Honvédségi Szemle, 2007/7. szám
Földesi Ferenc
Katonák a gátakon
Jeges ár 1956 márciusában
Ki ne emlékezne a nagy sikerű – ám sokáig csak a dobozában porosodó – A tanú című filmre, amelyben Pelikán József gátőr állhatatosan ismételgeti: Jön a víz! A víz – a Duna vize – a film végén tényleg jött, igaz, csendesen, hullámverés nélkül, nem úgy, mint 1956 márciusában. Az 1956-os árvíz hömpölyögve, jégtáblákat úsztatva, hóeséssel és erős, csontig hatoló széllel jött. De nem is víz volt ez, hanem szürke, mocskos és pusztító áradat, amely hideg volt, mint a kiszámított embertelenség, zavaros és oly nehezen fékezhető, mint az emberi hazugság. Ennek a jeges árvíznek is a katonák voltak a hősei, akik szervezettségükkel, önfeláldozó tetteikkel bizonyították: minden időben lehet rájuk számítani. De nézzük sorjában az eseményeket!
Dégen Imre, az Országos Vízügyi Igazgatóság vezetője, egyben árvízvédelmi (kormánymegbízott 1956. március elején értékelte az ország árvízvédelmi helyzetét. „A folyóinkat – köztük a Dunát is – mindenütt jégtakaró borította” – nyilatkozta Dégen Imre. „Az árvízvédelmi szervek figyelme különösen a Dunára irányult, mert a kedvezőtlen időjárási tényezők együttes hatása esetén a Duna jeges árvize komoly veszélyt jelenthet.1 A Dunát Bécstől Orsováig – mintegy 940 kilométer hosszban – kisebb megszakításokkal jégpáncél borította, amelynek vastagsága átlag 25-30 centiméter volt. A szakemberek úgy értékelték, ha az olvadás nyugatról indul meg, akkor a jég helyenkénti torlódása miatt számolni kell az áradással. Viszont ha az időjárás kedvezőbben alakul és az olvadás a déli légáramlás hatására kezdődik, akkor nem valószínű rendkívüli árvíz. Sajnos, nem az utóbbi olvadás következett be. De melyek is a dunai jeges árvizek jellemzői, illetve az előidézői?
A dunai jeges árvizek a jégtorlaszok következményei, azonban a torlaszok keletkezési helye bizonytalan. A nyolcvan évre visszanyúló feljegyzések szerint különösen a Rajka-Dunaremete, valamint a Dunaföldvár és a déli országhatár közötti Duna-szakasz néhány helyén hamar összetorlódhat a jég, elszűkíti a medret, és ha a víz a hullámtéren nem folyhat le, pusztítóerejének megfékezése komoly erőpróba elé állítja az árvízvédelmi gátakat, a védekező szervezeteket és az embereket.
A vízügyi szakemberek 1956-ig – az úgynevezett ötéves terv során közel 200 kilométer hosszban emelték meg a dunai gátak koronáját az eddig tapasztalt legnagyobb árvízszint feletti egyméteres biztonsági magasságra. A dunai töltéserősítési munkákat az év elején különösen a szigetközi szakaszon folytatták, de már ekkor látszott, hogy a Duna egész védvonalán a teljes biztonsági magasság elérése még hosszabb ideig tartó, további jelentős munkát igényel.
Azonban a vízügyi szakemberek érzékelték a veszélyt, az árvíz következésének valószínűségét, mivel több intézkedést tettek, illetve megkezdték az árvízi védekezésben részt vevő szervezetek munkáinak, védekezési terveinek összehangolását. Többek között árvízvédelmi osztagokat állítottak fel, melyeket megfelelő technikával láttak el. Bevonták a felkészülésbe a honvédség műszaki alakulatait és a légierőt a jégrobbantások és esetenként a jégtáblák és torlaszok bombázására. A Vízügyi Igazgatóság elrendelte a védvonalak ellenőrzését, a különösen veszélyeztetett gátszakaszokra kiszállították a védekezéshez szükséges anyagokat is (homok, kő, zsákok). Felvették a kapcsolatot a csehszlovák és a jugoszláv vízügyi hatóságokkal is. A védekezés előkészítése tervszerűen folyt, azonban a felkészülést gátolta, hogy a rendkívüli hideg idő, valamint az 1955. évi csapadékos időjárás miatt a sok helyen 30-40 centis fagyott talaj miatt jelentős belvizek keletkeztek, különösen a Duna-Tisza-köz déli részén. Ezért az árvízvédelmi kormánybiztos elrendelte a vízelvezető árkok tisztítását, az esetleg keletkezett belvizek elvezetésére pedig vízelvezető árkok ásását.
Árvíz Dunaföldvárig
Mint ahogy várható volt – és amitől tartottak a vízügyi szakemberek az olvadás okozta jégzajlás nyugatról indult, amit tetézett az osztrák Alpokban megindult gyors olvadás is. Ez minden addigi méretet meghaladó árhullám bekövetkezését jósolta.
Március első napjaiban az árhullám elérte Magyarországot. Március 5-én és 6-án (vagyis hétfőn és kedden) a Szigetköz gátjait feszítette a jeges áradat. A jégtorlaszokat a honvédség készültségben lévő műszaki alakulatai szétrobbantották, amelyek a hét közepére Dunaföldvár alá értek. Azonban a felső Dunán szétrobbantott jégtorlasz Dunaföldvár és Paks közötti szakaszon hajnalban Ordasnál megállt. Baja felett – mintegy 30-40 kilométerre – összefüggő jégtáblákat talált a fentről érkező nagy mennyiségű jég és víz, így több helyütt igen magas, úgynevezett „jégdugó” keletkezett.
A jégzajlás megindítására, az összefüggő jégtakaró megbontására a honvédség légi és műszaki egységei bombázni, robbantani kezdték a megadott célokat: a jogtorlaszokat. Azonban a zajlás a bombázás és robbantások ellenére sem indult meg, amit elsősorban a Baja felett álló jég akadályozott meg. A műszaki jégmentesítés mellett a lakosság, a honvédség és a vízügyi szakemberek építették, erősítették, magasították a gátakat, hiszen a – bombázás ellenére is megmaradt – jégtorlaszok miatt emelkedni kezdett a vízszint. Csütörtökön reggel például Dunavecse északi részén már csak az igen magas és széles nyúlgátak tartották vissza a jeges vizet. Az árterületeken több házat ki is kellett üríteni, a dunaföldvári hídnál húzódó országutat pedig elöntötte a víz. Különösen veszélyes volt a helyzet Dömsöd és Dunavecse között. A tassi zsilip felett ugyanis feltört az ár és a Kis-Duna vizét árasztotta.
