Bácsország, 2017 / 1. szám

Gebauer Hanga

„A kor néprajztudományának nagy vállalkozása”¹

Bács-Bodrog vármegye bemutatkozása a Millenniumi Kiállításon Jankó János fényképfelvételeinek tükrében

Az Ezredéves Kiállítás előkészületei

„A millennium legillőbb megünneplése volna a mai és a történelmi Magyarország teljes hű képének bemutatása egy nagyarányú országos ethnographiai kiállítás keretében.”² Írta le Herrmann Antal 1890-ben a többek által megfogalmazott igényt a közelgő millenniumra készülve. Külföldi példák mellett magyar előképek is voltak már ekkor a terv megvalósítására. Egyik legtöbbet emlegetett előképnek az 1873-as Bécsi Világkiállítás tekinthető, amelynek nemzetközi falvában egy berendezett, sőt az első két esetben még lakókkal is bíró székely és erdélyi szász, valamint egy román ház került bemutatásra a korabeli Magyarország területéről. Ezek azonban inkább szolgáltak látványosságképpen, muzeológiai értékük csekély volt. Kevésbé ismert, azonban a tudománytörténet szempontjából közvetlen előképnek tekinthető a 12 évvel később, 1885-ben rendezett Országos Kiállítás, amelyen 15 parasztszoba került bemutatásra.³ A Millenniumi Kiállítás szervezői két fő csoportban kívánták bemutatni Magyarország korabeli közművelődési állapotát és történetét, egy jelenkori és egy történeti kiállítás keretében.⁴ A jelenkori kiállítás részét képezte a Néprajzi Falu, amely terveinek kidolgozásával az Ezredéves Kiállítás Igazgatósága Jankó Jánost bízta meg, aki nem csupán kiváló múzeumi szakember volt, hanem „a néprajzi módszerű tájkutatás első, s mindmáig legnagyobb hatású mestere”.⁵

Jankó a több mint egy évet igénybe vevő előkészítő munkálatokat 1893-ban kezdte meg, először az irodalom tanulmányozásával, amelynek segítségével pontosan meg tudta tervezni az ország teljes területére kiterjedő terepmunkáját az egyes falvak szintjéig lebontva. Segítségére voltak ebben a Kiállítási Igazgatóság által rendelkezésére bocsátott, az egyes megyék által beküldött építészeti fényképfelvételek, amelyek tanulmányozásával meg tudta határozni a kutatást igénylő régiókat. „Ha vannak különböző typusok a népies építkezésben, akkor azok egyfelől csakis a különböző nemzetiségek, másfelől ugyanazon nemzetiségek különböző geográfiái viszonyok közt élő csoportjai közt lehetnek.”⁶ Mivel Magyarország demográfiai adatai szerint az ezredfordulón az ország lakosságának hozzávetőleg fele volt magyar, másik fele valamely nemzetiség tagja, Jankó úgy állította össze terveit, hogy a Néprajzi Falu képe is ezeket a hovatartozási arányokat tükrözze.⁷ Terve 31 házat tartalmazott, amelyből aztán a megyék vállalása nyomán 23 megye 24 háza valósult meg, 12 magyar és 12 nemzetiségi.⁸ Torontál vármegye két ház felépítését vállalta, a német mellett egy szerbét, így Bács-Bodrog vármegyének lehetősége nyílt, hogy felépítse a kiállítás egyetlen sokác házát. Az egyes porták mellett „egy havasi juhászkunyhó, 3 alföldi parasztkunyhó, egy cigányputri, egy községháza, egy községi tűzoltószertár, népiskola és óvoda, községi kórház, valamint templom volt hivatva a korabeli Magyarország népi építkezését s a falu arculatát bemutatni.”⁹

