek. Itt a jóbecsinált, ebből jól egyetek, ha ebből nem esztek, férjhez nem mehettek. Vivár.

3. Káposzta.

Paradicsom kertből éppen most érkeztem, mely gyönyörű kertnek gyümölcséből ettem. Mivel hogy sokáig ottan kertészkedtem, szép fejes káposztát bőven termesztettem. Nagy Magyarországnak jó részét bejártam, ily káposztafélét keveset találtam, de annyit mondhatok, hogy ahol jártam, mindenki dicsérte, fülemmel hallottam. Szárma és káposzta az étkek vezére, nemes magyar hazánk, országunk címere. Még a királyuraknak is gondja vagyon erre, áldott föld az, ahol terem a gyökere. Vivár.

Vacsora alatt vers.

4. Másik beszéd a házasságra.

Kedves násznagy urak, ifjak, tisztes vének, illő becsülettel egy kis csendet kérek. Még a szent házasságot elbeszélem egybe, méltassanak engem egy kis figyelemre. A szent házasságot maga Isten szerzé, maga Isten adta Évát Ádám mellé, hogy legyen hű társa örömben és bajban, mint ezt Mózes könyve bőven elénk adja. De boldog is, kinek van hű felesége, mert a hű feleség a ház gyöngye, éke. Víg öröm és áldás száll vele a házra, kivirágzik szépen a boldogság fája. Magányos legénynek unalmas az élet, nincs kivel fölossza, hogyha kedve éled. Nincs ki vigasztalja, ha meggyül a gondja, nincs ki édes szókkal édesének mondja. Azért hát legények, kinek nincsen párja, tegyen szert mielőbb Julkára, Évára. Gondolkodom én is már régen felőle, talán végre lesz is valami belőle. Csak az a nagy baj, hogy a jóasszony ritka, ezért tudom, sok nő száll ellenem síkra. De nem bánom, ha szemem kiássák is, mégis kimondom, hogy némely asszony rosszabb mint az áspis. Dühös, mint a sárkány, kelepel a nyelve, jaj annak a férjnek, aki ilyet veve. Duzzog, pöröl, dörmög, savanyú az arca, mint a ma szakasztott éretlen vadalma. Aki ilyet kap, megverte az Isten, mert a rossz asszonynak földön párja nincsen. De nem szólok többet, ürülnek a tálak, most én azért újra a dolgomhoz látok. Vivár.

4. Paprikás hús.

Ismét megérkeztem uraim sokára, de merem mondani, nemjártam hiába, mert olyan jó étket hoztam valójába, mely első említés az étkek sorába. Ezen eledelért nagy próbát is tettem, egy szilaj bikával hét nap verekedtem. Kicsibe múlt, fogam, hogy ott nem vesztettem, de oda se neki, csak hogy legyőzhettem. Nosza, hevertében a bőrét levettem, a fejét nyakastól egyszerre leszeltem. Ezt a jó eledelt ebből készítettem. Meg vallom uraim, ezt én is szeretem, mivel hogy nincsen több ilyen ízes étek, erre a magyarnak vizet inni vétek. Itt a jó paprikás, uraim, vegyétek, széles jó étvággyal kívánom egyétek. Vivár.

5. Vacsora alatt való vers.

Hallják csak uraim az én panaszomat, mostanában a feleségem meghalt. Egyik, Duna mellett megölte szomjúság, a másik egy száraz kútba ölte magát. Harmadik megfulladt egy túrós gombóctú, negyedik megijedt és meghalt egy bolhátú. Ötödik befulladt egy fazék lekvárba, hatodik megfagyott a kánikulába. Hetediket a szerelem megölte, nyolcadikat pedig a tetü megette. Kilencedik pedig elfakadt mérgébe, fájdalmas napokat élek özvegységbe. Mit ér ez az élet, jó vóna meghalni, csak ezt a sok szép lányt ne kéne itt hagyni. Ha így meg nem halok, megteszem végtére, felakasztom magam egy szép menyecskére. Aztán ha meghaltam, szép lányok vigyenek, ne szentmihállovon, ölükbe vigyenek. A szentöltvíz helett borral öntözzenek, a koporsó helett az ágyba tegyenek. Virrasztóba öregasszonyok nem kőnek, a szoknyát takarják reám szemfödőnek, boruljanak reám siratni hosszába, fújják el a lámpát aztán a szobába … énekeljék, nyugodjál békébe, mindnyájunk ölébe. Vivár.

