Néprajzi Múzeum Kéziratgyűjtemény
NM EA 2192

Fél Edit

Vegyes néprajzi gyűjtés
1950

Általános. A lakosság szerint a község Északbácskához tartozik. Hogy hol kezdődik Délbácska, pontosan nem tudják megmondani, „arra lefelé” a felelet. Északbácskát sem tudják pontosan körülhatárolni, úgy látszik a régi Bács-Bodrog megyét értik rajta, bár beletartozik a még nem régen idecsatolt /Pest megyétől ide csatolt/ Bajaszentistván is. Szeremlét nem tartják Bácskához tartozónak, maguk a szeremleiek sem, mert ők azt mondták, hogy ők csak szeremleiek.

Északbácska lakossága katolikus túlnyomórészt, kereszténynek nevezik magukat, a szeremlei és azon túli reformátusokat kálomistáknak tartják, kiknek ismertetőjele, hogy rövid szoknyájuk van és hogy nem keresztények. A gyűjtőtől is igen gyakran megkérdezték, hogy keresztény-e, ami azt jelenti, hogy római katolikus.

A statisztikák szerint vannak Hercegszántón rácok is, tehát görögkeletiek. Ezek azonban, mint a jegyzet egyéb részein kitűnik, katolikusból a századfordulón áttért görögkeletiek. A hercegszántói sokacoktól, amennyire ez megállapítható volt, csak vallásukban és annak gyakorlásában térnek el.

A gyűjtött területen vannak még rácok, Baján. Ezek már – értesülésem szerint – igazi görögkeletiek. Csak kevés egyedükkel volt módomban beszélhetni. Ezek a szerb egyház épületeiben lakó gyári munkások, akik eredetileg kisiparosok voltak. Mesterségüket bizonyos fokig, amennyiben ezt a kereslet megengedi, ma is gyakorolják.

Találkoztam Baja városában és Bajaszentistvánon több bunyeváccal. Ezek magukat tudatosan vallják annak és hasonlatosan a sokacokhoz, fölényben érzik magukat a magyarsággal és ellenszenvvel viseltetnek irányukban. Részletes elemzésüket lásd a megfelelő lapokon.

Bajaszentistvánon és Baján németekkel találkoztam, olyanokkal, akik már nem tartják magukat németnek és meg sem értik a német szót. Vannak azonban olyanok, az 50 éven felüliek között, akik tudatosan németnek vallják magukat, bár az utóbbi hat esztendő alatt ugyancsak próbáltak alkalmazkodni a környező magyarsághoz.

Mind e különböző népcsoportok csak a legújabb időben, tehát főleg 1945 óta férnek meg egymással. Az adatközlők egybehangzó véleménye szerint megkísérelte az u. n. Levente intézmény is a különböző népcsoportok egybefogását, de kevés sikerrel. Az Eposz az, amelynek sikerült az ellentéteket kiegyenlíteni és amelynek keretén belül két év óta együtt van minden nemzetiségű tag.

A táj, amelyet ebben a jegyzetben megemlítek, /Bajáig a szeremlei gyűjtésből szóltam róla/ különbözik attól. Bajától lefele igen sok szőlő, ráhúzodott lakossággal, amely az építmények után ítélve városból kihúzódott lakosságé lehet. A még Bajához tartozó u. n. Szállásvároson túl fogy a nagyobbfajta építmények száma, és kis kunyhók lesznek. Vannak kóter szerűhajlékok is a szőlőben nádfallal. Utána megszűnnek a szőlők, és királydinnyés, akácos u. n. bickés-buckás, homokos táj jön egész Máriakönnyéig. A vegetáció teljesen más, mint Baja fölött. Máriakönnye után újra szőlők jönnek, a szőlőkben igen sok nádkunyhó. Ezek a nádkunyhók hátul mind köralakúak, fent nyergesek, ajtajuk többnyire nincs. Láttam a vonatról egy fa mellett ugyancsak szőlőben félkör alakú vasalószerű nádépítményt is. Ilyen hátul köralakú, fent nyerges nádkunyhók nem csak a szőlőkben vannak, hanem nagy számban találhatók egyebütt is a határban. Különben a vasútvonal mentén egészen Hercegszántóig igen sok nádkupacot láttam. Baracskán találkoztam kékfestő köténnyel, melyen alul zöld, nyomott koszorú van, fent kétoldalt szegőzés. Ez Kalocsa-vidékre jellemző és a vonatra szállt adatközlő szerint bátaszéki eredetű.

A vonaton a különböző nemzetiségek a maguk nyelvét használva beszélgettek. Sokacot megszólítottam, nem felelt vissza magyarul. A német visszafelelt magyarul. A magyar szívesen beszélgetett, sőt örült is, hogy jobban telik az ideje. Az elhúzódó sokacot jóindulatú türelemmel és mosolygással kezelte, mondván, hogy ők ilyenek. A bunyevác is a maga nyelvét használja. Ő az idegenhez is barátságosabb, mint a sokac. Meg kell azonban jegyezni, hogy a hercegszántói sokacok akkor, amikor sokac, vagy sokacoktól is tisztelt magyar kísérő vitt el hozzájuk, igen szívesek és barátságosak voltak. Megkínáltak étellel és készségesen mutogatták holmijukat.

A község képe. Igen széles utcák. Feltűnően gondozott és jókarban tartott épületek. A nagy porták saralt és meszelt 190-200 cm magas kerítéssel vannak az utcára elrekesztve. Ezeknek az alja is ki van húzva, akár csak az épületeké. Kerítésül szolgál sok esetben a hambáros góré, amely hosszában az utcára épült. Ezek a feltűnő magasra, tehát egy kamra fölé épített górék adják meg a községnek egészen különleges képét. A lakóépületek nagyáltalánosságban kétablakosak az utcára és front keskeny, a telken befelé húzódik. Ebből az tűnik ki, hogy merőben más a község jellege, mint pl. a Sárközhöz közel álló Szeremléé. Annyiban azonban megegyezik azzal, hogy az utcán járó itt sem nyer semmi betekintést az udvarokra. Az udvarbeli épületeknek legfeljebb, ha a fedele látszik ki az utcára, így minden egyes alkalommal be kell kéredzkedni a sokszor zárt kapun. A községben meglepően kevés a kutya. Ha van, akkor is korcs, apró jószág, inkább játékra, mint házőrzésre. Kevés a lakóépületekben a kút. Ami van, az többnyire kerekes. A víz igen mélyen áll, mosásra nem használják, lejárnak a Dunához, – Holtdunaág van a község alatt – mosni.

Említettem már a széles utcákat, valamint a községnek igen terjengős voltát. Ez első pillanatban szembetűnik. Kiderül, hogy ennek oka az, hogy a község kertes település, a nagy porták eredetileg szállások voltak.

A község egykés, gyerek az utcán csak akkor látható, ha iskolából jön, vagy oda megy. Sok az öreg és kevés a fiatal. Az egykézést a sokacok sikeresebben gyakorolják, mint a magyarok, mert ott egy gyermeknél több valóban nincs, míg a magyaroknál akad kettő is. A műveletet bába, vagy orvos hajtja végre, de a lakosság maga is tartózkodó. Női adatközlők szerint a férfiak pont úgy félnek a sok gyerektől, mint az asszonyok. Régi gyakorlat náluk az, amit egy adatközlőm így fejez ki, hogy ha tőle egy fiatal megkérdezi hogy csinálta, hogy csak két gyermeke lett, azt mondja rá, hogy „mert nem voltam lusta.” /Lásd elsüllyedt falu a Dunántúlon./ Okául azt mondja, azért tartózkodnak a gyerektől, „mert annak a gyereknek kell élet, kell ruházat és honnan vegye az ember?” Az egykézés réginek látszik, de miután az anyakönyvekbe nem tekintettem bele, még csak nem is próbálhatom időhöz rögzíteni.

Község története. 70 éves sokac adatközlő elmondásában /Csátity Barisa/: Itt a többség sokac volt. A magyar mind gyütt-ment. A magyarok cselédek voltak Madarasról s máshonnan vetődtek ide. Itt három részen volt uradalom, Rédli báróé, Frigyes főhercegé és a püspöki puszta. Mindezeken sok volt a béres, akik azután ide bejöttek. Se a templom, se a község nem volt soha magyar. Amikor a magyarok megszaporodtak, akkor engedtek a sokacok és 1885-ben 2:1 arányban volt sokac, illetve magyar nyelvű mise. Voltak azután tanítók és plébános, akik magyarok voltak, azok csinálták meg, hogy a fele legyen magyar a misének. Ugyanakkor a bíró sokac volt, de az nem tudott se írni, se olvasni. S aláírta a kérést, mert nem tudta, mi van benne. Ez 1989-ben történt. A kérésre a Kalocsai püspök úgy döntött, hogy 1:1 arányú legyen a mise nyelve. A sokacok ezt rossznéven vették, mert nem volt igaz a kérvény és mert bíró nem tudta, hogy mit írt alá. Ekkor tértek át a sokacok a szerb hitre, mert nem akarták, hogy a mise magyar legyen. 1900-ban építették a görög templomot, de azután sokan visszatértek, mert nem tetszett nekik, amit abban csináltak. Sokáig azok a sokacok, akik nem tértek át, nem mentek el a templomba, mert titokban csinálták, amit csináltak. Jóideig a papot, aki magyarul ment prédikálni, 4 csendőr kísérte a templomba, mert megdobálták kővel még a püspököt is, aki békíteni jött a híveket.

A gyűjtők hozzászólására, hogy mi az oka annak, hogy mégis vannak gazdag és jócsaládbeli magyarok, ha egyszer mind béres volt, adatközlő annyit koncedál, hogy a Mojzes család Baracskáról jött, azok ott is gazdagok voltak. Azután meg „volt amelyiknek volt szöröncséje, öregapja szörzött, meg a fiúi szörzött és gazdagok. Sok hízó volt akkor, abból szöröztek.”

A sokacok eredetéről azt mondják a sokac adatközlők, hogy akkor jöttek ide, amikor a törökök üldözték a katolikusokat. A sokac és bunyevác között különbség nincsen, csak annyi, hogy az egyik Sokac, a másik Bunya nevű víz mellől jött el.

Magyar adatközlő szerint 1810-ben alig volt még a községben egy pár magyar család. Amikor felszaporodtak a magyarok, és 1/3-át tették ki a sokac lakosságnak, akkor kaptak először magyar misét. 870-80-90 években tovább szaporodik a magyarság és több lesz, mint fele a sokacoknak. Ekkor kívánták a magyarok fele arányban a magyar misét. Az érsekség kérésüket megvizsgálta, indokoltnaK találta és eleget tett neki. A sokacok ezen igen felzúdultak és sokszor verekedtek. A misekeresőkre botokkal támadtak, meglesvén őket, amikor mentek Kalocsa felé. A sokacok elmentek Zomborba a szerbekhez segítséget kérni. Ezek ajánlották, hogy lépjenek át a keleti egyházba s megígérték nekik, hogy építenek nekik templomot. Adatközlők szerint két személy, ill. család kivételével az egész sokacság áttért szerbnek. Apródonkint azonban jórészük visszatért. 1900-ban épül meg a templomuk, a gazdagok meg is maradtak benne, inkább a szegényebbek tértek vissza a róm. kath. hitre. Ez az áttérés számos belső perpatvarnaK adott helyet, a sokac családokon belül voltak keletiek és rómaiak, akik állandóan civódtak egymással. Verekedések is adódtak belőle.

Ezért nincs különbség sokacság és szerbség között.

A község magasan épült, 70-80 éve, hogy a Duna felől elkészült a töltés.

A községben van vagy 20 tanult ember, ezek mind Baján jártak iskolába. Egyrészük megmaradt a községben és bent dolgozik a községházán, került ki belőlük képviselő is. Más részük a közeli községek adminisztrációs hivatalaiban helyezkedett el.

Település forma. A község eredetileg kertes település. A kerteket szállásoknak nevezik. Adatközlő úgy mondja, hogy a beltelek a faluban volt és szállás volt az, amit külteleknek tartottak. Benn laktak, kint volt a jószág.

Templom körül voltak az épületek, a beltelek, ezt félkörben vették körül a szállások. Délkeletről indult északnak a szállások vonala, északnyugatnál zárult, mert a Sugovica partjánál kezdődik a domb.

Szállások az 1910-es években szűntek meg.

Emlékezés szerint épület, lakás mindig is volt rajta, kicsi szoba vagy konyha. Hosszú istállója volt, 18-30 marhának, volt birkafészer akóval és marháknak akó.

Miután konyháról és lakószobáról tudnak, természetszerűen istállóban tüzelésről nem emlékeznek.

/Meg kell említeni, hogy az adatközlés e téren igen felszínes és csak 50 év körüli adatközlőre szorítkozik./

Egy szállás van még ma is a községben, amit sajnálatosan nem mérhettem fel. Ennek beosztása a következő: az utcai bejárattól balra kis lakóépület van, mintegy 2 m-es konyhával és 3,5-4 m-es szobával. A kb. négyzetes telek utcával párhuzamos vonalán van az istálló, most romokba dőlve. A lakóépülettel szemben két fonott hombár áll.

Nem tudnak a nemek szerinti osztott életről, fejni az asszony járt ki a szállásra.

Nagy legelők tartoztak a községhez, az u. n. Rét délnyugat-északi irányban húzódott, 1000 kat. hold körüli nagyságban, erdő és legelő volt. Ezen külön voltak a disznók, külön a marhák. Adatközlő szerint a ridegmarha tartás az, amikor kórón, szalmán és polyván él a marha, de már nem szabad ég alatt, csak nyáron. Itt akóba rekesztve. Az istállónak, melynek fala sövényből volt fonva, proustya a neve.

Akónak mondják azt a kerítést, amiben a marha ma is nyáron át az udvaron tartózkodik.

A szállásokon leginkább az öregek tanyáztak.

Adatközlők nem tudnak arról, hogy a két telek, a belső és a külső összetartozott volna.

Település forma – szállások. A szállásokon könnyebb volt etetni a jószágot, „ kinn telekőtette a jószágot.”

1908-ban vezetődött erre a vonat. Míg vonat nem volt, itt nem voltak házak, csak szállás, legeltető, disznójárás.

Az emberek nem szántottak, vetettek, jobban jószággal foglalkoztak. Nem voltak igák, ekék, csak gulyásfélék voltak. Volt sok birka /most csak 10-15 háznál/.

Tojást nem adták el, 30-at is megfőztek egyszerre.

Szállásokon kicsike istálló szobával, ha nem volt külön lakóépület, a szobában kecskelábon priccsek. Az istállóban nem mertek volna tüzelni.

Kijárt az asszony is, nem csak a férfi.

Épület – lakásmód. Számos sövényfalú ház van, ma főleg az istállók olyanok; a lakóházak és a kerítések vertfalból készülnek. A fedélszerkezet szelemen nélküli, horogfás. Ma a cserép mondható általános fedésmódnak, előtte nád volt bőven. Zsupfedésre egyáltalán nem emlékeznek. Itt. t. i. mindig volt bőséges nádtermés.

