Különlenyomat
CUMANIA
(A Bács-Kiskun Megyei Önkormányzat
Múzeumi Szervezetének Évkönyve)
22. kötetéből
(Szerkesztette: Bárth János)
Kecskemét
2006

KOTHENCZ KELEMEN

Nyelvrendi perlekedések

A római katolikus istentiszteleti nyelvrend ügye a hercegszántói sokac és magyar lakosság körében a 19–20. század fordulóján

 

Bevezetés

Hercegszántó Bács-Kiskun megyében, Bajától délre kb. 20 km távolságra található. A település a középkorban a Szántó, az újkorban pedig a Szántova nevet viselte, és csak 1904-ben kapta meg ma is használatos elnevezését. Szent István uralkodása alatt már lelkésze és kápolnája is volt a katolikus híveknek, amit az ország vezetője a Veszprém-völgyi apácáknak adományozott. A Duna–Tisza közi török dúlás, a zivataros másfél évszázad után a település újkori megszállói sokacok voltak, akiket később magyar betelepülők követtek.1

A falu korai templomának romjain Mária mennybemenetelének tiszteletére 1725-ben új templom épült, Benkovics barát, ferences szerzetes helyettes plébánossága idején.2

Az istentiszteletek alatt a nyelvrend a 19. század első harmadában – az 1830-as vizitációs jegyzőkönyvben rögzítettek szerint – úgy oszlott meg a hívek között, hogy a sokacoknak két, a magyaroknak pedig egy nagymiséjük volt szentbeszéddel.3

Egyháztörténeti és vallási néprajzi szempontból is érdekes esemény történt Szántován a 19. század végén.4 Nevezetesen, a római katolikus sokac és magyar lakosság közti ellentétek odáig fajultak, hogy a sokacok 1899. március 12-én tömegesen áttértek a görögkeleti vallásra.5 Rövid idő elteltével azonban a hitehagyottak közül sokan visszatértek a katolikus egyház kebelébe.

Hasonló eset a 20. század elején Barcson történt, amikor 1905-ben 80 katolikus lutheránus hitre tért át azért, mert nem tűrte tovább, hogy a lakosság növekedésével a korábbi váltakozó rendszer helyett a templomban kétszer prédikáljanak magyarul, és csak egyszer németül.6

Tanulmányunk egy hosszabb kutatás kezdeti szakaszáról ad híradást, így könnyen elképzelhető, hogy amint néhány kérdés a szerző számára nyitott maradt, az olvasónak hiányérzete támad a válaszok iránt. Jelen munka során a szántovai események előzményeit, folyamatát és következményeit igyekeztem feltárni a Kalocsai Főegyházmegyei Levéltárban őrzött több száz oldalnyi levelezés segítségével.7 A források zöme magyar nyelven íródott, de néhány horvátul írt „köznépi” és latin érseki levél is született az ügyről.8 A vizsgált időszak többé-kevésbé Császka György kalocsai érseki szolgálati idejére (1891-1904) esett.

A Magyarországon élő római katolikus vallású horvát etnikum történelme során mindig erős szállal kötődött felekezetéhez. Még a török megszállás alatt is eredménytelenek voltak a feléjük irányuló kálvinista, protestáns, illetve unitárius egyházak térítő mozgalmai.9 A közeli Baranyában a török alatt a magyarok zöme áttért a kálvinista és unitárus hitre, „zömmel a horvátok maradtak” csak katolikusok.10 Példaként említhető még egy 1597-es soproni evangélikus vizitáció, amely során feljegyezték, hogy „az új tanítás”, azaz a protestáns jelen van, de „csak a horvátok maradtak szigorúan katolikusok”.11

A Nyugat-Magyarországon élő katolikus gradišćei horvátok felé a német és magyar főurak terjesztették a protestantizmust a reformáció híres jelmondatával, azaz: Cuius regio eius religio. A horvátoknak sikerült ellenállniuk, sőt még azt is kiharcolták, hogy a 16. század végéig maguk válasszák meg lelkészüket.12

 

A vallási perlekedés csírái

A szántovai magyar híveknek az istentiszteleti nyelvrend paritását célzó mozgalma 1873-ban kezdődött. Addig a településen érvényben lévő szokás szerint a hétköznapokon megtartott istentisztelet, a szentmise alatti ének minden harmadnap magyarul hangzott el. Ugyanúgy a vasárnapi istentisztelet, a szent beszéd, ének és litánia minden harmadik héten szintén magyar nyelven zajlott. Ellenben a magyar lakosok szemét leginkább az szúrta, hogy az egyházi főünnepek alatti mise, valamint a „Nepomuczenus Szt János évforduló napjákor a 8. napi litania” kivétel nélkül minden évben sokac nyelven történt.

A fent említett esztendő november 17-én tizenhét szántovai magyar lakos levelet írt a kalocsai érseknek. Abban reménykedtek „…hogy jövőben a hétköznapi Isteni tiszteletet az ének minden harmadnap; vasárnapi Isteni tiszteletet illetőleg, a szent beszéd, az ének és litania minden harmadik vasárnap a mint volt is; ezenkívül a szombati Boldogságos szűz Mária litaniája szinte harmadik szombaton; a keresztjáró napok közül egy; a Nepomunczenus szt. János dicsőségére körmenettel egybekapcsolt 8. napi litania közül minden harmadik nap; nem különben a községi ünnepek, mint szt. Antal, szt. Vendel s. t. b. úgy szt. Mark körmenetének harmadika; de különösen az Anyaszentegyháznak egyáltalján minden fő változó, és egyébb ünnepeinek, a sz. búcsúnak harmadika, illetőleg egy és ugyanazon ünnep egymás után háromszori megtartása közül egy magyar nyelven tartatnék meg.”13

Levelükben leszögezték, hogy a római katolikus anyaszentegyházhoz tartozó sokac és magyar ajkú hívek összesen 2858-an vannak, ebből 1882 sokac és 976 magyar nemzetiségű, tehát az összlakosság 1/3-ánál huszonhárommal több a magyar lakosok létszáma.

A kérelemből mindössze annyi valósult meg, hogy „…a Nepomuczenus szt. János 8. napi litania közül minden harmadik nap; a Szt. Márk napi körmenetkor a megtörtént búza szentelés után visszajövet; úgy a Pünkösd alkalmával Gyűdre zarándokló búcsú járók megérkeztével a szertartás jövőben magyar nyelven fog megtartatni.”14 Mivel a szántovai magyar lakosok javaslatában szereplő többi pontra az érsek nem reagált, 1874. február 29-én újabb levélben fejezték ki nemtetszésüket az istentiszteleti nyelvrendet illetően. Sóvárogva tekintettek Katymár és Gara népére, ahol a lakosok hasonszőrű kérelmei orvoslást nyertek. Különféle indokokkal próbáltak érvényt szerezni követeléseiknek. Ismét felemlegették a népességi számarányokat, kihangsúlyozták továbbá, hogy földbirtokaik nagysága is meghaladja a faluhatár egy harmadát.15 Véleményük szerint ez az alapja annak, hogy a közigazgatási tisztségviselők egyharmada a magyarok közül kerül ki. Amint írták „…közülünk választhatunk harmad ízben bírót, de a megválasztott többi elöljárók közül mindenkor 2-3. magyar ajkú képvisel bennünket; annál fájdalmasabban esik tehát vallási érzületünkre nézve az, hogy ártatlan és méltányos kérelmünknek hely nem adatott…”.16 A plébániai iratok forrásértékét növelik az ilyen községi igazgatásra vonatkozó adatok, melyek más úton, elsősorban a tanácsülési jegyzőkönyvekből deríthetőek ki.

Mindezen események alatt a szántovai sokac lakosság sem tétlenkedett. A falu elöljárói közötti sokacok vették kezükbe az ügyintézést. 1874. január 7-én Mándić Stepan szántovai bíró, Jelits Mojsia, Bartulov Gyuka és Fucin Stipan esküdtek két oldalas horvát nyelvű levelet fogalmaztak a kalocsai érseknek.17 Előadták, hogy a legutóbbi népesség-összeírás alkalmával a falu sokac lakossága közül többen magyarnak vallották magukat, ezáltal gyarapították az összlakosság egyharmadaként összeírt magyarok számát. Sérelmeik közt szerepelt, hogy a magyarok ahelyett, hogy örülnének a kierőszakolt egyházi jogok 1/3-ának, azon mesterkednek, miként tudnák őket ősi jogaiktól megfosztani.

Az érsek 1874. április 16-án kiadta 1057. szám alatt az isteni szolgálat nyelvére hozott határozatát, mely további nemzetiségi konfliktusoknak nyújtott táptalajt.18

A Máriagyűdről 1875 pünkösdjén visszaérkezőket az új határozat értelmében sokac helyett már magyar énekkel kellett a templomba kísérni. „…a sokaczajku többség ezt tudván, a lobogókkal együtt magokat a működő segédlelkésztől és a magyarajku hívektől elszakítva, előre a templomba elsietett, mikor pedig a hátrahagyottak odaértek, akor a templomból kirohantak, be nem várván az ajtatosság befejezését. A templomon kívül pedig uton utfélen kiabáltak »nem kell többé pap, nem a mi papunk többé, nem is fizetjük, fizessék a magyarok, nem kell menni templomba, más hitre kell térni«…”19 Ez volt az első tüntetés.

Ezt követően 1875 év végéig minden ünnepi misét sokac nyelven tartottak, és nem történt semmi zavargás egészen a következő év virágvasárnapjáig. Addig, pár nap kivételével minden ünnepet magyarul tartattak, virágvasárnap azonban egy második tüntetés történt a magyarok részéről. Egy magyar nő biztatására nőtársai és a leányok a templomban visszamaradván a barkaszentelési körmenettől magukat elvonták. Emiatt a magyar énekléssel tartott föltámadási körmenettől pedig a sokac hívek maradtak hátra a templomban. Húsvét vasárnap a sokacok a templom előtt csoportosultak, és beharangozáskor a kereszthez akartak menni, kihagyva a szentmisét. Mivel fehér vasárnap szintén magyar nyelvű mise következett, a sokacok ismét távozni akartak az Isten házából, de a plébánosnak sikerült őket tervükről lebeszélnie.

A harmadik tüntetésre a Szent Márk napi (április 25.) búzaszentelési ájtatosság alkalmával került sor. A magyar nyelvű szentmise végén a sokac hívők előre kifundált terv szerint – a szertartásnál közreműködő elöljárók kivételével – kirohantak a templomból. A lobogókat magukhoz ragadták, és pap nélkül a kijelölt búzaszentelési helyre igyekeztek, ahonnét a szertartás befejeztével – a magyar hívőket hátrahagyva, – a templomba siettek, és sokacul énekre zendítettek. Miután meghallották, hogy a kántor a kóruson a „Te Deum”, vagyis a Téged Isten dicsérünk című hálaadó ének intonálását követően az éneklést magyarul folytatta, „Hajdemo!” (Gyerünk!) felszólalással majdnem minden sokac az ájtatosság végét be nem várva kirohant az épületből.

Késmárky Béla helybeli szolgabírónak a sokac és magyar lakosság közti összekoccanások, vádaskodások miatt több alkalommal kellett erélyesen közbelépnie, majd az ügy kivizsgálása után a bujtogatókat, előénekeseket, lobogóvivőket 2–6 napi börtönnel fenyítenie.

A plébános szerint a sokacság – mint vesztett fél – csak azt kiabálja, hogy „…elvesztette ősi jogát és az osztó igazságot úgy tartja hogy őket mind az összes hívek kétharmadát ama 5-6 kiváltságos főrendű ünnep nap jogosan megillette volna. Azért oly bőszültek és elkeseredettek, és valószínűen az előbbi istenitisztelet rendjét visszaállítani óhajtván, és tetleg nem bírván, ujra felfolyamodnak, engem pedig gyanúsítnak hogy több magyart írtam mint valóban van, és azért káromolnak, és kiabálnak hogy nem fizetnek, pedig eddig sem nagyon pontosan fizettek. Többször ért már engem ily megrázkódtatás: egyszer a követválasztáskor hogy jobb meggyőződésemet követve intettem hogy itatás étetésért ne hagyák magokat eltántorítani, egyszer mert megyeibizottmányi tagjelöltnek fellépven, előbb felkaroltak azután mások alatomos működése által elejtettek, egyszer pedig a föld végett, mivel, … egy tagban adatott ki nekem. Most azonban legnagyobb mértékben agyarkodnak ellenem és káromolnak, és ama kiabálásokat ismétlik, minden ilyen megrázkódtatás után a finale az hogy »nem fizetünk, templomba nem megyünk« a párbéri hátralék ezekre felszaporodik se jómódjával sem execectioval nem érhetek czélt.”

A helybeli pap szükségét érezte az érseki tanácsnak, már csak azért is, mert közeledett a máriagyűdi pünkösdi zarándoklat ideje. Próbálta megelőzni a hívők tüntetését, ezért tette fel a kérdést: „Valljon nem lehetne ezt mint az előírt templomi szertartások keretén kívüli magány ajtatosságot vagy végkép ignoralni, vagy csak az oltártól őket megáldani indulás és érkezéskor, aztán se bekísérve se kikísérve magukra hagyni hogy éneküljenek tetszésök szerint?”

Közbevetőleg jegyezzük meg, hogy a több nemzetiség által látogatott búcsújáró helyek bizonyos ünnepeit egy-egy népcsoport előnyben részesítette, míg más ünnepi alkalmakat egyáltalán nem látogatott. Így alakult ki, hogy Máriagyűdre pünkösdkor inkább a sokacok, Szentháromság vasárnapján a magyarok, Kisúrnapkor (Úrnapja utáni vasárnap) pedig elsősorban a németek zarándokoltak el nagyobb számban.20

Az érsek a fent említett levél kézbevétele után néhány nappal válaszában arra szólította fel a szántovai papot, hogy a nyugtalankodókat engedelmességre és békére figyelmeztesse. Továbbá a botrányos tüntetésektől, melyek a nyilvános istentiszteletet megzavarnák és a hívek közti egyenlőtlenségre okot adnának, óva intse.21 Ami pedig a Máriagyűdre tartó „ajtatoskodók kíséretét illeti”, amennyiben a kiadott rendeletre nem engedelmeskednek, és további tüntetéseket szerveznek, úgy a lelkipásztor tartózkodjék a velük történő kapcsolattartástól.

1876 májusában már a papot is megfenyegették. 18-án éjjel egy névtelen horvát nyelvű levelet dobtak be a szántovai plébánia udvarába, melyben az isteni szolgálat nyelvére nézve történt változás miatt emelték fel hangjukat a sokacok. A rövid levélből érdemes néhány sort idézni: „Ha nem [teljesíti, amit követeltünk,] akkor Önnel olyasmit cselekszünk, amit sokac idáig pappal nem. Erőnkben áll kidobni a templomból és, hogy ha akkor sem hajlik meg, fölgyújtjuk a gabonáját. Ne gondolja uram, hogy mi sokacok bolondok vagyunk, mert mi Önnel olyasmit teszünk, hogy egész Magyarország csodálkozni fog, hogy a sokacok mit csináltak egy esperesnek.”22 Az iratokból nem derül ki, hogy beváltották-e a fenyegetést.

A vallási viták másfél évtizedes „szendergését” követően a szántovai magyar hívek 1892. január 1-jén ismét a felsőbb egyházi hatalomhoz fordultak. Akkor már azt szerették volna elérni, hogy római katolikus hitközségükben a vallásos szertartások nyelvezete a sokac és a magyar hívők között egyenlő arányban „szolgáltassanak ki”. Kihangsúlyozták, hogy a sokac lakosság nem sokkal szárnyalja túl az „állam nyelvűekét”, és a birtokarányt tekintve pedig a magyar ajkúak „amazokat túl haladják”.23

Ezt a kérelmüket, a következő év tavaszán (április 14-én) újabb követte. „…az a jogtalanság van a rom. kath. istentiszteletben, hogy a magyar nyelvet a legkisebb arányban reducálták, vagyis minden harmadik évben végzik az istentiszteletet magyarul, de akkor sem mindent – így, Úrnapja s több nagyobb ünnepen is sokaczul tartatik az istentisztelet.”24 Állításuk szerint vagyoni tekintetben is jobban állnak a sokacoknál, ezt legjobban az igazolja – mint írták –, hogy a községi képviselők legnagyobb része adójuk nagysága szerint is magyar személy. Nagy sérelmük továbbá az is, hogy a magyar „elem” nagyon ki van szorítva a templomból, még ülőhelyet is csak ritkán kapnak, ezért kénytelenek hanyagolni a templomba járást.
Az istentiszteletek nyelvét illetően azt kérték, hogy a jövőben egyik héten magyar, másik héten sokac, valamint a nagyobb ünnepek (karácsony, húsvét, pünkösd) egyik napján magyar, a következőn pedig sokac nyelvű istentisztelet hangozzon el.