A honvédség repülői dacára a tomboló, orkánerejű szélnek – folyamatos bombázással próbálták megbontani a jégtorlaszt. A 250 kg-os bombák bevetése sikerrel járt, március 8-án délután négy órára Ordasnál sikerült szétbombázni a nyolc méter vastag jégtorlaszt. A hirtelen zajlás megindította a Baja feletti összefüggő jeget is. A sikeres bombázásnak, a megindult jégzajlásnak köszönhetően – bár a vízszint nem csökkent olyan gyorsan, mint amilyen hirtelen emelkedett – este hat órakor már több helyen is 60-30 centiméteres apadást mértek. A zajlás megindulásának ellenére a gátakon továbbra is megfeszített munka folyt, elsősorban homokzsákokat hordtak, hogy szükség esetén felhasználhassák azokat. Ugyanis számítani lehetett arra – ami később be is következett –, hogy a Duna kanyargós részén a jég újra beáll és ismét elzárja a sebesen lefolyó víz útját. Ekkor a déli szakasz legveszélyeztetettebb része a dunavecsei szakasz volt.
A jég, a zajlás és az árhullám levonulásának helyzete gyakorlatilag óráról órára változott. Pénteken (március 9-én Dömsödtől Bajáig zajlott a Duna, a vízszint elkezdett csökkenni. Másnap Dunaföldvárnál újabb jégtorlasz keletkezett, ami ismét vízszintemelkedést okozott. Megkezdődött a jégtorlasz ismételt robbantása, bombázása, amit a honvédség katonái késő estig folytattak, azonban munkájuk, sajnos, eredménytelen volt.
A bombázás és robbantás helyének meghatározására felderítő repülőgépet küldtek ki, amelyen a Szabad Nép újságírója, Szabó László is helyet kapott. Ő így számolt be útjáról: „A felderítő gép Budapestről indult és végigkísérte a Duna vonalát egészen a határig. Budapest alatt, a Nagy-Duna-ág fölött repülve, ezüstösen ragyog a víz, csak elvétve lehet látni egy-egy jégdarabot. A magasból is jól látható, hogyan mozognak százszámra a gátak mentén a tehergépkocsik, a dömperek. Egy-egy község határában szinte nyüzsög a Duna-part, rengeteg ember dolgozik a gátakon. Lejjebb Sztálinváros, Dunavecse, Apostag környékén mintha megsokszorozódott volna a Duna szélessége. A Duna árterülete víz alatt van. Néhány ház is vízben áll. Madocsánál ugyancsak nagy területen hullámzik a víz. A község szigetként emelkedik ki a környező vízből. Már messziről látni a repülőgépből a dunaföldvári híd fölött, mintegy hat kilométer hosszúságú jégtorlaszt, amely dél felé további három-négy kilométer hosszúságban folytatódik.”2
A gátakon, a védekezésben több ezer ember vett részt. Az árvízvédelmi kormánybiztos tájékoztatása szerint ekkor – vagyis 1956. március 10-én – már több mint 30 000 ember, 2200 tehergépkocsi és földmunkagép erősítette a gátakat, mentették az ingóságokat, az állatokat. A védekezést nehezítette a váratlan, márciusra nem jellemző rendkívüli hideg és metsző szél.
Március 11-én az árvízvédelmi kormánybiztos úgy értékelte a Duna középső-déli szakaszán kialakult helyzetet, hogy – elsősorban a Duna alsó szakaszán – tartós védelemre kell felkészülni. Ekkor Budapestnél – ahol a tetőzés szombaton 763 cm-rel következett be – a Duna vízszintje már lassú apadásba ment át. Hasonlóan apadt – igaz csak 1-2 centimétert – a Budapesttől délre Apostagig tartó szakasza is. Azonban Dunaföldvártól délre a vízszint tovább emelkedett.
Ez a lassú emelkedés további megfeszített védekezést kívánt meg a vízügyi szakemberektől, a lakosságtól. Dunaföldvárnál a jégtorlasz a szüntelenül végzett bombázás ellenére mozdulatlanul, makacsul állt. Bár a dunaföldvári Duna-szakasz árterületén viszonylag szabadon folyt lefelé a víz, ez a meder azonban nem volt elég széles a nagy víztömeg gyors levezetésére. Ezzel együtt – ami tovább fokozta a nehézséget – megérkezett a Budapestnél tetőzött árhullám eleje is, ami tovább növelte a vízállást.
Az árvíz Dömsöd felett elöntötte az 51-es budapest-bajai országutat. Az országút Duna felé eső részén már csak a fák koronái és az árterületen fekvő házak kéményei látszottak ki a vízből. A hallatlan erőfeszítések ellenére sem sikerült megakadályozni, hogy a jeges áradat ne öntse el Dömsöd egy részét. Ebben a helyzetben a cél már az volt, hogy az áradás útját elvágják. Nyúlgátak segítségével egyelőre sikerült is visszatartani a vizet, és a község nagyobbik része szárazon maradt.
Egyes különösen veszélyeztetett szakaszokon, mint például Dunavecse és Apostag között, szinte emberfeletti volt az a harc, amellyel a honvédség katonái és a lakosság megfékezte a terjedő árvizet. Dunavecsén 500 tehergépkocsi hordta szüntelenül a földet, a követ, a homokzsákokat a gátra, hogy az egyre több helyen feltörő átszivárgásokat elfojthassák. Állandóan szélesítették, magasították is a gátakat, mert a vízszint szombaton tovább emelkedett. Dunaegyházán talán még soha nem mértek olyan magas vízállást, mint 1956. március 10-én, szombaton, amikor a délelőtti órákban 1011 centiméter volt a vízszint. Ez ideig mégis sikerült visszatartani a Duna vizét. Mindez köszönhető volt az önfeláldozóan bátor és odaadó katonáinknak, a derekasan dolgozó gépkocsivezetőknek és a megpróbáltatások között is keményen helytálló lakosságnak.
A védekezésben részt vevő repülők és a katonai műszaki alakulatok gyakorlatilag szünet nélkül „dolgozták” a dunaföldvári hídnál beállt jégtorlaszt, hogy megnyissák az ár előtt a Duna medrét, megindítsák a zajlást és ezzel tehermentesítsék a nagy nyomástól a Duna menti gátakat. Szombaton és vasárnap (március 10-11.) óriási műszaki erőket vetettek be az árvízvédelmi szervek, hogy utat nyissanak a fentről érkező hatalmas víztömegnek. A légierők nagyméretű bombákkal rombolták, a nehéztüzérek lövegekkel verték, a robbantóalakulatok pedig aknákkal lazították a jeget, amely szinte egy tömbben állt Dunaföldvárnál. A hatalmas erőfeszítéseket vasárnap délelőtt fél tízkor siker koronázta: a jég megmozdult, s elindult. A rengeteg víz, amely eddig oldalt kereste útját, hatalmas erővel indult meg a medrében. S bár a dunaföldvári hídtól lefelé egészen lassú volt a jég zajlása, a hihetetlen sodrású víz a jégtömb alatt is megtalálta útját. Ezen a szakaszon vasárnap délig mintegy 40-50 centimétert csökkent a vízszint. Apadt a Duna Tassnál, Apostagnál, Soltnál, Bölcskénél, egészen Paksig. A hatos budapesti-pécsi főútvonalról is lehúzódott a víz. Lehúzódott az ár a dömsödi országútról, s a soroksári Duna-ágban és az árterületeken is szemlátomást csökkent. Az apadás következtében némileg enyhült a gátakra nehezedő nyomás is. A honvédségi alakulatok és a lakosság természetesen vasárnap is a töltéseken dolgozott. Sok helyen, az apadó víz ellenére is voltak átszivárgások, amelyeket védgátakkal, homokzsákokkal fogtak el. Dunavecsén például a gátak koronája már majd mindenütt átázott, s csak a hirtelen apadásnak volt köszönhető, hogy a nyúlgátak még tartani tudták a vizet. Amint Pakstól felfelé csökkent a vízállás, mindenütt azonnal megkezdték a gátak koronáinak új, száraz homokzsákokkal történő megerősítését.