Adatközlő 55 éves fiérfi fiával nyáron a kamrában alszik. Télre azonban behúzódik a szobába. A sokacok télen is a kamrában alusznak, szunyogháló alatt. Magyaroknak is volt szunyoghálós ágyak, már akinek volt. Aki szegény volt, az „verte a szúnyogokat kézzel.”

Emlékeznek szuszékra, nyerges fedéllel. Mestere hercegszántói volt, régi öregek faragták, mert azok mindent tudtak faragni. /Egyetlen 55 éves adatközlőtől./

A ház építése segítségmunkával készült, rokon, szomszéd, jóbarát vesz rész benne.

Egy igen nagyméretű szobát találtam, olyat, amelyikben 4 ágy könnyen elfért, mellette igen kicsiny konyha volt. A szoba mérete 7,5, a konyha mérete 3,5 lehet.

A lakóépületet sokszor adják veszik, cserélik, változtatják.

Ház – házbelső. Kerek réztepsi van /lásd Szeremlét/.

Körtealakú rézüst a sokacoknál lóg láncon, /60 éves adatközlő, sajnos csak egy/ nem tudott arról, hogy a magyaroknál is lett volna.

Cserepulya meglétéről nem tud.

3 lábú vasláb, vasüst tartásásra, mit katlannak neveznek.

Igen sok kabakot használnak, kapinya néven.

Kerek csobolyóról beszélnek, melyben a határba vittek vizet, odakint leásták a földbe, hogy ne melegedjék meg benne a víz.

Csutorában bort vittek.

A határban, ahol alacsonyabban van a víz, ahol forrása van, ott van ásott kút.

Ez olyan mély, mint egy ember. Négyszögletes vagy kicsit hosszúkás. Körül téglával valamennyire kibélelik. Többnyire azonban semmivel, mert ez nem homokos föld.

Konyha. Az 50 évesek is úgy emlegetik, hogy csak kukorica étel volt azelőtt, ganca, málé, kása. Mostmár hozzáteszik, hogy a kukoricakása csak úgy jó, ha zsíros.

A krumplikását, babkását nem ismerik, a babnak azonban van egy formája, amit töröttbabnak mondanak. Ennek levét elfogyasztják egyik nap levesnek, és másik nap a megtörött babot sűrűn. Adatközlő 50 éves asszony /12 holdas/ 1 héten háromszor is főz babot. Úgy is mondja: Bab van a legtöbbször. De csak akkor jó, ha disznóhús van bele.

Krumplileves rágyúrva készül, vagyis tésztával. Ismeri a krumplis dercet szalonnával vagy sonkaszelettel. Főznek gyakran zöldséges levest, dióstészta, mákostészta vagy krumplis tészta jár hozzá. A kanalas levesbe tojásos galuskát tesznek.

Ismerik a meggy, szilva, szőlő és tejes szószt.

Pénteken bableves, mákostészta, vagy barátfüle van. Megvajazzuk, ha van vajunk. Nagypénteken kenyeret sütünk és abból lepényt. A lepény kerek és akkora, mint a vödör feneke, 2-5 ujjnyi vastag. /Lásd csallóközi molnárpogácsa/ Ezt magán eszik. Ezen böjtölnek. Ha bírunk halat, veszünk hallevesnek és rágyúrunk metéltet. Vagy sütünk sóspogácsát., a tetejét megsózzuk. Lehet jól inni rá. A csíramálét csak hírből ismeri a kálomistáktól.

A málét úgy készítik, hogy ha forr a víz beleönti a kukoricalisztet este és bekeveri. Reggelre megédesedik és a kemencében megsüthető. Készül kukoricalisztből pipe is élesztővel.

Böjtös étel a fokhagymás leves: fokhagyma, só és paprika van a vízben, meg valamennyi tejfel, tejfölös tésztát esznek hozzá. Ugyancsak böjtös a krumplicsipedett sóba, vízbe. Hagyma, paprika só a vízben, tészta bele és tejfel: bőjti leves.

Ádám Éva napján halleves vagy bableves, barátfüle, mákostészta vagy mákosguba. Különben karácsony és húsvét első napján nem főznek, csupán a böjtjén megfőzött ételt melegítik.

Karácsonyra kocsonyát főznek, húsvétra pedig sonkát, kolbászt. Főznek hozzá kisebb házaknál 50, nagyobbaknál 100 drb. tojást is. Aki cseléd szereti, egyen. Van melléje torma és fonott kalács. Másnap baromfit vágnak.

A disznót régebben hátán bontották, újabban elöl vagy hátul. Kóstolóba hurka, kolbász, tepertő megy. Azelőtt elküldték az egész disznót kóstolóba, amit meg nem küldtek el, azt megették disznótorra. Most már csak a szomszédoknak és a közeli rokonnak küldenek. Disznótoron nászok, testvérek, azok gyerekei, sógorok, vők, öregszülők mind ott voltak, kis lakodalomnak felelt meg.

Sűrűborsó a zöldborsófőzelék.

Dunai malom volt a község határában.

10 évvel ezelőtt még fennállott szárazmalma is, amelyben paprikát is őröltek.

Sutu volt 949-ig, ütötték vele az olajat a vadrepcéből, napraforgóból és tökmagból. Most már nem olajoznak.

Gombát nem ettem soha. Falusiak egyáltalán nem fogyasztják.

Sóska, ribizli, piszke ismert mint régi gyümölcsök, ill. növény. Az erdőben, ha véletlenül ráakadnak, szednek vadkörtét, vadalmát, szedret stb.

Gazda ha vág birkát, kiméri a felesleget.

A fontos mindig az, hogy hús és zsír legyen bőven a házban.

Magyarok és sokacok ma már mind együtt vannak. Ez azonban nem régi gyakorlat. A Levent intézmény idejében kezdődött, a második világháborúkor meglazult a kapcsolat és az ellentété a két nép között kiéleződött. 1948-ban izmosodott meg az EPOSZ, azóta mindenben és mindig együtt van a két nép fiatalsága.

A magyarok és sokacok a községben keverve laknak. Nincsenek tehát külön sorok az egyiknek, vagy a másiknak. Amennyire megfigyelhettem, vagyonilag sincs különbség a községbeli elhelyezkedésüket illetően. A magyar és a sokac szomszéd pontosan olyan jó viszonyban van egymással, mintha saját nemzetiségbeli szomszédja lenne, együtt vannak amunkában csakúgy, mint lakodalomban, temetésen stb. Ez azonban csak a szomszédságra kiterjedő jelenség. Ugyanazok, akik mint szomszédok együtt vannak lakodalomban, mulatságaikba külön járnak és külön járnak a templomba is.

Pünkösd vasárnapján éppen mise elé érkeztem. A templom bejárata előtt külön karikában álltak a sokac lányok és külön karikában a magyar lányok. A sokac lányok bal felől álltak, a magyarok pedig jobb felől. Ugyanígy csoportosultak az asszonyok is a templom első bejárata előtt. A templom oldalsó bejáratánál a férfiak álltak ugyancsak nemzetiségük alapján elkülönítve. Amikor a harangszóra befélé indultak a kint álldogálók a sokacok az ajtó balfelén fordultak be, a magyarok a jobbfelén. Ugyanilyen belső helyük is a templomban. A sokacok vannak bal felől, illetve ha az oltártól nézzük jobbfelől, a magyarok a másikon. Úgy vettem észre – három ízben voltam a templomban – hogy a magyarok nem törekednek ennek a rendnek a pontos betartására, ők elkeverednének könnyűszerrel a sokacok között is. A sokac asszony, bármennyire megkésve is jön be a templomba, vagy akármilyen sokan állnak annak ajtajában már, előrefurakszik, hogy az őt megillető helyet elfoglalhassa. A magyar asszony megáll szívesen a sokacok részén is.

Megkapó volt a búcsúsoknak a fogadása, amely ugyanilyen osztott módon történt. Máriagyűdről pünkösdhétfőjén hazajövő u. n. gyűdiesek elé külön csoportosultak előbb a sokacok és mentek el a pappal azoknak fogadására, majd hazajöttek, megtették a maguk istentiszteletét a templomban. Ekkor sorakoztak föl a magyarok és mentek ki a maguk csoportja elé. Mind a két csoportban akadtak más fajtájúak is, engem is kísért egy magyar és egy sokac asszony, akikkel mind a két menetet fogadták.

A hatóságok a sokacot nem tartják magyar barátnak. Magam mindebből annyit vettem észre, hogy a templom előtt álló sokac leányok hozzájuk intézett kérdésemre nem feleltek, hanem fejüket elfordították és egymás között sokacul beszéltek. Illő bevezető személy kíséretében, aki lehetett magyar is, de olyan magyar, akit ők becsülnek, már szívesen fogadtak, sőt az utcán meglátva, gyűjtőutam második napján megállítottak és hívtak be lakásukba. Lakásukat, szekrényüket, ill. annak tartalmát szívesen mutatták meg és készséggel álltak rendelkezésre adatközlés szempontjából. Az ellenségeskedés a két nép között egyes adalékokból ki fog derülni. Itt általánosságban meg kell említeni, hogy ez tisztán a sokacok részéről van meg, a magyarok engedékenynek látszanak, s többnyire csak mosolyognak a sokacok viselkedésén. Összbenyomásul azt kell mondanom, hogy a községben sokac az uralkodó elem, és ha ő vesz is át, mint ahogyan nyilvánvalóan vett át magyar elemeket, azoknak magyar mivoltát tudva vagy tudattalanul tagadja. Amikor pl. a sokac viseletet leveti és helyette a tőlünk bácskainak ismert, de eredetében eddig még ki nem derített, minden valószínűség szerint tiszta magyar viseletet veszi fel, azt bunyevácnak mondja és így mondják utánuk a magyarok is. A magyarok között is van öntudatos személy, aki az államhatalomnak megfelelően csak úgy, mint a lakosság számarányának megfelelően, igényt tart a magyarság erőteljesebb megnyilatkozásaira és tele van panasszal a partizánuralom ellen. Lebecsülő megjegyzést azonban sohasem tettek a sokacokra.

A statisztikai adatok szerint vannak a községben rácok is. Megállapítást nyert, hogy ezek tulajdonképpen sokacok, akik kényszerűségből tértek át a római hitről. Az áttérés történetét egy magyar és egy sokac adatközlőtől gyűjtöttem fel. Lényege abban áll, hogy a századforduló körül egy-egy arányban rendelte el a mise nyelvét a kalocsai érsekség. Ezt a sokacok sérelmesnek találva, Zomborba mentek tanácsért, ahol azt kapták, hogy lépjenek ki a római egyházból, amit ők igen nagy számarányban meg is tettek. Éveken belül azonban egyrészük visszatért az elhagyott egyház kebelébe, mert a görög szertartás nem felelt meg nekik.

A hercegszántói „rácok” tehát a helyi adatok alapján /amelyek semmilyen írásos dokumentummal nincsenek alátámasztva és csupán szájhagyományon alakulnak/ nem szerbek, hanem sokacok, akik 50 év óta élnek a keleti hitben. Az adatközlők szerint – a magam tapasztalataimról itt nem szólhatok – ezek a rácok semmiben sem különböznek a sokacoktól, mind viseletük, mind viselkedésük teljesen azonos maradt.

A sokacokra legnagyobb sértés az, ha rácnak, vagy pláne vad rácnak illetik őket. Gyermekek közötti csúfolódás, vagy felnőttek verekedése javarészben ezen kezdődik vagy ezzel végződik. Pl. az egyik sokac leány, félig-meddig menyasszonya egy csepeli származású közrendészeti alkalmazottnak. Családja megkért arra, hogy beszéljem le erről a házasságról, mert a leány egyetlen gyermekük. Én ennek megfelelően próbáltam vele beszélni arról, hogy milyen csúnya lesz akkor, leteszi a maga díszes viseletét és az egyhangú városi ruhába öltözik, aminek a fortélyait nem ismeri. Ugyanígy a városi élet apróbb-nagyobb formáiról beszéltem neki, hibás magyar beszédről stb. stb., amik mind akadályozhatják boldogulását. Mint legmegszégyenítőbbet azt próbáltam neki mondani, hogy a városban azt mondják majd neki, hogy falusi liba. A jelenlevő sokacokat ez nem elégítette ki, mert az egyik öreg még azt mondta nekem, hogy azt mondjam meg neki, hogy még azt is rá fogják mondani a városban, hogy vad rác.

Csak pár év óta van együtt szórakozásban a magyar és a sokac. Két-három éve, sőt még tavaly is, általánosan, külön kocsmában volt a sokac és külön a magyar, pontosan úgy, mint ahogy külön húzódnak a templomban, vagy külön mennek a búcsúra. Csak az Eposz volt képes arra, hogy ezt az ellentétet kiegyenlítse, amit ugyan már a levente intézmény is megkísérelt, de sikertelenül. Az eposzban ugyanis együtt van mind a két népcsoport.

Adatközlők szerint, amíg iskolások a gyerekek, addig együtt játszanak, nincsen különbség közöttük. A nemzetiségi különbség csak akkor ütközik ki, amikor mint iskolát kijártak bandákba tömörülnek és fonóházba vagy kocsmába járnak. Ezeknek – a nemzetiség szerinti elválásnak az iskola után – közlésekor adatközlő kicsit megdöbbent maga is, és hozzátette enyhítésül, hogy „társalognak azért”, tehát magyarok és sokacok, ha éppen úgy adódik beszélgetnek egymással. Volt 944 előtt még leánykörük is, amelyik próbálta egybevonni a kétféle csoportot, de nem sok eredménnyel.

Egészen más az, ha a szomszédságról van szó. Itt teljesen mindegy, hogy a szomszéd milyen nemzetiségű, az számít csupán, hogy lokális közösségben és közelségben vannak, semmiben megkülönböztetést itt egymás között nem ismernek. A szomszédságnak különben igen hangsúlyozott a szerepe a községben, annyira, hogy úgy tartják, első a szomszéd. Ha tehát a szomszéd sokac vagy magyar pontosan úgy első, mintha más volna.

A magyarok kevéssé öntudatosak a sokacoknál nemzetiségüket illetően, de szeretik hangoztatni, hogy náluk több a gyerek, mint a sokacoknál. A magyar magát tisztábbnak tartja amannál. Úgy mondja, hogy a sokacok módosabbak, mégis piszkosabbak. /Általában az egész község nagyon tisztának mondható./

Kérdésre, hogy mi a különbség a két csoport között, elsőül a viseletet mondják. Ez azonban csak nőknél különbözik, s a férfiaknál semmiben sem tűnik ki. A sokac és a magyar ház kívülről teljesen egyforma, belsejében is azonos, mégis nyomban megismerszik a különbség, mert a sokacoknál háziszőttes gyapjúlepedők vannak, asztalra és kemencepadra való gyapjúszőttesek, míg a magyaroknál „vett” minden.

A sokac asszonyok maguk fonnak-szőnek mindent. Kendert és gyapjút. A magyarok nem szőnek, kenderfonalukat helyi takácsokhoz viszik.