Ennek elérése érdekében szerették volna, ha az akkor épp üresedésben lévő plébánosi állás betöltésénél az érsek és a vallás- és közoktatásügyi miniszter támogassa egy magyar lelkész kinevezését. Ugyanis váltig állították, hogy „egyik fő oka ezen visszás állapotnak onnan eredt hogy eddigi rom. kath. plébánosok nagy része szláv érzelmű volt s ez által lett a magyar elem mindég háttérbe szorítva”.
Levelük tartalmát még azzal próbálták nyomatékosítani, hogy: „ha jogos kérelmünk figyelembe nem vétetnék, hitünk elhagyásával kénytelenek leszünk oly felekezetbe lépni, hól az állam nyelvén /:magyarul:/ halhatjuk az istentiszteletet.”A szántovai magyar ajkú hívek első folyamodványát követően az isteni tisztelet nyelvrendjére nézve elszenvedett sérelmeiket az érsek közölte az esperessel, aki válaszában kifejtette, hogy a dolgot nem véli bolygatandónak, helyette inkább a templom kijavítását és annak rendes padokkal ellátását tartja szükségesnek.

A falu katolikus hívei 1893-ban új papot kaptak Bátori János személyében.25 Bátori korábban káplánként tevékenykedett Szentistvánon, Kecelen, Baján, Almáson, Nemesmiliticsen, Zomborban és Szabadkán, majd Szántovára érkezése előtt 1886-tól Borsódon volt plébános.26 Tudott magyarul, németül, illírül.27 A szántovai állásra való jelentkező levelében kihangsúlyozta, hogy „a magyarosítás ügyében sokat fáradoztam, és most is fáradozom”.

A türelmetlen magyarok alig több mint fél évig bírták a várakozást, majd 1894 januárjában már megelégedtek volna azzal, ha a misék alkalmával az énekek egyik vasárnap – esetleg ünnepen – magyarul, a másikon sokacul szólnának.28

Mivel újabb levelük szintén süket fülekre talált az érsekségen, 1896. május 16-án ismét tollat ragadtak, de ekkor már a kultuszminiszterhez címezték levelüket.29 A legfontosabb indokok között ugyancsak a két nemzetiség közötti lélekszámot és a földbirtok nagyságának arányát emelték ki.

A dualizmus kori Magyarországon megszűnt az államegyház. Az állam és az egyház az egymást kölcsönösen érdeklő, érintő ügyekben összehangoltan, együtt keresett és hozott megoldásokat, az érdekeket koordinálták, és nem egymás alá-fölé rendelték.30 Így a vallás- és közoktatásügyi minisztérium a szántovai ügyről is csak helyzetjelentést kért az érsektől, az eseményekbe nem avatkozott bele. Császka György érsek 1896. június 4-én a miniszteri levélre válaszolva előadta, hogy a sokac-magyar konfliktus már évek óta sok gondot okoz, a továbbiakban, lehetőségei szerint fog főpásztori hatáskörében intézkedni.31

Az érsek 1896. június 11-én levéllel fordult Bátori János plébánoshoz. „A szántovai magyar ajku hívek nem régen ismét megujították abbeli kérelmöket, […] hogy t. i. az isteni tiszteletben a nyelvet illetőleg a sokaczokkal egyelően, vagyis felerészben részesüljenek. Kérelmöket főleg azzal indokolják, hogy míg a sokaczok 1950-en vannak, ők 1650 lelket számlálnak, s így a két nemzetiség közötti számarány nem sokban különbözik. Én a magyarok kívánalmát méltányosnak találom, és szívesen elrendelem az istenitiszteletnél az egyenlőséget. Mégis, mielőtt végleg határoznák, felhívom Nt. Uraságodat, hogy a helyi körülmények tüzetes számbavétele mellett tegyen nekem az iránt véleményes jelentést, vajjon a tervbe vett ujítást nagyobb zavar nélkül keresztül vihetőnek tartja-e. Igenlő esetben tegyen nekem egyúttal részletes javaslatot a megállapítandó istenitiszteleti sorrendet illetőleg.”32

A magyarok kitartóak voltak, és augusztus 29-én újból bátorkodtak levelet írni Kalocsára, „miszerint azon kérelmünket, melyben az ezred év megörökösítése, s a magyarosodás elérhetése czéljábol a szent mise és, egyébb egyházi szertartások alkalmával az Isteni-tisztelet fele része a magyar nyelven eszközöltetnék: ennél fogva ismételve legalázatosabb kérésünket, miként azt mielőbb kegyesen megengedni, – és elrendeltetni méltóztatnék.”33 Ezen levél után az érsek, 1896. szeptember 3-án megsürgette a plébánost a válaszadással.

A szántovai plébános hat nap múlva felelt az érsek istentiszteleti nyelvrend változtatása dolgában írott levelére, melyből érdemes hosszabban idéznünk:

„Időre volt szükségem, hogy a »véleményes jelentést« lelkiismeretesen fölterjeszthessem.

Kutattam a viszonyokat, módozatokat – minden feltűnés nélkül. Arra a tapasztalatra jöttem, hogy az amúgy is – anyagilag – tönkre menő sokac nép, mely ép emiatt – mindenére oly nagyon féltékeny: kimondhatlanúl fájlalni fogja, ha az isteni tiszteleti nyelvre nézve is rövidülést fog szenvedni. Az újítás ennél fogva csendesen alig fog lefolyni. Itt-ott bizalmasabb forrásokból hallottam, hogy némelyek már előre is fenyegetődznek.

Kegyelmes Uram! hogy a különajkú híveim között a rendet eddig föntartottam: Istennek köszönöm. Boldog lelkipásztor is vagyok, míg híveim között a kölcsönös szeretet, tisztelet uralkodik. De pokoli életem lesz, ha az egyetértés köztük megzavartatik.

Részemről azt óhajtanám, hogy Magyarországon minden magyarúl menne. E szent meggyőződésem szerént intézem eddigi életemnek minden mozdulatát.

Iparkodtam annak idején, általam szerkesztett »Bunjevac« című lapomban is ezen érzelmeimnek nyilvánosan kifejezést adni; de a másajkú néppel szemben e törekvésem, a magyarosítás, igen sok nehézségekbe ütközött. Mert az idegennyelvű nép még mindig nem érzett rá arra a gondolatra, hogy ő is kell, hogy magyar legyen.

Mert a magyaroknak – Szántován – igazuk van; én lelkemből óhajtom, hogy az isteni tisztelet, teljesen feles legyen.

De félvén a fenebb kifejezett következményektől: a legmélyebb alázattal kérem Kegyelmes Uramat, kegyeskednék a községi elöljáróság, vagy a bajai szolgabíróság útján egy hivatalos, részrehajlatlan összeírást elrendeltetni, és ha a folyamodók által említett számarány csakugyan megfelel a valóságnak: magas főpásztori akarata szerént, az isteni tiszteletsorrendet kegyesen megállapítani.

E mód útján, az én beleavatkozásom a nép előtt nem említtetnék, és én jó híveim között a lelkipásztorkodást szent békében, zavartalanúl folytathatnám.”34

Császka György 1896. szeptember 12-én a szentszék elé terjesztette az ügyet,35 és megbízta Maison Mihály rigyicai esperest, hogy az 1890. évi összeírás sokac-magyar adatait és az azóta beállt változásokat derítse ki, majd terjessze fel.36

Az esperes igyekezett a dolgot a „hely színén” a községi képviselőtestület jelenlétében békés úton elintézni. Beszámolt nekik arról, hogy a magyar ajkú hívők kérelme – mely szerint az isteni szolgálat a templomban a sokac hívőkkel szemben nyelv tekintetében feles legyen – egészen jogos és méltányos, amennyiben ennél nem kívánnak többet, hanem egyenlő részben akarnak a sokacokkal osztozni.

A magyarosítás ügye érződik az esperes mondataiból, miszerint „Vegyék fontolóra a sokacz hívők, hogy e kérdésben magyarokról van szó, kiknek jogát, midőn nyelvről van szó nem megrövidíteni, hanem csak kibővíteni szabad. Ezt követeli a magyar állam eszmeisége.”37

Mindezek mellett a sokacok vegyék azt is számításba, hogy „midőn ők számra nézve 4-5 százzal a magyar ajkú hívőknél többen vannak: ez a számkülönbözet legkevésbbé sem képez lényeges okot arra, hogy a templomban a magyarok felett előnyökkel legyenek kiváltságolva; mert amennyivel a sokacz hívők számra nézve többen vannak, annyival fölülmúlják őket a magyarok vagyonállapoti tekintetben.”38

Az esperes beszédében kihangsúlyozta, hogy a magyarok a szántovai statisztika szerint nemcsak a vagyon, hanem lélekszám tekintetében is évről-évre gyarapodnak, míg ellenben a sokacok ugyanolyan arányban fogyatkoznak. Ezen logika szerint nemsokára be kell következni annak az időnek, amikor a magyarok lesznek majd többségben, és akkor ők fognak több jogot követelni a templomban. A magyaroknak ez a jogos túlkövetelése pedig nem következik be abban az esetben, ha a sokacok most a kérdéses jogokat magyar testvéreikkel egyenlően megosztják.

Maison Mihály beszéde végén a sokacok lármázni kezdtek, tehát a békítő kísérlet hajótörést szenvedett. A magyar hívők pedig komolyan kijelentették, hogy a kérdést a napirendről levenni nem engedik, sőt a kerületi esperest az egyházi hatóságnál való közbenjárásra tiszteletteljesen felkérik. Ennek szellemében tette az esperes azt a javaslatot, hogy „az isteni szolgálat nyelvre nézve 1897. január elsejétől kezdve feles legyen, vagyis egy hét magyar, egy hét sokacz, – egyik esztendő magyar, másik esztendő sokacz t. i. a főbb ünnepekre nézve.”39 A tervbe vett alapos összeírást azért nem javasolta, mert szerinte az újabb alkalmat szolgáltatna az izgatottság fokozására.

Mióta a szántovai magyar hívek a kultuszminisztériumhoz fordultak, nagy türelemmel várták, hogy a millenniumi ünnepély emlékének megörökítése és a „magyarosodás” céljából tartandó szentmisék fele részét magyar nyelven celebrálja a pap. Mivel ez elmaradt, 1896. december elején azért esedeztek, hogy legalább az ádventi napokra, Jézus születésének emlékére legyen kihirdetve kérelmük.40

A szentszék 1896. december 3-án úgy határozott, hogy az istentiszteleti nyelvrend 1897. január 1-től feles, vagyis az egyik hét magyar, a másik sokac legyen, a főbb ünnepek prédikációi pedig egyik esztendőben magyarul, a következőben sokacul szóljanak.41

Mielőtt az érsek erre vonatkozó rendeletét kibocsátotta volna, megbízta a szántovai plébánost, mihamarább állítson össze és mutasson be egy részletes tervezetet, melyben részletesen sorolja fel „hogy a sokacz héten, mely functiók fognak sokaczul és melyek magyarul végeztetni és viszont. Hasonlókép a sokacz évben, mely ünnepeken mily functiók fognak sokaczul, és melyek magyarul tartatni és viszont.”42

A sokacok tudomást szereztek a tervezett nyelvrendről, és 1896. december 6-án levélben könyörögtek, hogy a régi istentiszteleti rend ne változzon meg, tehát maradjon meg kétharmados templomi joguk.43 Állításuk szerint nem mondott igazat, aki azt hangoztatta, hogy a szántovai magyarság a katolikus lakosságnak felét alkotja, és az ingatlan vagyon felét birtokolja. A községi elöljárók által kiállított jegyzőkönyvben bizonyították, hogy a legutóbbi, 1890. évben történt hivatalos népszámlálás szerint Szántován 1336 magyar és 1945 sokac lélek lakott.44 Erre alapozva kérték az érseki hatóságot, hogy rendeljen el újabb vizsgálatot, és a vizsgáló bizottság tagjai vegyes ajkúak legyenek.

A sokacok etnikai identitásukat igyekeztek megőrizni, tovább erősíteni, ez tükröződik a következő sorokban:

„Kegyelmes Atyánk! szeretjük édes magyar hazánkat, szeretjük annak nyelvét mit az összes iskoláink is mutatnak, szeretjük magyar felebarátainkat kik pár év előtt más községből ide telepetek; de szeretjük szent hitünket is, és lelkünk üdvösségét, mert ezt mindenek felett féltjük: azért remegve ragaszkodunk a két száz esztendő által megszentelt eddigi szent szokásainkhoz; mit atyáink imádsága anyaszentegyházunk áldása drága közkincsünkké lett. […]

Mi ekkor is könnyezve imádkozunk, sírva könyörgünk, szemeinket fölemeljük és keresve keresünk honnan jön segítségünk számunkra, mi kutatni fogjuk, ki fog nekünk kenyeret metszeni és talán nem lesz osztály részünk Jeremiás siralmas panasza: kenyeret kértek és nem volt a ki metszene nekik”.45

Bátori János plébános 1896. december 17-én megküldte az istentiszteleti nyelvrend ügyének rendezése tárgyában készített tervezetét.46 A levél végén elpanaszolta, hogy a „vesztes” sokacok nem tudnak megnyugodni, titokban gyülekeznek a malomban és egyéb helyeken. Tüntetnek, fenyegetőznek, „Vér lesz” – kiabálják. Előfordult, hogy a hangoskodók lecsendesítésére a zsandároknak kellett közbelépniük a „gyűlhelyeken”. A forrongó hangulat miatt az egyházi szolgáltatásoknak egyik fél sem tett eleget. A magyarok kijelentették, hogy addig nem fizetnek párbért, míg kérésük teljesítve nem lesz. A sokacok pedig dühükben nem fizettek, azon félelmük miatt, hogy a magyarok követelése elégtételt nyer.

Az érsek az istentiszteleti nyelvrendre vonatkozó, 1896. december 24-én alkotott határozatot megküldte Bátori János plébánosnak Szántovára.47 A botrányos jelenetek elkerülése érdekében azt tanácsolta, hogy a szabályzatot a pap ne a templomban, a szószékről vagy az oltártól hirdesse ki, hanem annak másolatát és sokac fordítását a templom ajtajára, illetve falára függessze ki. Császka György érsek egyben kérte a papot arra is, hogy az iromány erőszakos letépése vagy bemocskolása esetén a politikai hatóságot kérje fel a szükséges intézkedések megtételére.

A plakát kiragasztását követően fölöttébb elmérgesedett a helyzet. A sokacok a szántovai plébánosra nagyon ráijeszthettek, mert 1896. december 29-én kelt levelében krimibe illő jelenetről számolt be a kalocsai érseknek. Idézzünk fel néhány sort a levélből:

„F. hó 28án borzasztó napom volt. Élet-halál veszélyei közt voltam.

A sokacok megrohanták házamat. Épen irodámban dolgoztam. Dorongokkal, lármával jöttek rám. Követelték az összes irattárt, hogy kikeressék azon okmányt, mely bizonyítaná, hogy a szántovai templomot a sokaczok építették. – Fölszólítottak: „rögtön üljön le, és írjon Érsek Úr Ő Excellentiájának, hogy hagyja meg úgy, amint volt, mert »tűz«, »vér« lesz. – Tényleg azért jöttek, hogy kivégezzenek. Megígérték, ha nem marad úgy, amint van, ha 100. zsandár őriz, mégis agyonütnek.

Verekednek, gyűléseznek folyton. Valóságos ostrom állapot.