Jankó 1894-ben közel egy-egy hetes terepmunkák keretében végigjárta az általa kijelölt megyéket. Az év októberében írott jelentéséből kiderül, hogy Bács-Bodrog megye bejárására szeptember 22. és 26. között került sor, amikor végiglátogatta az összes sokácok lakta települést, szám szerint hatot: Szontát (Szond), Vajszkát, Bogyánt, Plávnát (Palona), Béreget és Szántovát¹⁰ (ma Hercegszántó). A felsorolt falvakon kívül még Bács és Monostorszeg tartozott a sokác települések közé, azonban Jankó törekedett, hogy minden nemzetiség kultúráját ’ősi’, ’tiszta’ formában mutassa be, és úgy ítélte meg, hogy e két településen „városi jellegöknél fogva” nem nagyon remélhet már „eredetiséget”.¹¹ A feladatról ő maga így számol be 1896-ban: „Bács-Bodrogh vármegye 1894-ben elhatározta, hogy az ezredéves országos kiállítás keretében létesítendő néprajzi faluban bemutat egy sokacz házat a typusos berendezéssel és néhány híven felöltöztetett alakkal. A kiállítási igazgatóság erre egy bizottságot küldött ki a helyszínére, hogy ott szakszerűen állapítsa meg, milyen ház, mily berendezés és mely costumeök jellegzetesek a sokaczokra. Mint e bizottság tagja, kerestem fel először 1894-ben a bács-bodroghvármegyei sokaczokat”¹² A tárgylista meghatározása minden esetben Jankó János feladata volt, személyes begyűjtésüket azonban 24 esetből 17-ben a megye által kijelölt megbízottak végezték el, mindössze hét ház berendezését gyűjtötte ő személyesen. Ezek egyike volt a bácskai sokác ház. A tárgygyűjtés mellett leírásokat, rajzokat és fényképfelvételeket készített minden településen az általa tipikusnak ítélt épületekről és viseletről.

A vármegyék népi kultúrájának az Ezredéves Kiállításon való bemutatása Jankó egy-egy hetes, alapos terepmunkái során gyűjtött és kidolgozott tervei alapján készültek. Az egyetlen kivétel Bács-Bodrog vármegye volt, amelynek alispánja, Schmausz Endre — a Bács-Bodrog Vármegyei Történelmi Társulat tagjaként — megbízta Jankót, hogy foglalkozzon behatóbban a Bács megyei sokácokkal, állapítsa meg a különbségeket a jól ismert bunyevácok és az alig ismert sokácok között, és tanulmányozza e népcsoport történetét, letelepedését és kultúráját. Valamint biztosította a kutatót munkája költségeinek fedezéséről.¹³ Így 1895 júliusában Jankó újabb három hetet töltött Bács-Bodrog vármegye sokác falvaiban, és egyedül ennek a megyének részletes bemutatása jelent meg nyomtatásban, a szerző saját fotóival és rajzaival illusztrálva már az Ezredéves Kiállítás idejére.

Az ismeretlen sokácok

A szerző fontosnak tartotta monográfiája legelején definiálni a sokácságot, hivatkozva Hunfalvy munkájára, aki a sokácokat és a bunyevácokat egy népcsoportként határozza meg. Jankó éppen a két csoport viseletéről készült saját, valamint Xantus János tulajdonában lévő viseletfotókra hivatkozva cáfolja Hunfalvy állítását, majd végigveszi korának Bácskáról szóló írásait (Banatinau Pesti Naplóban megjelent cikkét, Kondor Lajos és Rónai Sándor Vasárnapi Újságban közölt írásait, Iványi István Ethnographiában közreadott tanulmányát) és külön kiemeli bennük a viseletfotókat a két népcsoport különállóságának bizonyítékaként.¹⁴

Fényes Elek 1851-ben még nem használja a sokác megnevezést, dalmátokként, olykor dalmatákként említi őket.¹⁵ Fridrik Tamás írja le, hogy a bunyevácokkal együtt a dalmát mellett illíreknek is nevezik mindkét csoportot.¹⁶ Az 1800-as évek második felében, valamint a századfordulón a sokácok történetével foglalkozó szerzők egyetértenek abban, hogy részben betelepülés, részben betelepítés során, több hullámban kerültek a sokácok Bácskába. Fridrik az első hullámot már I. Béla uralkodásának idejére teszi,¹⁷ Jankó 18 évvel később született munkájában a betelepülés időpontjaként a XVII. század legvégét határozza meg,¹⁸ majd újabb 13 évvel később Bellosics Bálint szerint az 1687-es zentai csatát megelőzően telepedett le a sokácok egy része, míg zömük az 1718-as passzaroviczi béke után jött az országba.¹⁹ A sokácok katolikus voltát, mint identitásuk és különállásuk alapvető meghatározóját, minden szerző első helyen említi. Ezen kívül Fridrik és Badics Ferenc is kísérletet tesz az elnevezés magyarázatára, miszerint „nevüket valószínűleg a Sok hegytől kapták, melynek környékén laktak balkáni őshazájokban; de eredeztetik a saka (tenyér) szótól is, mivel tenyérrel vetnek keresztet”.²⁰

