Forrás, 1969/1. szám (1969. március)

Nagy Piroska

Hercegszántó.
Egy nemzetiségi falu a határszélen

Dél lett, mire elértük az országhatárt, a hercegszántói vendéglőben ebédelünk. Tágas, tiszta terem, modern berendezés, jó fűszeres bácskai konyha. Rajtunk kívül csupán egy asztalnál ülnek vendégek, hétköznap van, őszi betakarítás ideje. A vidám asztaltársaság is munkaruhát visel. Bort isznak. A kép csak akkor válik érdekessé, mikor egy fiatalasszony jön sebbel-lobbal, megáll a társaság előtt, s bosszúságát leplezve tréfálkozik, hogy a férje talán elfelejtette megnézni az óráját. Hellyel, borral kínálják, de az asszony makacsul a falhoz támaszkodik és vár. Várja az urát. Az meg nyilván restelkedik a barátai előtt, mert csak iszogat, beszélget, mintha ott sem lenne az asszony. A fiatal nő délszláv típus, akiről így szól a dal:

Szemöldöke a tenger nadálya,
Szempillája a fecskének szárnya

Eddig magyarul beszélt, de hirtelen rákezdte, a maga nyelvén mondta, mondta a csupa tűz sokác asszonyka, s a férj behúzta a nyakát, még a borát sem itta ki, megindult engedelmesen hazafelé az asszonya előtt.

Sofőrünk, aki szereti, ha nőbarátnak és asszonyértőnek tartják, azt állítja, hogy a délszláv nők forrón szeretnek, és ádázul gyűlölnek. Lobbanékonyak, vígkedélyűek, — és nem tűrik az igát.

Már kezdem megtanulni hányféle csoportot takar ez a gyűjtőnév: délszlávok. S milyen sokfélék, ha csak a magyarországi csoportokat tekintjük is. Bács megyében találhatunk: horvátokat, sokacokat, szerbeket, bunyevácokat, akik magukat az irodalomban dalmatáknak nevezik, mivel Dalmácia határából jöttek a török elől, a Duna folyó mellől. A bunyevácok katolikusok, közöttük nem találunk görögkeletieket.

Dr. Jankó János azt írja, hogy a töröktől kergetve jöttek a bunyevácok, a sokácok. Szántovára a sokacok telepedtek le az akkor puszta faluba, ahonnan ugyancsak a törökök pusztították ki a magyar lakosságot. A kánaán gazdagságú földre aztán visszaszállingóztak a magyarok is. „1894-ben Szántován már sok a magyar család, de az öreg sokácok emlékeznek még arra azidőre, mikor itt magyarok nem voltak” — írja Jankó János.

Hercegszántónak ma 3500 lakosa van, ennek 40 százaléka horvát és sokác. Az utóbbiak szoros kapcsolatot tartanak fenn a Jugoszláviában levő Béreg községgel, szinte minden családnak van ott rokona. Ugyanis a sokác legény nemrég még csak sokác leányt vett el, még szerbbel sem házasodott össze. Ha saját falujában vagy a környéken nem akadt hozzáillő, messze földre is elment menyasszonyért. Ma már összeházasodnak magyar vagy német leánnyal is, sőt már a vagyont sem igen nézik, lévén mindenki termelőszövetkezeti tag. Három szövetkezet van ebben az aránylag nem nagy községben, s mind a három szövetkezetben keverednek a magyarok, délszlávok. A családok átlag 50—60 ezer forintot keresnek évente a szövetkezetben.

A lakodalmi szokások érdekesen alakulnak napjainkban: most már vendéglőben rendezik a vacsorát, a menyasszony hosszú nylon ruhát, fátyolt visel s végig üli a vacsorát az uszályos ruhában, de a menyasszonytánchoz felveszi a bőszoknyát az a falusi leány is, aki sohasem járt népviseletben. A régi szokások nagy részét megtartják, még a kontyolást is, akármilyen modern, rövid frizurát visel a menyasszony. Bekötik a fejét kontykendővel, úgytáncolhat. A magyar és a délszláv családoknál egyaránt ismeretes a lakodalmi termőág vagy élőág, amelyet szalaggal, pattogatott kukoricával díszítenek. Eztviszik a lakodalmas menetben, majd a menyasszonytánckor elárverezik. Egyébként az élőágat karácsonykor is láthatjuk még idős házaspároknál, ez volt a karácsonyfa őse. Ovális alakja is ismeretes, ezt a gerendára akasztjákkarácsonykor.