Kegyelmes Uram! Miután a szegény sokacz nép úgyis kevesbedik, pusztul: nagyon óhajtanám, ha a feles isteni tisztelet pár évig még elhalasztatnék. Mert már a szegényebb része jelentette magát, hogy hitéből kitér.

A magyarok lennének türelemmel míg erre kedvezőbb idő lesz.

Borzasztó a helyzetem. Enni, aludni nem bírok. Soha sem tudom, mikor lőnek le.

A legmélyebb alázattal kérem Kegyelmes Uramat, kegyeskednék az isteni tiszteletet úgy hagyni, mint volt eddig.

A magyarok is meg vannak ijjedve, ők sem hitték, hogy a lázadás ily élessé fejlődik, máskép talán ők is megnyugodtak volna az eddigi jogaik mellett.”48

Császka érsek Bátori János levelének kézhez vétele után az istentiszteleti nyelvrendben hozott új határozatát, míg annak „keresztülvitelére” kedvezőbb idő nem adódik, hatályon kívül helyezte.49

Emiatt a magyarok ismételten az érsekhez fordultak. Levelükben azt állították, hogy a sokac hívek elkeseredésének egyedüli oka Bátori plébános, ugyanis ő volt a lázító aki előidézte a sokac tüntetést, hogy ezzel tévútra vezesse a magyarokat. Szerintük a sokacok lázadás nélkül beletörődtek volna az új rendelkezésbe, ha a plébános nem fogja pártjukat, és nem küldi minduntalan a sokacok vezetőit Matkovics Mihály helybeli tanítóhoz, hogy ő az érseki hatósághoz beadandó kérvényeiket megszerkessze, illetve Kalocsára menendő deputációjukat kioktassa és útba igazítsa. Emellett még azt mondták a magyarok, hogy a csendőrök által kérdőre vont sokac tüntetők cselekedetük mentségére azt hozták fel, hogy őket plébánosuk buzdította a kitartásra, tüntetésre, és még azt mondta nekik, ne féljenek, mert „míg ő lesz a szántovai pap, addig más istenitiszteleti nyelvrend nem lesz, mint a régi”.50

A magyarság panasza a plébánosra továbbá az volt, hogy a feles istentiszteletet elrendelő határozatot csak újév napján hirdette ki, oly megjegyzéssel, hogy a magyarok „nyertek ugyan, de a mit nyertek, könnyen el is veszíthetik megint”.

Maison Mihály esperesnél 1897. január 11-én megjelentek Rigyicán a szántovai magyar ajkú hívők küldöttei, és bánatos szívvel adták elő, hogy miután az isteni tisztelet felességét kimondó egyházhatósági rendelet újév ünnepén a templomban meg lett hirdetve és a templom ajtajára is ki lett ragasztva, nagy fájdalommal kellett hallaniuk a Háromkirályok napján (január 6.) tartott szentmisén az ellenrendelet fölolvasását.

Ezzel kapcsolatban szerették volna megtudni az egyházi hatóságtól, hogy milyen indokok semmisíthették meg oly gyorsan az új rendelet életbelépését. Miáltal lettek a magyar hívők nyílt kacaj és gúny tárgyává lealacsonyítva a templomban és a templomon kívül? „Újév napján igazságos győzelmet hirdettek nekünk, és már néhány nap mulva a sokacz hívők bennünket mint kudarczot vallott jövevényeket a templomban lökdösni, a magyar asszonyok fejéről kendőket lehuzigálni mertek.” – írták levelükben.51

Az érsek ezek után megbízta az esperest, hogy menjen át Szántovára, és személyesen győződjön meg az ottani helyzetről, majd adjon hű képet róla.52

A szántovai magyar lakosok január 16-án már a községi elöljáróság által kiadott hivatalos bizonyítvánnyal tanúsították, hogy a községben a templomi jogok miatt semminemű véres verekedés sem volt.53

Az esperes január 23-án beszámolt az érseknek a szántovai helyzetről.54 Szerinte a dolog „általános diagnózisa” az, hogy Bátori plébános bátortalansága és ijedelme nagyobb volt, mint az elégedetlen fél tüntetése, a magyarok által beadott, a rendelet visszavonását kérelmező folyamodvány rugója pedig nem az egyházhatóság rossz akaratú félrevezetése, hanem pusztán az ijedelem volt.

Összesen két tüntetés irányult a plébános ellen. Az első apró szentek napján (december 28.), amikor 30–40 pálinkás sokac suprikázás55 közben berontott a plébániára, és emelt hangon kijelentette a plébánosnak, hogyha a magyarok feles isteni tiszteletet kapnak, akkor ők nazarénusokká lesznek. Ezt követően a plébános már a rendelet visszavonását kérelmezte.

A másik tüntetés újévkor, tehát a rendelet kihirdetése napján volt, amely abból állt, hogy a templomból hazamenő plébánost az ott ácsorgó asszonysereg és fiatalság lehurrogta.

A hívők templomi nyelvkérdését Maison Mihály esperesnek nem sikerült békés úton elintéznie, és azt sem tudta kideríteni, hogy a „közönség” miképp jutott a rendelet tudomására még annak kihirdetése előtt.56 A szántovai ünnepfelosztási rendeletet tanulmányozva azonban megjegyzi, hogy egy a magyarokra nézve sértő pontot talált, miszerint a búcsú napján minden évben sokac a prédikáció, de „a búcsú főünnepe a népnek”, ezért Szántován is a rigyicai57 szokást javasolta bevezetni, ahol a magyarok és németek közt feles arányban oszlik meg az istentisztelet nyelve.

Az esperesi vizsgálatot követően az érsek 1897. február 6-án újból elrendelte 5291. számú rendeletének végrehajtását azzal a megjegyzéssel, hogy azt a plébános február 28-án hirdesse ki ismét, és csak március 7-én, vagyis böjt első vasárnapján lépjen hatályba.58

Az érsek azért hagyott ennyi időt a kihirdetésig, hogy amennyiben a pap a szóban forgó szabályzaton esetleg még valamit módosítani szeretne, legyen ideje azt jelenteni felettesének.

Mivel az érsek az esperestől úgy értesült, hogy a magyarok sérelmesnek tartják a szabályzat azon pontját, mely szerint a templombúcsú napja mindig a sokacoké, ezért feltette Bátori plébánosnak a kérdést: Nem lenne célszerű ebben is az egyenlőség elvét érvényesíteni?59 A Szent István-nap „magyar nemzeti-ünnep lévén, természetszerűleg magyar nyelven kell hogy megünnepeltessék”.60

Az érsek Bátori Jánosnak azt tanácsolta, hogy az esetleges zavargások elkerülése végett tanácsos lenne a községi elöljáróságot és a járási főszolgabíróságot is értesíteni a kihirdetés és a hatályba lépés napjáról.61 Levelében megírta továbbá, hogy amennyiben Bátori János nem bízik saját tekintélyében és erélyében, akkor célszerű lenne a kihirdetés és végrehajtás idejére a plébánia vezetését ideiglenesen Evetovics János bajai vagy Odry Lajos zombori káplánra bízni, önmaga pedig addig az illető káplán helyettesítése végett Bajára vagy Zomborba távozna.

Bátori János február 9-én adott választ az érseknek, mint írta, a templombúcsú napján tartandó misét szerinte is olyan nyelven kell celebrálni, amilyen az esztendő nyelve, tehát magyar évben magyarul, sokacban sokacul. Bátori az érseki rendelet kihirdetésére Evetovics János káplánt akarta megkérni.62

A szántovai plébános február 15-én ismét csak elégedetlenségről tudott beszámolni az érseknek mind magyar, mind sokac részről. Állítása szerint a sokacok egyre csak azt hangoztatják, hogy a magyarok más papok alatt is folyamodtak, de nem nyertek, ha most ez bekövetkezik, annak a plébános lesz az oka. A magyarokról azt írta, hogy mindenfelé izgatják a népet, többek között azt híresztelik: „No nyertünk […] majd a templomot elkerítjük kenderszárral, fele a mienk fele a sokacoké”. A papnak szidalmazó leveleket írogattak, és hangoztatták, hogy „ezt a papot elcsapjuk, másikat hozunk”.

Bátori János szerint, aki a népet izgatta, és őt leveleivel folyamatosan ostromolta, az ifj. Morovitz György szántovai magyar fiatalember. „Ez az apja tútorsága alatt él. Nevén még semmi sincs. Ez a falu szája; ez egy évig be volt zárva a katonaságnál. Most sem jobb. Ez mászkál minduntalan Excellenciádhoz, jó pajtásaival, kiknek a telekkönyvben szintén semmijök sincs. Ezek mind vidékről jöttek Szántovára.” – állította a pap.63

Bátori kérte továbbá az érseket, hogy hallgassa meg a sokacok igazságos kérelmét, mert méltánytalan dolog volna, ha a nagyobb számú sokac hívő elhagyná igazi hitét néhány bevándorolt, nyugtalan lelkü, vallás nélküli „suhanc” miatt.

Leveléhez csatolt egy összeírást, mely a falusi elöljárók, virilisek és választott képviselők neveit és nemzetiségét tartalmazza. (Függelék 1.) Ezzel próbálta alátámasztani, hogy a sokacok kérelme jogos, mivel az elöljáróságnak 2/3-át (9-ből 6-ot) alkotják, és a virilisták között is ugyanannyian vannak, mint a magyarok.64

Vörös János szántovai bíró 1897. február 16-án táviratban javasolta Császka érseknek, hogy Bátori János plébánost helyezze el a községből.65 Az érsek megfogadta a tanácsot, és ezt még aznap meg is írta a szántovai papnak; Evetovics János bajai segédlelkészt pedig felkérte, hogy Bátori helyettesítése végett azonnal menjen több hétre Szántovára. Farsang vasárnapján hirdesse ki az új istentiszteleti rendet, a sokacokat pedig „tapintatos módon” iparkodjék lecsendesíteni.

Evetovics János tüstént válaszolt, csak az volt a kérése, hogy az új templomrend ne farsang, hanem nagyböjt valamelyik vasárnapján legyen kihirdetve.66 Ebbéli véleményét az éppen nála tartózkodó borsódi Latinovits Gyula, a bajaí járás főszolgabírója is akceptálta, aki a kilátásba helyezett rendről Bátori János plébánostól értesült.

Az érsek ezek után 1897. február 17-én annyiban módosította 5291/96. számú rendeletének 9. pontját, hogy Nagyboldogasszony napján magyar évben a nagymise és az azt megelőző szent beszéd magyar, a kismise az utána következő szent beszéddel pedig sokac nyelven szóljon, a következő évben fordítva.67

 

Az ellentétek tovább mélyülnek

Evetovics János káplán 1897. február 17-én érkezett meg Szántovára.68 A másnapi misén tele volt a templom sokaccal, de 19-én már csak mindössze tízen jelentek meg. „Azt hitték, hogy valami jó hírrel jövök, de ezután valamikép megtudták, hogy üres kézzel jöttem ott hagytak, pedig a szegények legnagyobb része ismer a bajai vodiczáról és Sz. Antal napi búcsúról.” – írta a káplán. A szántovai sokacok ugyanis Páduai Szent Antal ünnepén (június 13.) Bajára zarándokoltak, ugyanígy tették ezt a garai, bácsalmási, csávolyi, vaskúti, felsőszentiváni, bokodi, katymári, szentistváni bunyevácok, illetve a dusnoki és bátyai „sokácok”.69

A mise után legalább 250 sokac férfi jelent meg a parókián, és kijelentették, hogy amennyiben a helyzet nem változik, kitérnek hitükből. Evetovics János figyelmeztette őket, hogy „a főpásztor nem szűnik meg szíve szeretetével követni és keblére ölelni [híveit]. Az emberek levett kalappal csendesen hallgatták, mint a bárányok, de kijelentették, hogy öt nap múlva ismét visszajönnek, de akkor már ötszázan, és mindannyian felekezet nélküliek lesznek. A káplán elkeseredése jól tükröződik a következő sorokból: „Úgy látszik most már az ördög kezd működni. Nagyon félek a farsangi terminustól! Hiszen nem is bírok a népre hatni, mert csak egy vasárnapom van. A küldöttségnek (a fenti 250 embernek) kijelentettem, hogy velök többé nem tárgyalhatok, ha csak nem templomban a szó és a gyóntatószékből. […]

E perczben jön valami 500 asszony. Istenem adj erőt és kegyelmet ezeket ha megnyerem szerencsés leszek”.

Császka György a levél kézhez vétele után megbízta Maison Mihály kerületi esperest, hogy azonnal menjen Szántovára, és iparkodjon a felizgult kedélyeket lecsillapítani.70 Megírta neki, hogy a béke helyreállítása érdekében az egyház hajlandó anyagi áldozatot is hozni. Kijelentette továbbá, hogy két káplán beállításával lehetne segíteni a dolgon: naponként két orgonás mise, vasár- és ünnepnapokon pedig a két nagymisén kívül két prédikáció is lenne. Akkor egyelőre megmaradhatna a régi rend. A júniusi papszentelés után már tudna két káplánt küldeni Szántovára, így hátha a „versengő felek” megnyugodnának.

Mivel a farsangi időszak utolsó napjain a kedélyek rendszerint kissé felhevültebbek a hétköznapiaknál, ezért Evetovics káplán, Ribovicz András garai plébános és Vojnits István főispán javaslatára az érseki rendelet február 28-ra tervezett kihirdetését a böjt egyik vasárnapjára elhalasztotta.71

Az elkövetkezendőkben csak tovább romlott a helyzet, ennek ellenére Ribovicz András bízott benne, hogy a sokacok lecsendesednek. 1897. február hó 24-én kelt levelében így írt az érseknek: „A mi illeti az apostaziát, igaz hogy egy csoport sokacz beállított a plébánia udvarába és kiabálta: ha nem marad a régi rend, ugy nazarenusok leszünk, nem kell semmiféle pap, de hogy ezt komolyan megtenék, alig hihetem; mert a sokacz faj sokkal bigotabb nép. – Igaz hogy uj év óta nem járnak a sokaczok a templomba, sem férfi, sem nő, sem fiatalság. Mult vasárnap sokacz sor lévén Evetovics prédikált, de a hallgatóság 3. lélekből állott. De remélhető, hogy lassanként magukhoz térnek, és maguktól neki fognak indulni. Példa erre Sztanisics,72 a hol a németek hasonlóan cselkedtek, és most semmi baj, minden rendben van. Így lesz Szántován is.”73

Evetovics János káplán javasolta, hogy nagyböjt második vagy harmadik vasárnapján kellene meghirdetni az új, párhuzamosság elvén alapuló istentiszteleti rendet, amely csak augusztus első vasárnapján lépne életbe, vagyis az új káplán megérkezésekor.74 A káplán azt is tanácsolta, hogy a kibocsátott új istentiszteleti rendet mindkét nyelven leírva függesszék ki a sekrestyében, amint a mostani is állandóan ott látható a templomban.