A sokacot vallásosabbnak mondják és babonásabbnak. Ők jobban tartják a pénteki böjtöt és megtartják mind a héthetes böjtöt is, akkor amikor a magyar ezt nem tartja. A magyarok vallásossága is elég intenzívnek látszik, hiszen étkezés előtt, ahány háznál megfordultam, mindenütt vetettek keresztet és imádkoztak, csak úgy, mint étkezés után s amikor a házból asszonykísérővel, akárcsak a szomszéd házig indultunk „Jézus segéj”- jel fohászkodott. Egészen rövid idő alatt 20 éves, 50 éves asszony temérdek rontásról, ami a jelen esetben rajtuk vagy hozzátartozóikon , tudott beszámolni, meglepő intenzitással.

A sokacok konyhája magyar adatközlők szerint böjtösebb a magyarnál, szeretik a savanyú leveseket, rántottlevest ecettel például.

Egyetlen magyar adatközlő házában találtam színes gyapjúlepedőt, őhozzájuk úgy jutott, hogy voltak bunyevác jóasszonyaik, akik szőtték nekik. Ugyanúgy használják, mint a sokacok.

Csaknem minden magyar tud sokacul beszélni. Adatközlő úgy mondja, hogy a sokac szomszédoktól tanulják meg a nyelvet kiskorukban. Amikor van két sokac gyerek együtt, s hozzájuk áll harmadiknak a magyar azt hallja, hogy hogyan kér egyik a másiktól almát vagy kenyeret, vagy hogyan hívja játszani. A magyar gyerek, hogy velük játszhasson legközelebb, akkorra megtanulja, amit tőlük hall. De különben is úgy látszik, jó a nyelvérzékük, mert első hallásra megjegyzik az idegen kifejezéseket. Azt mondja adatközlő, hogy a sokac is ugyanúgy tanul magyarul, mint ahogyan a magyar, „ha én mondom, adj egy almát, figyeli, hogy mit kérek és kitapasztalja.” A sokacok általában ha tudnak magyarul, akkor jobban tudnak magyarul, mint a sokacul tudó magyarok sokacul.

Amikor sokac asszony jön be a házba magyarhoz, sokacul üdvözlik őket a háziak, és úgy is kínálják őket üléssel. Ha sokac nem fordítja magyarra a szót, ők mindvégig erőlködnek a sokac nyelvvel.

A szerb és a sokac között a magyar úgy hallja, hogy annyi különbség van a beszédben, mint a városi és a falusi ember beszédjében. Különben a szerbnek és a sokacnak csak a templomja más és a papja, mert szerb papoknak van szakálluk meg feleségük.

Igen sok verekedés volt sokacok és magyarok között ólmos bottal.

Van vegyesházasság magyar és sokac között, összesen három pár a községben, de ez is csak az újabb időben történt. Itt a férfi a magyar, Sirok György 44 éves s nő sokac. Német Antal ugyanebben az időben vett el bunyevác leányt Dávodról. Van kint a szőlőkben egy csak Anica néven ismert sokac asszony, akinek szintén magyar férje van. Magyar katonához legkönnyebben mennek férjhez a sokac leányok. Nem közöltek olyan esetet, amikor sokac férfi vett volna el magyar nőt.

Sokacok szerint a sokac sokkal vallásosabb, mint a magyar, soha nem káromkodik. Magyaroknál mindjárt meghallja: az anyád, az apád, ereggy a … stb. Ha sokacoknál a fiatal ilyet mondana, és történetesen öreg is jönne oda, a fiatal rögtön elmenne onnan. Magyaroknál már a gyerek küldi a másikat: ereggy az anyád … stb.

Sokac adatközlők szerint „magyarok nem értik az ariát, Űk csak mentél nagyobb lármát szeretnek .” /nem tudnak szépen énekelni/

Társadalom. Házasságkötésnek, ill. a párok összeválasztásának legfontosabb indítója a vagyon volt. Vagyont a vagyonnal tették össze, ha magyarok, ha sokacok. Nem tudnak, csak egy estről, amikor gazdag sokac lány sokac béreshez ment férjhez, anyja azonban kihajtotta a házból. Mikor anyja nagybeteg lett, elment hozzá megengesztelni, de az öregasszony nem engedte magához. Így csak a temetésére mehetett el. Igen ritkán fordult elő, hogy gazdag-szegény békességgel el lehetett volna. „Amilyen vót, a fót, olyant vett el.” Most nem kell a vagyon, mert nem kap földéért semmit, kevésbé szólnak bele az öregek a fiatalok házasságába.

Exogámia esetében, ha meghal Szántón a férj és az asszony szárnyára engedi a gyermekeit, visszamegy a maga falujába, mert a rokonsága csak ott van. Ha úgy hal meg a férj, hogy kicsiny gyermekek maradnak hátra és levirátus esete nem foroghat fenn, akkor is haza megy az asszony az árvákkal együtt. Ha van valami birtok, azt kiadja felesbe és annak hasznáért eljön időről-időre.

Levirátus. „Sógorhoz ment férjhez anyám, így nem megy az árva más kezire.”

Itt a sokac asszonyok mindent maguk csináltak. Ha ők nem szerették a rackajuhot gyapjáért, nem tartották az emberek sem. Télen fontak, tavasszal szőttek, nyáron pedig jártak munkába, vitték fejen a bőcsőteknőben a kisgyereket, vagy pedig lepedőben, és a határban két karóra szerelték. Mostmár kímélik nagyon az asszonyokat, nem mennek a határba.

A gazda hatalma feltétlen a vagyonban. Az öreg elmegy kocsmába, különösen az első világháború előtt volt úgy, hogy egyik vasárnap elment és csak másik vasárnap ment vissza. Vezetett magával 10 vendéget. A menyecskének lámpával elébük kellett menni, még ha nem volt is nagyon sötét és őket szépen a házba vezetni. Azután az öreg parancsolt, hogy mit süssenek, főzzenek és az asszonynép etette akár napokon át is a vendégeket. – De akkor volt is miből, mert akkortájt volt ötéves búza is a padláson. A szegénység azóta van, mióta az asszonyok gazdálkodnak. Az első világháború idején a férfiak távollétében került a pénz s a hatalom az asszonyok kezébe. /Lásd Őrhalom/

Amikor a férfiak az első világháborúból fáradtan hazajöttek, előbb kényelmesnek látták, hogy az asszonyok gazdálkodnak. Amikor meg már rájöttek arra, hogy ez számukra hátrányos lehet, nem volt hatalmuk, – mint mondják – elégséges hozzá, hogy visszavegyék a kormányzást.

Most az új menyecske, ha eljön a házhoz, ő parancsol az ipának. Ha nem tetszik a munkája, azt mondja, „fizessen ki a kollektív szerint”. Még a két világháború között is pofozhatott az apa bárkit a családban.

Sokac adatközlő szerint most megváltozott a világ, mert azelőtt, amikor 20 magyar volt együtt és egy sokac sokacul beszéltek, most pediglen, ha 20 sokac van együtt és egy magyar magyarul beszélnek.

A szerbek előbb hagyják el a szláv beszédjüket és viseletüket, mint a sokacok. Ők könnyebben látszanak a magyarsághoz igazodni.

Seniorátus van.

Mindenben az apa, a gazda parancsol.

Igen sok a vadházasság.

Megesett lányt elveszi a legény is.

Törvényesen elvált is van több, sokan közülük újra összeállnak.

Többször előfordul, hogy anyós vejével tart fenn szexuális kapcsolatot.

Valamikor a fiatalok nem is mehettek lakodalomba, csak amióta az asszonyok a gazdák, azóta vége az öregembereknek. Most öregembert nem is látni a kocsmában. – Most az embernek nem kell venni buxát soha, pedig azelőtt annál volt a pénz. – Most jó világ van, az asszony megőrzi a pénzt, akkor nem volt olyan cifraság mint most, amíg az embereknél volt a pénz.

Exogámia – forgalom. A községben az exogámia igen nagymértékű, mind a magyaroknál, mind a sokacoknál. A sokacoknál, amióta a déli sokac községek a magyar politikai határokon kívül esnek, természetesen csökkent.

A magyarok házasodnak Dávod, Bácsszentgyörgy, Nagybaracska, és ritkábban Bátmonostor községekből.

A sokacok amíg lehetett, Béreg és Alsómonostorról, majd újabban, bár ritkásan a katymári és garai bunyevácok közül, mivel ők ketten, sokac és bunyevác közelebb érzik magukat egymáshoz, mint a magyarhoz.

Baja és Zombor a jelenlegi, ill. volt közlekedési centrum. Mohács, Szekszárd sokkal kevéssé, bár ismert. Vásározni Bajára mennek, Mohácsra ritkábban.

Víz hátán élő emberek innen nem kerületek ki.

Cserepet Mohácsról hoztak és hoznak. fektét és cifrát.

Gyűdről fütyülős korsókat hoznak.

Csipkét a sokacoknak horvátoktól hoztak.

Jártak bosnyákok, kést, bugyellárist, órát, láncot árultak és borotvát.

Erdélyiek dézsákat árultak cserébe vagy pénzen. Most már van egy kádár, az csinálja.

Csátalján rokkát németektől vették.

Kendertörőt, tilót helyben is el tudnak készíteni.

Herélők helybeliekből kerülnek ki, aki szeret vele vesződni az megcsinálja.

Teknőt cigányok faragják, más nem nagyon érti.

Drótostót megtelepedett itt, úgy hogy az most nem jár idegenből.

Életmód. „Mi mezei munkát dolgoztunk, a szegény meg ment ölfát vágni.” 20 holdas gazda mondja ezt.

Vannak halászok a községben, magyarok és sokacok egyaránt. Urasági eredetű halastó van, mellette telelővel, ami áll. kezelésbe kerültek és amiben halásznak. Azokívül halászható a Ferenc csatorna és a Klágyai-nak nevezett Dunaág, amely a Ferenc csatornába megy bele. Utóbbi is halászható.

A csoportos halászatot téli halászatnál ismerik, „télen egybeának, és együtt halásznak, addig magányosan.”

A varsát hálóból ismerik.

Akik közelebb voltak a vízhez, azok jártak tojást szedni. Én messze laktam tőle, nem mentem, mert a tojás a nádasban van, én meg féltem.

A rossz úszók két begyugott kabakot kötnek össze és teszik a hónaljuk alá. Olyanok is vannak, akik szitát /gyékényt/ kötnek csomóbas azt veszik a mellükre.

Adatközlő látott csónakot 30 éve még, keskeny, hegyes volt, 1 drb. törzsből kivágva, avval hamar kilehetett fordulni. A deszkából készültet már ladiknak nevezik.

Innen legfeljebb 1 vagy 2 ember ment el hajósnak, de az is csak régebben, mostanában nem, mert nem megy erre hajó.

Nemzetség. Andrási János adatközlő nemzettsége:
Andrási Ferenc apám testvére már meghalt, de csak beletartozik.
 ennek fia: Imre és lánya Erzsébet. Imre gyermekei az Andrási
 nemzetségbe tartoznak, de Erzsébetéi már amoda.
 Andrási Dániel
 „ Panna lánya, akinek gyermekei férje nemzetségébe
 „ tartoznak
 „ János, maga az adatközlő és fia
 „ Andris.

Az Andrási mind ebbe a nemzetségbe való. Első rokon egy öregapától eredtek.

Vannak feles rokonok, akik lakodalomba és temetésre jönnek el, míg az első rokon számos más alkalomban is együtt van.

Nemzetség az, ami mind egy ívásbul van. Csak az öregapját nézik, hogy milyen fajbu, vagy hunnan ered, mi volt a származása.

Anyárul a nemzettség nem terjed. Anyáról csk ágazat van.

Feleségemről rokonom a Likár, de nem a nemzetségemből van.

A földembül nem jussolna, ha meghalok, mert abból csak az Andrási jussol, amíg van abbul a fajtábul, az öregapai izébül nem kaphat más.

Likár nemzetségbe tartozik az asszony /Andrási János felesége/, mert ha meghalna és nincs egy fiam, mi nem kapnánk az ű birtokából, mert az Likár nemzetségé.

A nemzetségbe beletartoznak az elhalt ősök is.

A nemzetség férfiágon terjed, fölfelé, oldalra és lefelé.

A nemzetséggel egyértelmű a família.

Mojzes György családja 1820.ban származott ide Nagybaracskáról. A baracskaiakkal ma is tartják a rokonságot, „nagy volt nagyon a nemzetségünk”. Apja életében búcsú alkalmával 20-25 kocsi jött látogatni.

Família = nemzet = fajta.

Család – nagycsalád elég, ha bírnak házat venni a fiatalok, akkor nem maradnak otthon.

Nincs szabály arra, hogy az apai ház osztatlanul egyben maradjon. Attól függ, hogy hogyan egyeznek meg. Ha van megélhetés, akkor nem osztoznak a házon, és egyben hagyják, de ha nincs, akkor széjjelosztanak mindent.

Aki elszolgálta az apját, az többet kap valamivel.

Anyai ruhát az anya halála után a lánya nyomban elviheti. A lány adhat a menyecskének egy darabot emlékül, vagy életében ad a napa egy szoknyát neki. Sokszor azonban a menyecske elgyugja a haldokló vagy nagybeteg öregasszony ruháját, el is viszi a szomszédba, csakhogy ne legyen a lányé.

Amikor eljött a menyecske, kapott két malacot, amit az após etet, hogy legyen nekik jókedvük dolgozni. Van a fiataloknak egy borjuk, amit a mosdató pénzből vettek, azt is az após eteti. Ezt a fiatalok forgatják és 20-25 év alatt vehetnek majd rajta valamit.

Az apósnak tulajdonképpen nem muszájna tartani a menyecske állatait, csak akkor tartja, ha jókedvet akar nekik csinálni, hogy szívesen dolgozzanak rá. Különben a menyecskének el kell adni a kapott állatot és pénzt forgathatja.

Állatot azonban csak akkor lehet tartani, ha nincs növendék fiú a háznál. Olyan helyen tehát, ahol csak egy gyerek van, vagy a többi már kiment a háztól. Ilyenkor mondható csak, hogy ez a tiéd, neveledett, vidd el, ha akarod. /Ha volna más fiú is, akkor az is dolgozna, annak az állatnak a kosztjáért, amit nyilván nem tenne meg./

Van olyan menyecske, aki indig lopja az ipát-napát. Összeszedi pl. a tojást. Lop lisztet, zsírt. Kötényszám hordja el a kukoricát. Az ilyenekre azt mondják, hogy „sirombanda” – menjetek ki a házból.

A községben a nagy család rendszernek az a formája él, az öregekkel egy pár lakik együtt.

A nagycsalád széjjelválásának egyik oka lehet akkor, amikor már csak két pár van együtt, hogy „nevendék van”, kisfiú, vagy kislány van a fiatal pár mellett, akire nyilván többet költenek, mint a férjre vagy a menyre. Ilyenkor azután nincsen felhányás, hogy ők is dolgoztak rá, mármint a fiatalok, ha külön mentek. Kívánhatják ezt a szülők is, de sokszor a fiatal pár is kívánja.

Az utolsó nagylétszámú sokac nagycsalád 1896-ban még együtt volt. Ennek törzse Vélin Ádám. Két fia volt, Zsivkó és Márkó. Zsivkónak fiai: Józa, Ádám, Márkó. Márkónak fiai: Sztipa és Matija. Ezek heten, ill. az öreggel nyolcan mond nősek voltak, számos gyerekkel. Az apa testvére addig élt velük, míg a fiak nősültek. Lányokat nem számítják, mert azok kimentek a háztól.