Amikor a közeli Csávolyon jártam, meglepett, hogy abban a kis faluban minden van, ami máshol városi sajátosság. Hercegszántón is megvan minden kényelem, ami a közösség életét szolgálja. Hatszáz férőhelyes művelődési ház, 416 férőhelyes mozi, könyvtár, óvoda, iskolai napközi, öregek napközije, vendéglő, bálterem, bisztró, hangulatos kiskocsmák tamburazenekarral. Megjegyezzem: a tamburások nappal tsz gazdák, ez az esti „mellékes” jövedelmük. Most építenek pártházat, vízművet, elkészült az autóbusz-váróterem, a parkolóhely.

Az öregek napközije új intézmény. 27 férfi és nő van itt, akiknek egyébként nagyon szomorú lenne az élete egyedül. Nem mindegyik gyermektelen, de mégis magányos, elfelejtett. Az öregek napközije megoldja az étkeztetést és a társaságot. A vezető nő, a kedves, mindig vidám Marija Filákovics nagy tapintattal már rászoktatta a bácsikákat a mindennapos borotválkozásra, ingváltásra. Úgy jönnek be minden reggel, mintha vendégségbe jönnének. Könnyű a jót megszokni. Köztük a legszegényebb ember, akinek otthon kenyere sem volt, a minap szóvátette, hogy másnapos kenyeret kapott az ebédhez. Méltatlankodott, úgy megszokta a mindennapi puha cipót a mindennapi húshoz. A férfiak inkább kártyáznak, az asszonyok olvasnak vagy nézik a televíziót. Ebéd után alvás, majd hazasétálnak saját otthonukba. Az idős asszonyok egyrésze még népviseletben jár, 30 éve még ezt viselte az egész falu lakossága. Persze ez a viselet sokat változott az utóbbi száz év alatt. 1866-ban még azt írja Róna Sándor a Vasárnapi újságban, hogy a bunyevácnak éppen ellentéte a sokác nő, az európai indián. „A hajadon egyetlen testhez simuló ingben jár, derekát tarka öv keríti, haját lesimítja homlokára és tollakkal cifrázza.”

A toll szeretete később is megmaradt a sokác nő fejdíszén, a perje vagy tollforgó 10—12 kócsagtollból állt.

S íme mutatóba néhány ruhadarab neve: pregacsa: kötény, maranka: keszkenő, csarapa: harisnya, kosulya: ing, csizme: csizma; hímzett sarokkal, a patákkal.

Kedves, ahogyan egymást becézik a sokácok. A Fábián: Faba, Bonifác: Bona, István: Sztipa, Péter: Pera, Cecília: Céca, Ágnes: Jánya, Magda: Mánda, Borbála: Bara, Vera: Vérka.

A napközi öregasszonyai nézik az ablakon át a divatos fiatal lányokat, asszonyokat, s felemlegetik a múltat, saját ifjúasszony korukat, amely nagyon keserves volt. Valósággal cselédszámban tartották a fiatalasszonyokat, meg kellett mosniuk apósuk lábát, zsírral kenegetni, megfésülni a férfiak hosszú haját.

Rengeteg babonát gyűjtöttem az öreg sokác asszonyoktól, demost csak a vilákról szólók, a tündérekről, mert ennek költői szépsége van. Beszéltek a vilino kólóról, s azt mondták, magam is megláthatom azt a helyet,ahol tündérek járták a kólót. Menjek csak ki a rétre, ahol legzöldebb a fű, ott jártak. De nehogy a lábuk nyomába lépjek, kerüljem ki azt a helyet, mert rontás van ott. Ha valakit meg akarnak átkozni, azt mondják: Menj a vilák körébe! Akkor az illető beteg lesz. A vila rontó tündér, s még keveseknek sikerült legyőzni. Markó királyfinak sikerült, mert mikor szép hangú barátját megirigyelte egy vila, és a torkába lőtte nyilát, Markó buzogánnyal döngette a vila hátát míg gyógyfüvet nem adott.