Időközben néhány személy Evetovics káplántól tudakozódott a bevezetendő rend részleteiről, majd némi információ birtokában egy sokac „rosszindulatú” férfi azt terjesztette a nép között, hogy az új rend csak ideig-óráig tart, azután elmarad a második mise. A sokacok abba is belekötöttek, hogy az új renden nem szerepelt az érseki pecsét és az új pap aláírása. Evetovics János ezt kiküszöbölendő 1897. március 19-én táviratban engedélyt kért az érsektől, hogy a nyelvrendet kinyomtathassa, majd ezt meg is tette (Függelék 2.).75

A szentszéki ülést követően Evetovics János 1897. március 21-én meghirdette az istentiszteleti nyelvrendben hozott határozatot, melyet a magyar ajkú hívek teljesen megnyugodva fogadtak, a sokacok közül azonban csupán néhány személy jelent meg a misén.76

Evetovics szántovai missziója április 19-én véget ért, a következő nap visszatért Bajára, és elfoglalta kápláni állását.77 Április 23-án levélben számolt be az érseknek, hogy magánúton értesült róla, a húsvéti ünnepeken nem jelentek meg a sokacok. Ellenben a kálvárián négy-ötszázan imádkoztak, nagypéntek estéjén pedig legalább ezren voltak ugyanott, és szent énekük visszhangzott az egész községben. Mandić Živko egyik cikkében megemlíti, hogy a templomból kiszorult sokacok elkeseredésükben a szántovai Vodicát, azaz szent forrást keresték fel, ahol Velin Marinnal az élükön énekeltek és imádkoztak.78

A feltámadási szertartáson szintén nem volt jelen egyetlen sokac sem, hanem amerre a menet elvonult, a térre beágazó utcákban, hosszú sorokban térdelt a sokacság, minden család a saját háza előtt, igen sokan gyászruhában. Evetovics zárójelben megjegyezte, hogy „Nálok a köznapi ruha nagy ünnepen gyászt jelent”.79

A szerb húsvét második napján sokac deputáció járt Zomborban Brankovics patriárchánál azzal a szándékkal, hogy áttérnek az ortodox vallásra.80

1897. augusztus 22-én az érsek Bátori plébánostól érdeklődött a sokac hívek templomlátogatásáról. Különösen az érdekelte, hogy a 15-i templombúcsú napján, részt vettek-e az isteni tiszteleten.81 A levélre Budanovich Lajos káplán válaszolt és jelentette, hogy a sokacok közül még mindig nem jár egyetlen lélek se a templomba, és a nép jelenlegi hangulata szerint erre egyelőre még reményük sem lehet.82 Beszámolt arról is, hogy 17-én összegyülekezett kb. 40 sokac, hogy plébániára menjen és bejelentsék kilépésüket. Ebbéli szándékukban csak nagy nehezen sikerült egy befolyásosabb emberüknek őket visszatartani. A bajai szerb paphoz mégis tömegesen jártak és már Zomborban is jártak – állítólag 500–600 aláírással –, hogy az elszakadást megkezdjék. Emellett úgy nyilatkoznak, hogy ha a jövő vasárnapig (augusztus 29.) semmi intézkedés sem jő, megkezdik az alkudozásokat a szerbekkel.

A vallási viszály megszüntetése végett és a béke helyreállítására érdekében az érsek Fejér Gyula zombori apát-plébánost küldte Szántovára.83 Fejér Budánovich káplán társaságában felkereste a községi jegyzőt, és augusztus 29-ére beszélgetésre hívatta össze a sokac és magyar hívek legtekintélyesebb vezéreit.84 A tárgyalás sajnos eredménytelenül zárult, mert a magyarok ragaszkodtak a márciusban megállapított új rendhez, a sokacok pedig erősen követelték a régi állapotokat, és ahelyett, hogy engedtek volna valamit a magyaroknak, újabb követelésekkel léptek fel.

Ódry Lajos zombori káplán 1897. szeptember 5-én szomorúan adta az érsek tudomására, hogy Ándrin Sándor, Jelich Barisa, Blazsetin Barisa, Fúczin Marin, Gyurich Misa és Deszecsár Marin szántovai sokac polgárok 204 sokac család képviseletében – zsebükben a mandátummal – aznap Kupusarević Lyubomir esperesnél jártak Zomborban, és vele a görögkeleti vallásra való áttérés módozatairól értekeztek.85 Az esperes szíves fogadtatásban részesítette a nála megjelent sokacokat, és két órán keresztül informálta őket az ily esetben követendő eljárásról. Hithagyási szándékuk végrehajtására buzdította, erre nézve megfelelő útbaigazításokkal látta el, és ígéretekkel bíztatta látogatóit.

1897. szeptember 6-án már a szántovai plébánián is megjelent mintegy 50-60 sokac hívő azzal a kijelentéssel, hogy görögkeleti hitűek lesznek, ha nem állítják vissza az istentiszteleten a régi rendet.86 Ellenben, ha az érsek ezt megteszi, azonnal mindannyian templomba mennek, bűneikért penitenciát tartanak, és Istennek híven fognak szolgálni.

A sajnálatos állapotok megvizsgálása és megszüntetése végett az érsek személyesen akart a helyszínre utazni, ezért megírta Fejér Gyula apát-plébánosnak, hogy szeptember 11-én szombaton délután fél négykor vasúton érkezik Szabadka felől Zomborba, és közvetlenül az állomástól kocsin folytatja útját Szántovára.87 Felkérte Fejér Gyulát, hogy a maga és kísérete részére, saját költségére két „fedeles” utazó kocsit – melyek közül az egyik, ha lehet, zárt legyen –, továbbá egy poggyászkocsit béreljen, és azokat rendelje az említett időpontra a zombori vasútállomáshoz. Az érsek arra is megkérte a plébánost, hogy tartson vele Szántovára.

Az érsek a Bács-Bodrog vármegyei főispánnak, bajsai Vojnits Istvánnak is megírta szántovai úti célját, Bátori plébánosnak pedig azt, hogy mikor és kivel érkezik Szántovára. Megbízta a szántovai papot, hogy intézkedjen szállásról az oldalkanonok, az irodaigazgató, a zombori apát-plébános és esetleg még egy vagy két kísérő pap részére. A sokac és a magyar híveknek pedig adja elő, mi célból látogat az érsek a faluba.

Ezek után az érsek Opacsics Germán újvidéki szerb püspököt88 kérte meg, intézkedjen arról, hogy a szántovai sokacok aposztáziáját, katolikus hitének elhagyását Kupusarević Ljubomir zombori szerb esperes ne segítse elő.89 Az újvidéki szerb püspök szerint az esperes a szántovaiakat az áttérés dolgában nem csábítgatta, hanem csak a törvény útjára utasította.90

A következő esztendőben a sokacok többször kijelentették, hogy templomba mindaddig nem járnak, amíg az ünnep- és vasárnapokon a 10 órai isteni tisztelet sokac nyelvű nem lesz, vagy amíg a régi rend vissza nem állíttatik.91

Nagyboldogasszony ünnepén mindössze egy sokac volt a templomban, aki gyónt és áldozott. Az illető előzetesen bejelentette a papnál, hogy tovább már nem vár, ő templomba fog járni, bármi történjék is. Ugyanis amióta megfélemlítették, nem mert többé templomba jönni. Az ünnepen Zombor város főkapitánya épp Szántován tartózkodott, és hallotta, amint Tomasev Sima sokac ember hangosan azt kiabálta: „Agyon kell ütni!”, melyért a főkapitány meg is dorgálta.

A bunyevác származású Czár András 1897. szeptember közepétől ideiglenes adminisztrátorként, majd rövidesen már plébánosként tevékenykedett Szántován.92

 

A szántovai aposztázia

Az események kicsúcsosodása az 1899-es esztendő elején kezdődött. Január 13-án dr. Czvetkovits Péter zombori ügyvéd levelet írt Czár András plébánosnak, melyben tudatta vele, hogy a szántovai katolikus sokacok tömegesen szándékoznak a görögkeleti egyházba lépni.93 Az ügyvéd addigra már minden előkészületet megtett, csak azt kérdezte a paptól, hogy egyszerre, vagy pedig egyenként, két tanú kíséretében akarja-e fogadni a kilépni óhajtókat.

Az 1868. évi LIII. törvénycikk 3. §-a előírta, hogy a más vallásra áttérni szándékozóknak saját egyházközségük lelkészénél két tanú jelenlétében kell bejelenteni tervüket, majd az első nyilatkozattétel után két hét elteltével és legföljebb 30 nappal ismét két tanúval kell megerősíteni a kilépési szándékot.94 A törvény célja nyílvánvalóan az volt, hogy elhamarkodottan, pillanatnyi felindulásból senki ne hagyja el egyházát.

Közel egy hét múlva a sokacok elkezdték a jelentkezést, és január 21-ig 774-en tértek át a görögkeleti hitre.95 23-án ismét kb. 150-en jelentek meg a plébánián, de a pap a vezetőknek nem engedte meg, hogy jelenlétében a jelentkezőket összeírják, ezért az egész tömeg zúgolódva távozott a vezérek azon kijelentésével, hogy majd följegyzik őket máshol.

A plébános jelentése szerint a hangulat nagyon elkeseredett volt a sokacok között, és elszántak voltak, hogy katolikus hitüket elhagyják. A templomba már csak hat sokac asszony és egy férfi járt, aki mellesleg concubinatus vagyis vadházasságban élt. A vízkereszt utáni harmadik vasárnapon a 10 órai prédikáció sokac volt, és azon csak három sokac asszony és a fent említett férfi jelent meg.

Czár plébános március 6-án beteg édesanyját ment meglátogatni Zomborba, és ha már ott járt, felkereste a helyi szerb esperest, Kupusarevič Ljubomirt, akitől megtudta, hogy összesen 897 felnőtt sokac hívő jelentkezett aposztáziára.96 Az esperes még az átlépendők névjegyzékét is megmutatta a szántovai papnak. Továbbá informálta arról, hogy a tényleges áttérés 12-én lesz, és ezt már a bajai szolgabíróságnak is bejelentette.

Czár András plébános próbálta meggyőzni a pravoszláv esperest, hogy a sokacokat nem a görögkeleti egyház iránti szeretet vezérli a katolikus egyház elhagyására, hanem az irigység, miszerint a szántovai magyaroknak is naponta külön istentiszteletük van.

Az aposztáziát szándékozók az áttérésre 1899. március 12-ét, egy vasárnapi napot tűztek ki. Az említett napon Szántova és Béreg97 határán 80 ünneplőbe öltözött helybéli várta a végeláthatatlan szekérmenetet, akik Zomborból és környékéről érkeztek. Az áttérési szertartás Jákob Prodanov udvarában történt egy ideiglenesen felépített oltár előtt. A misét 9 órai kezdéssel Kupusarevič Ljubomir zombori esperes celebrálta.98

A Bácska című folyóirat a következőképpen tudósított az eseményről:

„Vasárnap, folyó hó 12-én tért át Szántován körülbelül 1200 lélek a katholikusból a szerb görög keleti vallásra. E fontos esemény városunkban is éreztette hatását, mert már a kora reggeli órákban mindenfelé nagy sürgés-forgás uralkodott, mindenütt robogó kocsik zakatolása hallatszott. A legmozgalmasabb képet a belvárosi gör. keleti templom előtti térség mutatta, hol a különböző járművekből valóságos kocsitábor keletkezett, mely díszkiséretül Kupuszárevits Lyubomir zombori esperesre várakozott. Fél hatra járt az idő, midőn megadták a jelt az indulásra. Érdekes volt nézni egyes utcakanyarulatoknál a hosszan elnyuló kocsisort, már csak azért is, mert a járművek nagy száma – vagy 500 kocsit sikerült összeolvasnom, de azokkal melyek más irányból igyekeztek Szántovára, lehetett vagy 800–900 – nemcsak egy felekezet tömeges részvételét, hanem s ez ránk magyarokra annál fontosabb, egy nemzetiség lelkes felbuzdulását és szívós összetartását is dokumentálta. Béregnél egy körülbelül 80 parasztlovasból álló bandérium elég tetszetős népviseletben várta az esperes megérkezését, mig a falusi notabilitások kocsin vonultak ki. Szántován 3 egyszerű, felirat nélküli diadalívféle fogadta a vendégeket, kik egy a község kellő közepén levő parasztház terjedelmes udvarában gyülekeztek, mely az ünnepély szinhelyévé volt kiszemelve.

Ott állitották fel egy baldachinszerűen kifeszített ponyvafedél alatt az oltárt, mely előtt kötéllel körülkerítettek egy nagy négyszögalaku tért az áttérő hivek befogadására.

Az ünnepélyes aktus fél 9 órakor kezdődött s főbb vonásaiban egy tábori mise benyomását keltette az ujoncesketéskor. Magát az áttérést különben mise előzte meg, melyet az esperes pontifikált fényes papi segédlettel. A szertartás, de különösen a szerb tanitóképezde elsőrendű férfikarának remek éneke mély hatással volt a roppant nagy közönségre, főleg pedig a proselytákra, kik szemlátomást mély áhítattal vettek részt az istentiszteleten. Azután következett az esperes beszéde, melyben az áttérőket ékes szavakkal figyelmeztette lépésük fontosságára és az ebből rájuk háramló kötelességekre. A beszédet több izben helyeslésekkel szakitották félbe, végezetül pedig zajos »zsivió« kiáltásokkal fogadták.

Most következett az ünnepélynek főpontja: maga az áttérés. Az esperes egy jelére letérdeltek a sokacok, elmondták az uj »hiszek egyet« és ezzel Isten és emberek előtt beléptek a görög keleti egyház kötelékébe. Még rájuk adták az áldást, az uj hivők még meggyóntak és az ünnepélynek vége volt.

A véletlennek csudálatos játéka, hogy épen akkor, mikor az esperes, az áttérést foganatosítandó, jelt adott a letérdeplésre, a síri csendet megszakítá a kath. templom lélekharangja, mintha siratná elpártolt híveit, kik ettől a pillanattól fogva meghaltak az ő egyházára.

Végül legyen fölemlítve ezen áttérésre vonatkozólag néhány statisztikai adat, a melyet hiteles forrásból merítettünk. Szántován a katholikus sokacok száma 2010 lélek. Ezekből áttért a gör. kel. vallásra felnőtt 897, gyermek 280, összesen 1177 lélek. Nem tért át felnőtt 305, gyermek 84, ezen kívül 7–18 éves koru gyermek 444 lélek, megmaradt tehát az ősei hitében 831 lélek

Prokopy Ferenc”99

A sokacok kitérésének napján valaki, valószínűleg a sokacok közül, a katolikus papra is ráijesztett. Este fél 8 óra után, mikor a plébános a káplánnal vacsorázott, nyugalmukat puskalövésszerű durranás riasztotta meg. Egy ökölnyi nagyságú tégladarabot dobtak be a szobába, amely összetörte a kettős ablakot és leszakította a függönyt.

Czár András másnap jelentést tett a sokacok aposztáziájáról az érseknek.100 Értesülése szerint azonban a 897-ből legalább 300-an nem mentek el a megbeszélt helyre. Az áttérni szándékozók közül néhányan a papnak titokban megvallották, hogy sok személynek nem áll szándékában a katolikus egyházat elhagyni, hanem csak azért jelentkezett aposztáziára, mert vezetőik azt mondták nekik, hogy az csak tüntetés lesz.

A nagy port kavaró esemény után néhány nappal a sokacok elmondták a plébánosnak, hogy azt szeretnék, ha legalább két egymás utáni vasárnapon a 10 órai nagymise és prédikáció az ő nyelvükön szólna, és csak minden harmadik vasárnap lenne magyar nyelvű.101 Állításuk szerint, ha ezt az érsek bevezetné, az „elszakadtak” néhány kivétellel rövid idő múlva mind visszatérnének.

Az érsek szerint a sokacok kérése csak akkor teljesíthető, ha abba a magyarok is belenyugszanak, ezért a plébánosnak rá kellene vennie őket arra, hogy a béke kedvéért a 10 órai istentiszteletet minden 2. vasárnapon engedjék át a sokacoknak.102

Március 22-én már mintegy 20-25 férfi és nő jelent meg a templomban, és ugyanaz nap délután hat 13 és 16 év közötti sokac leány vett részt gyónáson, majd a másnapi áldozáson.103

1899. március végén az ortodox vallásra áttért sokacok közül 32 a szerb egyház papjánál visszatérésüket első ízben bejelentették, Czár plébános engedélyt kért az érsektől a megtértek egyházba történő visszafogadására, az excommunicatio alól való feloldozására.104

 

A források további tanúságai

 

A be nem fizetett párbér kérdése és következményei

Általános érvényű szokás mindenütt, ahol a pap fizetésének jelentős részét a párbér képezi, hogy a plébános a nyomtatás-cséplés befejeztével megkezdi a párbérek beszedetését.

A 19. század végén Szántován a párbér úgy oszlott meg, hogy a gazdák saját maguk és közös háztartásban élő nős fiaik után páronként 2 véka búzát, 1 véka zabot és 50 krajcárt fizettek, vagy pedig ezt pénzben megválthatták 5 forintért. A kisebb, 5-10 holdas gazdák nős fiai után a plébános 1 forint 70 vagy 1 forint 20 krajcárt szedetett.