Jankó a kiállítás bizottságának írott első tervezetében említi, hogy javaslatot tett Bács-Bodrog vármegye vezetőségének, hogy az általuk bemutatandó házban a sokác mellett egy bunyevác szobát is rendezzenek be. Az alispán azonban visszautasította Jankó ezen óhaját arra hivatkozva, hogy a sokác házaknak mindössze egy berendezett szobájuk szokott lenni, így szükségszerű, hogy abban mindössze ez az egy népcsoport kerüljön bemutatásra.²¹ A két évvel később írott kiállítási beszámolójában azonban már maga Jankó is ekképpen vélekedik a sokác-bunyevác bemutatás kérdéséről: „ha a bemutatásnál az eredetiségre és ősiségre helyezünk súlyt, a sokaczokat kell bemutatnunk és nem a bunyeváczokat, kiknél a gazdagság megadta a módot a népnek, hogy a művelődés számtalan kényelmét magáévá tegye s városiassá, polgárszerűvé legyen”.²²

Sokácok a fényképezőgép előtt

Az első ismert, sokácokat ábrázoló fényképfelvételek egy szegedi fotós, Letzter Lázár munkái 1862-ből, aki 14 évvel később egy megrendelésre fotóalbumban — a Ferenc-csatorna emlékalbumában — is bemutatta a népcsoportot.²³

Az 1890-es évektől Zelesny Károly pécsi fényképész sokácokról készült felvételei képeslapokon is terjedtek különböző hazai és külföldi kiadásokban, és a női fejviselet gazdagsága, látványossága és különlegessége okán igen nagy népszerűségnek örvendtek.²⁴ Ebben az időszakban, a Néprajzi Falu Bács-Bodrog vármegyei portáját előkészítő terepmunkák során készült Jankó Jánosnak a Néprajzi Múzeum Fényképgyűjteményében őrzött 34 darab bácskai felvétele, amelyek elenyésző számú kivételtől eltekintve e vidékről készült legkorábbi felvételei a gyűjteménynek.

Jankó az általa bejárt hat település mindegyikén fotózott, mennyiségeit tekintve azonban aránytalan az anyag földrajzi eloszlása. Míg Szondon 14 felvételt készített, addig Vajszkán és Bogyánban mindössze 2-2 darabot. A felvételek mennyiségi megoszlása a kor kutatóinak munkamódszere ismeretében arra enged következtetni, hogy Szondon (Szonta) találta meg Jankó a legtipikusabb sokác viseleteket, ezeket itt végigfotózta, majd a többi településen már csak a tipikustól eltérőt örökítette meg. Figyelemre méltó, hogy később a Néprajzi Faluban kiállított viseletes babák esetében éppen ezekből a kivételekből válogatott, hiszen például szontai női viseletét a számos fotó ellenére nem válogatott be rekonstrukcióra, míg az egyetlen vajszkait igen.²⁵ A felvételek mindegyike kültéren készült 13×18 cm-es üveglemezre. A kutató által használt negatívlemezekből valamelyest be tudjuk határolni, hogy milyen fényképezőgépet használhatott tanulmányútjai során. Jankó János, aki ebben az időben Xantus János betegsége miatt a Nemzeti Múzeum Néprajzi Osztályának vezetését is ellátta, 1894 októberében hivatalos levélben számol be a múzeum igazgatójának a Néprajzi Osztály helyzetéről. Ebben külön kitér a Millenniumi Falu előkészítésében végzett fénykép-dokumentációs tevékenységére: „Úgy a háztypusokról, mint a belső berendezésekről, valamint a customeökről helyenként teljes fényképsorozatot készítettem (…) azonban csak úgy vált lehetségessé, hogy a méltóságos igazgató ur szives engedélyével a vezetésem alatt álló osztály számára egy néprajzi felvételekre kiválóan alkalmas fényképkészüléket szerezhettem be”.²⁶ Így lehetséges, hogy Jankó már a szeptember végi Bács-Bodrog vármegyei útján is használta az osztálynak vett új felszerelést.