A lakásuk 20 öles volt egyben, két szoba volt benne és kamra. Aludtak a kamrában is a fiatalok. Mind a két szobában étkeztek, mert egy asztal körül nem fértek el. Különben a lakásban mindenhol ágyak voltak.

Az öreg adta ki a parancsot, az parancsolt mindenben. Ha egy valaki ki akart válni a nagycsalából, nem adott neki semmit, hanem azt mondta, hogy „fogd a gatyádat, meg az ingedet és mehetsz.” – Amikor a vásárból hazajöttek, „ide a pénzt” – mondta az öreg.

Az öreg Vélin Ádámot az asszonyok mindennap fésülték, és megmosták a lábát, mert az öregnek muszáj engedelmeskedni.

A gazda, az apa mondja, hogy melyik munkát kell hamarabb elvégezni, mert ezt az öreg jobban tudja.

Az a gyerek marad otthon az öregeket szolgálni, akit az apa választott. Azonban nem mindig az apai választáson múlik, mert van olyan, hogy nem is mehet ki a házból, mert szegényebben nősült. Ilyenkor ez marad a háznál.

Rokonelnevezések. Férj nőtestvére: asszonyom.
Saját bátyám felesége: ángyom.
Anyósnak: anyámasszony.
Apósnak: apámuram.
Öregnek: apó – anyó. De inkább: teta és nana.
Édesapám, édesanyám.
Sokac elnevezések: jedna obitej = 1 család. Beletartoznak apa, anya és a gyerekek.
Rana = kisebbik uram. Sógor = sógor.
Mama = anyós, tata = após. Az anya = teta, az apa = dada. Az idősebb nő testvér = teta, ennek férje = csika.
Mila = a férj nőtestvére, ennek férje is = csika.
Rana = kisebbik uram.
Baty = öregebbik uram.
A férjnek unokatestvérei = baty-ok.
Snosa = az ángyi.

/Az adatközlés igen bizonytalan. Állandóan javítják egymást és nincs az az érzésem, hogy jó volna./

A beházasodott rokon olyan, mint a vérrokon, úgy is szólítják egymást.

Vőség. A vőség fennáll akkor, amikor jómódú családnál egy leány van egyrészt, másrészt a férfi házánál több fiú is van. „Vejül ment, odament vejül.” A vőség megalázó és csak olyan vállalkozik rá, aki vagy nagyon szerette a leányt, vagy el kellett mennie a szülői háztól. Olyan eset is előfordult, amikor a férfi elszolgálta a lányt.

A vő gyerekét a nő, ill. annak háza után nevezik.

Vagyont vőre nem íratnak, az a leányon át száll az unokára.

Ahogy az anyós mondja, a vőnek úgy kell cselekedni. Aki elment vejül, annak engedelmeskedni kell. Ha az ilyen vő pöröl a gyerekkel, a feleség vagy anyós leinti, nem szólhat bele azok dolgába sem, a vőnek félre kell állni. A gazdaságot vezetni szabad neki, sőt kell is, de a ház egyéb ügyeibe beleszólása nincs.

Ágazat. Valakinek az ágazatja mind az onokák, akik vannak.

Ha elpusztul az öreg, akkor nincs több ágazatja.

Van női ágazat és férfi ágazat, de női ágazatot inkább csak akkor tartják számon, amikor érdemesebb a nő családja.

Mi Nagybaracskáról jöttünk ide, apai nagyapám jött ide a 820-as években. Ott érdeklődtünk is az ágak iránt.

Család – nagy család. 45 éves adatközlő hibásnak tartja azt az intézményt, amikor a gazda addig gazda, amíg csak él, és fiainak nem ad ki semmit a háztól. Pl. amikor 70 éves gazda gazdálkodik és 50 éves fia alatta nem szerezhetett semmit. Ezt az egykenyéren élést ilyen szempontból helyteleníti. Nem csak ő teszi ezt, hanem erre a belátásra kerülhettek mások is vagy 30 éve, mert azóta van külön vagyon a nagycsaládban. Ilyen helyeken megengedték, ha a menyecske pár hold földet vitt, azt kiadhassa haszonbérbe vagy feles bérbe s ennek hasznát külön tarthatta. Volt úgy is, hogy a háziak felesbe munkálták a menyecske vagyonát.

A leány, ill. menyecske szülei állítják elő a babakelengyét.

Az anyós csak ma vesz a menyecskének munkaruhát, 20-30 évvel ezelőtt még csak a staffirungjából élt.

Amikor együtt fontak, ha volt még leány a háznál, a menyecske semmit nem kapott. Ha nem lett volna, akkor adhatott valamit az anyós azzal, hogy „te is fontál”.

„Hát ha nem lesz lányod, akkor ki szolgál ki?”

Rokonság. Lefelé harmadik ágat nem élhet meg az ember. Ritka aki harmadik negyedik izét meg tudja érni.

A rokon több, mint a nemzetség.

A házassági tilalom a papoktól függ. Mi csak gondoljuk magunkba, hogyhát nem jó, mer rokonok. /Ha unokatestvérek házasodnak össze./ 10-20 évben ha egy unokatestvér van, ill unokatestvér pár, akik megházasodnak. Ezek is megszöknek, és utána a pap megesketi, ha már együtt voltak.

Sokacoknál a beházasodott rokonság egyforma a vérrokonsággal. A férj felesége, az asszony férje után szólítja a hozzátartozókat.

A harmadik unokatestvér olyan közeli, mint az első.

Egy pár koma van egy gyerekhez: kum, kuma. Ismerik az öregkomát. Legelső rokon a koma, mert az szabadítja a gyereket az ördögtől. /sokac adat/

A Nagybaracskáról a múlt század elején ideszármazott család úgy mondja, hogy a fél „Nagybaracska rokonom”. Van úgy, hogy azt mondja „nemzetségem”, de gyakrabban úgy, hogy nagybaracskai rokonjaim. Amikor azonban a nagyságról beszél, úgy mondja, hogy „nagy volt nagyon a nemzettségünk. Búcsú alkalmával apám idejében 20-25 kocsi jött látogatni.”

A feleség családja csak egy ízben rokon. A sógor familiája egy ízben rokonság, leszármazója azonban addig rokon, ameddig a vérrokon.

A rokonságot általában harmadízig tartják, de lakodalomba meghívják negyed- sőt ötödízig is őket, mert azok is azt mondhatják, hogy „hát rokonok vagyunk, mink is a Mojzes familiában vagyunk.” A fél falu ott van a lakodalomban, akkor mindenki összeszedi a retye-rutyáját = fajtáját és rokonságát.

Fajta = nemzet. „Ördög bújjon a fajtádba, fene egye meg a fajtádat.”

Rokonság. Levirátus van. Szororátus ritkábban. Testvérpárok házasodnak. A vőség ismert, jómódú lányhoz olyan fiú megy vejül, aki többedmagával van otthon.

Korosztályok. Kisbaba 4-5 éves koráig, idáig nem számított, sem lábára, sem fejére nem vettek semmit még 40 évvel ezelőtt. 10-12 éves koráig = suhancár, 15-16 éves koráig = süldő legény és leány.

8 éves korban bandázgatnak már lányok a legényekkel együtt, tanulnak táncolni. Egybandában 8-12 évesig, másikban a 10-15 évesig. Ez mind külön csapat, ezen felül van a legények, leányok csapata.

Az Eposzba már 12 éves is mehet, ami nyilvánvalóan a korosztályok elhalványulására, ha nem megszűnésére fog vezetni.

Külön jártak bandázni fonóházakba, 12-15 évesek kisebb fonóházba, a 15 éven felüliek a nagyobb fonóházba és külön jártak az asszonyok.

Műrokonság. Sokacoknál, magyaroknál egy-egy pár koma van csak. A második gyerekhez másik komát csak akkor hívnak, ha az elsővel összevesztek volna.

Ismerik az öregkomát.

Sokac adatközlő szerint legelső rokon a koma, az szabadítja a gyereket az ördögtől. A koma mindig ad, házasodáskor ruhát, kendőt a lánynak, a fiú komája is a menyecskének vesz ajándékot. A keresztfiúnak legfeljebb egy inget.

Van, aki a komát többre becsüli, mint a testvérét. De van olyan is, hogy ritkán keresi meg.

Közös munka. Házépítéskor a szegények, vagy szegényebbek még segítségmunkával dolgoznak, ha csak egy kicsit módosabb, már fizetett munkásokat hív.

A hordás segítséggel megy, oly módon, hogy rögtön visszaszolgálják.

Kukoricafosztásnál ma már azoknál a házaknál se igen segítenek, ahol nem szárán fosztották volna meg. Egy adatközlő azonban még most is elmegy hívás nélkül, ha lája, hogy valamelyik szomszédjának, rokonjának hoztak be kukoricát.

Mosni egyszerre mennek a szomszédok, komák vagy rokonok, de nm egymásnak, tehát nem közösen. Csupán azt beszélik meg, hogy egy időben történjék.

Örökösödés. Sokan adják ki a földet még életükben a fiaknak, „de akkor az öreg elmehet legelni.” Az ilyen öreg kommencióban él. Minden hold után kapna egy mázsa búzát, egy mázsa kukoricát, azután a birtok nagysága szerint hízót és bort, azért hogy kenyere és ruházata meglegyen. Nem találkoztam még egy adatközlővel sem, aki valóban meg is kapta volna a kommenciót. Azt mondják a fiak, hogy nem termett.

A gazdának teljesjogú hatalma van a családban.

A leány 1880 óta kezd a tagból kapni ötödöt vagy negyedet. De még ezután is sokig általános volt, hogy kapott egy borjút vagy tehenet, ezzel ki volt elégítve.

A vagyont vagy örökűtem vagy szöröztem. Ha szereztem a vagyonomat, tehetek vele amit akarok, de az örökséget nekem is kell hagyni, mer az nem szörzemény, hanem örökség. A szörzeménybe nem szólhat bele senki. Ha a gyerek beleszólna, amikor az apa prédálja a szerzeményt, azt mondhatja vissza: Ereggy te is és szörözzé. Mer az hagyaték, bír belőle éni meg inni. Dehát dolgozik is bele. Ha van valami nagy baj, leég a ház, elpusztul a ló, akkor lehet eladni a hagyatékból, de különben azt az öregapai izét nem szabad bántani.

Én örökűtem, apám is örökűte, ő is megőrizte, én is megőrzöm. Ha nem volna hozzátartozó, különösen, ha fia nem volna, tehetne vele, amit akar. Mert az onoka már az sem tehet semmit, csak a fia, meg a lánya tehetnek. Mert hát az az onoka nem szolgálta az apját, mint a leánya vagy a fia.

A lány nem kap annyit, mint a fiú, mert az nem dolgozott annyit, mint a fiú. Két fiú van, egyik kimegy a háztól, a másik velem van. Ha szöröztem vele valamit, akkor rá is íratom arra, aki engemet kiszolgált. És a másik csak az öregapaibul kaphat. A jószágot, disznót, házat, földet mind az kapja, aki kiszolgálja az apát. Azért teljesen kiizélni nem lehet a másik fiat sm, annyit kap, mint agy leány, negyed részt, ha elfogadja.

Az a gyermek marad otthon, amelyiket az apa választott.

Örökösödésnél a férfi testvérek egyenlő arányban osztoznak. Ha élnek a szülők és valamelyik fiúval együtt maradnak, vagy konvenciót kapnak, vagy kifogott magának valamit az apa s abból él. Ilyenkor ezt a rész a legritkább esetben szokás elosztani, mert az azé marad, akiknél a szülők laktak. – Az öregek választják meg, hogy ki maradjon velük otthon. Több esetben marad a legfiatalabbnál a szülő és a többi gyerektől húz kommenciót.

Apa halála után lehetőleg megegyezéssel osztozkodnak, sorshúzásról 45 éves és a község dolgaiban nagyon jártas adatközlő nem tud.

Az apai házat lehetőleg megváltják.

45 éves adatközlő, amikor lányai férjhezmentek, fel vagyonát rájuk adta, másik felét megtartotta magának. Szándékosan tette ezt, vagyis azt, hogy nem adott ki mindent gyermekeinek, mert látta, hogy milyen bánásmódban részesülte azok a szülők, akik mindenüket kiosztották a gyermekeiknek.

A lányt kiházasították, lehetőleg pénzzel elégítették ki. Négyfertályos gazda 200 forinttal elégítette ki a lányát. Utána 1914-ben 60 kat. holdból 30 holdat kapott az egy fiú és a másik 30 holdat pedig a 3 lány, mert a fiú viseli a nevet.

Törzsöröklés a múlt század második felében többször is előfordult.

Vagyoni viszonyok a nagycsaládban. A menyecske kiházasításakor általánosságban kapott egy tehenet vagy borjút. Ez az ő magántulajdona volt. Legtöbb esetben eladta. Vett az árán zabot. A zabot kiadta kamatra, azon vett földet. A földet bérbeadta vagy felesbe, vagy pénzzel dolgoztatta.

A menyecske a nagycsaládban csak azt ruhát kapja, ami leszakad róla, az anyós munkásruhát vesz neki, egy szoknyát ősszel, köténnyel, amit másik őszig viselni kell. Lábára nem vesz semmit, mert mehet mezítláb is.

A csecsemőt is édesanyja ruházza, apai nagyanyja a keresztelői ruhát készíti.

A menyecske ládát hoz a házhoz.

Ing-gatya ajándékozás nem szokás.

Amikor több család van a házban és elég nagy a porta, akkor a portát keresztben vágják ketté az utca frontról. /?/

Jogszokások. Móringolás volt, most nm hallani róla. Az utolsó 10 évben hallották. Erre azért volt szükség, mert a törvény nem biztosít olyan jogot a második feleségnek, mint az elsőnek.

Itt inkább végrendelet nélkül halnak el. „Ha meghalok, osztozkodjatok,” – mondja az öreg akkor, mikor úgy látja, hogy nem tud békésen megegyezni a fiaival. „Ilyenkor még egy testvér jön osztozni, az ügyvéd.”

Végrendelet akkor volt, amikor az apa valamelyik gyerekét meg akarta rövidíteni. Ilyenkor ez a végrendelet írásos.

Ismerik azonban a szóbeli végrendeletet is, melyet 4-6 tanú jelenlétében tett a nagybeteg. Ennek jogereje mindaddig tartott, amíg újabbat nem tett, vagy meg nem halt az illető, tehát nem ismerték azt, hogy 3 hónap múltával erejét veszti.

Kitagadás volt, különösen akkor, amikor a gyermek a szülők akarata ellenére házasodott. Az ilyen házasság t. i. a szülők tekintélyének megsértése, ami szükségszerűen vonja maga után a kitagadást.

Adopció van, idegent  és rokont egyaránt fogadnak örökbe. 1./ Olyan adopció, mely nem veszi a nevelőszülő nevére a gyermeket, hanem 3-4 jó munkást akar magának. Ezeket fölneveli, közös munkában, kiházasítja őket és a kiházasításkor el is bocsátja. 2./ Másik fajtája, amikor nem munkásul pusztán, hanem családtagul tekintik az örökbefogadottat, de a maga nevén marad. 3./ Az, amikor a nevelőszülők közjegyzői szerződéssel a nevükre veszik a gyermeket.