Eső varázsló énekre is megtanítottak, a dodolára:

Mi megyünk a falun által,
Oj doda, dodola,
És a felhők égen által,
Oj doda dodola,
Mi sietve, ők sietve,
Oj doda dodola,
De gyorsabban ők futottak,
Oj doda dodola,
Bort, búzát béharmatoztak,
Oj doda dodola.

Marija Filákovics országosan híres népi énekes. Lánya, Danica a falu óvónője kíséri harmonikán. Lágy, szépségesen szomorú dallamokat hozott magával ez a nép, mennyi mélabú van még a szerelmi énekeikben is. Pedig Marija inkább vidám természetű. Barátnőjével együtt ő a sokác farsang főszereplője. Az itteni farsang különbözik a mohácsitól, sokkal szelídebb. Itt nincsenek rémisztő álarcok, ők a jelmezek szépségével vetélkednek:

— Minden évben töröm a fejem, hogy új legyek. Tavaly cigánylánynak öltöztem és jósoltam mindenkinek. Egyszer egy évben meglehet mondani az igazságot. Kolleganőm török basának öltözött. Kicsi és kövér, nemkellett kipárnázni, tökéletes alakja van a basához. Volt vagy hatvan jelmez a legutóbbi farsangon is. Jó mulatság nálunk az asszonyok bálja. Oda férfi nem jöhet be, csak a zenekar tagjai. A férjek legfeljebb a vendéglő ablaka alatt kukucskálnak, vagy az ajtónyíláson át pénzt adnak be a feleségüknek éjfél után, nehogy pénzzavarba kerüljön az asszony.

— Sohasem férkőztek be férfiak női ruhában?

— Dehogynem! De meg is bánták. Leitattuk, csúffá tettük őket! Lehúztuk a felső ruhát, úgy dobtuk ki az ajtón. Én ellenben akár hányszor felöltöztem már férfinak. A múltkor is … Szövetkezeti táncmulatság volt, de valahogy nem akart vidámodni a társaság, nem volt hangulat. Volt ott egy katonatiszt, szemügyre vettem, a ruhája illene rám. Átöltöztettük civilbe és én jelentem mega dobogón katonaruhában, még bajuszt is ragasztottam. Lejátszottam nekik, hogy mulatnék én, ha katonatiszt lennék. Mindjárt megváltozott a hangulat, kikerekedett a jó mulatság, hajnalban mentünk haza. Az uram csak arról tudta meg, hogy megint maskara voltam, hogy bajusszal ébredtem. Fáradt voltam már alvás előtt lemosni.

Gyorsan és hibátlanul beszél magyarul, mégis többször aggódva mondja: — Nem tudok eléggé magyarul. Egymás között mindig a magunk nyelvén szólunk.

Minden falunak megvan a maga krónikása, Hercegszántón is megtaláltam Bognár József tanár személyében. Bemutatkozáskor hangsúlyozta, hogyő a magyar iskolában igazgatóhelyettes. Itt ezt meg kell szokni: délszláv iskola, magyar iskola. Érdekes a tanulók aránya. A magyar iskolában 293 gyerek tanul, a délszláv iskolában 95, noha a falu lakosságának 40 százaléka délszláv, s náluk sincs kevesebb gyerek. Ez már a vegyes házasságok eredménye, vagy az egyes délszláv családok tudatosan inkább magyar iskolába íratják gyermeküket? Erre nem kaptam választ, s azt sem állíthatnám, hogy a továbbtanulás érdekében történik így. Az igazság az, hogy a hercegszántói fiatalok közül kevés választja a gimnáziumot, de még a szakközépiskolát is, inkább ipari tanulólesz. Igen kis részük megy csak a termelőszövetkezetbe, ezek egy vagy két év múltán szakmunkásképzőben tanulnak tovább. Az általános iskolának 600 négyszögöles gyakorló kertje van, azzal a céllal létesült, hogy megszerettesse a mezőgazdasági munkát. Ezt a célját még nem érte el, de ez nem az iskolán múlott. Az iskola vezetősége mindent megtesz, hogy közeli kapcsolatba kerüljön a szülőkkel. Azt mondja Bognár József:

— A szülők iskoláját minden évben megtartjuk, ráadásul nyílt tanítási napokat rendezünk, amikor a szülők reggel nyolckor beülnek az iskolába, résztvesznek az órákon, és így látják, milyenek ma a követelmények. Eddig a tanító és a gyerek dolgának tudták az iskolát, most már látják, hogy otthon is kell tanulni. A követelmények megnőttek, mióta a szülők kikerültek az iskolából. Még egy fiatalasszony is azt mondta, akinek elsőosztályos kislánya van: „Én még palatáblára írtam, a kislányom meg milyen szépen dolgozik a kirakós táblákkal.”