A fotográfiák tematikájában is erős aránytalanság fedezhető fel, mindössze 5 db építészeti felvétel áll rendelkezésünkre 29 darab viseletfotó mellett. Ennek magyarázatául szolgál az a korábban említett körülmény, hogy építészeti fotográfiát a Kiállítási Bizottság biztosított Jankó részére, így neki csak az attól eltérő, de tipikusnak vélt épületekről vagy épületrészletekről kellett felvételeket készítenie.

A bizottság által Jankónak adott építészeti fotóanyag nincsen a birtokunkban, így nem tudjuk, milyen épületjellegzetességeket tartalmazott, azonban az az öt építészeti felvétel, amelyet ő maga készített felmérési útja során, számos karakterisztikus vonását viseli magán a sokác építészetnek, amelyet Jankó mind a tervezetben, mind a Néprajzi Faluról írt összefoglaló munkájában az olvasó elé tár. Az öt felvételből kettő egy fonott és egy gerendákból összerótt hombárt ábrázol, három felvételen pedig lakóházak szerepelnek utcai, illetve udvari homlokzatukat mutatva. Mindhárom, de legalábbis valamely lakóépületet ábrázoló felvételen jól látszanak a sokác sajátosságok, a két méter magas, teljesen zárt deszka- vagy téglakerítés, a faragott kapubálványok, a kapuszárnyak találkozásánál díszítőfunkciót betöltő gombfa, a tető nádazását lezáró lófejes szorítólécek, az oromfal csúcsára festett napsugaras díszítés, az ablakok festett-faragott deszkatáblái és egyéb jellegzetességek. A kiállítás anyagának leírására és bemutatására szolgáló könyvben Jankó János a Bács-Bodrog megyei ház fejezeténél egy lakóépületet ábrázoló rajzot helyezett el, amely jól tükrözi Jankó gondolkodásmódját a bemutatandó házakról. Ugyanis, ahogy erre Balassa M. Iván tanulmányában rámutat, Jankó mindenhol a ’typust’ kereste,²⁷ s végül igyekezett ’összegyúrni’ egy olyan házat, amelyen az adott vidék minden jellegzetessége megtalálható volt. Az említett publikált rajzon mintha a három birtokunkban lévő fényképfelvételen látható házak összesűrített változatát látnánk, mintha az épületek minden jegyét ráfestették volna, egyszerre jelennek meg az imént felsorolt részletek, kiegészülve még több sokác jellegzetességgel.

A viseleteket illetően Jankó János az antropológiai felvételek alaposságával járt el. Nem csupán azért, hogy az út után odahaza kiválaszthatóak legyenek a bemutatásra legmegfelelőbb anyagok, hanem azért is, mert a kiállításra egyedi, a népcsoport tagjainak testi jegyeit magán viselő, antropológiailag hiteles bábukat készíttettek Maugsch Nándor bártfai gyárossal, és ezeket öltöztették be a kiválasztott viseletekbe, amelyeket ugyancsak Jankó fényképei alapján a megye varrt vagy vásárolt össze és küldött Bártfára, ahol a bábuk öltöztetése történt.²⁸ Jankó minden típusú öltözékről készített szemből egy képet, majd a bonyolultabb, több nézetű daraboknál oldalról, hátulról is, minden jellemző nézetből, amelyet az adott viseletdarab megkívánt. Ugyancsak készített teljes alakos felvételeket, majd az aprólékos résztelekre összpontosítva részletfotókat. A sokác női viselet esetében különösen egyedülállóak a sok gyönggyel, tükördarabokkal, aranyhímzéssel, csinált virágokkal, tollal és szalagokkal díszített színes nagyméretű fejviseletek, illetve a 20-30 soros nyakba való üveggyöngyök, valamint az idősebb nők által viselt kapicza (főkötő, sapka). Mindezekről számos közeli felvétel készült két vagy akár három nézetből is.