Küzdelem Bajáért
Pakstól lefelé azonban nem csökkent, hanem emelkedett a vízállás. Ugyanis a dunaföldvári jégtorlasz megindulása következtében az árhullám most ebbe a térségbe ért. Ezen a szakaszon is mindenütt felkészültek arra, hogy az emelkedő vizet az árterületen tartsák. Néhány község Duna-parti házait biztonsági okokból ki kellett üríteni. Különösen nagy erővel kezdődött a védekezés Bajánál, ahol a város Duna-part felé eső része igen alacsonyan feküdt. Több házsort ki kellett üríteni, dacára annak, hogy a gátakat már napok óta erősítették. A helyzet itt annyiban volt kedvezőbb, hogy a gátak még nem áztak át, s az irdatlan víztömeg csak vasárnap reggel óta gyakorol erősebb nyomást a töltésekre. Ekkor a védekezésben részt vevők többsége még abban reménykedett, hogy a Baja alatti jégtorlaszt rövidebb idő alatt megbontják, nem keletkezik újabb „jégdugó”.
Gyakorlatilag a város teljes munkaképes lakossága és a környékbeli települések lakói részt vettek a védekezésben. Nagy számban érkeztek katonai alakulatok is a helyszínre. A robbantóalakulatok és légierő rövidesen bombázni és robbantani kezdte a jégtorlaszt. Szerencsére – mert ekkor még úgy értékelték a védekezés vezetői – Bajánál igen nagy a Duna árterülete, sok a holtág, így reményeik szerint nagy mennyiségű vizet tud majd felvenni.
Ekkor – vagyis március 12-én – a Duna Paksig apadt, Pakstól a határig viszont áradt. De ekkor még úgy tűnt, hogy a Dunaföldvárnál elhárított veszély – amit akkor a legnagyobbnak gondoltak – bizonyára meghozza majd a gyümölcsét a Duna déli szakaszán. Sajnos, nem így történt.
Március 13-án a Duna egészen Paksig apadt. A szemtanúk beszámolója szerint a víz sima volt, a folyam közepén sehol nem láttak jégtáblákat. A dunaföldvári hídnál kedden (március 12.) a szétrobbantott jégtorlasz utolsó maradványai is eltűntek, ezzel ezen a szakaszon szabaddá vált a víz útja. Az apadás oly gyorsan következett be, hogy a hétfői napon Dunaföldvárnál már másfél méteres csökkenést is mértek. Elmúlt a veszély Dömsöd, Dunavecse, Apostag, Solt és a többi község környékéről.
Az ár és a jég azonban a Duna alsó szakaszára húzódott, s itt alakult ki a legnagyobb veszély. Fajsznál jégtorlasz keletkezett, s Bajától kisebb megszakításokkal beállt a jég egészen az országhatárig. Ezért az árvízvédelmi kormánybiztos ideirányította a honvédségi műszaki erők legnagyobb részét. A megerősítés mellett a lakosság és a honvédség már több napja erősítette a gátakat, a tüzérség és a légierők pedig rombolták a jégtorlaszokat. Több ezer tehergépkocsi hordta a védelmi anyagot végig a gátak mentén. Óriási volt az erőfeszítés, hogy a Duna gátjait itt is megvédjék a hatalmas víztömeg nyomásától. A víz Bajánál kétóránként négy centiméterrel emelkedett. Különösen veszélyes volt a helyzet az úgynevezett Vajastorok és Érsekcsanád között, ahol a jégtorlasz hatására a vízszint hihetetlenül gyorsan, mintegy másfél métert emelkedett.
A Duna-völgyi főcsatorna – amely a vadvizek levezetésére szolgál – felduzzadt vize két helyen áttörte a gátat. Szerencsére néhány tanya kivételével nem öntött el nagyobb lakott területet, mert az áradó vizet még időben sikerült megfogni.
Különösen nagy erőfeszítéssel folyt a védekezés Bajánál. Itt ugyanis a város Duna-parti részét – alacsony fekvése miatt – elöntötte a víz. A vízügyi szakemberek a védekezésben részt vevőkkel együtt nyúlgátak építésével igyekeztek megvédeni a város magasabb pontjait. Ezt megelőzően rengeteg előre elkészített homokzsákot hordtak a kritikus szakaszokra, s most ezekkel tartották vissza az áradást. Az elöntött házakból még időben sikerült mindenkit kilakoltatni, úgyhogy a víz már csak az üres épületeket vette ideiglenesen birtokába. Különösen veszélyes helyzet alakult ki a bajai transzformátorháznál. Azt mindenki tudta, hogy ha a transzformátorház épületét elöntené a víz, akkor nemcsak Baján, hanem az egész bajai járásban (gyakorlatilag a jelenlegi Bajai Kistérségi Társulás területe – Földesi) megszűnne az áramszolgáltatás. Nem véletlen, hogy itt is több százan dolgoztak, katonák és civilek körgáttal védték ezt az igen fontos áramszolgáltató telepet. A gázgyárat és a Duna-parti posztógyárat oly hirtelen öntötte el a víz, hogy ezeket már nem lehetett megvédeni. Az értékesebb gépeket azonban a gyár dolgozóinak sikerült kimenteni.
Sajnos, a vízszint a késő esti órákban tovább emelkedett, hiszen a Dunaföldvár felől érkező árhullám a jégtorlasz miatt még nem talált utat magának lefelé. A légierő bombázógépei és a tüzérek azon dolgoztak, hogy alulról felfelé haladva (vagyis az országhatártól Baja irányába) mielőbb szétrobbantsák a jeget.