Amióta a szántovai sokacok távol tartották magukat az egyháztól, a párbérfizetést sem tartották kötelességüknek. Így az 1897. szeptember 16-án Szántovára került Czár András plébános a kincstártól kapott 58 hold föld bérletéből, a községi 350 forint deputatumból és az érsek által a káplántartásra küldött 250 forintból gazdálkodott.

Kötelességét a templomban, az iskolában teljesítette, és a sokac betegeknek a szentségeket kiszolgáltatta, így 1898 őszén jogosan követelte a párbért. A kiküldött szindikusoknak azonban 3 pár kivételével a sokac hívők megtagadták a fizetést. Czár András a szolgabírósághoz fordult, ahonnan október 19-én kiküldték a végrehajtót csendőri kísérettel.105 Akik nem tudtak fizetni, azoktól a végrehajtók elvették búzatermésüket, házaikból a derékaljakat, párnákat összeszedték, és ahol a gazdát nem találták otthon, még a csikót is kivezették istállójából, majd a városházára hajtották.

A párbér erőszakos beszedése miatt a sokac nép annyira felbőszült, hogy mindenhol azt hangoztatta: „térjünk át az orthodox vallásra, az orthodoxok nem zsarolnak úgy, mint a katholikusok”.

Czár András plébános a hosszú nyári estéken a község intelligenciájának – jegyző, orvos, aljegyző – társaságában megjelent egy „egészen tisztességes helyen” és ott másfél órán keresztül kuglizott.106 A sokacok ezért azzal vádolták be a szentszéknél, hogy azért szedette be fegyveres erővel a párbért, mert a nyáron elköltötte pénzét a tekepályán és a kocsmában. Ez azonban csak rágalom volt, hisz a párbérfizetés tejesítése már évek óta akadozott a településen.

 

Halálos ágyukon fekvő sokacok abszolúciója

A források tanulmányozása közben merült fel egy fontos kérdés, mégpedig az, hogy a katolikus egyház miképpen viszonyult azokhoz a sokacokhoz, akik már bejelentették az egyházból való kilépési szándékukat, illetve már át is tértek. Idézzünk fel erre néhány példát.

Még a jelentkezések ideje alatt történt, hogy egy sokac öregember bejelentette kilépését, időközben megbetegedett, és pár nap alatt meghalt, anélkül, hogy a szentségek kiszolgáltatása céljából a papot hívhatta volna.107 Mikor hozzátartozói a halálesetet a plébánosnak bejelentették, a pap a harangozást és az egyházi temetést nem vállalta, mivel a megholt tanúk előtt megtagadta hitét, az egyháztól elpártolt. Bűnét annak dacára, hogy lett volna ideje rá, nem bánta meg, a kilépésre vonatkozó bejelentését nem vonta vissza, és szentségeket sem vett fel.

Egy másik esetben szintén áttérni szándékozó sokac asszony betegedett meg súlyosan. A családtagok hívatták a papot, hogy oldozza fel a beteget bűneitől. A pap azonnal el is ment a házhoz, ám mivel a beteg az ott jelenlevő néhány tanú előtt a pap által háromszor feltett kérdésre, miszerint visszavonja-e azon bejelentését, hogy a katolikus egyházból kilép, semmi választ nem akart adni, holott teljesen észnél volt, és a kérdést megértette, a pap a szentségek kiszolgáltatását megtagadva hazatért.

Az áttérés után is előfordult, hogy aposztata sokac beteghez hívták a papot. Amikor a plébános a beteg szobájába lépett, az a jelen lévő tanúk előtt nyilvánosan elmondta, a katolikus egyházba óhajt visszatérni, és azért hívatta a papot, hogy őt a szentségekkel ellássa.108 A beteg azt is kérte, hogy halála esetén ne a görögkeleti, hanem a római katolikus egyház lelkésze temesse el. Mivel a tüdővészes ember nagyon ki volt száradva, nem volt mód arra, hogy a törvény előírása szerint a görögkeleti egyház lelkészénél kétszer jelentkezzen a katolikus egyházhoz való visszatérése ügyében, ezért kérdezte a pap az érseket, hogy ez esetben teljesítheti-e a betegek óhaját, ha a halál csakugyan bekövetkezik.

Az ilyen és hasonló esetek elkerülése végett írta meg az érsek a szántovai papnak, hogy milyen eljárásokat tartson be az aposztáziát elkövetett, illetve szándékozó halálos beteg sokacokkal szemben:

1. Azok a hitehagyott sokac emberek esetében, akik halálos ágyukon sem adják bűnbánatuknak semmi tanújelét, az egyházi temetést ne teljesítse a pap. Kivéve akkor, ha hirtelen következett be az elhalálozás, és a házbeliek nyilatkozatai alapján föltételezhető, hogy amennyiben az illetőnek lett volna ideje, bűnbánatért esedezik.

2. A még eszméletüknél lévő betegeket a papnak meg kell gyóntatnia és négyszemközt rábírnia arra, hogy hittagadásukat nyilvánosan vonják vissza. Az abszolúciót és a többi szentségek szolgáltatását ilyen esetekben csak akkor kell megtagadni, ha az illető hitehagyó a nyilvános visszavonásba semmiképp sem akar beleegyezni.

Ha a beteg megvallja visszatérési szándékát, a pap kérjen tőle engedélyt, hogy azt nyilvánosságra hozhassa, és adja rá az abszolúciót. Miután a házbeliek a szobába belépnek, a pap így szóljon hozzájuk: „íme beteg testvérünk, – mint azt előttem kijelentette – sajnálja, hogy kath. hitét megtagadta, s az egyedül üdvözítő egyházba óhajt visszatérni.”109

 

Az áttértek temetése

Az áttért személyek temetése hasonló kérdéseket vetett fel, mint a halálos betegek abszolúciója. Szemléltessük ezt egy rövid történettel.

Velin Rókus és felesége, továbbá két nős fia azon sokacok számát gyarapították, akik a katolikus egyháztól elszakadtak.110 Az idősebb gyermek feleségével együtt azonban rövid idő múlva visszatért felekezetéhez. Tőle értesült Czár András, hogy atyja és anyja is szeretnének visszatérni, de attól félnek, hogy visszatérítésük esetén perbe kerülnek, és elvesztik vagyonukat. Ugyanis a sokac vezérek a visszatérteket, illetve a visszatérni szándékozókat azzal fenyegették és rémítgették, hogy minden vagyonuk rámegy, ha átadják őket az ügyvédnek, és megindítják ellenük az eljárást. A félénkebbeket, akikhez Velin Rókus is tartozott, nem tudta a pap a fenyegetés hazug voltáról meggyőzni.

Velin Rókus 1902 tele óta betegeskedett, és mivel erejét napról napra fogyni érezte, a maga egyszerű eszével is belátta, hogy életének vége közeledik. Azért, hogy lelkiismeret-furdalásaitól megmeneküljön, kijelentette feleségének, hogy bármi történjék is, ő a katolikus egyházba visszatér. Felesége nagyon megörült férje ezen nyilatkozatának, mivel addig ura félénksége miatt nem térhetett vissza egyházába.

Czár András május 19-én 6 óra előtt a sekrestyében a szentmise és a szertartások előkészületeit végezte, amikor Velin Rókus egyik szomszédja jött hozzá, jelentve, hogy Velin Rókus vissza akar térni, csak nem tudja, miként tegye. A pap elmondta neki a követendő eljárást.

Mivel Velin Rókus gyalog nem tudott volna a görögkeleti lelkész elé menni, a pap azt tanácsolta, tegyék kocsira, a felesége pedig menjen be két tanúval, és jelentse a lelkésznek, hogy úgy ő, mint kocsin lévő férje a katolikus egyházba visszatér. A pap egész nap várta, hogy erről értesítsék, de hasztalan, mert senki nem jelentkezett nála.

Másnap reggel felkereste Velin Rókus idősebb fia, és beszámolt neki a történtekről. Amint mondta, atyjukat azért nem vitték előző napon a görögkeleti lelkész elé, mert az épp az utcájukban tartott összeírást, és számítottak rá, hogy hozzájuk is betér. Azonnal elhívták két szomszédjukat tanúknak. Amint a pópa szobájukba lépett, Velin Rókus bejelentette neki, hogy ő és felesége a katolikus egyházba visszatér, tehát őket hívei közé ne is írja föl. Ennek ellenére a lelkész kijelentésüket nem akarta tudomásul venni, mondván, hogy az ilyen bejelentést csak hivatalos helyiségben, lakásán lehet megtenni.

Ezek után Czár András azt tanácsolta Velin Rókus fiának, tegye atyját kocsira, vigye a lelkész lakása elé, anyja pedig menjen be két tanúval, és jelentse be kilépésüket az ortodox egyházból. Ezt nyolc óra után meg is tették, a feleség pedig rögtön fölkereste a papot és felkérte, hogy férjét lássa el szentségekkel, ami meg is történt.

Nyolc nap múlva, mielőtt Velin Rókus másodszor bejelenthette volna kilépését a görög keleti egyházból, meghalt. Felesége és idősebbik fia ismét megjelentek a papnál, és felkértek, hogy miután a megboldogult férj egy gazdaember előtt kijelentette – és ők is azt kívánják –, hogy katolikus pap temesse. Az ifjabbik fiú és felesége még mindig ortodox vallású, de édesanyjának és bátyjának intézkedésében teljesen megnyugodott.

Az ortodox pap értesülvén Velin Rókus elhunytáról, harangoztatott. Amint ezt az özvegy megtudta, elment hozzá és tiltakozott a harangozás ellen. A pravoszláv lelkész követelte a temetés jogát, de az özvegy határozottan megmondta neki, hogy ezzel a szándékkal ne merészeljen udvarába lépni. Tehát Velin Rókus temetésére a szántovai görög keleti lelkészt nemcsak hogy senki fel nem szólította, hanem az elhunytnak legközelebbi hozzátartozói ezt neki egyenesen megtiltották.

A temetésen semmi rendzavarás nem volt. A stólát a katolikus paptól az ortodox pópa később sem követelte.

Az érsek a halálos ágyukon megtértek temetésekor követendő eljárást már egy korábbi levelében megírta a szántovai papnak: „Mihelyt a haláleset beállott, Nt. Uraságod azonnal értesítse az illetékes szerb lelkészt, hogy az elhunytat halálos ágyán N. N. és N. N. tanuk jelenlétében a katholikus egyház kebelébe felvette, és hogy az ugyanazon tanuk jelenlétében azon kívánságát fejezte ki, mikép a kath. egyház szertartásai szerint akar eltemettetni. Jelentse ki azután Nt. Uraságod, hogy az elhunytnak ezen utolsó kívánságához képest őt a katholikus szertartás szerint szándékozik eltemetni, kész azonban a stóladíjat a szerb papnak átengedni, ha ő ezt kívánja. Ha a szerb pap beegyezik, vagy semmit sem válaszol, akkor végezze Nt. Uraságod a temetést a kath. egyház szertartásai szerint. Ha azonban ez ellen tiltakoznék vagy esetleg személyesen megjelennék a halottas háznál és a temetés jogát magának követelné, akkor botrányos jelenetek elkerülése végett Nt. Uraságod passiv magatartást kövessen, vagyis egyházi öltönyök és jelvények használata nélkül csatlakozzék a halottas menethez és miután a szerb pap a temetőben elvégezte dolgát és a sírtól eltávozott, Nt. Uraságod imádkozzék az ott maradt rokonokkal egy Miatyánkot és egy Üdvözlégy Máriát a meghaltnak lelki üdveért.

Ha azonban botránytól lehetne tartani, akkor ezen imádság is elmaradhat. Magától értetik, hogy az ily módon eltemetett halottért gyászmisét tartani szabad. Az ilyen elhunytnak anyakönyvezése oly módon végzendő, hogy a „Nomen Sepelientis” [az eltemetett személy neve] rovata üresen marad, a jegyzet rovatába pedig ezen vagy hasonló észrevétel írandó be: »Quum defunctus in articulo mortis demum de schismate graeco, ad quod defecerit, ad fidem catholicam reversus sit, sacerdos schismaticus legibus civilibus iusistens jus sepulturae sibi vindicavit, eamque ritu schismatico peregit. «”111

A forrásból kitűnik, hogy az érsek igyekezett minden nyílt összeütközést kerülni. A fent említett határozat meghozatalával pedig további személyek visszatérését akarta elősegíteni.

 

Az „eltévelyedett” sokacok visszatérítési folyamatának útjai

 

Pénzsegély

A katolikus egyházba történő visszatérítő akció egyik útját a különféle címen kiosztott készpénzes segélyezések jelentették. Nézzünk erre néhány esetet.

Deszecsár Matia szántovai másodbíró a sokacok tömeges aposztáziája idején vezér szerepet játszott az ortodoxia érdekében.112 Az aposztatált sokacok görögkeleti egyházba való áttérése napján (1899. március 12.) Deszecsár 50-60 forintot költött a saját zsebéből a skizmatikusok megvendégelésére. Azzal a reménnyel tette mindezt, hogy az ünnepség lezajlása után ezt az összeget majd kifizeti neki az ortodox egyház. Időközben az említett személy hajlandó lett volna visszatérni a katolikus egyház kebelébe azzal a feltétellel, ha az érsek elvesztett 50 forintját megtéríti. Az érsek annak reményében, hogy a vezéregyéniség visszatérése után további elszakadtak követik példáját, Deszecsárnak megküldte a szóban forgó összeget.

Balatinacz Marin három gyermekes napszámos 1899 telén beteg volt, és a görögkeleti lelkész 4 forint 60 krajcár pénzösszeggel támogatta azzal a kikötéssel, hogy sem ő, sem felesége nem tér vissza a katolikus egyházba. A család a következő tavaszon a plébánosnak elpanaszolta, hogy már visszatérne, ha ezt az összeget az érsek megadná nekik. Azért, hogy egy újabb család szakíthasson végképp a skizmával, a katolikus egyháztól megkapták a kért összeget.

Deszecsárhoz hasonló vezér szerepet töltött be az áttérés idején Csátits István is. Az említett személy egyike volt azoknak, akik a szántovaiak ünnepélyes aposztáziája alkalmával a skizmatikusok megvendégelésére több mint 40 forintot költött.113

Ezt a „megrögzött főfő kolompost” Ódry káplánnak egy évig tartó nehéz küzdelem után sikerült rábírnia, hogy térjen vissza a katolikus vallásra.

Csátits István és vele együtt neje, leánya, veje és egyik szomszédja feleségestől 1900. május 19-én első ízben bejelentették visszatérési szándékukat a görögkeleti lelkésznél. Hitsorsosai érthető ingerültséggel fogadták egyik oszlopos társuk hűtlen és legkevésbé remélt elpártolását, olyannyira, hogy ő a tőlük való félelméből házát, méhesét, nádkészletét kénytelen volt biztosítani, ezzel is újabb költségeket okozván magának.

Ódry Lajos több alkalommal tárgyalt vele a visszatérésről, míg végül 200 korona kárpótlást ígért neki, amennyiben hátat fordít a skizmának.

Előfordult, hogy a plébános saját pénzéből adott kölcsön a szegényebb, segélyre rászoruló híveknek. A pap és a káplán 1900 tavaszi jelentésében olvashatjuk: „Mert az elmult télen különösen sajnálatosan tapasztaltuk, mily elijesztő módon szenvedtek egyesek a szegénység miatt, valósággal a szó szoros értelmében éheztek. Az éhségtől támolyogva állított be hozzánk az elmult télen nem egy idevaló szegény tőlünk kérve kölcsönt, hogy majd visszafizeti nekünk, és mi tehetségünkhöz képest szintén megnyitottuk erszényünket, hogy a nyomoron legalább némiképen segítsünk, daczára annak, hogy sok esetben előre láttuk, hogy kölcsön adott pénzünket soha visszakapni nem fogjuk.”114

Az ilyen személyeknek a pap házasságkötés céljából ingyen adta ki a keresztleveleket, a családi értesítőt és az esketési stólát is elengedte, csakhogy az ijesztő módon elterjedt vadházasságokat megakadályozza.