Féltestvérséget nem ismerik, mint olyat, egész testvérnek számít az ilyen.

Tejtestvérség nincs.

Apa nevét a fia örökli, de gyakran előfordul, hogy hárman viselnek egy nevet az udvarban.

Szomszédság. A szomszédság igen erős. Mindegyik adatközlő úgy mondja, hogy első a szomszéd. De a rokonság több. A ház hátamögötti szomszédokat is tartják. Van kinek-kinek szomszédja előtte, mögötte, szembe és a ház hátamögött. Úgy jó, ha mindegyik szomszéd bejár.

A szomszéd elment Dávodra lakni, de megtartotta a házát és visszajön. Beköszön a szomszédnak és kér tőle vödröt, amiből a lovait megitathassa. Rögtön asztalhoz ültetik és megkínálják étellel, ez szerényen elfogadja. Ebéd végén, amikor a szomszéd elment, a gazdasszony puszta kenyeret eszik, mert a maga részét adta oda.

Gazdálkodás. 1908-ig a vasútvonal bevezetéséig állta a szállások azon a helyen, ahol most a vásártér stb. áll. Addig ott lakóépületek nem voltak, csak szállás, legeltető, disznójárás. Nem voltak igák, ekék, csak gulyásfélék. Az emberek nem szántottak, vetettek, jobban jószággal foglalkoztak. Sok birka volt, ma 10-15 háznál, ha van még.

50-52 éve volt a tagosítás, akkor kezdtek áttérni a földművelésre. Előtte nyomás kényszer volt, erre igen jól emlékeznek. Egyik darabban ugar, másikban búza, harmadikban zab vagy kukorica.

Valamikor volt olya, hogy azt mondták, „zsöllérségbe lakik”, ez azt jelenti, bérben lakik. Különben zsellérekről és jobbágyokról nem tud. A föld azonban fertályok szerint van számontartva. A 20 holdas2 fertályos, a 10 holdas féfertályos. Szőlőről tudnak a régi időkből is. Az 50 holdas virilista volt, aki Bajára ment adót fizetni.

A legelő két részbe volt osztva, az egyik a Cirkó, a másik a Rét. 1./ marhajárás volt, 2./ ingoványos, ha a víz megnyomja, az eső elönti a gabonát. Ez kaszálónak való inkább.

A kétfertályos három jószágot hajtott ki. A disznókat a Kisdunára víz mellé, ott hagytak járást az erdőségben, hogy hűsben legyenek. 25 éve lehet, hogy megfogyott a disznók száma, mert fölszántották a járásokat.

Az erdő kaszáló is volt. Résziből adták ki „10.-én is vádóták” /hercegi uradalom volt ez/ A fa volt negyedes, volt harmados, feles, attól függően, hogy hogy vádóták el a népek.

Sok méh volt, hosszú hegyes gyékénykasban tartották őket. 50 éves adatközlő az ilyen kast már csak rajfogóként ismeri. /Akár csak Szeremlén./ Kaptár van már mindenütt. Azt mondja adatközlő, hogy a méhészkedést tanulni kell. Én nem is tudom, hogy kell bánni vele, akinek az apja méhész volt, az megtanulhatta tüle, de az enyém nem méhészkedett.

Fekete ugar még 15-20 évvel ezelőtt is gyakorlatban volt. Tehenet fogatolni csak 45 után volt szokás. Előtte is, utána is lovat használnak. A ló használatát azzal is magyarázzák, hogy távol voltak a földek.

Legelő nincs, a jószágot istállón nevelik. A nagy portákon trágyadombok mellett aklokat állítanak és nyáron át abban van a marha.

A község nádtermő, bár a nádvágás nem nevezhető /legalább is kevés és viszonylag fiatal adatközlők szerint/ második aratásnak. Nem ismeri a tolókaszát /?/ és csak kis vágóról, nádvágóról beszélnek.

A kaszán takaró van, melyet csak aratáskor szerelnek rá.

A kötöző karkesztyűt hord, aminek a neve „nyaksi ujj”. Ez a vállon mentőmadzaggal van átkötve.

Van félkereszt 10 kévéből és egész kereszt 20 kévéből. Újabb a 14 kévéből álló kereszt, ezt olyanok csinálják, akik már jobban tudnak számolni. Az utolsó a papkéve, amibe belekötnek egy leányt és együtt emelgetik, mondván „Jézus, Jézus!”

Mikor végzés van és jönnek haza az aratók, akkor a gazdasszony kanna vízzel elébük megy a kapuhoz és szembeönti őket. A végzők kezükben kalászt hoznak. Úgy mondják, hogy „hála Isten, elvégeztünk”, mint ahogy minden munka kezdetén „Jézus segélj”-el fohászkodnak.

70 éves adatközlők úgy mondják, hogy azelőtt erősebb volt a föld. Sok volt a szalma, amivel a kemencében fűteni lehetett. A csatornázás meggyengítette a talajt,  mert leesett a víz, nincs harmat, leeresztették a vizeket.

A főtermény a búza és zab volt. 30 éve kezdett a kukorica termesztése hangsúlyos lenni azért, mert nincs járás és most már több a kukorica, mint a búza, mert a marhát vetésről kell etetni.

Disznótartás. Kurta kanászok voltak, amíg pallagok, ugarok voltak a határban. A kurta kanászság azt jelenti, hogy mindenki a maga disznaját őrizte. A 10 holdas gazdának volt már 20-25 disznaja, hajtatta ezeket oda, ahová csak akarta. Mikor még rét volt, akkor az öregemberek nem is jöttek haza. Ez az élet 1895-ben szűnt meg, amikor az állam 10 éves törlesztésre eladta birtokot. /Állam?/ Gyöp volt addig mind az a darab és víz, mert nem volt töltés. /A dűlő neve később jön./ Ezen mindenki választott magának akkora darabot, amekkorát csak akart. Talált benne egy-egy fát vagy nagyobb bokrot, azt jelölte ki határul, „eddig az enyim”. Erre a foglalt birtoktestre nádkunyhót épített. Ez nyergesformájú építmény volt, háta lekerekítve. Kint volt ezen az egész szomszédság és őrizte a disznót. Ételt innen hazulról vitt ki magának az öreg, vagy úgy vittek ki neki időnként tarhonyát, krumplipaprikást, paporát. /rántást készíteni hagymásan és kenyeret beleaprítani, így készítik az asszonyok, az emberek viszont szalonnán pirítanak hagymát s úgy aprítják bele a kenyeret. Mindezt bográcson, szolgafán készítették./

Az ilyen disznópásztor halászott is a kunyhó végében tapogatóval, azután meg ott volt a sok tojás a rétben, mert a rétben minden volt. Voltak olyan pásztorok, akik március elején mentek ki, s kint voltak addig, míg a hó lehullott. De olyanok is voltak, akik egész éven át kint maradtak. A disznók számára volt egy sövényfalú építmény, mit ólnak neveznek, ez négyszegletes volt, különböző rekesztésekkel külön volt a malacosgöbe, külön a göbe, hogy ne háborgassák egymást.

A pásztoroknak takarójuk s oltalmazójuk a suba és szűr volt.

60-70 éves öregemberek mentek ki pásztorkodni, volt pálinkájuk és boruk, ha tetszett vágott le egy malacot. A gazda t. i. sosem tudta, hogy hány van, csak amikor göbével vitte haza a malacokat, akkor számolta meg. A sertéseket Bezdán, Zombor és Baja város vásárain adták volt el.

Gazdálkodás – állattartás. Tavasszal a nagyvizek elválasztották a járást. Az ökröt gulyás őrizte. Külön voltak a borjúk és külön a tehenek. Volt még ménes is 50 évbe a dávodi rétbe. Kellett a sok ló, mert lóval nyomtattunk, azután meg ló húzó gép volt. Birka igen sok volt, volt gazda, akinek 500 darabja is legelt. Egy 60 holdas gazdának átlag marhaállománya a századforduló körül: 22-24 marha, 8 ló, 500 birka, 40 sertés. Birkában nem szerették a rackát, csak merinóra emlékeznek. Az asszonyok nem szerették a racka gyapját. – A birkát saját gazdája őrizte, mert a fiatalság nem széjjel azelőtt. /Értsd alatta: magaslétszámú nagycsaládok éltek együtt, amelynek tagjaiból mindenféle pásztor kikerült./

A tagosítás 50-52 éve lehetett, azóta vannak a tanyák, régies néven szállások. Tagosítás előtt kutak a határban nem voltak, úgy vitték ki a vizet a lovaknak hordóban. Azóta már vannak ásott kutak. És sok a tanya, ahová be lehet menni itatni.

Ökörfogat járommal és istránggal együtt csak a második világháború óta van. Mosolyognak rajta, hogy az ökröknek karika van az orrában, de jónak tartják, mert ezzel meg lehet állítani. „Különben, ha dongó vagy bögöly gyütt, úgy megindult az ökör, hogy nem bírtam megállítani. Most meg meg bírja állítani.”

Vetés: zsákból történik, amikor nem géppel. Vető a zsákot nyakába akasztja. /Lásd fülöpszállási felvételeket./  A vetés vállmagasságban, féllépésenként történik. Pácoláskor 5 q búzához 1 kg. kékkövet használnak, zsákonként 3 lit. vízzel oldva.

Szántás: Ha ősszel széjjel volt, akkor tavasszal összeszánt. Harmadszorra újra széjjel kezd szántani. Szántás előtt kalapot emel és Jézus segélj-t mond. Amikor bevégezte újra megemeli a kalapot és hála Isten-eket mod.

Mesgyekarót lehetőleg mindenki leüt magának. Ha a szomszéd elszántott, már vissza nem szántja, hanem búzában követeli meg tőle a kárt.

A földet öllel mérik. Az öl körzőszerű szerszámanyag. Adatközlő lépéssel méri. Tudja, hogy 300 öles a dűlő, ami 11 jó lépés vagy 12 kisebb lépés. 2 lépés = 1 öl. 8 öl pedig = 1 hold. Adatközlő dűlője 250 öles hosszú, benne 1 hold 8 öl széles. Így méri ki.

Én tudom a földemet, mert egybe van az egész. És nekem nem számít, hogy ha 2 holdat akarok vetni és 1 lépéssel több lesz. Magamnak nem mérem le. De ha fuvarba szántanék, akkor lelépném. Magamnál nem számít, mert ha az egyikből több van, akkor a másikból kevesebb. Uraságnál fontos az ilyen, meg a táblásban. Nálam gondolom formára megy csak.

Régebben több szőlő volt mint most, mert itt erdőféle föld volt. A filoxéra pusztítása után kevesebbet ültettek,  mint előtte volt. Nehezen ered meg itt a szőlő. Sok a Noha, de az nem röndös bor, mert fujt, nincs édesség benne, mint a bornak. A nohát nem préselik mindjárt, 8 napig hagyják a törkőn. Mert ez zsíros ez a noha. Kevesebb bora van, mint a kadarnak, fele csak. Nem jó a szőlője. Adatközlőnek szőlejében nincsen kunyhója, de szomszédjának van és oda megy be.

Sokac és magyar gazdálkodása, szőlőmunkája, stb. között semmi különbség nincs.

Nem volt sok gyümölcs, csak kevés alma, körte, barack, szilva. Baranyából és Csátaljáról hozták cserébe,1 kg. szilva = 1 kg búza. Most sem elégséges ami terem, csak almából, bár az utóbbi 10-15 évben 1-15 holdas gyümölcsösöket ültettek.

Káposztáskertek vannak.

Paprikát ültet minden ház, hogy a maga szükségletire legyen. Most, hogy őrletni nem szabad, megtörik otthon mozsárban.

Régóta dinnyetermelők magyarok és sokacok egyaránt, viszik Bajára, Mohácsra, Pestre, de jönnek onnan is a kereskedők érte.

Ugyanígy viszik eladni a hagymatermést.

Tenyérrózsa van, repce nincs /repceolajat vadrepcéből nyertek azelőtt/. Cukorrépa van, dohányosok 45 óta. Kender volt és van, első évben kísérleteznek lennel és gyapottal.

Halvolt bőven,mert sok mocsári vizek voltak. A Dunák többször is  kiöntöttek, a töltések előtt hetenként többször is foghatott minden család halat. Csíkot is ettek, bár van aki nem szereti.

Ismerik a csapdákat, rókát, borzot vassal fogják. Nyúlnak tanyasiak vetnek hurkot, vagy csapdavasat.

Sok lúd volt, 10 éve hogy nincs. Volt hozzá férfi libapásztor. Nincsenek vizek, azóta, azért nem tartanak, mert a libának víz kell. A vizeket pedig elvezették.

Van még száz juha egy-egy gazdának. Akinek meg csak 1-2 juha van, az odaadja annak, ahol sok van. A gazda a juhot lehetőleg megőrzi maga, de van fogadott juhász is. Sajtot asszony és ember maga készíti, ill. készítette, mert most a tejet adja el.

Nem látott adatközlő és nem is hallott csépről a községben, csak lóval való nyomtatásról.

Gazdálkodás – szerszámanyag. Először  volt a faeke. Utána jött a vaddisznós eke. Ez olyan volt, hogy rá volt téve egy vaddisznó. Ez volt a márka. Ez még mindig fagöröndölyre volt szerelve, fataligával, de jobban dolgozott, mert a másiknak a fadeszkájára ragadt a föld, nem szalajtotta a földet. Ösztökével kellett lekaparni róla.

Vaseke 1917-ben jött be legelőször, Andrásiéknak volt az első. A gyár küldött nekik rajzot olyan ekéről, ahol már minden vasból volt, vas volt a taliga is, acélból volt a deszka. Ez volt a szakeke, acéldeszkával szerelve. Ezen lehetett szántani, amikor sáros olt a föld, akkor is. Ez van mai is. De van /egy adatközlő szerint, én sajnos nem láthattam/ vaddisznós eke is használatban a községben.

Kapáló eke van vagy hatvan éve, „máskép úgy kapáták a kukoricát kézze”. /igen mosolyog adatközlő rajta/

40 éve vannak a vetőgépek. Ezekkel egyidőben jött a láncborona is, mely általános lett és a tövisboronát teljesen kiszorította.

A szakeke után jöttek a kettős ekék. Ez arra volt jó, hogy kevesebb igája volt és egyszerre mégis többet végezhetett, kettő helyett dolgozott. Jó ez tallóforgatásnál, búzavetésnél, mag alá ha szántottak, akkor is jó. Most van általában szakeke, kettőseke és traktor. Traktorállomás van.

Fagereblyét puhafából – fűzfából vagy fenyőfából maga csinálja a gazda. Azért puhafából, mert nem nehéz és nem is reped. A fogak azonban keményfából vannak faragva. Akácból többnyire, hogy ne kopjon olyan hamar, és ne törjön el. Egy gereblye  élete 10 év is lehet, ha vigyáznak rá, és száraz helyen tartják. Ez a nagy gereblye, ami csak aratásban kell. A kisebb gereblyéből több is kell, ezt herének és lucernának használják.