Mivel a veszélyeztetett Duna-szakasz már közel esett az országhatárhoz, lényeges volt tudni, hogy mit tesz déli szomszédunk, Jugoszlávia. Hiszen ha a befagyott és feltorlódott jeget a jugoszláv Duna-szakaszon nem tisztítják meg a beállt jégtábláktól – nemcsak a magyarországi, hanem a jugoszláv szakaszon is –, könnyen katasztrófába torkollott volna a Magyarországon megindult jégzajlás és a hirtelen lezúduló nagytömegű víz. Így a jugoszláv vízügyesek is elsősorban a „jégdugó” felszámolásával foglalkoztak. Annál inkább, ugyanis az országhatártól délre egy hat kilométeres szakaszon szintén jég borította a folyó vizét. Nem véletlen, hogy gyakorlatilag közvetlen kapcsolatban volt a két ország vízügyes szakembergárdája. De ami még figyelemreméltóbb: a jugoszláv fél hozzájárult ahhoz, hogy a magyar műszaki alakulatok közvetlenül az országhatár mellett is robbanthattak. Déli szomszédunknál egyébként hasonlóan megfeszített munka folyt a jégtorlaszok felszámolására, és jobbára ugyanazon eszközöket vetették be, mint a magyar védekezésben részt vevők: robbantásokkal, bombázásokkal igyekeztek akadálytalanná tenni a víz, a jégtáblák útját. A jugoszláv védekezés vezetője, Vladim Kollarov ekkor még arról tájékoztatta magyar kollégáját, hogy az országhatártól számított hat kilométeres szakaszon áll a jég, a következő három kilométeren a meder közepe szabad és csak a part szélén vannak jégtáblák. E szakasz után mintegy 21 kilométer hosszúságban jégpáncél borítja a Dunát. Ezután már egészen Jugoszlávia déli határáig tiszta a folyó vize.
A Duna magyarországi szakasza 426 kilométeres, amelyen március 14-re 350 kilométeres szakaszon a gátakon dolgozók megfeszített munkájának eredményeképpen sikerült megfékezni a víz pusztító hatását. Ettől a naptól az utolsó 76 kilométeren hallatlanul nagyarányú védekezés folyt, óriási erőfeszítéseket tettek a Duna jégárja ellen.
Fajsztól lefelé több jégtorlasz elzárta a víz szabad folyását, s a vízszint most ezen a részen rohamosan emelkedett. Baján például még soha nem mértek olyan magas vízállást, mint 1956. március 13-án: kedden délelőtt 1043 centiméter volt a Duna vizének magassága. S a vízszint tovább emelkedett.
Annak érdekében, hogy a jég levonulását gyorsítsák, illetve fenntartsák, a honvédség műszaki katonái napok óta robbantották a Duna jegét. Az eredmény csak időleges volt, mert a nagyarányú robbantások ellenére hol itt, hol ott megakad a jégzajlás. Ennek az volt az oka, hogy a Dunának ezen az alsó szakaszán nagyon sok az apró sziget, amelyek megfogták a jeget, s egyik óráról a másikra több méter vastagságú jégtorlasz támadt. Ilyen jégtorlasz keletkezett kedden a hajnali órákban Baja alatt, de sajnos, kisebb megszakításokkal állt a jég egészen a határig.
A keddi napon három, különösen veszélyes ponton dolgoztak a védelmi erők. Baja fölött – Sükösd és Érsekcsanád között – az árhullám már a második homokzsáksort is elérte, s több helyen el is mosta. Az ilyen részeken a víz átömlött a gáton, amit nyúlgátak magasításával próbáltak fékezni.
Érsekcsanádtól három kilométerre a Duna gátja már nem bírta az óriási nyomást és mintegy 100 méteres szakaszon áteresztette a vizet. Szerencsére a környéken lakókat már jó előre kilakoltatták, s összefüggő, lakott település sehol sem volt veszélyben. Az áttört gáton igen hevesen zúdult a víz a Duna-völgyi főcsatorna felé. Ebben a helyzetben már az volt a cél, hogy mindenáron megakadályozzák a víz északra húzódását, ugyanis ebben az esetben a jeges ár több falut is elöntött volna. Nem túlzás azt írni, hogy emberfeletti munkát végzett itt a honvédség és a lakosság. Sok ezer katona, vízügyi szakember, önkéntesek és a környék lakossága küzdött minden erejét megfeszítve azon, hogy lefelé terelje a vizet. Kedd estig még sikerült feltartóztatni az északra törő áradatot.
Jeges ár a Mohács-szigeten
Baja városában ugyancsak súlyos volt a helyzet. Oly gyorsan emelkedett a víz, hogy az itt dolgozó katonák és a lakosok csak a vízszint emelkedésével párhuzamosan voltak képesek magasítani a homokzsáksort. Ekkor már a város egyharmada vízben állt, bár ezek az utcák ez idő tájt szerencsére aránylag ritkábban voltak lakottak. De emellett óriási harc folyt a város mélyebben fekvő pontjainak a megvédéséért is. Baján 5000 katona, sok ezer bajai, kiskunhalasi, bácsalmási, jánoshalmi lakos, s mintegy 1500 vasutas védekezett az ár ellen.
A Baja alatti Duna-szakaszon különösen Szeremle községnél volt veszélyes az áradás. A községet kedden délelőtt kiürítették. A délutáni órákban az áradat körülbelül három kilométeres hosszúságban lemosta a gátakról a homokzsákokat, s elkezdett ömleni a piszkos áradat a gát koronája fölött. Több ezer katona és polgári lakos dolgozott ezen a szakaszon is, hogy újabb homokzsáksorral megfogja a vizet.
Majd 1956. március 14-én bekövetkezett az a gátszakadás, ami megpecsételte Mohács-sziget sorsát. Dunafalvánál mintegy 30 méteres szakaszon a töltés már nem bírta el a nagy tömegű jeges víz nyomását, és átszakadt. Hatalmas mennyiségű víz áramlott a Mohács-szigetre, ami már veszélyeztette a jugoszláv területen élőket is.