 

Imakönyvek kiosztása

1899 áprilisában két szegényebb sorsú sokac leány kereste fel Czár plébánost azzal a kéréssel, hogy mivel nagyon szeretnek a templomban imakönyvből imádkozni és énekelni, de pénzük nincs, adjon nekik a pap pénzt imakönyvek vásárlására.115 A plébános az érsek felé továbbította a kérést. Kihangsúlyozta, hogy a szerbek a katolikus egyháztól elszakadt sokacok között naptárakat osztogattak, melyeket az áttértek dicsekedve mutogatnak, ennek ellensúlyozására kellene a használatban lévő imakönyvekből (Duhovna Manna) néhányat a szegényebb sokac leányok között kiosztani. Az érsek már másnap küldött 50 forintot imakönyvvásárlásra.116

A plébános még abban a hónapban vett 10 darab Duhovna Mannát – 4 forintért darabját – Krécsy A. Nándor szabadkai könyv- és papírkereskedőtől. A településen 1899 tavaszától a vallásos élet erősítését szolgáló Élő Rózsafűzér Társulat működött,117 így a pap jónak látta, ha vásárol még 50 darab Otajsva c. rózsafüzér társulat koszorúinak szükséges titkokat, 12 krajcárért darabját, és 100 darab Páduai Szent Antal kenyere c. olvasmányt, 4 krajcárért példányát.118

Ódry Lajos káplán 1899 májusában megkérte az érseket, hogy „legalább pár száz forint jusson a szántovai kath. sokacoknak imakönyvekre akkor, mikor a gör. kel. szindikatus ezresekkel dobálódzik ujdonsült híveinek maszlagolására.” A káplán levelébe a Zomborban zajló eseményekről is beszámolt. „E közben amazok is dolgoznak ám, de keményen és szívós kitartással; a maszlagolás folyik az egész vonalon: majd néhány céda leányt és menyecskét tamburáztatnak végig Zombor város aszfaltján egyik korcsmából ki – a másikba be, – majd meg szt. zarándoklatot rendeznek néhai Lázár cár sírjához Ravanicára; ott aztán folyik a bor, szól a duda és járja a tánc – gratis – egy héten keresztül szakadatlanul. Mindezzel enyhítő írt csepegtetnek beocsini Georgije pátriárka vérző szívére, a melyet a tulajdon édes fiai Cerular Mijóban oly brutalis módon és annyi számtalanszor megsebeztek; de egyszersmind igen kedvező alkalmak ezek a kath. vallás és a magyarság megrugdosására.”119

1899 júniusában újabb rendelés következett, ekkor a kereskedő a további sikeres üzlet reményében az 57 Duhovna Mannához hozzákötötte a „közkedvelt 46 oldalas úgynevezett bernadita könyvecskét”. A következő év májusában további 25 személy kapott imakönyvet.120 Az érsek minden alkalommal részletes listát kért a helyi paptól azon személyekről, akik imakönyvet vagy egyéb vallási olvasmányt kaptak. (Függelék 3.)

A szántovai sokacok nyelvének és etnikai identitásának megőrzésére nagy hatással voltak ezek a vallási kiadványok. A baranyai és pécsi horvátok körében hasonlóan fontos szerepet töltött be Grdenić István 1837-es Vrata nebeska (Mennyek kapuja) című imádságoskönyve.121

 

A sokac ügy lecsendesült

A Szántován kitört skandalum a 20. század elejére lecsendesülni látszott.

Az érsek 1900. május 25-én felkérte Ódry Lajos káplánt, hogy a plébánossal alapos jelentésben számoljanak be neki arról, hogy:

1. mennyi volt az aposztaták száma;
2. mennyien tértek vissza;
3. kell-e attól tartani, hogy a hitükhöz hű személyek közül is lesz, aki aposztazál;
4. milyen tevékenységet és mekkora eredményt fejt ki az ott letelepedett szerb pap és tanító annak érdekében, hogy a hithagyókat megtartsa, illetve számukat szaporítsa;
5. mivel próbálják ezt ellensúlyozni, és milyen eredménnyel;
6. milyenek a kilátások az eltévelyedettek visszahódítására nézve?

Czár András plébános és Ódry Lajos káplán 1900. június 23-án kelt jelentése alapján az alábbiak foglalhatóak össze:122

1. Az aposztata személyek száma: 963.

2. Ezek közül a levél papírra vetésének napjáig 206-an tértek vissza.

3. A húsvéti időben 452 sokac járult a szentségekhez. A visszatértek közül csak egyetlen asszony szakadt el ismét az egyháztól, de csak azért, mert férje folytonosan durva szavakkal illette, sőt meg is verte, így kénytelen volt ezt megtenni.

A legjobban a leányok voltak az aposztázia veszélyének kitéve abban az esetben, ha olyan házba mentek férjhez, ahol a családfő és a család felnőttjei aposztaták. A hívek nagy része ugyan hangoztatta, hogy leányaikat hitehagyotthoz nem adja férjhez, mégis a különféle anyagi és családi érdekek miatt számítani lehetett a vegyes házasságokra.

4. Görögkeleti tanító még nem volt a településen. A lelkész úgy iparkodott új híveit megtartani, hogy „a szerb nemzeti szellemet igyekszik szívükbe vésni, hangoztatván, hogy náluk az isteni tisztelet szerb nyelven tartatik, magyar vagy más nyelvű isteni tisztelet nem létezik egyházukban”.

A hitehagyottaknak szimpatikus volt a pravoszláv vallás „erkölcseinek lazasága”. Az ortodox pópa híveinek elnézte, hogy vadházasságban éltek. Már több mint egy éve, hogy letelepedett a faluban, de még egyetlen párt sem adott össze egyházilag. A katolikusoknál szokásos búcsújárást „majmolandók egyes gör. kel. kolostorokba vezeti őket, hol étellel, itallal megvendégelik, mely után hallomás szerint zene és táncz következik”. A lelkész megengedte híveinek a katolikus egyházi énekek éneklését, és a katolikus úrnapi szertartás utánzására pünkösdjük másnapján oltárokat állíttatott fel az utcákon, és körmenetet vezetett.

A Szántován megalakult új egyház tagtoborzásként pénzzel segélyezte a belépőket, a katolikus vallásra visszatérteket pedig még mindig azzal rémítgette, hogy az épülő ortodox templomot ők fogják megfizetni.

5. Mindezek ellensúlyozására a katolikus pap és kántora naponta két szentmisét, vasár- és ünnepnapokon pedig két prédikációt és két énekes misét tartott, melyeken mindketten részt vettek. Az iskolában katekizáltak, a beteg híveket látogatták.

A szántovai egyházi személyzet folyamatosan közbenjárt a szomszédos Rasztina-pusztán és a Mohácsi-szigetben lévő pécsi püspöki uradalomnál, hogy katolikus sokac híveiket vegyék figyelembe, és nekik adjanak elsősorban munkát. A bezdáni pénzintézeteknél pedig azért kardoskodtak, hogy a sokacok méltányos föltételek mellett kapjanak kölcsönt.

1899 tavaszán megszervezték a helyi Rózsafüzér Társulatot, melyhez a „központi papságtól” rózsafüzéreket, érmeket, szentképeket kértek és kaptak.123 Októberben mindennap délután öt órakor rózsafüzér ájtatosságot tartottak „ostromolva a szűz Anyát, eszközölje ki szent Fiánál az eltévelyedettek részére a megtérés kegyelmét”.

A görögkeleti papok a sokacok elámítására azt az álhírt terjesztették, hogy nemcsak a szántovai sokacok, hanem az „összes bunyevácság” is készül az ortodox egyházba lépni. A zombori bunyevácok erről értesülve a legnagyobb megbotránkozással utasították vissza e „nemtelen gyanúsítást”, és hogy hithűségüket különösen a szántovai félrevezetett sokacok előtt kifejezzék, engedélyt kértek, hogy az augusztus 15-én tartandó búcsúra tekintélyes körmenettel jelenhessenek meg.

Augusztus 14-én délután 2 és 3 óra között már 5-600-an várták a község határában, hogy ünnepélyesen vezessék őket a templomba. A szántovai sokac és magyar hívek, kiket a zomboriak jöveteléről az előző vasárnapon már értesítettek, szintén tekintélyes számban jöttek össze. A béregi plébánossal az élükön a zomboriak elé mentek, majd miután a pap lelkes szavakkal üdvözölte őket, egyesülve a körmenetben, énekeinkkel a boldogságos Szent Szüzet magasztalva vonultak a templomba. A papok a litánia eléneklése után este 8 óráig gyóntattak, másnap reggel pedig 5 órakor már ismét a gyóntatószékben ültek. 8 órakor sokac, 10 órakor magyar szentbeszéd és ünnepélyes mise volt, ekkor legalább 600-an áldoztak felajánlva azt az eltévelyedettek megtéréséért. Az istentisztelet után a zomboriak ünnepélyes körmenettel indultak haza.

A szántovai sokac és magyar lakosság kibékítése, összetartása állandó gondot okozott a katolikus egyháznak. Ennek egyik kísérleteként 1899 telén, a községi képviselő testületet választásakor a pap javaslatára a sokacok a magyarsággal összefogva a hitehagyottak megbuktatásával csakis katolikus sokacokat és magyarokat választott meg. Az elöljárók is megújíttatván – a bírótól az utolsó esküdtig – mind a katolikus sokacok és magyarok közül kerültek ki.

6. A falusi szóbeszéd szerint sokan visszatértek volna a katolikus hitre, de féltek attól az állandó fenyegetéstől, hogy visszatérésük esetére velük fizettetik meg az épülő ortodox templomot. Több személy megígérte a papnak visszatérését akkor, ha majd látják, hogy az eddig visszatérteknek semmi bántódásuk és anyagi károsodásuk nem lesz.

Az 1900. esztendő első felében épült görögkeleti templom tornyára június 11-én nagy ünnepségek között húzták fel a keresztet.124 A felszentelést és átadást pedig szeptember 30-án a zombori és Zombor környéki szerb előkelőségek kíséretében Sévics Mitrofán püspök125 végezte. A templom felszentelése után csökkent a visszatérők száma, 1901. január végéig csak 28 személy tette ezt meg.

Az alábbiakban táblázaton mutatjuk be, miképpen alakult a szántovai lakosok vallási hovatartozása, a 19. század végén, 20. század elején.126

A sematizmusok adatai alapján némi számítással gyorsan kiderül, hogy az 1899-es esztendő 3571 római katolikus vallású szántovai lakosának száma a következő évben 2064-re változott, tehát 1507 személlyel csökkent. A Szántován újonnan megalakult görögkeleti egyház pedig „csak” 1168 taggal íratott össze, azaz 339 hívő „eltűnt”. Nyilván volt, aki elhalálozott, de a többségük vélhetően elhagyta a települést. A táblázatból az is látható, hogy az 1902-es évre az ortodoxok már 276 hívővel lettek kevesebben, a katolikusok közé pedig csak 206 személy lépett be, így 70 illető itt is „hiányzik”.

 

A megnyugvás ideje

A szántovai események után a katolikus egyház 1904 tavaszán misszióval igyekezett megmaradt és visszatért híveinek lelki életét földeríteni, illetve erősíteni, A misszió április 9-én délután 3 órakor vette kezdetét, és 17-én este 6-kor fejeződött be.127 A több mint egy hétig tartó lelkigyakorlat alatt a hívek végig megtöltötték a templomot. A szomszéd Béreg és Dávod községekből is többen átjöttek a szentbeszédeket meghallgatni. Az misszió ideje alatt 956-an járultak a szentségekhez. Két fiatal, akik még 1897. május 12-én kötöttek polgári házasságot, a misszió alkalmából egyházilag is összekelt. Ezen kívül három vadházasságban élő pár jelentkezett törvényes házasság megkötésére.

A hitehagyottak közül csak néhányan mentek el, őket sem a jó szándék hozta, hanem inkább a görögkeleti pap küldte, hogy neki a hallottakról referáljanak.

1907. január 14-én az új érsek, Városy Gyula (1905–1910) feltette a kérdést Czár András plébánosnak, hogy milyen hitéletet élnek az aposztaták?128 Erre a pap így felelt:

„Szentségekhez való járulás, Isten igéjének hirdetése és hallgatása nélkül, az isteni tiszteletnél előírt szertartásoknak minden áhitat nélküli ledarálása és a híveknek áhitatra való gerjesztése nélkül elgondolható, hogy hitéletről beszélni sem lehet.

A sokacok ellenben példás hitéletet éltek, jelen voltak a szent miséken, Isten igéjét nagy szeretettel hallgatták, gyakrabban járultak a szentségekhez.”129

Az egyháztól elszakadt sokacok közül addig 368-an tértek vissza.130 Az 1060 áttért személyből már csak 692 volt hitehagyott 1907-ben. Az aposztatákat a visszatéréstől távol tartotta az elkeseredés és a római katolikus egyház iránti gyűlölet, mely – szerintük – az istentisztelet régi rendjének megváltoztatásával őket jogaiktól megfosztotta.

A katolikus vallásra történő visszatérésük akadályozó tényezője volt az ortodox pap, aki mindent elkövetett, hogy újdonsült híveit összetartsa.

 

Összegzés helyett

A bevezetőben utaltunk a kutatás első fázisára, így esettanulmányunknak most csak rövid összegzését adhatjuk, illetve felvázoljuk a további feladatokat, megoldandó kérdéseket.

Feltehetjük a kérdést, hogy miért következett be az aposztázia, és miért pont a szántovai sokacok körében, holott a nemzetiségileg sokszínű Bácska más településeinek délszláv, illetve német lakosai között ugyanúgy felüthette volna a fejét.

A forrástípus áttekintése során kibontakozott előttünk, hogy a szántovai sokac lakosság gyors ütemű csökkenése, elszegényedése miatt, egzisztenciáját vesztve az egyházi jogok megtartásában igyekezett fogódzóhoz jutni. Mivel a katolikus egyház ebbéli kérelmüket nem teljesítette, a nép köréből kiemelkedő vezér egyének és az ortodox agitátorok hatására az aposztázia mezejére léptek. Az mégis szembetűnik, hogy nem teljesen átgondolt cselekedet volt ez az erősen vallásos sokac hívők többségének részéről, hisz rövid idő elteltével az áttértek közül sokan igyekeztek a katolikus egyház kötelékébe visszatérni. A sematizmusokból pedig az derül ki, hogy a szakadárok közül volt, aki később elhagyta a települést.

A szántovai aposztázia bekövetkezéséért az ortodoxia északra terjeszkedése, a szerb többségű Zombor közelségében talán valamiféle magyarázatot sejthetünk. Fontos kiemelni, hogy a dualizmus kora az államon belüli nemzeti mozgalmak kiteljesedésének időszaka Magyarországon, a Szántován megtörtént események tágabb környezetbe való helyezése azonban az elkövetkezendő kutatások feladata újabb források bevonásával.

A kutatás részeredményeként felvázoltuk, hogy a katolikus egyház milyen módszerekkel igyekezett orvosolni a hívei körében kipattant nemzetiségi konfliktusokat, az aposztázia bekövetkezése után pedig jelentős anyagi áldozatokat vállalt az áttértek visszaszerzéséért, illetve a hitükhöz hű személyek megőrzéséért.

További kutatás feladata kideríteni, hogy a nemzetiségek milyen mértékű asszimilációja folyt a Baja környéki térségen a vizsgált időszakban.

Általánosságban elmondható, hogy a katolikus istentiszteleti jogok a bácskai több nemzetiségű településeken folyamatosan változtak a dualizmus korában. Amint egy nemzetiség számbeli fölényét érezte azonos vallású, más nemzetiségű hitsorsosaival szemben, az érsekséghez fordult, hogy nagyobb egyházi jogokat szerezzen csoportja számára. Ha ez huzamosabb ideig nem történt meg, a hívők előbb-utóbb vallásváltással fenyegetőztek.

***

LEVÉLTÁRI FORRÁSOK RÖVIDÍTÉSE

KFL. = Kalocsai Főszékeskáptalan Levéltára

I. l. b. Pléb. ir. = Plébániai iratok

2. = Polgári kori iratok

a. = általános iratok 1867-1945.