A kaszájukat török kaszának, vagy hangya-kaszának mondják. Szeretik a könnyű kaszát. A kasza minőségét hangjáról ismeri meg, abból tudja meg, hogy mennyi benne az acél. Jó hangja legyen. A puha kasza, amelyikben kevés az acél, hamar meglágyul és többször kell kalapálni. Ha kemény a kasza, akkor tovább bírja az élit. Adatközlő úgy próbálja ki a kaszát, hogy az ormanyára egy szalmaszálat tesz megnyálazva. Ráteszi keresztben /a felső peremére/, ha  a kasza magára húzza, ráfordul párhuzamosan, akkor sok benne az acél, akkor jó a kasza /ő a hangja után nem tudja elbírálni, csak úgy hallja, hogy mások így tesznek/.

15-16 éves korában kezd kaszálni a fiúgyerek, könnyebb, régi kaszát adnak neki először, hogy el ne törje a jót. Jó kaszát csak akkor kap, ha már tud kalapálni. A kalapálásban a fontos az, nehogy kihabozza az élét, egyformára, simára kell kihúzni.

A kaszanyelet a bognár csinálja,nem a vevő próbálja testéhez /lásd Fülöpszállás/, hanem a bognár látja, hogy mekkora a megrendelő és ahhoz szabja annak hosszúságát. A kasznyél kőris legyen, de lehet eperfa is.

A favillák már elmúltak, van 30 éve is. Acélvillák vannak. Az acél jobban bemegy a szénába. A favilla addig kellett, amíg nyomtattak. Ha valakinek van is még favillája, az sem dolgozik vele.

Ismerik a szekeret és a kocsit. Elsőt ökrök húzzák a másikat lovak. Az első az erősebb, nehezebb, s máskép van szerelve a forduláshoz. Ha nincs pénze oldalát bedeszkáztatni, akkor befonja vesszővel.

A járom kőrisfából van, bognár csinálja.

Teherhordás. Asszonyok terhet ma is hordanak fejen, bár már nem olyan mértékben, mint régebben. Kosarat vagy egyéb terhet a fejen févóra, rossz ruhából tekert párnára helyezik. Levest ma már nem tudnának vinni fejen, csak ki nem dőlhető terhet. A rácokat mondják jeleseknek a fejen való teherhordásban, „rác ember kólét táncolt és pohár bor van a fején.” Hordanak batyuban terhet az asszonyok.

Obronica – nyerges fa van, mit a vállon viselnek, ezt is az asszonyok, emberek nem. Amikor egy háznál tízen is voltak, kellett az asszonynak ételt pakolni a mezőre. Az obronyicán vitte ki, azon hordták a vizet is.

Kendermunka – fonás-szövés. A kendertörés lábbal történt, /Lásd szeremlei fénykép a törőről./ az újabb törő kézzel megy, szintén olyan, mint a szeremlei. Nincs áztatója a községnek újabban, ezzel indokolják a kendertermesztés csökkenését, amit mégis termesztenek, azt legfeljebb megtörik és gyárba adják beőrletni.

A magyar asszonyok a községben nem szőttek. Ez a munka itt a takácsoké volt. A takácsok szövéséről mondják, hogy „a dufla verés”, piros mintázás ripsz technikával, minden csíkja 1 kg. búzába kerül. A többit általában fizették.

A sokacok használnak övguzsalyt, a magyarok rokkát.

Fonóházak voltak, a mai 40-50 évesek mind jártak bele, külön fonóházba jártak a 12-15 évesek és külön a 15-ön felüliek.

Fazekasság. Fekete füstös korsók állítólag a községben is készültek volt. Göröncsös, göröncsér volt Szántón is. Adatközlő nem emlékezik nevére, annak a 40 esztendeje hogy meghalt helyi mesternek, akinek fiai kimentek Amerikába. Híre, porai nem tudom élnek-e. Használtak fekete korsókat, ilyen a legáltalánosabb, láttam fekete öntözőkannát is, azután főleg gyűdi fütyülős korsókat, mint mondják, készült helyben rózsás edény is, én nem találkoztam ilyennel.

Öltözködés. A viselet általános képének leírásától tartózkodom és utalok a szeremlei jegyzetben közöltekre. Ezzel a hszántói női és férfi viselet általánosságban egyezik /magyar/. Itt csak a különbségekre térek ki.

Ez elsősorban a női fejviseletben mutatkozik. Mint a szeremlei jegyzetben már feltűntettem, a tekerősnek ő a legdélibb határa, mert Monostor, Baracska, stb. bár szintén „rövidszoknyásak”, a fejüket más módon fedik be. Ebbe a csoportba tartozik Szántó is.

A hajviseletnek van egy jellemző fésűje /lásd a gyűjtött tárgyakat/ csontból, melyre a három ágba fonott hajat, alig a tarkó fölött feltűzik. Ilyen fésűt és evvel ilyen hajviseletet hordanak Szántó, Baracska, Dávod és Monostor magyar asszonyai. Ha az így nyert konty kicsi volna, – többnyire pedig az, – akkor, különösen a fiatalok „kontytekerőt”, vászon rongyokból gyolcsba tekert hurkát tekernek köré kerekre. Erre u.n. alsóféketőt kötnek, mely három részből szabott gyolcsból készült, állandóan a fejen hordott darab. Ez az állandó viselés a 40 éven felüliekre vonatkozik. Ők éjjel sem teszik le a fejükről, nappal a házban csak ez van a fejükön, ha kimennek a házból, kendőt kötnek fölé. Van rá eset, hogy a fejkendőt is tarkón kötik meg. Rendesen azonban áll alatti kötéssel viselik. A fiatalok a kontyra, vagy a kontytekerővel kiegészített kontyra u.n. kontykendőt kötnek. Ez a kontykendő kisméretű, színes kasmír kendő-féle, átlósan elvágva, másik felét könnyű fehér gyolccsal egészítik ki. Ezt használják fityulaként a konty fölött úgy, hogy a vászon van belül és a kasmír kívül. A kontyra helyezett kendőt alul hátul megtekerik, formásra összefogják és a konty fölött újból megkötik. Ez a fityula az ismert, már hasonló anyagból varrott formában is, amit főleg olyanok viselnek, akik nem elég ügyesek annak esténkénti megkötéséhez. De varrottak, tehát rögzítettek az ünnepi fityulák is, amelyeknek szélét arany rojttal, vagy ezüst rojttal szegik. /Lásd vásárolt tárgyakat és fényképeket./ /Ez a fityula, tehát a rögzített formájú, igen közel áll a Baján, Szentistvánon és egyebütt is hordott, selyemből való, aranyból is hímzett magyar, bunyevác és német lakosságtól egyaránt viselt darabokhoz. Lásd gyűjtött tárgyakat/.

A nyakon nem viselnek semmiféle ékszert.

A női ingek rövid derekúak, rövid bevarrott ujjal. A köznapiak nyakban csukódnak, egészen keskeny szalagszerű nyakkal. Az ünneplősek nyakban különböző módon, többnyire négyszegletes alakban vannak kivágva. A köznapló ingek dísztelenek és színes mosóanyagból is készülhetnek. Az ünneplő ingek gondosan mosott, vasalt, hímzett darabok. A hímzés az ujj szélén és elöl a nyakban van. Idősebbeknek is általában fehérrel hímzett az inge. Ez a fehér hímzés a Kalocsa vidékén jól ismert richelieu és slingelés. Fiatalabbaknak színes hímzést találunk az inge szélén, amelyik ugyancsak erősen emlékeztet a kalocsaira, mégpedig a kalocsai hímzésnek arra a fázisára, amikor az már színes volt, de még a richelieuvel nem lazították fel. Van már egy év óta Szántón is ilyen újabb kalocsai technikával készült női ing, különösen nyakak, amiket egészen magasra húznak fel, hogy a különböző röpikékből, melyeknek kivágása háromszögű, láthatók legyenek. Mind a fehér, mind a színes hímzésnek külön varrói vannak, az asszonyok maguk ezzel nem foglalkoznak. /Mindez csak magyarokra vonatkozik/

Az ing fölött röpikét viselnek, amelyik a kasmírszoknyánál más színű és anyagú, újabb divatú szoknyaanyaggal azonban egyforma. Ezek a röpikék, amelyek 15-20 cm-rel kívül lógnak a szoknyán, a kötény madzagjával szorítódnak a testhez. Vannak testhezálló, vizitkének nevezett blúzfélék, melyek nyakban nem kivágottak, hanem egészen csukottak, fent sonkás ujjal.

A kötény igen sokféle. Megtalálható mint régi darab az u.n. húzós kötény, amikor is a két szél anyagból készült darabot keskeny pártával látják el és az abba belefűzött, tetszés szerint bővíthető, vagy szűkíthető madzaggal ráncolják és kötik egybe. – Ezt a kötényfajtát már nem viselik. – Általános a festőkötény viselése, vagy a különböző gyolcsokból megszabott, tulajdonképpen egyszél kötény, ami azonban nem egészen sima, mert fönt oldalt kétoldalról egy-egy széles szegőzéssel van ellátva. Ez a szegőzés teszi a kötény jellegét kalocsavidékiessé. – Másféle kötény az, amit a fiatalok viselnek és ami a sárközihez hasonlóan alul fodros, fent szalaggal díszített, új anyagoknál, melyek egyszínűek, a szoknya anyagával teljesen egyezők. – Van még egy kötény, melyet már szláv köténynek nevezhetnénk: ez a tégla alakú, gyapjúból készült, alul csíkos darab, többnyire sötét színekben, inkább az idősebbek viselik, Baján veszik készen a magyarok, ahol is mint kisipari termék kerül a piacra. Ilyen kötényt láttam egy dávodi öregasszonyon, aki Szántóra jött látogatóba. A kötény fekete alapú, alul kék csíkokkal, bajai takácsoktól vette.

Szántón takács sző a magyaroknak, magyar asszonyok rongyszövéssel nem foglalkoznak.

Pendelyük csak olyan csipkés, mint a szeremleieké, van rokolyájuk is.

Pruszlikot csak újabban viselnek, mintegy 20 év óta, ezt azonban gyapjúból horgolják. Egyaránt viselik magyarok, helyi és szomszédos sokacok, németek, bunyevácok.

Lábon vastag, kötött harisnya mit „strimpflinek” neveznek /figyeljünk az elnevezésre!/, a hozzávaló bármiféle madzagot „strumpántlinak” mondják. A harisnya 50 éveseknél még sötétebb zöld színű.

Általában a tiszta feketére csak az egészen fiatalok térnek át gyász alkalmával. Idősebbeknél, még 50 éven felül is, a kontykendő lehet zöldmintás fekete alapú kasmír, és az apró fehér pettyek vagy más mintázás a ruhaanyagon nem csökkenti a gyász mélységét. Benyomásom szerint a szántói magyarság viselete a sárközihez viszonyítva sokkal egyszerűbb ill. színtelenebb, kevéssé tarka, ezzel szemben a gyászuk sem olyan mély és teljes. /Idézzük emlékezetbe a Kovács Jánostól is közölt, tehát már 40 évvel ezelőtt rögzített decsi leányka gyászviseletet, amely teljesen fekete./ Innen van valószínűleg az, hogy a kék, a bordó és a zöld színeket /nem is egészen sötétzöldek/ viszonylag magas korban is megtalálhatjuk.

A papucs viselés általános, csak így viselnek pacskert is. Padlásokon található mindenütt faklumpa, amit télen szeretnek hordani kocsin.

Férfiak. Ingbe-gatyába már csak néhány öregember jár. Ezeket feleségük nem akarja kiengedni a házból az utcára azzal, hogy olyanok, mint a gólya. Pünkösd napján házigazdám is ingbe-gatyába volt otthon. Délután vendégei érkeztek kocsival Dávodról. A felesége kívánságára pantallót húzott a gatya fölé. – 10 év óta „a pógárság is” rövid gatyát hord. Ez a rövid gatya rendszerint fekete klott gatya. Ebben a fekete klottgatyában alszanak is, fürdenek is és nagy munkaidőben a mezőn ebben dolgoznak. Ha hazamegy a fiatalember, szívesen leteszi a felső nadrágját és gatyában jár.

Egy sokac adatközlő szerint a subát és a szűrt Bezdánban vették ezelőtt a vásárban. A subák amiket láttam, dísztelen, barnára pácoltak, legfeljebb alul, körül van némi gyapjúfonallal dolgozott hímzés. Ugyanez adatközlő azt mondja, hogy Jugoszláviában Krnaja községben is készítetek ugyanilyeneket a németek. /?!!!/

Gyermekkorában sokan viseltek télen belül szőrös bőrnadrágot.

Gyapjú kapca volt a lábon és fedeles bocskor. Aki szerette, az nyelves bocskort viselt. De a nyelv nem jelent régebbi formát. Mindkettőt hosszú szíjjal hordták, amit körültekertek az alsó lábszáron.

Bakancsot csak az első világháború óta viselnek.

Sokacok hosszú inget hordtak kivetve a gatyán. Ennek az ingnek nem volt gombja a nyakán, hanem madzag kötötte. Slókás /islógos/ nyakkendőt hordtak a legények ünnepen, kalapjukon is slókás pántlika volt.

Sokac adatközlő szerint magyarok is hordtak islógos nyakkendőt és ugyanilyen pántlikás kalapot. A bőrnadrág viselet teljesen azonos volt.

A férfiak semmilyen övet nem hordtak, sokacoknál is csak az asszonyok viselnek övet.

Mindkét nép fordítós gatyát visel, csakhogy míg a magyaroké rojtos aljú, addig a sokacé sima. A sokac férfiak ünnepi gatyája islógos volt lent, islógos volt az inge eleje és kézelője is. A gatya alatt ünnepen csizmát hordtak.

Papucsot 60 éve ismerik. Adatközlő olyan papucsban van, amely csak meghatározott lábra vehető fel. Ilyen több nincs a községben, neki egy lacházai papucsos csinálta, aki nem tudott másfélét.

A vastag harisnya neve csarapa. /Szeremlén a mamuszt hívják így./ Sokac asszonyok ezt a harisnyát maguk kötik. Ez a csarapa hegyes sarkú volt /figyelem: Balkán!/ mert mint mondják, azelőtt nem tudtak kerekre kötni. Bizonytalan adatokból úgy tűnik ki, hogy a kereksarok kötésére a németek tanították volna meg a sokacokat. A magyarok viszont a harisnyakötést a sokacoktól tanulhatták. Mamusznak nevezik a pacskert, melyről jól tudják, hogy német eredetű, de már több mint 70 éve van divatban. Sokac asszonyok megtanulták kötni mintásra, rózsásra.

Még az első világháború idején is voltak menyecskék szép ruhában mezítláb. Nem volt szokás azelőtt sem lábbelit, sem fejrevalót venni. De most már mihelyt megszületik a gyerek, vesznek neki cipőt. Pedig én iskolás voltam, – mondja a 70 éves adatközlő – és mindig mezítláb jártam. Kalapot is akkor vettek, amikor iskolába kerültem, addig nagy hajam volt. Az anyja vágta le a gyerekek haját. Nagyon nevetnek adatközlők, amíg erre emlékeznek, mert az ollóval lenyírt haj bizony nem volt sehol sem egyforma, az anyja úgy vagdosta a haját, ahogy tudta.