De nemcsak ez a gátszakadás okozott katasztrófát a Duna utolsó szakaszán, hiszen az utolsó 76 kilométeres Duna-szakaszon az egyre emelkedő jeges áradatot a gátak több helyen már nem bírták visszatartani és a víz számos helyen átszakította a töltéseket. A Duna mentén – északról délre haladva – az első különösen veszélyes szakasz Sükösd fölött volt. Itt a védgátat március 13-án kedden szakította át a megáradt Duna. Szerdára virradó éjszaka mintegy 4000 katona és 5000 környékbeli lakos építette a védelmi vonalat Fajsz és Sükösd között. Reggelre sikerült homokzsák-nyúlgátat építeni az 51-es budapest-bajai országút mentén. Délelőtt azonban olyan magasra szökött a víz és oly erővel zúdult a nyúlgátra az árhullám, hogy elmosta a homokzsákokat, veszélyeztetve Kalocsa és Hajós településeket. Az itt dolgozó erőket azonnal átvezényelték a veszélyeztetett szakaszra, ahol megkezdték egy „?” alakú védvonal kiépítését Fajsz-Bátya-Miske-Hajós-Nemesnádudvar csomópontokkal. Ezeket a településeket magasan épített országút kötötte össze, így könnyen védhetőek voltak. Az esti órákra – bár az árhullám dühödten tört utat magának – ezt a harmadik védelmi vonalat hatalmas erők bevetésével sikerült kiépíteni. A helyi védelmi erők vezetője úgy rendelkezett, hogy ezt a védelmi vonalat minden erővel védeni kell, mert az itteni esetleges áttörés sok veszélyt rejt magában. Fajsz községet egyébként kiürítették, mert a víz nagy erővel tört a falu felé, és nem látták biztosítottnak, hogy sikerül feltartóztatni a kiépített védvonalnál. Ezen a napon Pörbölynél a Duna bal partján is gátszakadás következett be, ami a Baja-Bátaszék közötti vasútvonalat veszélyeztette. De a víz kitörése veszélyeztette Báta és Bátaszék településeket is.
Baján a déli gátszakadások hatására a vízszint mintegy 70 centimétert apadt, ezáltal az ott kiömlő víz csökkentette a városban a vízszintet, valamint enyhült a város mélyebb pontjain lévő utcaszakaszokat elzáró nyúlgátsorra nehezedő nyomás is. Így lehetővé vált az átázott védvonalak megerősítése, amit csütörtökre virradó éjjel elvégeztek. Sikerült megvédeni a transzformátorházat is, így nem maradt áram nélkül Bács megye déli része sem.
Azonban az egész déli szakaszon a legsúlyosabb helyzet Szeremle község alatt és Mohács-szigeten alakult ki. Szeremle házait Nádházi András százados és 450 katonája védte a pusztító ártól, de a március 14-én a község alatt átszakított gáton elemi erővel tört át a víz. Mohács-szigetet a délutáni órákban teljesen elöntötte az áradat. Az itt lakó mintegy 10 000 ember nagy részét már több napja elköltöztették, azonban többen nem akarták elhagyni lakóhelyüket és elbújtak a házakban.
A mentés ebben a rendkívüli helyzetben megfeszített erővel folyt. Szerdától több katonai rohamcsónakos mentőbrigád mentette a szigeten rekedt embereket, akik már a házak tetejére húzódtak a rohamosan emelkedő jeges víz elől. Mindezt erős szél, sodródó jégtáblák között, amit még nehezített a havazás okozta romló látási viszony is. A szigeten rekedt mintegy 900, a gátakon utolsó pillanatig helytálló katona is. A víz teljesen körülzárta őket. Körülbelül 400-an a Dunafalva fölötti gátcsonkon várták a segítséget. Ezeket a katonákat a mentőbrigádok Mohácsra menekítették. Egy másik csoport honvéd és tiszt szorult benn a mohács-szigeti sárháti iskolánál. Ők a rohamosan emelkedő víz elől az iskola padlására és tetejére húzódtak, mivel az iskola ablakait rendkívül gyorsan ellepte a víz. Megmentésükre a honvédség repülőgépről gumicsónakot dobott le. Majd a késő esti órákban Mohácsra érkezett a Magyarországon állomásozó szovjet csapatoktól több katona és technikai eszköz, így rohamcsónak, kétéltű motoros hajó. Gyakorlatilag a mentés minden emberileg elképzelhető módon folyt, az emberek erejük végső megfeszítésével küzdöttek az árvíz megfékezéséért. Sajnos, a vízszint – Baját kivéve – a gátszakadások ellenére sem csökkent. A nagy hideg miatt további jégrétegek képződtek a Dunán. A Baja alatti jégtorlaszt sem tudták szétverni, bár nagy erőfeszítéseket tettek. Új erősítések érkeztek, így a folyami flottilla több egysége, újabb műszaki, vízi alakulatok, valamint önkéntes segítők az ország minden részéről, hogy megakadályozzák az áradat további pusztításait.
A gátszakadások következtében néhány szakaszon csökkent a gátakra nehezedő nyomás, csökkent a vízszint is, de ezzel együtt nőtt az elöntött területek nagysága is. A Mohács-szigeten történt katasztrófa már olyan hatású volt, hogy a minisztertanács az árvízvédelmi kormánybiztos Dégen Imre mellett Apró Antalt és Erdei Ferencet bízta meg a mentési munkálatok helyszínen történő vezetésével. Ezzel együtt 25 millió forint gyorssegélyt is megszavazott az árvízkárosult lakosság megsegítésére.
A hatalmasra duzzadt víztömeg elvonulását a feltorlódott jégtömeg továbbra sem engedte. A műszaki katonáknak ugyan Fajszig sikerült megtörni a jeget, de március 15-én a jég az országhatárig még mindig állt. Növelte az árvíz nagyságát még az is, hogy a Duna bajor és osztrák vízgyűjtő területein nagy mennyiségű csapadék hullott, így az két újabb árhullámot okozott. Ez a két árhullám a Duna déli szakaszán összetorlódott, összegződött, s a torlaszok olyan víztömeget duzzasztottak fel, amelyek levonulása még jégmentes időben is komoly árvízveszélyt jelentettek volna.
A védekezéshez felvonultatott hatalmas erő, az emberfeletti küzdelem, a nagy számban alkalmazott gépek és a rengeteg anyag felhasználása ellenére a minden eddigit felülmúló jeges árvíz a Duna legalsó szakaszán az átázott gátakat több helyen – a bal parton Baja alatt és felett, a jobb parton pedig Bogyiszló térségében – átszakította. A gátszakadások következtében három község, valamint tíz község mélyebben fekvő része, Baja térségében és a Mohács-szigeten tanyacsoportok kerültek víz alá. Az elöntött terület mintegy 120 000-130 000 katasztrális holdra volt tehető.
Mohács területére a védelmi erőfeszítések következtében a víz nem tudott betörni, Baja és Szekszárd városokban pedig csak a mély fekvésű részek kerültek kisebb vízelborítás alá, s a víz továbbterjedését is sikerült meggátolni. A mentési munkálatokat megnehezítette, hogy a veszélyeztetett területeken a kiürítési rendeletnek a lakosság egy része – különösen a Mohács-szigeten – nem tett eleget. Persze ebben az is közrejátszott, hogy a 30 000 hektárnyi nagyságú Mohács-szigetre elemi erővel tört be az ár, s néhány órán belül ellepte az egész szigetet. A kiürítés ellenére is sok ember meghúzódott a házak padlásain, a házak tetején, s ott várta a segítséget. Szerdán a késő esti órákig az orkánszerű szél és hóvihar miatt csak néhány embert tudtak kihozni. A helyi árvízvédelmi és katonai szervek vezetői azonnali műszaki segítséget kértek. Csütörtökre virradóra meg is érkezett az első nagyszámú műszaki segítség. Szovjet katonák kétéltűekkel, nagyméretű motorcsónakokkal, pontonokkal felszerelve jöttek Bajára. Ugyanakkor rengeteg vascsónakot, rohamcsónakot és pontont küldtek a magyar katonai műszaki alakulatok is.