Figyelmet fordított arra is, hogy a felvételeken reprezentálva legyen mindkét nem és annak minden lényegileg eltérő korosztálya gyermektől az idősig, valamint hogy a feltűnően díszes ünnepi viseletek mellett megjelenjen — ha mindössze csekély számban is — a hétköznapi egyszerűbb, valamint a gyászruha is. Jankó leírásai és fényképfelvételei jól kiegészítik, magyarázzák, értelmezik egymást. Felismerhető a fehér szoknyát viselő hajadon lányok csoportja, ellentétben az asszonyok által hordott zöld vagy vörös szoknyákkal, amelyek színét a fekete-fehér felvételből nem, csak Jankó leírásából ismerjük.

A terepmunka során készült felvételeket Jankó nem csupán kutatási célra használta, hanem 1894-ben megjelent sokácokról írt monográfiájában publikált is belőlük 12 darabot.²⁹ Bács-Bodrog vármegye és a vármegyei Történelmi Társulat ugyancsak a millenniumra jelentette meg a megye monográfiáját, amelynek sokácokról szóló fejezetének megírásához Jankó Jánost kérték fel.

A megvalósuló és eltűnő falu

A kutató terveinek elkészülte után nem csupán a kiállítás bizottságával kellett tárgyalnia elképzeléseiről, illetve jóváhagyatni azokat, hanem az egyes megyék képviselőivel is, akikkel saját bevallása szerint sokszor küzdelmes volt az együttműködés. Ugyanis míg Jankó az általa keresett és bemutatni kívánt tipikus házat több esetben egyszerű, régi, esetleg szegényesnek tűnő épületekben találta meg, addig a megyék képviselői ezekben csupán ósdi, régi házakat láttak és nem akartak azokkal bemutatkozni a számos belföldi és külföldi vendéget is vonzó Millenniumi Kiállításon.³⁰

A körültekintő tervezés után 1895 augusztusában megkezdődött a Millenniumi Falu építése.

A munkálatokat lehetőleg helyi, a megyékből származó mesterek végezték és törekedtek arra, hogy az adott vidékről hozott építőanyagokat használjanak. Számos esetben odahaza az egyes megyék előkészítették az épületek bizonyos elemeit, vázát, és csupán a végső összerakást végezték Budapesten.³¹

A magyar honfoglalás 1000 éves évfordulója alkalmából rendezett országos kiállítás ünnepélyes megnyitójára 1896. május 2-án 11 órakor került sor számos hazai és külföldi vendég jelenlétében.³² A kiállítást Ferenc József nyitotta meg.

A kiállítás fél évig volt látogatható és számos beszámoló tanúsága szerint igen népszerű Néprajzi Falujában „tulajdonképpen az egykori falusi élet ünnepi valósága bontakozott ki”³³ — mutat rá Szacsvay Éva —, ahol a kiállított tárgyi emlékeket megelevenítő előadások is bemutatásra kerültek.

Hat hónappal később, november 2-án bezárt az Ezredéves Országos Kiállítás és a Millenniumi Falu épületeinek megkezdődött a bontása. Későbbi néprajzos-muzeológus generációk újra és újra felteszik a kérdést, hogy vajon tényleg szükség volt-e a sok látogatót vonzó épületegyüttes lebontására, nem képezhette volna-e ez magját Európa egyik legrégebben fennálló skanzenének. Jankó jelentéseiből úgy tűnik, hogy nem is gondolkodott az épületek megtartásában. Egy 1896-ban kelt iratban az épületek mihamarabbi eltávolításának szükségességét fogalmazza meg, ugyanis több ház — köztük a Bács-Bodrog vármegyei épület is — penészedni kezdett, ami veszélyeztette a bennük lévő berendezési tárgyakat. Ezen tárgyakat pedig Jankó már megszerezte a Néprajzi Osztály számára, hogy a múzeum magyar gyűjteményének alapját képezzék.³⁴

Százhúsz évvel ezelőtt a Millenniumi Falu fizikai valójában, a későbbi generációk számára pedig a megmaradt fényképes, rajzos és írott dokumentációja „jó áttekintést nyújtanak az 1890-es évek falvainak állapotáról, így a nemzetiségek néprajzi helyzetéről is”³⁵