A sokacok általában jobb varrók a magyaroknál, igen sokat varrnak is a fonás-szövés mellett. Magyar asszony csak a régi szabású inget tudja szabni-varrni, az újabb férfiinget már varrónőhöz viszik. Kabátot, nadrágot mindig is vettünk.

Baracskai férfiaknak nem volt a kabátján gallér, olyan volt ez, mint az under /lásd szeremlei és sárközi viselet/.

Most már nem ismeri meg, ki honnan van. Azelőtt ha valaki gömbölyű volt, azt mondták, „gömbölü, mint a tolnai”.

Legénynek körül slókás, pántlikás kalapja volt. A mici nem való parasztnak. Gyün az eső, mit csinál? A mici olyan, mint a kendő az esőben.

Untercikk volt és van, igen réginek mondják. Van mellette ingbáty is, mely az ingtől anyagában különbözik. Az ingbáty ugyanis vastag anyagból készült, szabását illetően azonban teljesen megegyezik az inggel. Közte és az under között a különbség az, hogy az ingbátyat bekötik a nadrágba és annak visszahajló gallérja van. Bár lehet egyenesen álló gallérja is, mint az undernek. Az under elől végig nyitott, az ingbátyba be kell bújni. Különben mindkettő templomképes viselet, keskenyhátú mellény alatt, idősebb férfiak kiskabát nélkül járnak.

A baranyai viselet más, mint a bácskai. A különbséget megmondani nem tudják.

Ma már csak öreg férfiak hordanak kötényt. Magyarok kékfestőből, alul koszorúval. A sokacok fehér szőttest. 30 év óta kezdik a fiatalok elhagyni és marad csak az öregekre. Megkérdeztem a kötényviselet okát. Adatközlő azt mondja, hogy gatya előtt viselték, egyrészt illemtakarónak, másrészt, hogy kíméljék a gatyát. Amikor nadrág volt rajtuk, már ritkábban hordták a kötényt.

A sokacok Bezdánban vett szürke színű szűrt viseltek.

Sokac asszonyoknak volt fehér szűrkabátjuk, ugyanakkor a férfiaknak subájuk és szűrük. 70 éves adatközlő, mikor kicsi volt, akkor látott ilyen fehér szűrkabátot asszonyokon. Elbeszélése szerint olyanféle színes posztó rátétes kabát lehetett, amilyen a mohácsi.

Sokacok is hordtak piros csizmát s kék meg fehér selyempapucsot.

A vásárolt fehéralapú, tarka gyapjúhímzéses sokac női ködmön mellett /melyet moly ellen úgy védett tulajdonosa, hogy hétről-hétre más helyre dugta, egyszer az egyik ágyba, máskor a másikba, vagy ládába, stb./ a magyar ködmön sárgás, kivehetőleg barna színű volt, fodorral és övvel. Az öv feltehetőleg szalagöv volt, mint a sárközinél. – A megvásárolt sokac ködmön 70 éves gazdája fölpanaszolta: én úgy sajnálom azt a ködmönt, pedig nem szerettem, mert nehéz volt nekem.

Férfiaknak fekete klott gatya, vagy parget gatya divatja csak a fiataloknál közkedvelt, idősebbnek nem kell, csak fehér vászon gatya.

Mosás: Magyar asszonyok élével vágják a nagy piszkot /mosósulyokkal/, különben lapjával ütik, a sokacok lapjával. Mohácson székhez ütik a ruhát.

A sokacok nagyon feketébe gyászolnak, azok nagyon gyászosak. Nem készülnek szélesre, amikor gyászban vannak, csak egy szoknyát öltenek az alsó testükre. Fejkendőjüket gyász alkalmával körültekerik a nyakon, úgyhogy az álluk benne legyen. Testvért, szülőt 3-4 évig is elgyászolnak. Gyászuk színe sötétkék festő fehér pettyekkel.

A magyarok fekete alapú fehér pettyesben gyászolnak, az idősebbek, a fiatalabb tiszta feketében.

A sokacok hosszabb ideig járnak tarkában, mint a magyarok. Magyarok már 35-40 évtől csak sötétben vannak. Sötéten értik: drapp, olajzöld, kávészínt.

Férfinál nincs gyászjel, se magyarnál, se sokacnál. Lázsiás volt a sokacoknál, most is van, kis 50 filléres nagyságú ezüstpénzekből egy sor.

Sokac férfiing bő volt. Nyakukat „mint a ministerek” madzaggal kötötték meg. Nyáron gatyát viseltek hozzá. Az inget kívül hordták.

Télen bugyiba jártak. Ez kék posztóból készült, vattás nadrág volt, cifra zsinórozással. Fiatalnak sárga, öregnek fekete volt a zsinórja.

A sokacok is hordtak fehér szűrt fekete zsinórral. A szűrnek kámzsája volt. Felöltve viselték.

Beszélnek a nadrágokról, nadrágok ellenzőjéről, melyet mint mindenütt máshol az országban lakodalomban az idősebbek elfelejtettek felcsukni.

A kék vattás nadrágot két oldalon viselték. Hétköznap a posztófelét befelé fordították, így fehér nadrágot viseltek egész héten. Csak ünnepre fordították ki kék felére. Egész évben csak egy ruhája volt egy embernek, ma 3-4-5 pantalónadrág is van.

50 évvel ezelőtt fehér posztónadrágja szűrposztóból volt a magyarnak és sokacnak egyaránt. Ez nagyon szűk volt, fekete zsinórozással.

Papucs 30-35 éve van, a svábok kezdték hordani, úgy mondja adatközlő, onnan vették a példát. Bocskor volt addig, meg csizma, meg félbakancs. A félbakancs olyan volt, mint a bocskor, csak talpa volt vastagabb és nem varrva, hanem szögezve.

Evelaszti kabátokat hordtak, sima, erős feketét. Olyan volt, mint a tükör. Utána jött a fekete posztó, majd pedig a bársony. A ritter bársony /kord bársony/ a legfinomabb, mert az 10 évig is eltart.

Pásztoroknak kisszélű hegyes, pörgekalapjuk volt. Hegyes volt a sapkájuk is. Tollat tett oda mellé, hogy ű gulyás. Szűr volt rajtuk örökké, mer mindig majdnem esett az eső. Szűrdolmánynak mondta, bokáig ért. Az volt neki a dunnája éjjel, avval takarózott.

Juhászoknak rajthuzni-juk volt.

Ezüst és pakfongombja lehetett mindenkinek, ezek fütyülősek voltak, hosszúk és lyukasak, gyerekek fütyültek vele.

Esküvőre kölcsönkérték a ruhát, mert sokan nem tudtak venni maguknak.

Tagosítás után kezdődött a nagy gazdagodás, attól kezdve hozatták a vetőgépeket és a cifraruhát.

Gumicsizma van, de sokan vannak ellene, elrohad benne a nadrágszár és megfő a láb. Télen nagyon hideg, nyáron nagyon meleg. Halászoknak legjobb.

Szalmakalapot férfiak feketét és cifrát hordtak és hordanak.

Télen báránybőrsapkát beütve laposra.

Emberek haja lógott körül a vállon, kerekre volt nyírva. Hájjal zsírozták. A gyerek haját az anyja lenyírta ollóval. Amióta begyüttek a hajnyírógépek, nincs tetű, mert az leviszi azt is.

Olyan kemény volt a kalap, hogy az apa legjobban azzal verte a gyerekét. A zsírtól volt kemény.

Most szerdán és szombaton borotválkoznak a férfiak.

Járnak fürdeni a klágyai Dunára, vagy a Ferenc csatornára. Június, július és augusztus hónapokban. Amikor az asszonyok mosni mennek, egyben meg is fürdenek. Szombatonként szokás jól megmosakodni. Pásztorok ma is szájból mosdanak. „Meg a mezőn, ha kint vagyunk, jaj de sokat a számba vettem a vizet. Kisgyerek koromba még úgy mosdókodtunk.”

Asszonyok esőkor cifra abroszban vannak.

Gádor/Gakova/-ban, jugoszláviai községben készítették a szűrnadrágot. Ebben oldalt fekete vócolás volt, 1895 óta nem hordják. Kék és piros posztóval volt díszítve a nadrágok eleje. Szrdoma a fehér posztó rövid kabát, amilyet az asszonyoknál már megemlítettem, ilyet hordtak a férfiak is. A hosszú szűrt munkára hordták, a rövid szűrt templomban, subát pedig hidegben. Ma is van suba csaknem minden házban. A finom kékposztó nadrágot fiatalabbak hordták.

Baracskán van lázsiás. Tekerőztetés nem volt, a hajban kis fésű, mint Szántón, arra tekerik a kontyot és alsó féketővel borítják be, vagy kontycsavaró ruhával.

A sokacok slyoka díszt használnak az ingekre, ugyanakkor, amikor a magyarok kislingelik, vagy bolti fehér hímzést raknak rá. A sokacok bőujjú ingeik mellett viselnek rövid szűkujjút is, mint a magyarok, csakhogy ezt nem fehérrel varrják, hanem arannyal. Így viselik blúz alatt is.

30 éves fényképfelvétel: magyar asszonyon nagyrózsás selyemkötény, mely keskeny és egyenes, a mostaninál jóval hosszabb szoknya, körül kívül viselt blúz, tehát elől is.

A magyarok közül a fiatalok megkülönböztetik a misés ruhát, amikor lehetőleg más a kötény, a blúz és a szoknya, viszont ünneplő délutánra már egyforma anyagból, újabb anyagból van a ruha.

20-30 éve már a magyarok is kötnek harisnyát, undert, belinert. Míg a sokacok maguk fonják a gyapjút hozzá, addig a magyarok elcserélték a gyapjút kész fonalra a gyárnál.

Sokac női viselet: Jankó János az Ethnographia VII. évfolyamában megjelent közleménye a 140. oldaltól foglalkozik részletesebben a szántovai viselettel. Magam ezt kívánatos részletességgel nem kutattam és jobbára arra szorítkoztam csak, amit láttam, mert kérdezésre nem állt idő rendelkezésül.

Lányok és asszonyok másféle viseletet hordanak. Vannak ezen kívül olyan lányok is, akiknek ruházkodása közel áll az asszonyokéhoz s végül mindegyiknek van egy olyan öltözete, amit ő maga és a helybeli magyarok is bunyevácosnak neveznek.

A fényképeken látható leányviselet nagyáltalánosságban egyezik azzal, amit Jankó János leírt. Ing van rajtuk és fehér pendely, derékon övvel, előttük kötény. A lábon többnyire világoszöld harisnya s tarka hímzett papucs. Hajviseletük elöl 11 ágba van fonva, ami tarajszerűen megy hátra. A halántékon kétoldalt levágott és bodorított haj mellett virágfüzér. Nyakukon a sűrű gyöngysorok, elöl és hátul színes, keskeny papírszalagból álló csokor, amiket Jankó János leírt. Feltűnő és amiről ő nem írt, a temérdek islóg használata. Az ingujjak hosszában telerakva islóggal, úgyhogy más alig látszik ki belőlük. Ugyanígy az öv is islógövnek volna nevezhető, sűrűn van telerakva fényes dísszel. A fehér kötény szintén tele van islóggal.

Meg kell jegyezni, hogy ez az ünneplő viseletük, hétköznapon nem láttam őket pendelyben. Akkor t. i. szoknyában járnak. Azt is meg kell jegyezni, hogy a templom előtt felsorakozott 20-22 leány közül 4 volt pendelyben /így mondják a magyarok/, a többi már mind szoknyát viselt. Ugyanez alkalommal több sokac leányt elvittek Kecskemétre kosztümversenyre. Az onnan hazajöttek nevetve mesélték, mennyire csodálkoztak rajtuk az emberek és hogy ők első díjat nyertek, bár nem tudják miért, mert az ő ruhájuk egyáltalán nem szép és vagy szüleik kívánságára veszik fel, otthon, vagy pedig amikor elviszik őket bemutatóra azért veszik fel, hogy mehessenek, még ha ezen az áron is.

Az asszonyok ünnepen így öltöznek: fejükön nagy selyemkendő hosszú rojtokkal és nagy rózsákkal. A kendő úgy van megkötve, hogy rojtjainak széle pontosan derékig érjen s így az ing hátát teljesen eltakarja, de eltakarja az ing elejét is, mert a kendő nagy, és első két sarka derékig ér elöl is. Az asszonyok is inget viselnek a felső testükön, akár a lányok, fiatalasszonyoké csak olyan islógos, mint a lányoknál leírt, idősebbekén fogy az islóg, a 45-50 éves már csak hímzett ujjú inget hord. Alsó testükön a pendely és öv fölött szoknya van, mely ünnepen nagyrózsás taft, brokát vagy egyéb selyem. Ez a szoknya magasan kötődik és bokán alul ér, úgyhogy majdnem a földön húzzák. Előtte keskeny kötény van, mely a tőlem látott alkalmakkor vagy ötféle is volt. A kötény lehet nagyrózsás brokátselyemből, lehet fehér hímzett szádából, de sok van olyan, amelyik színes gyapjúszőttes és amelyiknek használata a brokát szoknyával meglepő. Ezeknek színei élénkek, többnyire sárgák, zöld, rózsaszín, stb. beszövéssel. Az asszonyok lábán is többnyire világoszöld harisnya van és rózsás papucs.

Említettem már, hogy a sokacok tovább járnak színesen, mint a magyarok. Viszont tovább tart a gyászuk is, ha rákerül a sor. Általános gyászuk a sötétkék festő apró fehér pettyekkel. Gyászban nem készülnek szélesre, vagyis csak egy szoknyát vesznek magukra. Asszonyok gyászban fejüket úgy kötik be, hogy a nagy festőkendőt áttekerik a nyakon, az állat is belefogva s két végén az arcon csomózzák meg. A nagy gyász sokacoknál 3 évig is eltart.

A bunyevácos viselet megfelel a tőlünk bácskainak ismert és magyaroktól is hordott öltözetnek. Ennek lényege a hosszú, szoknyán kívül viselt blúz, félszárközépig érő szoknya, mely előtt sokszor már nincsen kötény. Ebben az esetben a szoknya eleje van díszítve, többnyire úgy, hogy egy vagy két sor gombot raknak rá. Hozzátartozik ehhez a viselethez a csípő erős kidomborítása, amit vagy csípőpárna segítségével érnek el, vagy pedig azáltal, hogy a pendelyt és rokolyát fönt a csípőn széles szegőzéssel látnak el.

Erre a bunyevácosnak nevezett viseletre azért térnek át, mert olcsóbbnak mondják.

Sokacoknál a szűkujjú ing és azokon az aranyhímzés 30-35 éves. Fehér láncöltés van alatta.

Magyaroknál pendelt és rokolyát az újabb divatnak megfelelően fönn, a csípő tájon rövidítik meg széles behajtással, azért ott, hogy a csípőt ez is szélesítse.

Sokac női. Úgy mondják, hogy a maguk viseletéhez szükséges anyagokat nem is tudják már megszerezni. Különösen hiányolják az islógok meglétét. Viselni való ruha van, ill. volna minden házban bőven. A mai fiatal lányoknak nagyszülei még elkészítették hosszú éveken át az ezeknek inge, köténye, stb. számára szükséges hímzéseket. Szokás szerint ugyanis, amint leánygyermek születik, elkezdik számára hímezni az ingbetéteket, a kötényeket, szőni a lepedőket, abroszokat és kötényeket. Mindezek felhasználásra készen állnak a ládában. Amikor aztán arra kerül a sor, hogy a leányt fölkészítsék, akkor állítják össze ingeit, kötényeit, akkor szerelik fel islóggal az öveket.