A szerda délutáni légi felderítés után a védekezést irányító törzs szakaszokra osztotta az elöntött Mohács-szigetet. A mentőcsoportok azt a feladatot kapták, hogy saját szakaszukon kutassák át a házakat, a fákat, a szárazon lévő helyet. Ugyanis az elöntött sziget vízszintje még nem egyenlítődött ki a Dunáéval, ezért további emelkedés volt várható. Napkelte után a katonai egységek azonnal megkezdték a mentési munkákat, szovjet és magyar katonák szálltak vízre.
A mentési munkában a legnagyobb terhet ebben az időben a katonák viselték. A sárháti iskolában körülzárt katonák – „házi készítésű lélekvesztőkkel”, amelyet az iskola ajtóiból, gerendáiból és az iskolapadokból fabrikáltak, tovább mentették a szigeten rekedt embereket. Mintegy 60 főt helyeztek biztonságba a vízzel körülzárt iskolában. A műszaki egységeknek csütörtök délig sikerült a katonákat és a kimentetteket Nagybaracskára szállítani. A mentést itt Kádár Mihály ezredes és Komlódi Elemér őrnagy irányította, akik egy beszámolóban elmondták, hogy a kimentett katonák kérték, hogy ne küldjék őket pihenőbe addig, amíg nincs minden ember biztonságban a Mohács-szigeten.
Óriási küzdelem folyt másutt is az emberek megmentéséért. Könnyűrepülőgépek egész délelőtt alacsonyan repülve pásztázták a szigetet, s adták le jelentéseiket, hogy hol észlelnek mozgást, vagy más segélyt kérő jeleket. Több kiindulóhelyről mentették az embereket. A mohácsi kiindulópontra a délutáni órákig mintegy 2400 lakost és 540 katonát hoztak ki a szovjet és a magyar katonák. Több száz embert mentettek ki a nagybaracskai kiindulópontra is. A mentési központ ebben az időben már Baján volt.
A mentés egész napon át, megfeszített erővel folyt. Persze a mentéssel egy időben meg kellett szervezni, hogy a fedél, élelem, ruha nélkül maradt embereket ellássák a legszükségesebbekkel, valamint kerüljön fedél is fejük fölé. A környék vízzel el nem öntött települései fogadták be a szerencsétlenül járt családokat. Így pl. Vaskút község lakossága már eddig 1000 árvízkárosultat fogadott be otthonaiba Dávodon 1500, Garán 1000 Mohács-szigetről kimentett ember gondozását vállalták.
A Duna vize ekkor már a gátszakadás következtében végig apadt, kétóránként egy-két centimétert, és lassan kiegyenlítődött az elöntött árterületekkel. Ugyanakkor az árvíz déli irányba húzódott. Ez már a jugoszláv vízügyeseknek adott feladatot. Déli szomszédunk szakemberei úgy tervezték, hogy a magyar határ alatti Batina (Kiskőszeg) és Bezdán vonalában fogják visszavezetni a vizet a Dunába. Abban a pillanatban, amikor a Duna vize csak néhány centiméterrel is alacsonyabb lesz, mint az ár, amilyen hosszan szükséges, felrobbantják a gátakat és így terelik vissza az áradatot a folyómederbe.
Pénteken, vagyis március 16-án a Duna magyarországi szakaszán Bajáig már megindult a jelentős mértékű apadás. Bajától az országhatárig – ugyan 6 kilométerrel lejjebb vonult a jégtakaró – csak nagyon lassú, napi 10-15 centiméteres volt az apadás. Nagy erőkkel folyt a gátszakadások pótlása, így Pörbölynél, Szeremlénél és Dunafalvánál. A Ferenc-csatorna bal parti töltésénél a Hercegszántó-Dávod közötti szakaszon jelentkezett csorgások és vízfeltörések miatt folyt kemény védekezés.
A mohácsi szigeten és a Baja fölötti elöntött részt kivéve némileg enyhült a helyzet a Duna déli szakaszán. A folyó vize mindenütt apadt, bár a Mohács fölötti jégdugó még tartotta magát. Az átszakadt gátrészeken gyengült a vízömlés, mert az apadás következtében a folyó és az elárasztott területek vízszintje kezdett kiegyenlítődni, sőt Baja fölött a Duna vízszintje már alacsonyabb is volt. A Mohács-szigeten azonban változatlanul súlyos volt a helyzet. Pénteken mintegy 70 centimétert emelkedett a víz.
A magyar és szovjet katonák péntekre virradó éjjel sem hagyták abba a mentést. Több ezer fáklyát és viharlámpát helyeztek el azokon a vízi útvonalakon, amelyeken a körülzárt embereket meg lehetett közelíteni, hogy így jelezzék az utat a mentőbrigádoknak. Az éj folyamán ismét sok embert sikerült kimenteni. Pénteken reggel nagyszabású mentőakciót szerveztek. Kilenc szakaszra osztották a Mohács-szigetet és kilenc – rádióval felszerelt – rohamcsónak indult a vízzel körülzárt és eddig még fel nem kutatott emberek megkeresésére. Ahol bajbajutottakra bukkantak, ott rakétalövedéket lőttek fel, s a jelre a partról nagyméretű vízi járművek indultak menteni. A rohamcsónakosok rádióadón is közölték a megtalált emberek tartózkodási helyét. A délutáni órákig 500 embert mentettek ki Nagybaracskára, Mohácsra, Hercegszántóra és a többi kiindulóhelyekre. A repülőgépek is egész nap levegőben voltak, hogy felderítsék mindazokat a helyeket, ahol még emberek tartózkodtak. Minden valószínűség szerint szombaton délig mindenkit kimentettek a Mohács-szigetről, ami hozzávetőleg 5871 főt jelentett. Igaz, kétszázan az állami gazdaság épületeiből nem voltak hajlandóak kijönni, ladikokkal várták az ár levonulását. Az emberek mentése után került sor a visszamaradt ingóságok, termények és állatok mentésére. Szombatig mintegy 200 tehergépkocsit, 3000 szarvasmarhát, lovat, sertést, 400 szekeret és épületfát, gerendát hoztak ki a biztonságos száraz helyekre. A hatalmas arányú mentőakciónak halálos áldozata is volt. Kötelességének teljesítése közben hősi halált halt a Mohács-szigetnél Horváth Sándor határőr-törzsőrmester és A. Peter Tulbanov szovjet tisztes. Horváth Sándor két társával motorcsónakon indult a Mohács-szigetre a mentési munkák végzésére. Közben a motorcsónak egy víz alatti tuskónak ütközött és felborult. Horváth törzsőrmester a jeges vízben szívgörcsöt kapott és meghalt. Két társa szerencsésen kimenekült. Tulbanov tizedes kétéltű páncélossal indult március 16-án Nagybaracskáról a szigeten rekedtek mentésére. Egy emelkedőre kúszott fel az általa vezetett lánctalpas, amikor megcsúszott és visszazuhant a jeges vízbe. A jármű két utasa megmenekült, a tizedes azonban a jeges vízbe fulladt.3
A Mohács feletti jégtorlasz szétrobbantásán egész nap dolgoztak, de a műszaki alakulatok nagy részét lekötötte az emberek mentése. Az árvízvédelmi szervek úgy tervezték, hogy szombaton teljes erővel bombázni, robbantani fogják a jeget, ugyanis a Duna délibb szakaszán már csökkent a víz, s néhány helyen már alacsonyabb a Duna vizének szintje, mint az elöntött árterületen. Ezt figyelembe véve a jugoszláv vízügyi szakemberek pénteken reggel Batinánál mintegy háromszáz méteres szakaszon felrobbantották a gátat, hogy a folyó medrébe visszavezessék a Mohács-szigetről lefelé húzódó vizet. A megnyitott gátszakaszon nagy erővel ömlött vissza a víz a Dunába, s ennek hatása szombaton reggel már érezhetővé vált az elöntött magyar területeken is.