1. Vacsora előtt vers.

Szilencia. Alázatossággal engedelmet kérek, hogy ide ily bátran bejönni merészlek. Legyen szép öröme mindnyája szívének, kik ily szép sereggel ide begyüvének. Várjuk azokat is, kik még itt nincsenek, nagy dolgaik miatt ide nem érkeztek. Addig a szép vendég mulatozza magát, lassú és friss táncra igazgassa talpát. Mivel jó gazdánknak az az akaratyja, hogy vendégjei vígan legyenek biztatva, általam jelenti készül a vacsora, csapra is van ütve száz akós hordója. Vivár.

2. Vacsora előtt való vers.

Szilenció. Engem választottak arra a tisztségre, hogy én legyek néki szolgáló vőfénye. Hogy szép étket hoznék ezen asztalfőre indítom nyelvem ékes köszöntésre. Azért hát kimegyek gyorsan a konyhára, a sok jó ételek drága illatára, majd futok ama gyorsan szakácsné módjára, megnézem, nem dült-e leves a patkára, és a patkáról a szakácsné lábára. Igen megjelenek mindenek láttára, majd visszafordulok amúgy hamarjára, jövő esztendőre Habakuk napjára. Vivár.

Semmit sem mert keresek én olyat mi megfő hamarjába, hej, lesz is ám jó vacsoránk az egy tál semmise, a másik mégannyise, szúnyog oldalborda, pille körösztcsontja, puci zsidó farka apróra aprítva, az és ez ehet ebbül annyit, amennyit akar. Vivár.

Első tál étel.

1. A leves.

Érdemes vendégek, nem üresen jöttem, étekkel terhelve vagyon mindkét kezem. De mielőtt hozzányúlnak a kanállal, buzgó szívvel hálát is adjunk az Úrnak. De hogy én most itten hosszan ne papoljak, és a forró táltól sebeket ne kapjak, vegyék el kezemből ezt a forró tálat, amelyet az újjam tovább már nem állhat, a hátam megett is még húsz legény vagyon, azoknak a kezét is süti igen nagyon, ne tántorogjon hát előttem most senki, mert a nyakát leforrázom neki.

5. Tésztás sütemény, rétes.

Itt van finom lisztből jóféle sütemény, nincs ebben se mánizs, sem mustár, sem kemény (kömény), cukorral vegyítve nem is igen kemény, aki ilyennel él, nem bántja a köszvény, elhoztam végre hát a jó béleseket, mozsola szöllővel telt édességeket. Tudom hogy szertik az itt lévő szüzek, annál is inkább az öregek és őszek. Édes ez uraim, valamint a vont méz, mindjárt megkívánja az ember ha ránéz. Bátran lehet enni, gyomornak nem nehéz, fogjon hát meg minden darabot kilenc kéz. Vivár.

7. Vacsora alatt vers.

Itt vagyok uraim, régen jártam erre, körülbelül annak ezer esztendeje. Hej bizony akkor még fiatalabb voltam, a szép barna lányért sokszor majd meghaltam. Volt is egy szeretőm, jaj de nagyon szép volt, a nap két óráig csak magán ragyogott. Egy szemére vak volt, a lábára sánta, és fülire nem hallott, elment a haja is, de azért uraim, én nagyon szerettem, sokszor ha éhes volt, fenével etettem. Dehát bizony meghalt 800 éve annak, most már azon gondolkodom, hogy megházasodjam. De ha szépet veszek, más fogja szertni, hogyha csúnyát veszek, kifognak nevetni. Ha özvegyet veszek, urát óbégatja, ha részegest veszek, ruhám is elhordja. Ha öreget veszek, nem fogom szeretni, de ha kicsit veszek, ez ki fog nevetni. Ha csendeset veszek, azt mondják, nincs esze, ha beszédest veszek, annak nagy a nyelve. Hogyha olyat veszek, kinek foga nincsen, hogy én rágjam neki, attól ments meg Isten. Most márt azt gondolom, mégse házasodom, inkább 80 évig legénynek maradok. Vivár.

Vacsora alatt való vers.

Ösmertem apádat, szőrös bocskorba járt, mindig kecske-szarral kente meg a fogát. Mégis olyan kényesen hordozod magadat, most is taknyos vagy, hát töröld meg orrodat. Bátyád a szakállát félválra vetette, ami kis esze vót, acskóba kötötte, de de acskó zsíros volt, a kutya megette, így hát szegény bátyádnak veled együtt elfogyott az esze. Vivár.