Mivel a lányok igen korán mennek férjhez és amúgy is egyetlenek a házban, igen kímélik őket s lánykorukban még a szövést sem igen tanulják meg. Vannak még fiatalasszonyok, akiknek már eladó a lányuk, ők maguk azonban most kezdenek beülni a szövőszékbe és tanulni szőni. De már csak a gyapjúszőtteseket tanulják meg, bujavásznat nem szőnek, nincs hozzá fonal.

A varrás úgy látszik teljesen elmarad, mert a meglevőt, a varrott darabokat sem tudják felhasználni, nem lévén, ki hordja őket.

Városiasra vetkőzve van már két sokac leány, akiknek haja is le van vágva és akiknek hatására valószínűleg néhány esztendőn belül többen is teljesen ki fognak vetkőzni.

A ládákban található régi viseletanyag olyan nagymennyiségű, hogy jónéhány esztendő múlva is fölvásárolható lesz.

Szokások – sokac jegyajándék.

A sokac legény megveszi a menyasszony ruháját, vesz neki ómáriumot és vett neki nyoszolyát is az esküvőre. A vőlegény vette a teljes ruhát, drága selyemkendővel, cipővel, stb. Ha nem győzi az ajándékot, akkor „elmennek naviru”, a legény ellopja a lányt haza.

Leánylopás. Ha nem adják a lányt a legénynek, vagy nem akarnak lakodalmat tartani, akkor a legény a lánnyal elmegy „naviru”. A lopás után meglesz az esküvő, ha bírnak lakodalmat tenni az is, ha nem, csak puszta esküvő. Újabban egyre gyakrabbá válik az olyan szöktetés, ami azért történik, mert nem bírnak lakodalmat tenni.

Magyaroknál ugyanígy meg van a lánylopás. A leányt este a lakásról, vagy táncmulatságról viszik el. Ruháit vagy már előre átlopta valamelyik beavatott szomszédhoz, vagy a lopás alkalmával az ablakon át adogatja ki. A lopott leányt a legény rendesen a maga szüleihez viszi. Ha szülei nem akarnák befogadni, kerülve a haragot, a legény valamelyik rokonában talál pártfogót, akikhez mennek és ahol az elhálás megtörténik. Az ellopott leányt már oda kell adni mindenképpen. Ilyenkor a szülők nem ellenkezhetnek tovább. – Magyaroknál és sokacoknál két-három pár van évenként, aki elment „naviru”. Nő adatközlő azt mondja, hogy azért szégyen az ilyen lopás és a leány, akit elloptak, szégyelli is magát, van olyan, aki 2 hétig sem mer kijönni a házból. Férfi adatközlő azt mondja, hogy öröm a lopás, mert nem kell fizetni lakodalmat. Elmegy a lány úgy is, lakodalom nélkül. – Van olyan anya aki tud a lopásról. Van úgy, hogy mindkét apa és anya is tudja. Ez az újabb, tisztán gazdasági jellegű lopás. Amikor azonban a szülőkön múlik, illetve a szülők válogatásán a lopás, akkor az illető szülő természetesen nem tud róla.

Ha a leány megbánja, hogy elszöktették, nem egyszer előfordult már, hogy visszaszökött haza. Az ilyet pont úgy elveszik, mintha mi sem történt volna, „mint a vásáron, ha egyik ember nem veszi meg ezt a tehenet, megveszi más”.

Uszkocsizott = naviru elment = hitelbe elment. Magyaroknál van 5 is egy évben. Sokacoknál 50-60 %-a.

Szokások – leányrablás. Okai: a legutóbbi időben felmerült gazdasági okon kívül abban szoktak lenni, hogy a lányt szülei nem akarják odaadni a legénynek. Jobbmódú leányt pl. amikor szegény fiú kéretne. Olyan szöktetésről, amelyet a lány sem akart volna nem tudnak. Sőt nem csak maga a leány s a legény szülei vannak beavatva, hanem a leány szomszédsága vagy ismerősei. Ezek segítenek becsomagolni ruháját, el is viszik előre magukhoz, mert tőlük könnyebb lesz tovább vinni.

Magyaroknál úgy mondják, hogy a szülők beleegyezésének megtagadása még ma is az elsődleges ok, nem úgy mint a sokacoknál, ahol már a lakodalom költségeinek elkerüléséről van szó.

Előzetesen megállapodtak a fiatalok a szöktetés időpontjában. Ekkor a legény vagy közvetlenül a táncmulatságról viszi haza a lányt, vagy előbb hazakíséri, hogy gyanút ne fogjanak és forma szerint helyesebb legyen és otthonról viszi el. Ha elég nagy az ablak, a lány azon lép ki. A legény szüleihez, vagy ezek ellenkezése esetén valamelyik rokonához mennek, ahol az elhálás megtörténik. Másnap, vagy 2-3 nap múlva a legény közvetítőt küld, aki az ellenkező szülőket igyekszik jobb belátásra bírni. A szülők kénytelen-kelletlen beleegyeznek, mert hiszen az elhálás már megtörtént és a leányuk a férfi otthonában van. Ekkor már a leány nem is megy vissza szülei házába, még abban az esetben sem, ha lakodalmat tartanának neki. Csak lakodalmára megy haza. Általános azonban az, hogy nincs is lakodalom és a szökött leány bekötött fejjel esküszik.

A közös megbeszéléses szöktetésnél megvannak ugyanúgy a külső formák. A szülők úgy tesznek, mintha nem tudnának róla, hogy mikor lopják a lányukat. Az ilyen leány másnap már bekötött fejjel megy az utcára, s rövidesen ugyancsak bekötött fejjel esküszik.

Magyaroknál, – mint már másik adatközlőtől is jegyeztem, – szégyen volt szülőkre és leányra a szöktetés. Olyan szülő is volt, aki kitagadta leányát emiatt. Az ilyen azután hetekig nem ment templomba és nyilvános helyre szégyenében.

Magyaroknál, amikor legény és leány megszerette egymást, a legény megkérdezi előre a leány szüleit, hogy mehetnek-e kikéretni. Ugyanekkor beszélik meg a kikéretés időpontját. Ekkor a legény szüleivel és szűkebb rokonságával elmegy a leányhoz, ahol kisebbszerű vacsora van. A kéretés egyenes szóval történik. A legény anyja és egy nőrokona végzi. Amikor megtörtént, utána adja a legény a foglalót, mégpedig úgy, hogy azt leolvassa az asztalra. Ugyanekkor beszélik meg a lakodalmat. A foglaló átvétele után a leány egy slingelt zsebkendőt, egy selyemkendőt, egy kasmír hátraszorítót ad jegybe a vőlegénynek. Valamikor jegygatya és jegying volt. /Még 40 éve is volt./ Most már csak ing van, régi ingen elöl számedli volt, az ingnek magának az ujja pedig bő volt. Pár év óta egy háznál tartanak lakodalmat, előtte még kettőnél volt.

Sokacoknál a kisgyermekeket egymásnak nevelik 8-10 éves koruktól kezdve, sőt korábban is. Nincs formális eljegyzés, csak kiszemelés, egymásnak nevelés, ott mindenki tudja már gyermekkorában, hogy kit vesz el, ill. kihez megy. Sokacoknál a vőlegény nénje, vagy testvérnénje és keresztanyja, vagy anyja mennek kérdezni, hogy mikor adhatnák a kapara-t, foglalót. Őnáluk is kisebbszerű lakodalom van, a legény a rokonaival, zeneszóval viszi a kapará-t, nagy kurjongatás van, megkerülik a falut, utána nagy evés, ivás. Megisszák a kitá-t. A kita áldomás. Utána táncolnak. A kéretés tulajdonképpen versben történik. A foglaló almába van gombostűvel beleszúrva.

Sokac leány 3 szél fehér kötényt ad a legénynek, a lakodalmat különben csak a vőlegény tartja.

Fonóházi játékok: szembekötőcske, kártyázás, párosicska /párok kicserélik egymást, ha a párok egyike nem akar menni, kendőből font suprikával veri meg a bíró/. A párcsere csókkal történik. Voltak legényjátékok a fonóban, szerették végigmászni a gerendát karon. Álarcos maszkák is voltak, de nem ábrázoltak állatot, hanem csupán embereket.

Betlehemezés van, Három Királyok vannak, Mikulás van. Karácsonykor a karácsonyfa 40 éve még függött, ma állítva van. Húsvéti locsolás vödörrel, tojásfestés specialistával.

Szokások. Karácsonykor széna, zab, árpa, rozs, stb. van az asztal alatt, fejsze, balta, mosófa, egy zsák kukorica, hogy ne kívülről etessenek abba a 3 napba. Kötéllel behoznak szalmát, szétszórják az egész házban, azon bukfenceznek a gyerekek, azon is alusznak a gyerekek, „akkó tudjuk, hogy karácsony van, a Jézuska születik”.

Fonóház: Mai 40 évesek még jártak belé. Külön voltak a lányok, külön az asszonyok. Kibéreltek egy házat és ott fontak egész télen, a lányokhoz odamentek a legények. A legény meggyújtotta a lány kócát, ez szerelmi jeladás volt.

Pajtások: egykorú 30 is volt együtt, mind az az ívású. Volt éppen 30 lány is /55 éves adatközlő/. A magyarok külön voltak a sokacoktól. Amikor udvarolni mennek a lányhoz, kezdőbe 2-3 pajtás megy együtt, hogy ne szégyellje magát. Szombat, vasárnap járnak, télen pedig amikor csak ráértek. Kivétel péntek, mert az boszorkánynap. A lányos háznál a kapu nyitva van, az banda együtt jön és megy.

Kéretésnél apa, anya és a legények nőrokona van jelen. Huppogás van.

A legény a leányt lefoglalózza. M. Gy. leányát 1000 forinttal foglalózták le. A pénzen a leány szoknyát vett magának. Ő mintegy 600 Ft. értékű ajándékot adott viszont a legény családjának. A házasság rövid idő múlva az asszony betegsége miatt szétment. Az asszony visszakerült a szüleihez. Visszahozták a holmiját, a férj családja azonban azt a szoknyát, amit a foglalón vett, nem adta vissza. Ezt a család nagymértékben sérelmezi, hiszen csaknem ugyanannyi értékű ajándékot adtak ők viszont.

Általános foglaló 500-1000 Ft. között van. A leány két kendőt ad viszont. Mindkettőt jegykendőnek mondják. A foglalópénzen legtöbbször a menyasszonyi fejdíszt veszik, de vehetnek öltözet ruhát is. Ad azután a menyasszony a vőlegénynek, ha gazdag, fekete bársony undert, ad egy gatyát /ill. adott/ és egy inget. Ha szegény, akkor csak inget ad. /A gatyaajándékozás úgy vélem, közeledést jelent a déldunántúli 10-12 pár ruha ajándékozás felé./ A leány utolsó este adja oda, amit szán a vőlegény rokonjainak esküvő előtt, amikor a vőlegény elment. Minden a házban lakónak, ahová kerül, készít ajándékot. – Bőujjú ing és sóti gatya volt az ajándék. A sokacoknál ugyanígy.

Szokások. Magyaroknál csupán emlékezetből tudnak pünkösdi királyról. Sokacoknál fényképezhettem pünkösdi királyné járást, krajlicát. 5-7, stb. számú kisleány összeáll. Az egyik a királyné, ez ha „bunyevácosan” /magyarosan/ van öltözve, fátyolt tesz a fejére. A sokac királynén nincsen fátyol. Van két zászlóvivő, egy perselytartó, a legutolsó kosarat visz a tojásnak, szalonnának. A kislányok bemennek a sokac házakba, megállnak a konyha ajtaja előtt kívülről s a két zászlót keresztben nekitámasztják. Fölállnak sorba megint. Akkor is az ajtónak fordulva, ha a család tagjai az udvaron állnának, mint ahogy jelenlétemben mindig így történt. Elmondják éneküket és megfordulnak. Pénzt és tojást kapnak. /Lásd fényképfelvételeket./

Legényavatás-ról nem tudnak, csak olyan formában mikor „nagy részre” jártak aratni.

Májusfa állítás van, május utolsó szombatján szokás kitáncolni. Egyformán van meg magyarnál és sokacnál, de külön-külön állítják és külön táncolják ki.

Van muzsikus bandájuk három személyből, egy magyar a tamburás, a sokac a „prima” és a szerb „brács”.

Ólomöntés nincs, szenesvíz van, 3 szem barkával.

A ménkű igen használatos kelés ellen. Volt a községben magyar és sokac javas is. Mohácson állítólag ma is él javas.

Temetkezés. Nincsen családi temetkezés. Csak abban az esetben, ha kriptályt építenek. Sorba temetkeznek különben. Nagygazdák veszik meg előre a sírhelyet és bekerítik. Van olyan gazda, hogy egész kis templomot épít. Abba azután sokan beleférnek, de utoljára nem mehet az egész nemzet bele.

Nincs padmaly, nincs sírbélelés deszkával. Ha lehet melléje teszik a férjet a feleségnek és fordítva.

Esküvő előtt vasárnap, mikor a legény elválik a legényélettől, mert utoljára van velük, fizet a pajtásainak pár liter bort és dobálja a zenészeknek a pénzt, már hogyha van neki.

Ólmosbotot ismerik, mai 50 évesek még mindig csinálták nádpálcára papirossal vagy pléhvel. Az ólmot hozzá úgy nyerték többnyire, hogy a kocsmában ellopták a szódavizes üveg fejét. A csendőrök szedték el a legényektől 30 éve. Előtte fokos volt, azt is a csendőrök szedték el. A verekedéshez kést is használtak, vagy elölről, vagy hátul szúrta bele az ellenfelébe, attól függően, hogy hogyan menekült. Lány-istórián verekedtek össze, mert a legény fődrű nem verekedett. Az ilyen haragot az egész rokonság magáénak vette. Aki olyan részbül eredt, aki olyan helyen elérte, hogy nem volt neki pajtása /már mint az ellenfélnek/, visszaadta a bántalmat, de lehetett idő után is, 1-5 évben is. Aki meg számította, hogy ő volt a bűnös, nem adta vissza. – Legény, amelyik legénnyel pajtás, az segít. Ha együtt isznak, több megy segíteni, de némelyik nem akar bajba kerülni, nem akarja magát elzáratni és nem megy.

Az ólmos pálca oldalt volt belül a nadrágban. Este leste ki a legény, mikor ment haza, a sarkon verték meg. Kocsmában nem mert verekedni, mert kicsavarják kezéből a botot. Csak az utcán, mikor megy haza, meglesik és eltángolják = beütötték a fejét. 40-50 éve levorvertja is volt a legénynek, akárhánynak is, lakodalomba, mikor mentek, avval lövöldöztek játékból. Flóbertjük is volt és mindenféle más fegyverük. Akinek ilyen nem volt, vett kulcsot, gyufavéget és szöget, odacsapta a fához, különösen karácsonykor. Mostmár nem szabad.