Hercegszántón viszont erőteljesen kellett védeni a Ferenc-csatorna gátját. Jugoszláv és magyar erők közös erővel dolgoztak a gátak védelmén. Ha áttörne a víz, az elöntené Bátaszéket, annak környékét és Jugoszlávia egész bácskai részét. Sikerült is tartani az áradatot és előreláthatóan – éppen a batinai visszaömlés miatt – továbbra is védeni lehet a gátak épségét. Baja fölött mintegy 200 méteren megnyitották a gátat, így a víz már visszafelé folyt a Dunába, enyhítve az elöntött terület helyzetén.
Ugyan Bajáig a Duna jelentős mértékben apadt, Mohács térségében azonban kisebb, 11 centiméteres vízszintemelkedés jelentkezett. Az álló jég határa is lejjebb vonult, az eleje a bajai hídtól északra 5 km-re, míg az alsó határa Mohácsnál volt. Mohácstól a határig már jégmentes, szabad vízterület volt. Ekkor azonban nagyobb veszélyt jelentett a Ferenc-csatorna jugoszláviai oldalán bekövetkezett töltésszakadás, amely Bacski Breg község vonalában keletkezett. A víz egy része akadálytalanul ömlött Hercegszántó és Dávod felé. Ezt megakadályozandó, a két falu között zárógát kiépítését kezdték meg. A hercegszántói lokalizációs munkáról Ihrig Dénes írja4: „Március 17-én sikeresen megtörtént az árvédelem legbravúrosabb tette. 12 óra alatt 700 m hosszú nyúlgát épült, mely 2,01 m vízoszlopot tartott. A gát természetesen éjjel készült. Amit építettünk, az nem nyúlgát volt, hanem egy sok-sok zsák vastagságú várfal, amire virradatra kezdtek bizalommal nézni a falazók.”
Ezzel együtt a Hercegszántó alacsonyabban fekvő részein lévő házakból az embereket is kiköltöztették. Hasonlóan veszélyes gátszakadás történt Bátya alatt is, ahol a védvonal mintegy 30 m-es szakaszon megsemmisült. A rés betömését gyakorlatilag perceken belül megkezdték, ezzel együtt rengeteg követ és homokzsákot hordtak a helyszínre. Vasárnapra virradó éjjel (március 18.) Bátyánál – e rendkívül veszélyeztetett szakasznál – sikerült elzárni a gátakat. A védelmi munkákat a helyszínen Erdei Ferenc, a Minisztertanács elnökhelyettese irányította. Katonák és civilek, vasutasok és gépkocsivezetők pillanatra sem lankadva 26 órán át dolgoztak megfeszített erővel, hogy megállítsák az áradatot. A gát elzárásával megakadályozták, hogy az ár Kalocsa felé törjön.
A Baja fölötti gátrobbantás hatására a víz most apadt ezen a területen is, s végig az egész Alsó-Duna szakaszon. A robbantások következtében megindult a jégzajlás egészen a határig. Vasárnap az esti órákban Baja alatt 15 kilométerig már jégmentes volt a Duna. Ugyanakkor jelentősen apadt a folyó vize és csökkent az elöntött területek vízállása is. Ebben az időben a legfontosabb kérdés az volt, hogy a jégzajlástól, az apadás mértékétől függően mikor lehet megnyitni a Mohács-szigeten is a gátat. Az árvízvédelmi szervek úgy tervezték, hogy a vízállástól függően hétfőn vagy kedden Mohács-szigetnél is megnyitják a töltést, hogy az elöntött területekről is visszahúzódjon a víz. A zajlás jelentősebb hatása a szakemberek szerint hétfőn vagy kedden volt várható.
Ugyanakkor Hercegszántó határában a jugoszláv területekről még mindig visszafelé folyt a víz. Az itt dolgozó honvédségi alakulatok és a mozgósított lakosság azonban az országúton épített nyúlgáttal tartotta vissza a 10 méter magasságú vizet. Éjjelnappal folyt a gátak erősítése, magasítása. A környéket szinte ellepték a gáterősítéshez szükséges anyagot szállító tehergépkocsik. A honvédség és a lakosság immár negyedik napja védte ezzel a gáttal Hercegszántó, Dávod, Bácsalmás és a környező községek házait.
A jugoszláv árvízvédelmi szakemberek a batinai gátmegszakítással próbálták csökkenteni a felfelé és Szabadka irányába húzódó vizet. A bezdán-zombori országutat és vasútvonalat is elöntötte a víz, s a jugoszlávok ekkor már a Baja-Zombor közötti vasúttöltést erősítették. Hétfőre tovább enyhült a helyzet a Duna alsó szakaszán, katonai műszaki alakulatok a megálló jeget azonnal robbantották, így annak alsó határa már Mohács alatt volt. Az elöntött területeken is csökkent a víz magassága, ekkor Hercegszántónál 35 cm-t apadt. Tervbe vették, hogy a jelentős apadás miatt megnyitják a Ferenc-csatorna és a Duna gátjait, hogy a víz mielőbb visszafolyjon a folyó medrébe. Emellett nagy teljesítményű szivattyúkat is munkába állítottak, hogy átemeljék a vizet a gátakon. Hozzávetőlegesen a Duna bal partján üzembe állított 200 szivattyúnak mintegy 760 millió köbméter vizet kell visszavezetnie a Duna medrébe.