Kérdés és felelet.

K. Ki szedte fel Jézus vérét a keresztfa alatt?
F. Az angyalok.
K. Minek a jele a déli harangozás?
F. Akkor verte meg Hunyadi János a törököket.
K. Egy embertül kérdezik, milyen idős, azt mondja két hetes.
F. Tehát 77 esztendős, mert két hét az 77.
K. Milyen lónak van elöl a farka?
F. A vándorlónak.
K. Miért szalad a nyúl a hegynek?
F. Mert nem bújhat át rajta.
K. Mikor szalad a hegy a nyúlnak?
F. Mikor a kés hegyit neki szúrják.
K. Milye van a papnak?
F. Két neve, kananok, vagy barát.
K. Mikor volt lélek a páratlan nagy állatban?
F. Mikor Jónást a cethal elnyelte.
K. Melik lány nem mén férjhöz?
F. Az oroszlány.
K. Melik a malomnak az első kereke?
F. A taligakerék.
K. Milyen acskóba tette Judás a 30 ezüst pénzt?
F. Egyszájú acskóba.
K. Mi volt Ádámnak a vezeték neve?
F. Holvagy Ádám, mert az Isten a Paradicsomban így szólította.
K. Mért mondta az Isten Ádámnak, hogy Ádám gyere elő?
F. Mert nem mondhatta, hogy Péter gyere elő, mert Ádám vót a neve.

(Utasítások a vőfénynek)

Csak pohár kikövetés előtt

tányérba poharat és vőlegény előtt bort tölteni bele és a poharat tányérral leburítani és odaadni, a vőlegény fordítja vissza és a menyasszonyt csókolja, és a menyasszony szint úgy a vőlegényt. A csak pohár után termőág jön.)

1. Első kikövető. Én ezen mai szent evangéliumban az Úristen szolgálatában Nagyboldogasszony fölszentölt templomában egy pár galambocskát fogtam, amelyet a hit láncával összeláncoltam és kegyelmünk osztályához ezen szent vacsora elköltésére ide bebocsájtottam. De ezen szent vacsorának ideje már eltelvén most már kívánom őket az éjjeli nyugalomra, hogyha szívesen megengednék a nászurak e vagy nem. Vivár.

2. Második kikövető. Valamint Krisztus urunk széles ez világot semmiből teremtette, úgy a mi vőlegényünket és menyasszonyunkat is semmiből teremtette és megtartotta, és ez árnyék világra nékünk általbocsájtotta. De ő is kérte teremtő Istenét, hogy a tiszta szüzek közül néki is egyet hagyna választani, amelyet meg ismert először jegyzéssel, másodszor kézadással, harmadszor a hitnek láncával összeláncoltatott, és kegyelmünk osztályához ezen szent vacsora elköltésére ide bocsájtatott. De most már ezen szent vacsora ideje eltöltvén most már kívánom őket az éjjeli nyugalomra, hogyha meg engednék a nászurak e vagy nem. Vivár.

3. Harmadik kikövető. Valamint Krisztus urunk a 99 juhait a barlangban őrizte volna, és a századikat elvesztette volna, és midőn megtalálta volna, vállaira vevé, és nagy örömmel a nyájához vivé. Én is ezen egy pár galambocskát oly nagy örömmel vinném az éjjeli nyugalomra, hogyha szívesen megengednék a nászurak e vagy nem. Vivár.

JEGYZETEK

¹ Iványi: A bácskai kamarai puszták állapota és betelepítése 1763-ban (Cothmann jelentése) Bács-Bodrog megyei Tört. Társ. Évkönyve 1912. 17.

² Fényes Elek: Magyarország mostani állapotja … 1837. II. 59.

³ Kőszeghy Dezső: Ethnográfiai vázlat a dautovai népről. Bács-Bodrog vármegyei Tört. Társ. Évk. 1898. 23.

⁴ Fayol rendszerű közigazgatási tájékoztatási lapok. Néprajzi Múzeum Adattára. Jelzés nélkül.

⁵ Kőszeghy i. m.

⁶ Bellosics Bálint: Egy új baba. Néprajzi Értesítő 1901. 121.

⁷ Sólymos Ede: Falusi építészet és életforma. Valóság 1969. 8. sz. 100.

⁸ Kőszeghy i. m.