 

IRODALOM

BÁLINT Sándor – BARNA Gábor

1994 Búcsújáró magyarok. A magyarországi búcsújárás története és néprajza
Szent István Társulat
Budapest

BALOGH Margit – GERGELY Jenő

1996 Egyházak az újkori Magyarországon 1790–1992. I–II. Adattár
MTA Történettudományi Intézete
Budapest

BÁRTH Dániel

1999 A hercegszántói egyház vizitációja 1767-ben
Cumania 16. 311–333.
Kecskemét

BÁRTH János

1995 Népcsoportok, néprajzi csoportok és
történeti-néprajzi tájak a Duna–Tisza közén
In: Bárth János (szerk.): Dunáninnen–Tiszáninnen.
7–21.
Kecskemét

DANKÓ Imre

1958 A bajai suprikálás
Ethnographia LXIX. 464–465.

FRIDRIK Tamás

1878 Bács-Bodrogh vármegye földrajzi, történelmi és statistikai népszerű leírása
Szeged

GERGELY Jenő

2004 Egyházi autonómiák Magyarországon a dualizmus korában (1867–1918) (Összehasonlító elemzés)
Történelmi Szemle XLVI. 297–338.

IVÁNYI István

1899–1907 Bács-Bodrog vármegye földrajzi és történelmi Helynévtára I–V. Szabadka
1909 Bács-Bodrog vármegye községei (kiegészítette:
Virter Ferenc)
In: Borovszky Samu (szerk.): Bács-Bodrog vármegye
I. 25–180. Budapest

KATONA István

2001–2003 A kalocsai érseki egyház története I–II.
Kalocsa

KUMPES, Josip

2002 A magyarországi horvátok vallása és etnicitása
In: Jung Horti Judit (szerk.): Válogatás a magyarországi nemzetiségek néprajzi köteteiből 4.
75–96. Budapest

MANDIĆ, Živko

1997 Santovačka Vodica
In: Hrvatski Kalendar 1997.99–101.
Budimpešta

1999 „Zaboravi da si Šokac bio”
In: Hrvatski Kalendar 1999. 173–178.
Budimpešta

PEKIĆ, Petar

1930 Povijest Hrvata u Vojvodini od nastarijih vremena do 1929. godine Zagreb

RITTSTEUER, Josef

1968 Kirche im Grenzraum. Ernst Georg Horvath
Eisenstadt

SALACZ Gábor

1974 Egyház és állam Magyarországon a dualizmus korában 1867–1918. München

ŠAROŠAC, Đuro

1986 Narodna nošnja baranjskih Hrvata.
Budimpešta

SCHEMATISMUS

1882, 1893, 1899, 1900, 1901, 1902, 1903, 1904, 1905, 1906, 1907, 1908, 1909, 1910 Schematismus cleri archidioecesis Colocensis et Bacsiensis.
Kalocsa

TURČINOVIĆ, Josip

1973 Misionar Podunavlja Krsto Pejkić (1665–1731).
Kršćanska sadašnjost
Zagreb

UNYI Bernárdin

1947 Sokácok-bunyevácok és a bosnyák ferencesek története.
Budapest

VELIN, Stjepan

1982 Obnovljeni pokladni običaji Šokaca u Santovu
In: Marija Kiss (urednik) Etnografija Južnih
Slavena u Mađarskoj. 215–240.
Budimpešta

WINKLER Pál

1909 A. római kath, egyház, és a bácsi érsekség
In: Borovszky Samu (szerk.): Bács-Bodrog vármegye
II. 295–345.
Budapest

 

FÜGGELÉK I.

Szántova elöljárói, virilistái és választott képviselői 1897-ben

I. Elöljárók
  1) Vörös János bírómagyar
  2) Csizmić Bariša másodbírósokac
  3) Periskić Ádám esküdtsokac
  4) Lékár Pál esküdtmagyar
  5) Tóth József esküdtmagyar
  6) Gyurity Pál esküdtsokac
  7) Fúczin Ádám esküdtsokac
  8) Deszecsár Marin esküdtsokac
  9) Mándić Antal esküdtsokac
II. Virilisták
  1) kincstárközös
  2) Bátori János plébánosközös
  3) Sirók Pétermagyar
  4) Pekovics Pálmagyar
  5) Czilczer Simonizraelita
  6) Tomasev Simonsokac
  7) Véber Györgynémet
  8) Moyzes Imremagyar
  9) Prodán Pálsokac
10) Mándić Jóvósokac
11) Németh Mátyásmagyar
12) Prodán Sztipánsokac
13) Jelić Mihálysokac
14) Vöő Imremagyar
15) Sztipánov Marinsokac
16) Németh Jánosmagyar
Választott képviselők
  1) Vélin Ádámsokac
  2) Balatinac Tadiasokac
  3) Prodán Jakabsokac
  4) Nagy Márkmagyar
  5) Tápay Pétermagyar
  6) Balatinac Barišasokac
  7) Vélin Rókussokac
  8) Laczkó Ferencmagyar
  9) Andrin Marinsokac
10) Blazetin Barišasokac
11) Csatalinacz Filasokac
12) Zomborcsevics Endresokac
13) Filáković Jakabsokac
14) Jelić Barišasokac
15) Matković Mihálysokac
16) Bartulov Györgysokac

1897. február 15-én kelt levél melléklete. KFL. I. 1. b. Szántova 1897/831.

***

FÜGGELÉK II.

Szabályzat
mely a szántovai róm. kath. plebánia templomban a magyar és sokacz nyelveknek az isteni tiszteletnél való használata tekintetében követendő.

1. §.

A magyar és sokacz nyelvek az isteni tiszteletnél teljesen egyenlő arányban és párhuzamosan használandók. Ennek megfelelőleg:

2.§.

Az egyik év magyar, a következő sokacz, hasonlókép az egyik hét magyar, a másik sokacz jelleggel fog birni – Az illető év január 1-vel kezdődik és 31. deczember végződik. Az egyes hetek nyelv tekintetében mindég vasárnap az első misével veszik kezdetöket és szombaton a litániával záródnak. Kivételt csak az év első es utolsó hetei képeznek, melyek szintén az új év napjával kezdődvén és illetve Szilveszter napjával végződvén, többnyire csonkák lesznek.

3.§.

Minden ünnep- és vasárnapon két énekes mise (Cantatum) és két sz. beszéd, minden hétköznapon két orgonás mise mondandó, illetve éneklendő, melyek közül mindig a második tartandó az illető év, vagy hét nyelvén.

4.§.

Magyar évben a kettős ünnepeknél, minők husvét, pünkösd és karácsony, az ünnep első napjának (reggeli) miséje és predikácziója sokacz, a második (10) órai mise és predikáczió magyar. Az ünnepek második napján az első mise magyar, a második sokacz. Sokacz évben megforditva.

5.§.

A karácsonyi éjféli mise magyar évben sokacz, sokacz évben magyar. A pásztorok miséje magyar évben magyar, sokaczban sokacz, de az utána következő predikáczió külömbözik a 10 óraitól. Sokacz évben megforditva.

6.§.

A farsang három utolsó napján a Szentségkitétel és első mise olyan, aminő az év. A második mise és a Szentségbetétel a másik nyelvé. Hamvazó szerdán a hamuszentelés és énekesmise az év szerint igazodik.

7.§.

Szűz Mária hét fájdalmának ünnepén a délutáni körmenetnél az ének magyar évben menet magyar, jövet sokacz; sokacz évben megforditva.

8.§.

Nagyhéten: a virágvasárnapi második mise barkaszenteléssel és passióénekléssel, a nagyszerdai lamentáczió, a nagypéntek délutáni predikáczió és lamentáczió, továbbá a nagycsütörtöki nagymise és nagyszombati reggeli Szentségkitétel és délelőtti szertartások az év jellegének megfelelőleg; – ellenben a virágvasárnapi és nagycsütörtöki délutáni ájtatosság, a nagypénteki délelőtti szertartás és predikáczió és az esti Szentségbetétel, nemkülömben a nagyszombati föltámadás a másik nyelven tartandók. A nagypénteki délutáni körmenetnél menet azon nyelven kell énekelni, amelyen a délutáni prédikáczió tartatik, jövet a templomig a másik nyelven.

9.§.

A keresztjáró napokon, valamint buzaszenteléskor az első mise és az azt követő körmenetnek első fele az illető év nyelvén, a körmenet másik fele és az utána következő második mise a másik nyelven tartandó.

10.§.

A Mária-Gyűdi zarándoklatkra a külön ajkú hivek külön induljanak. Csütörtökön a sokaczok, pénteken a magyarok.

11.§.

Az úrnapi körmenet alkalmával magyar évben az első oltár magyar, a második sokacz, a harmadik magyar, a negyedik sokacz. Sokacz évben megforditva.

12.§.

Sz. János nyolczada alatt az első nap magyar évben magyar, a második sokacz és igy tovább fölváltva. Sokacz évben megforditva.

13.§.

Nagyboldogasszony ünnepén, mint a templombucsú napján a 10 órai nagymise és szent beszéd az évnek megfelelőleg, a reggeli énekes mise és predikáczió pedig a másik nyelven lesz tartandó.

14.§.

Sz. István király ünnepén a nagymise és ünnepi szentbeszéd mindig magyar, a reggeli sz. mise és prédikáczió sokacz.

15.§.

Magyar évben Mindenszentek ünnepe magyar. Halottak napja sokacz. Sokacz évben megfordítva.

16.§.

Az év utolsó napján a hálaadó isteni tisztelet és szent beszéd az év után igazodik. Ezt megelőzőleg azonban másik nyelven is tartandó prédikáczió.

17.§.

A hét közbe eső ünnepek a fent elősoroltak kivételével és a 3. §. szemmel tartása mellett – magyar héten magyarul, sokacz héten sokaczul tartatnak.

18.§.

A hétközben tartandó alapitványozott vagy fizetett énekes misék mindig a 3. §.-nak megfelelőleg osztandók be, melytől semmi szin alatt sem szabad önkényüleg eltérni.

19.§.

Ha azonban megbetegedés vagy más elhárithatlan akadály miatt a 3. §.-nak megtartása egyes esetekben lehetetlenné válnék, akkor addig is, mig az egyházmegyei hatóság megfelelőleg intézkedik, a végezhető szertartások az egyenlőség elvének szigorú szemmeltartása mellett mindig az illető év vagy hét nyelvi jellegének megfelelőleg osztandók be.

20.§.

Jelen szabályzat folyó évi augusztus 5-én lép érvénybe. Ugyanezen a napon kezdődik az első magyar hét és maga az év is ezen naptól folyó évi deczember hó 31-ig magyar jelleggel fog birni. Az első sokacz év 1898. január 1. veszi kezdetét.

Budapest, 1897. márczius 8.

GYÖRGY,
érsek

1897. március 19-én kelt távirat melléklete. KFL. I. 1. b. Szántova 1897/1322.

 

FÜGGELÉK III.

a.)

1899 júliusáig 67-en kaptak imakönyvet, név szerint a következő személyek:

1. Mándić Mária, 2. Csizmić Viktória, 3. Bartulov Anna, 4. Jelić Mária, 5. Szrakić Antónia, 6. Jelić Mária, 7. Gorianacz Mária, 8. Tomašev Ágnes, 9. Tomašev Anna, 10. Jelić Krisztina, 11. Gyurić János, 12. Báltin Mária, 13. Bartulov Mária, 14. Bartulov Ágnes, 15. Mandić Mária, 16. Blazsetin Anasztázia, 17. Jelić Agatha, 18. Mándić Anna, 19. Sztipanov Julianna, 20. Sztipanov Anna, 21. Baltin Usztinka, 22. Jelić Antal, 23. Prodan Mária, 24. Prodan Vitályos, 25. Zsuzsics Mária, 26. Prodan Domin, 27. Báltin Vitályos, 28. Tomašev Mária, 29. Ćátić Anna, 30. Periškić Mária, 31. Kovács István, 32. Mándić Mária, 33. Mándić Antónia, 34. Bartulov Marián, 35. Szabovlyev János, 36. Szabovlyev Mátyás, 37. Blazsev Antal, 38. Tomašev Marián, 39. Balatinacz Antónia, 40. Gyurić István, 41. Deszecsár Magdolna, 42. Ćátić, 43. Vorgić Mária, 44. Tomašev Miklós, 45. Blazsev István, 46. Filaković Oliva, 47. Gorianacz Mária, 48. Gyurić János, 49. Bózsics Antónia, 50. Simić Ágnes, 51. Grosics Mária, 52. Vélin Mária, 53. Gorianacz Gergely, 54. Gorianacz Marián, 55. Mandić Agatha, 56. Péin Márk, 57. Tomašev Vitályos, 58. Mándić Éva, 59. Fratrics Paulina, 60. Tomašics Anna, 61. Jelić Mária, 62. Bózsics István, 63. Balatinacz Mária, 64. Blazsev Magdolna, 65. Sztipanov Pál, 66. Mándić Márk, 67. Ćátić Éva.

1899. július 13-án kelt levél. KFL. I. 1. b. Szántova 1899/3465/118.

b.)

A szántovai pap a 300 forintnyi összegért 94 imakönyvet vett és a következő személyeknek osztotta ki:

1. Mandić Antonin, 2. Gyurić Mária, 3. Gyurić Mária, 4. Szabovlyev Magdolna, 5. Radicsev Agnes, 6. Filaković Mária, 7. Vélin Marián, 8. Krekić Magdolna, 9. Prodán Marián, 10. Andrin Magdolna, 11. Jelić Magdolna, 12. Tomašev Mária, 13. Balatinacz Márta, 14. Mándić Ágnes, 15. Bózsics Ágota, 16. Blazsev Mária, 17. Bózsics Anna, 18. Nikolin Marica, 19. Rozstalić Márta, 20. Vorgić Marica, 21. Blazsev Márk, 22. Blazsev Anna, 23. Simić Anna, 24. Bénić Mária, 25. Ćátić Anasztázia, 26.Jelić Anasztázia, 27. Jelić Ágnes, 28. Bartulov Katalin, 29. Jelić Marica, 30. Szrakić Mária, 31. Gyurić Éva, 32. Bartulov Sztipa, 33. Jelić Marica, 34. Gyurić Mathia, 35. Karajkov Marián, 36. Gyurić Ágnes, 37. Sztipanov Anna, 38. Bartulov Klára, 39. Prodán Anna, 40. Arián Bertalan, 41. Arián Marián, 42. Fucin Ágnes, 43. Grošić Julianna, 44. Gyurić Anica, 45. Prodán József, 46. Grošić Szilveszter, 47. Dugalin Ágnes, 48. Dékán Éva, 49. Zsuzsics Mária, 50. Szrakics Sztipa, 51. Bózsics Marián, 52. Blazsev Iva, 53. Simić Sztipán, 54. Bártulov Mária, 55. Bártulov Ánes, 56. Tuczakov Mária, 57. Balatinacz Antal, 58. Blazsev Sztipa, 59. Gorianacz Mátyás, 60. Filáković Marián, 61. Szabovlyev Bertalan, 62. Szrakić Ádám, 63. Zsuzsics Marián, 64. Janković Mária, 65. Bartulov Oliva, 66. Ćátić Mária, 67. Lipokatić Klára, 68. Zsuzsics Anica, 69. Ćátić Teréz, 70. Gabrin Anica, 71. Dugalin Katalin, 72. Gyurić Antónia, 73. Szabovlyev József, 74. Bózsics József, 75. Prodán Marián, 76. Jelić Marián, 77. Dušić Agota, 78. Jelić Éva, 79. Gyurić Márta, 80. Bartulov Mária, 81. Jelić Marica, 82. Jelić Marián, 83. Gyurić Marián, 84. Deszecsár Ádám, 85. Báltin Ivan, 86. Vorgić Pál, 87. Jelić Anica, 88. Jelić Julianna, 89. Márin Anica, 90. Péin Ádám, 91. Csizmić Marián, 92. Lukić Katalin, 93. Mandić Mátyás, 94. Deszecsár Anasztázia.

1899. szeptember 16-én kelt levél. KFL. I. 1. b. Szántova 1899/4642/143.

c.)

1900. március 31-én küldött az érsek 79 forint 40 krajcárt, melyből további 25 személy kapott imakönyvet.