A víz apadásával kezdett visszatérni az élet a rendes kerékvágásba. Megkezdték Baján az elöntött területek fertőtlenítését, a posztógyár is megkezdte a termelést. Hercegszántónál nem kellett tovább magasítani a töltést, már csak az átszivárgásokat kellett lokalizálni. Jugoszláv területen is megállt az áradás, már csak a vizet kellett ott is visszavezetni a medrébe. Több katonai alakulatot is visszavezényeltek a laktanyába, csökkentve a védekezésben részt vevők számát. A továbbiakban a feladat már az orvosoké és a közegészségügyi szakembereké lett, akik megvizsgálták a lakosságot, védőoltást adtak, illetve fertőtlenítették a lakásokat, utakat és a kutakat. A mérnökök és műszaki szakemberek felmérték a károkat és megkezdték az újjáépítés megszervezését.
Utóirat a honvédekért
A magyarországi dunai árvizek történetének utolsó száz évében rendkívüli helyet foglal el az 1956. évi márciusi jeges árvíz, amely az időjárás télutói megenyhülésével és a jég felszakadozásával keletkezett jégtorlódások visszaduzzasztásából jött létre. Az óriási méretű jégtakaró, melynek Mohács feletti mennyisége becslések szerint is 186 millió m3 volt, már előre vetítette a katasztrofális jeges árvíz lehetőségét.
A védekezők hatalmas seregének önfeláldozó, a rendkívül mostoha időjárási viszonyok között végzett munkája, az árvízvédelem rendelkezésére bocsátott nagy mennyiségű földmunkagép, szállítóeszköz bevezetése és a védekezési anyagok tömeges felhasználása lehetővé tette, hogy a magyar Duna 426 kilométer hosszú szakaszán 350 kilométeren a jeges árvíz betörését sikerült megakadályozni, illetve az árvíz pusztításától nagyobb területet megmenteni. Mintegy 40 000 ember, 2500 tehergépkocsi, több száz munka- és kotrógép vett részt a mentési-védekezési munkálatokban. A munkát éjjel több mint százezer fáklya és csaknem száz áramfejlesztő gép tette lehetővé. A gátak erősítésére és megvédésére csaknem 1,5 millió homokzsákot, 70 000 tonna követ, több száz köbméter gerendát, pallót és egyéb nagy mennyiségű anyagot használtak fel.
A Dunának hazánkat átszelő szakaszának nagy részén – 350 kilométer hosszúságban – a gátak állták a víz és a jég rohamát, s a hatóságok, a honvédség, a lakosság egyesített, megfeszített erejével sikerült megvédeni 650 ezer katasztrális holdnyi területet a rajta levő városokkal, ipartelepekkel. De a jeges vízáradat a Duna déli szakaszán mégis hatalmas pusztítást okozott. A védekezők erőfeszítése ellenére Sükösd és az országhatár között (60 km) 22 helyen szakadt át a gyenge és alacsony dunai töltés. Négy község egész területét, 16-nak pedig kisebb-nagyobb részét elöntötte az ár. Mintegy 8500 ház került vízbe, s ezek közül 3500 lakhatatlanná vált. Az árvízkárosultak száma 30 000, s néhány halálos áldozata is volt a pusztító vésznek. Hosszabb-rövidebb időre 130 000 katasztrális hold mezőgazdasági terület került víz alá. A pusztítás hírére megmozdult az ország. Ki két karja erejét nyújtotta a bajba kerültek megmentésére, ki pénzzel, ruhaneművel, a hajléktalanok befogadásával mutatta meg együttérzését.
De a mentés hősei – mint napjainkban is – a honvédek. Éjjel-nappal, jeges árral, zúgó, csontig hatoló, rohamcsónakokat borítgató szélben, halálmegvető bátorsággal járták a vizet. Lehasaltak a ponton szélére, csáklyával a kezükben. Csáklyázták a jégtáblákat a csónak elől, miközben bajtársuk egyik kezével a csónakot irányította, a másikkal csáklyázó társát tartotta, a vállszíjánál fogva, hogy a jeges árba ne zuhanjon. Nem ismertek akadályt és nem ismertek lehetetlent. Honvédek, rendőrök és a szovjet hadsereg harcosai, akik nem törődtek az életükkel, úsztak a jeges árban, gázoltak övig vízben, testükre ráfagyott a ruha, de megmentettek, amit tudtak. Építettek gátat, útját szegték a víznek, Baján védték a transzformátort úgy, hogy körülbástyázták az egészet homokzsákokkal. Sárháton körülzárta őket a víz, de ott maradtak, kitartottak. Megállították a vizet a pályamunkásokkal Hercegszántónál. Ezért nem öntötte el az ár Bácsszentgyörgyöt, Dávodot, Csátalját. Nagybaracskára ezer és ezer menekültet hoztak. Roppant kárt, iszonyú riadalmat, kétségbeesést okozott a jeges áradás.
Nagyon sokan még emlékeznek az áradatra, a borzalmakra. Mesélnek róla, de sokan úgy hárítják el a kérdésre a választ, hogy ne is beszéljünk róla, még most is beleborzongok. Kérésüket tiszteletben kell tartani, de emlékezni kell elsősorban azokra, akik éjt nappallá téve helytálltak ebben az embert, országot próbára tevő eseményben.
2006-ban ismét rendkívüli áradás veszélyeztette az országot mind a Duna, mind a Tisza és egyéb folyói mellett. A védekezés súlyát – a helyi lakosság mellett – ma is a honvédség tagjai, immár a hivatásos honvédség katonái viselték. Jó ismét katonának lenni – írta egy „szerdzsó”. – Az emberek között, főleg itt, a veszélyeztetett területeken nagy megbecsülésnek örvendünk. Sólyom László köztársasági elnök egy veszélyeztetett gátszakaszon tett látogatása alkalmából megjegyezte: példás együttműködésben dolgoznak az árvíz ellen védekező szervezetek, és jó volna, ha ez az ország nemcsak a bajban mutatná meg, milyen teljesítményre képes.
Példás együttműködésben dolgoztak az 1956. évi jeges árvíz elleni védekezésben a vízügyes szakemberek, a lakosság, a belügyi szervezetek és természetesen a honvédségi alakulatok is. Akkor (is) jó volt, jó katonának lenni!
Felhasznált irodalom
Szabad Nép 1956. márciusi lapszámai
Hercegszántó, Baja, Bátya és az Alsó-Duna-völgyi Környezetvédelmi és Vízügyi igazgatóság internetes portálja
Jegyzetek
1 Szabad Nép 1956. március 3., 2. oldal.
2 Szabad Nép 1956. március 10., 4. oldal.
3 Az árvíz a polgári lakosság közül is áldozatot követelt. Bogyiszló térségében Pregor Ferencné és Bálint Mihályné, Mohács-szigeten pedig Sümegi Imre homorúdi lakos estek az árvíz áldozatául.
4 Vízügyi Közlöny, 1956. április, 418. oldal.