— Kinek a birtoka volt Hercegszántó?

— Albrecht főhercegé. Erdészet volt itt és szántó, de afalu nem erről kapta a nevét, a névadás még az 1300-as évekre tehető. Egy Herceg nevű földbirtokosé volt a falu, illetve négy kis község, elszórva. Ezekközül kettőnek a nyomát még mindig megtalálhatjuk a községtől keletre fekvő kétdombon Tad és Hetés néven. Mikor aztán Herceghez Szántó nevű földbirtokos csatlakozott bérlőként, egyesített nevükből keletkezett a község neve. Én magamcsak 1950-től dolgoztam fel a község történetét. 1950-ben a 45-ben kiosztott földek még a tulajdonosok birtokában voltak. A termelőszövetkezetek csak1959—60-ban alakultak, előtte a próbálkozások korszaka volt.

— Nem tudom, ebben a faluban volt-e zádruga, a szövetkezés őse? Ez a délszláv családoknál volt szokásban. Zádruga: olyan egyesülés, amely vérségi kötelék által kapcsolta egybe tagjait. A zadruga ügyeit megválasztott főnök vezette, rendszerint idősebb tapasztalt ember. Ő osztotta be a munkaidőt, ő osztotta szét a lakásokat. A közösség tagjai azonban az ő vezetése alatt sem veszítették el önállóságukat, birtokjogukat. Lehetséges volt a kilépés, vagy újtagok befogadása. A pomázi szerbeknél pl. milliomos zádrugát is számontartottak.

— Nos, Hercegszántón azért alakult három szövetkezet, merta község határát mezőgazdasági szempontból három részre lehet felosztani. Egyikrésze alkalmas paprika és zöldség termesztésre, másik csak szántóföldi növénynek jó, s megint külön egység a Holt Dunai rész.

— Tetszett nekem, hogy a nagyüzemi szőlők elejét is az útfelőli részén virággal ültetik végig. A gyümölcsösök sarkában is virágot látni itt-ott, akárcsak az egyéni tulajdonosoknál.

— Szeretik a szépet. Elterjed a szövés is, igen szép mintájú csilimeket szőttek az idősebbek. A fiatalsággal már nehéz megkedveltetni. Noha kialakult ízlésük még nincs. A fiatal párok új házaiban gyakran találkozunk giccsel.

— Hány új ház épül évente?

— Nyolc évre visszamenőleg vizsgáltam meg: átlagosan évente tizenkettő. Most a lakosság kulturális igényeinek vizsgálatába kezdtem. Sajnos, a házakban még kevés a könyv, kevés a festmény. A háztartás gépesítése előrehaladt, sok a tévé-készülék is, de nagy munkaidőben legfeljebb az estimesét hallgatják meg a gyerek kedvéért. A könyvtárban Berkesi meg Jókai megy, filmek közül is a kalandosat kedvelik. Nemigen vesznek kézbe mezőgazdasági szakkönyvet sem.

Szomorú kulturális kép a magyar Bácska gazdag falujában. Nem vigasztalásul, de hadd mondjam el, hogy legutóbb a gyöngyösi könyvtárban végzett vizsgálódásaim során pontosan ez volt a kép ott is. A tsz-tagok igenigen kis százalékát találtam az olvasók között, azok sem olvastak szakkönyvet, csak Jókait. Dehát mindez természetes számunkra, akik láttuk a termelőszövetkezeti parasztság erőfeszítéseit, alkotó munkáját. Most jutottakel az anyagi biztonsághoz, egyrészük felépítette és berendezte már az új házat is. A következő lépés: felkelteni a kulturális igényeket, tartalommal tölteni meg a szabad napokat.