1. Mándić Mária, 2. Somogyvaracz Antónia, 3. Mándić Éva, 4. Balatinacz Anica, 5. Arián Anica, 6. Dugalin Gyuka, 7. Blazsetin Anica, 8. Simić Péter, 9. Blazsetin Bariša, 10. Blazsev Anica, 11. Bartulov Augnotin, 12. Jelić Péter, 13. Jelić Anna, 14, Balatinacz Katalin, 15. Deszecsár Anasztázia, 16. Ćátić Anica, 17. Gyurić Anica, 18. Gyurić Anica, 19. Kovács Joza, 20. Mucsalov Mária, 21. Mucsalov Marin 22. Balatinacz Marin, 23. Nikolin Anica, 24. Matizev Jakab, 25. Bózsich Antal.

1900. május 12-én kelt levél. KFL. I. 1. b. Szántova 1900/2535/81.

 

Jegyzetek

1 A falu rövid történetéről és katolikus egyházáról a következő művekben olvashatunk: FRIDRIK Tamás 1878. 170-171. — IVÁNYI István 1899-1907. IV. 118-121. — IVÁNYI István 1909. 89-91. — KATONA István 2001. 1. 70. — WINKLER Pál 1909. 323—324. További értékes adatok meríthetőek az 1767-es visitatio canonica során készített jegyzőkönyvből, melyet Bárth Dániel fordított magyarra. BARTH Dániel 1999. A sokac nép a horvátok egyik csoportja, amely a 17. század végén ferences szerzetesek közvetítésével telepedett le a török kor után elnéptelenedett Bácskába. BARTH János 1995. 17.

2 KATONA István 2001. I.70. — BÁRTH Dániel 1999. 313.

3 A latin nyelvű forrásból idéztek az 1893. május 25-én kelt levélben. KFL. I. 1. b. Hercegszántó 1893/1889.

4 Mivel az általam vizsgált időszakban a Szántova településnév volt érvényben, ezért a tanulmányban is ezt az elnevezést használom.

5 PEKIĆ, Petar 1930. 176-182. — UNYI Bernárdin 1947. 219—220. — SALACZ Gábor 1974. 136. — MANDIĆ, Živko 1999. 174. — KUMPES, Josip 2002. 85. Itt szeretnék köszönetet mondani Szojka Emesének, amiért a témára felhívta figyelmemet, Merk Zsuzsának pedig a tanulmányírás során tett hasznos észrevételeiért.

6 SALACZ Gábor 1974. 135.

7 KFL. I. 1. b. Hercegszántó.

8 A horvát nyelvű levelek fordításában nyújtott segítségeikért Rind Melittának és Lendvai Kepe Zoltánnak, a latinul írottak értelmezéséért pedig Lakatos Andornak és Illés Andornak tartozom köszönettel.

9 KUMPES, Josip 2002. 84.

10 TURČINOVIĆ, Josip 1973. 55.

11 RITTSTEUER, Josef 1968. 203.

12 KUMPES, Josip 2002. 83.

13 KFL. I. 1. b. Hercegszántó 1873/1772.

14 KFL. I. 1. b. Hercegszántó 1874/500.

15 Hasonló helyzet alakult ki az 1870-es évek végén Sztanisicson, ahol a magyar lakosság számarányának csökkenése és folyamatos elszegényedése miatt a németek szerették volna egyházi jogaikat kibővíteni. KFL. I. 1. b. Őrszállás 1878/713/135; KFL. I. 1. b. Őrszállás 1878/1745.

16 KFL. I. 1. b. Hercegszántó 1874/500.

17 KFL. I. 1. b. Hercegszántó 1874/72. A forrásokban előforduló személynevek írásmódján nem változtattunk.

18 KFL. I. 1. b. Hercegszántó 1874/1057.

19 KFL. I. 1. b. Hercegszántó 1876/769/61. Jerkovits Károly plébános 1876. április 27-én írt levele az érseknek, melyben beszámolt a szántovai tüntetésekről.

20 BÁLINT Sándor – BARNA Gábor 1994. 288.

21 KFL. I. 1. b. Hercegszántó 1876/769.

22 KFL. I. 1 b. Hercegszántó 1876/1048.

23 KFL. I. 1. b. Hercegszántó 1892/6.

24 KFL. I. 1. b. Hercegszántó 1893/1099.

25 Bátori János 1841. május 17-én született. 1868. december 10-én pappá szentelték. Szinodális vizsgáját 1891-ben tette le. Szántován 1893-1896-ig plébános.

26 Az említett települések közül Szentistvánt, az egykori Istvánmegyét 1930-ban közigazgatásilag Bajához csatolták, Almás Bácsalmás, Borsód peig Bácsborsód nevet viseli napjainkban, és ma Szerbiához tartozik Nemesmilitics (Svetozar Miletić), Zombor (Sombor) illetve Szabadka (Subotica).

27 KFL. I. 1. b. Hercegszántó 1893/1267.

28 KFL. I. 1. b. Hercegszántó 1894/80. A kérelmet Nagy Márk, Németh János, Nagy András és Mojzes Imre fogalmazták.

29 KFL. I. 1. b. Hercegszántó 1896/2421/27544.

30 GERGELY Jenő 2004. 300.

31 KFL. I. 1. b. Hercegszántó 1896/2421.

32 KFL. I. 1. b. Hercegszántó 1896/2459.

33 KFL. I. 1. b. Hercegszántó 1896/3644.

34 KFL. I. 1. b. Hercegszántó 1896/3749/291.

35 KFL. I. 1. b. Hercegszántó 1896/3749.

36 KFL. I. 1. b. Hercegszántó 1896/3901.

37 KFL. I. 1. b. Hercegszántó 1896/4996/110/60. 1896. november 9-én kelt levél.

38 KFL. I. 1. b. Hercegszántó 1896/4996/110/60.

39 KFL. I. 1. b. Hercegszántó 1896/4996/110/60.

40 KFL. I. 1. b. Hercegszántó 1896/4978.

41 KFL. I. 1. b. Hercegszántó 1896/4978/4996.

42 KFL. I. 1. b. Hercegszántó 1896/4978.

43 KFL. I. 1. b. Hercegszántó 1896/5066.

44 KFL. I. 1. b. Hercegszántó 1896/5066.

45 KFL. I. 1. b. Hercegszántó 1896/5066.

46 KFL. I. 1. b. Hercegszántó 1896/5291/302.

47 KFL. I. 1. b. Hercegszántó 1896/5291.

48 KFL. I. 1. b. Hercegszántó 1896/5385.

49 KFL. I. 1. b. Hercegszántó 1896/5385.

50 KFL. I. 1. b. Hercegszántó 1897/205. A szántovai magyar lakosok 1897. január 9-én írott levele.

51 KFL. I. 1. b. Hercegszántó 1897/205/7/2.

52 KFL. I. 1. b. Hercegszántó 1897/205.

53 KFL. I. 1. b. Hercegszántó 1897/240.

54 KFL. I. 1. b.. Hercegszántó 1897/392.

55 A bajai suprikálásról: DANKÓ Imre 1958.

56 KFL. I. 1. b. Hercegszántó 1897/551/18/6.

57 Rigyica település neve később Regőcére változott, ma Szerbiában található (Riđica).

58 KFL. I. 1. b. Hercegszántó 1897/551.

59 Az esperes az ünnepek részletezésére nézve a rigyicai szokást javasolta Szántován is bevezetni, mivel e tekintetben Rigyicán felességi viszony van a magyarok és németek közt. KFL. I. 1. b. Hercegszántó 1897/551/18/6.

60 KFL. I. 1. b. Hercegszántó 1897/551.

61 Az érsek Vojnits István főispánnak is levelet írt Zomborba, melyben kérte, hogy „ez alkatomból a béke fentartásának érdekében Szántován hathatós befolyását érvényesíteni méltóztassék.” KFL. I. 1. b. Hercegszántó 1897/551.

62 KFL. I. 1. b. Hercegszántó 1897/717/28/97.

63 KFL. I. 1. b. Hercegszántó 1897/831.

64 KFL. I. 1. b. Hercegszántó 18971831.

65 KFL. I. 1. b. Hercegszántó 1897/806.

66 KFL. I. 1. b. Hercegszántó 1897/810.

67 KFL. I. 1. b. Hercegszántó 1897/810.

68 KFL. I. 1. b. Hercegszántó 1897/848.

69 UNYI Bernárdin 1947. 161-162.

70 KLF. I. 1. b. Hercegszántó 1897/848.

71 KLF. I. 1. b. Hercegszántó 1897/907.; KLF. I. 1. b. Hercegszántó 1897/927. A tervezett időpont „épen lévén farsang vasárnapja, melyen a nép korcsmákban szokott dőzsölni, és így a nélkül is alkoholtól felizgatott kedélyekkel könyen valami összekoczanás, verekedés kelletkezhetne.” – írta 1897. ferbuár 24-én Ribovicz András.
KLF. I. 1. b. Hercegszántó 1897/937/42. A hercegszántói sokacok 20. századi farsangi szokásairól: VELIN, Stjepan 1982.

72 Később Őrszállás, ma Stanišić Szerbiában.

73 KFL. I. 1. b. Hercegszántó 1897/937/42.

74 KFL. I. 1. b. Hercegszántó 1897/1122.

75 KFL. I. 1. b. Hercegszántó 1897/1322.

76 KFL. I. 1. b. Hercegszántó 1897/1432/58.

77 KLF. I. 1. b. Hercegszántó 1897/1985.

78 MANDIĆ, Živko 1997. 101.

79 A baranyai horvátok gyász- és halotti viseletéről: ŠAROŠAC, Đuro 1986. 136-137.

80 Evetovics 1897. május 1-jén értesült erről Sztankovics nyugalmazott szerb tanítótól, aki Bábics Tivadar zombori bankhivatalnoktól kapta a hírt. KFL. I. 1. b. Hercegszántó 1897/1985.

81 KFL. I. 1. b. Hercegszántó 1897/3589.

82 KFL. I. 1. b. Hercegszántó 1897/3649. 1897. augusztus 25-én kelt levél.

83 KFL. I. 1. b. Hercegszántó 1897/3649.

84 KFL. I. 1. b. Hercegszántó 1897/3817/292. Név szerint a sokacok közül: Prodan Sztipan, Andrin Sándor, ifj. Jelich Bariša, Tomasev Szima, Velim Zsivko, Prodan Pava, Blazsetin Bariša, Fuczin Andria, Brakatur Bariša, Dugalin Péter, Kovacsev Ivan, Jermich Bariša, Csatalinacz Fülöp, Peák Matiša, Tomasev Pavát; a magyarok részéről pedig: Moyzes Imre, id. Laczkó Ferencz, ifj. Simon Ferencz, Sirok Péter, ifj. Moravicz György és Vörös Ferenc nevű személyekkel külön-külön hosszasan tárgyalt.

85 KFL. I. 1. b. Hercegszántó 1897/3837.

86 KFL. I. 1. b. Hercegszántó 1897/3831/117.

87 KFL. I. 1. b. Hercegszántó 1897/3831. 1897. szeptember 6-án kelt levél.

88 Bácsi (újvidéki) szerb ortodox püspök: 1893-1899. jan. 19. BALOGH Margit-GERGELY Jenő 1996. II. 102.

89 KFL. I. 1. b. Hercegszántó 1897/3837.

90 KFL. I. 1. b. Hercegszántó 1897/4165/139.

91 KFL. I. 1. b. Hercegszántó 1898/1353.; KFL. I. 1. b. Hercegszántó 1898/3901/82. A plébános 1898. szeptember 13-án írott levele.

92 WINKLER Pál 1909. 324. Czár András 1857. november 23-án született. 1882. június 3-án szentelték pappá. Az 1886. év április 5-ig a bács megyei Csonoplyán (ma Čonoplja Szerbiában) káplánként tevékenykedett. Azt követően Zomborba került szintén káplánnak, majd még ugyanabban az évben, november 10-én a zombori római katolikus népiskola hitoktatójává nevezték ki. Szinodális vizsgáját 1891. szeptember 16-án tette le. KFL. I. 1. b. Hercegszántó 1893/1267.

93 KFL. I. 1. b. Hercegszántó 1899/619/16.

94 MÁRKUS Dezső (szerk.) Magyar Törvénytár 1836-1868. évi törvényczikkek. Budapest, 1896. 506.

95 KFL. I. 1. b. Hercegszántó 1899/619/21.

96 KFL. I. 1. b. Hercegszántó 1899/1753/45. 1899. március 8-án írta Czár András a levelet az érseknek.

97 Ma Bački Breg Szerbiában.

98 A Bácska c. folyóiratban megjelent cikkre hivatkozik Mandić Živko. MANDIĆ, Živko 1999. 174.

99 Bácska XXII. évf. 21. szám. Zombor, 1899. március 14.

100 KFL. I. 1. b. Hercegszántó 1899/1791/49.

101 KFL. I. 1. b. Hercegszántó 1899/1812/50.

102 KFL. I. 1. b. Hercegszántó 1899/1812.

103 KFL. I. 1 b. Hercegszántó 1899/1860/57.

104 KFL. I. I. b. Hercegszántó 1899/1903/61.

105 KFL. I. 1. b. Hercegszántó 1898/4802.

106 KFL. I. 1. b. Hercegszántó 1898/4831/119.

107 A plébános 1899. február 24-én levélben kért erre vonatkozó utasítást az érsektől. KFL. I. 1. b. Hercegszántó 1899/1670/39.

108 KFL. I. 1. b. Hercegszántó 1899/2853/95.

109 KFL. I. 1. b. Hercegszántó 1899/1670.

110 KFL. I. 1. b. Hercegszántó 1903/4112/82. Czár András 1903. július 18-án írott levele.

111 KFL. I. 1. b. Hercegszántó 1899/2853. Az eltemetett személy nevének rovatába az érseki utasítás szerint — magyar fordításban — efféle bejegyzések kerülhettek: „Jóllehet az elhunyt a halál közeledtével a szakadár görög hitről, amelyet elhagyott, a katolikus hitre tért, a szakadár pap a világi törvényekre hivatkozva a temetés jogát magának ítélte, és azt a szakadár szertartás szerint el is végezte.”

112 KFL. I. 1. b. Hercegszántó 1899/5737.

113 KFL. I. 1. b. Hercegszántó 1900/2731. Ódry káplán 1900. május 23-án írott levele az érseknek.

114 KFL. I. 1 . b. Hercegszántó 1900/336l/107.

115 KFL. I. 1. b. Hercegszántó 1899/2039/66.

116 KFL. I. 1. b. Hercegszántó 1899/2039.

117 WINKLER Pál 1909. 317.

118 KFL. I. 1. b. Hercegszántó 1899/2275/72.

119 KFL. I. 1. b. Hercegszántó 1899/3465.

120 KFL. I. 1. b. Hercegszántó 1900/2535/81.

121 KUMPES, Josip 2002. 84.

122 KFL. I. 1. b. Hercegszántó 1900/3361/107. A lábjegyzetek számának szaporítását elkerülendő megjegyezzük, hogy az alábbi idézetek a hivatkozott levélből származnak.

123 Később, 1904-től 90 taggal működő Katolikus Kör is erősítette a hitéletet. WINKLER Pál 1909. 90.

124 KFL. I. 1. b. Hercegszántó 1900/3361/107.

125 Bácsi (újvidéki) szerb ortodox püspök: 1899-1922. BALOGH Margit — GERGELY Jenő 1996. II. 102.

126 SCHEMATISMUS 1892; 1893; 1899; 1900; 1901; 1902; 1903; 1904; 1905; 1906; 1907; 1908; 1909; 1910.

127 KFL.I. 1. b. Hercegszántó 1904/2203/47.

128 KFL. I. 1. b. Hercegszántó 1907/238.

129 KFL. I. 1. b. Hercegszántó 1907/305/10.

130 A hitehagyott személyek visszatérése a plébános jelentése szerint éves lebontásban a következőképpen alakult: 1899-ben 186, 1900-ben 44, 1901-ben 55, 1902-ben 26, 1903-ban 14, 1904-ben 26, 1905-ben 9 és 1906-ban 8. KFL. I. 1. b. Hercegszántó 1907/305/10.

Tartalomjegyzék